Bemutatom a modern társadalom erkölcseinek áldozatát.
Lesznek olyanok is, kik saját tapasztalásból ismerik e regény hősének szenvedéseit.
Nem bírni azon nőt, ki nekünk megtetszik; nem élvezni vele azt, ami egyedül fűzi össze az emberi társaság delejességének pozitív és negatív pólusát: a szerelmet; nem mondhatni magunkénak egy nőt, habár csak egy rövidke hónapra is! – ez az, ami társadalmi rendszerünk egy mélyen gyökerező baját alkotja.
Vannak írók, kik méltatlannak tartják e tárgyat a földolgozásra, mert a közönség nagy zöme nem képes magát íróinak iránya alól emancipálni.
De mi szakítunk e tradícióval, jóllehet conservatív hajlamaink vannak.
Előre mondjuk, ne várjon tőlünk az olvasó érdekfeszítő, idegrázó bonyodalmakat. Legfőbb egy-egy érzékcsiklandozó leírást.
Ezt is azon reményben, hogy a gouvernantei cenzúra rámondva művünkre az anathemát, az csak annál könnyebben szivároghasson a felsőbb leánytanodákba, mint amelyeknek voltaképp e szerény elbeszélés szánva van.
Nevezzük történetünk hősét, már csak a gouvernantei anathema kedvéért is: Anathematolnak.
Anathematol – miután öregje megszökteté saját leányát – egymaga maradt a világon. Volt ugyan anyja. De ez már nagyon öreg volt. Ezt csak meg nem szöktetheti.
Már hat éves volt s még nem hódított meg nőt.
Nem égett érte más, csak szivar.
Tehát senkinek sem fog már ő megtetszeni?
Detrolles úrnak azonban megtetszett a kis Anathematol; élénk, pozsgás fiú volt.
Ez a Detrolles úr adott neki zsebpénzt s lakást vett neki a Cotin-családnál.
Cotin úr és neje igen jól éltek egymással, csakhogy mindig civakodtak.
Leányuk volt. Hermance.
Hermance!
Szép volt e lány, mint május elseje, midőn nincs iskola.
Hermance idősb volt Anathematolnál. De a kinyílt rózsa, ha kinőtt pillangó nem udvarol neki, kinyitja méhét a kis kukacnak is.
Anathematol naponként órákat, s később óránként napokat töltött a leánnyal. Játszott vele és csevegett. Kell-é több?
Azt mondtuk, hogy Anathematol játszott Hermance-szal.
De megfordítva volt.
Hermance játszott Anathematollal.
Biztatá, ígérgetett neki. Csak hozzon mentül több zsebpénzt Detrolles úrtól.
Anathematol Detrolles úrtól mindig több zsebpénzt kért.
– Mire kell neked annyi zsebpénz?
– Bácsi!… én szeretek!
– Labdázni? Pinckézni?
– Nem… Hermancet!
– Mit? Hermaecet? Ez drága játékszer neked.
Detrolles úr megtagadá a kérést és kisebb játékszert adott Anathematol kezébe. Ez eljárása Detrolles úrnak benyomást gyakorolt rá.
Aeathematol kijelenté Hermance előtt, hogy elfogyott az aprópénz.
Anathematol és Hermance között vége volt a játéknak.
De Anathematol minden áron bírni akará e nőt. Igyekezett megerősödni, pénzt szerezni és húsz évvel idősbnek lenni.
Csak ez utóbbit érte el, még pedig már tizennyolc éves korában.
Ekkor Hermancehoz ment és bemutató serkedző bajuszát és arcának redőit.
Hermance kacagott.
Anathematol zokogott.
– Mit tegyek önért Hermance, hogy elvégre bírhassam?
Hermance észrontó mosollyal hajlott Anathematol füléhez és abba valamit súgott.
Anathematol megrázkódott.
Mit súghatott neki a diabolikus nő?
…………
A St. Sulpice-templomnak sekrestye-bejárata előtt négy bérkocsi állt.
Akik belőle kiszállnak régi ismerőseink.
Cotin úr és neje, Detrolles úr, Anathematol és Hermance.
Egyenest az oltárhoz indultak.
Anathematolt és Hermancet egy kövér barát összeadá.
?…………?
Ismét a clerus, mely egy fiatal ember jövőjét tette tönkre:
Anathematolból férj lett és apa. Aztán hízni kezdett.
Hermance meg fogyni. Húsz évvel volt idősb férjénél. Ez képezé egyetlen büszkeségét.
Tehát csak ily áron elégülhet ki a jogos vágy?
Törvényes házasság!… Oh, Szt Polygamus!
Hol késik a reformátor, ki társadalmunkat e mételytől megszabadítsa?
Óhajtjuk, hogy az intő példa, mit igénytelen elbeszélésünkben fölállítottunk, legyen pionir a conventio ridiculus praerogativáinak demolitiója körül.
(1872)
