NEMES PÁL.
(a püspök portásához.)
No Gyócs bácsi, hogy van a mi kegyelmes urunk?
KAPUS.
– Rosszul szegény!
NEMES PÁL.
(előre lépve.)
Ó, én jó gazdám! Ha gorombaság tarthatná életben, örök életet biztosíthatnék neki. De így is örök életet fog ő folytatni az ő alapításával, Árva-házat csinálunk.
SÁNDOR.
– Apám, a Honthy Idát akarom elvenni.
N. P.
– Van jó dolgod! Hiszen az nem örököl! Semmije sincs.
SÁNDOR.
– Hát a nemes szív?
N. P.
– Süsd meg! Abbul jól nem lakol.
*
SAS MIKLÓS.
– Asszony, az a te kegyelmes sógorod fene szívós! Pedig csak az imádság tartja benne a lelket. Vagy tán éppen ezért?
ETELKA.
– Ó, nem csak kegyelmes ő, de kegyes is. Lesz ránk gondja. Úgy-e Idám?
IDA.
(révetegen.)
Nem tudom… Ó apám!… Te nagy, te egyetlen apám!
SAS MIKLÓS.
(magában.)
Csalódol kicsikém… kettő is volt.
MAJDIT.
(tapsikol.)
Hozzát mál, hozzát mál! Tolószétel tolját mál! Ott jön a püszpöt báci!… tutujica, mucita!… tezeit cótolom.
ETELKA.
– Csitt, te kis bohóm!
*
(Begurítják a püspököt.)
PÜSPÖK.
– Non sum dignus, Domine* …Kik ezek a dominák?
ETELKA.
– Kegyelmes onkli! Egy kis aprópénzre volna szükségünk.
PÜSPÖK.
– Én beteg ember vagyok s nincs pénzem. De hogy is mer maga az én színem elé járulni? Hiszen ön az én öcsémet megizélte, meghogyishíjákozta, megmicsodázta, meg …
ETELKA.
– Régi dolog az már!… De szigorú a sógor! (Főnséggel.) Ne feledje, hogy én előbb voltam anya mint feleség! (Alázatosan.) Nagyon kifogytunk… Ida szegény, nagyon szegény.
PÜSPÖK.
(kenettel.)
Én beteg, öreg ember vagyok s nincs pénzem!… János, gurítson a templomba.
MAJDIT.
– Jaj, de helcid ez a püszpöt báci! Tutujica mucita.
SAS MIKLÓS.
– No asszony, siamo fuccsi tutti quanti eleganti mendicanti!
ETELKA.
– Te még viccelsz!…
IDA.
(elmerengve.)
Ó te nagy édesapám!…
*
SÁNDOR.
– Nagysád, van szerencsém Ida kisasszony kezét kérni.
SAS M.
(súg Etelkának.)
Úrnak úgy sem adhatjuk már… ígérd oda ennek a paraszt kölyöknek.
*
IDA.
– Lássa Sándor, én ugyan mást szeretek. De mert az el nem vehet, leszek a magáé.
SÁNDOR.
– Ó boldogság!
NEMES PÁL.
– Ó szamárság!
IDA.
(Nádasdy Tamás gróf arcképének rondán mázolt kópiája előtt, mely azonban ebben a piombós* világban eredeti számba megy.)
Ó te nagyapám! Te nemes, nemzetes, vitézlő és tudós!
MAJDIT.
(beszökken s magánál apróbb hajas babákat rak a fiókba.)
Tutujica, mucita! Be tál, hogy ti nettet a Helczed Feli báci nem ilt szejepet! Olyan szépen játszhatnám moszt veletet!
IDA.
(a képre szögezve szemét.)
Ó te fényes apám, te főapa, te legapább apa!
SÁNDOR.
– Csalódik édes Idám. Maga nem a…
ETELKA.
(az étagèret akarja hozzávágni.)
SAS M.
– A dolgot ékes hegedűszóban, parabolában majd tudtára adom Idának. Menj szobádba. Te is Margitka! Sándor úr!…
IDA.
– Jesszusom!… Mit fogok hallani?
SAS M.
– Gyermekem!… Azom vagy te nekem…
IDA.
(eltűnődve.)
Azom?… Fura, új ragozás. De lehet mondani. Mije is vagyok bácsikám?
SAS M.
– Kifürkészhetetlenek a sors útjai, írta Honthy, a te ál-apád, az ő válogatott költeményeiben.
IDA.
– Ál.…áhál …aha …ahapám?
SAS M.
– Ha lassan tudnék puskát elsütni…
IDA.
– Puska…apuska…(Műveltessen.) Hogyan kívánja értelmeztetni ezen homályosságban borongó párázatos tételnek elmosódott ködvonalait?
SAS M.
(félrebeszél.)
Kutya teringettét!… ha bizonyos nem volnék felőle, hogy az én lányom, gyanúba fognám az anyját, hogy tán mégis az urával csalt meg engemet! – Édes Idám… én… te… ő… mi… ti… ők... azaz hogy mégis csak én, te és ő… De mit grammatikázok én annyit? Száz személyes névmásnak is egy a vége…Ida, te az én lányom vagy!
IDA.
(az arcképhez rohan s térdre omlik.)
Ó te fejedelmi, te koronás apám…
SAS M.
(búsan int igent.)
IDA.
(folytatja.)
… hát lehet az embernek több apja is?
SAS M.
(elborulva int igent.)
IDA.
(énekel.)
Ki vagyok én, mi a nevem?
SAS M.
– Sas vagy, Honthy néven.
IDA.
(franciául.)
Oh, quelle honthy!
SAS M.
(szintén franciául.)
Honthy soit qui mal y pense!* Most tudsz mindent. (Indul, majd visszafordul.) Úgy sejtem, te örökölsz az öreg kegyelmes után. Abban az esetben nem sándorozunk, hanem Ivánozunk. (Megrendülve, reszketeg lépésekkel kifelé inog.)
IDA.
– Micsoda? Ilyen papám van nekem? És ilyen mamám? Nem köll nekem pénz! Nem köll nekem a kegyelmes bácsi… leszek irgalmas néni!
MAJDIT.
(bepördül.)
Tutujica mucita…medhalt a püszpöt báci!
NEMES P.
– És egy fityinget se hagyott az atyafiságra.
SÁNDOR.
– Mégis elveszem Idát. Ida! …
IDA.
(sötéten.)
Két apával s fél mamával?
SÁNDOR.
(kitárja karjait.)
IDA.
(félre.)
Nem is olyan rossz a parti. – A tiéd vagyok. (Sándor vállára omlik.)
MAJDIT.
(bábuit kirángatja a fiókból.)
Vica! Tatica, Bojiszta! Latodalom lesz!… Félhő mén az Ida néni! Táncolni fodunt… tutujica mucita!
Függöny
(1896)