Fehér, sugár világos köd. szakadt le a felhőtlenség reszkető magasából. A tikkadt nyár-éji fuvalmak fohász gomolyát átszőtte a titokteljes holdfény ezüst párázata. Csend volt; koronkint csak egy-egy elkésett madár csattogtatta szárnyait felettem, mintha a légi vizek habjai csobbannának. A természet érverése is megállt, és az álom-halál ez őrjítő némaságában a szender bűbája rubinföveges, skarlátöves smaragdszín ruhákat viselő gnómokat teremt. A kacagó villik játszi világa ott táncol a természet pillái fölött, s enyelgő vidámsága és kicsapongó csínjei nem engedik azt a mérhetetlenül örök megsemmisülés üdvözítő álmába dermedni. Az öntudatlanság édes szenderéből néha föl-fölriad a föld pihenő ereje, s egy-egy percre hallom a szú percegő zizzenését a tarlott avarban és hallom a sisakvirág szűzies kelyhének felpattanását.
A szűnni nem akaró, szakadatlan sugárhullámzás ízekre tépi a csend nyomasztó súlya alatt fojtóvá sűrűsödött éji lég balzsamos illatját. A széttépett részegítő áram minden egy paránya, ittasan a fénytől, ragyogva, tündökölve s sziporkázva kacérkodik a zöldelő pázsit nedves gőzeivel. A tearózsa bágyadt és lehajlott szirmai meg-megremegnek a kéjes öleléstől; az azaleák körvonalai összeolvadnak a színképes hullámveréssel. A rengeteg ívezetbe hajló mennyboltozat, a violaszín ködökben úszó erdők láthatára felett, békét és nyugalmat lehel az alaktalan földre.
Előttem a tejút csipkékre tépdelt s habbá szaggatott uszály fodra villogva töri át a parki tó tükörfátyolát. A fénytelen mélység sötétje ragyogva veri vissza a beláthatatlan boltozat csillag miriádjait. Alattam és felettem a túlvilági ködképek hullámzó tüzei és csakis köröttem az egymásba olvadó árnyvonalak halvány, sejtelmes félhomálya. Azt hittem, ingadozva lebegek a végtelen semmiség kéklő közepében.
…Egyszerre a sphaerák suttogó sóhaja vagy az Aeolhárfa mélabús fohásza kezdi ringatni lelkemet. Fájdalomterhes, tompa, mélyen síró énekhang árad felém a bizonytalan homályból, ismeretlen világok viszhangjakép. Elmét s szívet fagyasztó zokogás a víz alól, dallamokba szakadt nyögés, fátyolozott gyászos és csodaszerűen titkos bibliai ítélet – hangok lelket átnyilazó akkordjai.
Csodás, kimagyarázhatatlan érzelmeket éreztem e dal hallatakor. Majd az apokalypsis borzalmait láttam magam előtt, majd meg a pokol tüzére várva reszkettem és valami földöntúli kéj hevítette ereimet. Bensőmben örömhevülések s ismeretlen érzések jótékony, boldogságot árasztó melege hullámzott szerteszét.
Gamma, az elhagyott parki tó hattyújának énekét hallottam.
Hattyúdalát! Egy megtört lélek elhaló panaszát, a haldoklás költészetét. Ez élet-búcsú álomszerű zokogása, mély panaszos sírása bágyadtan zendült végig az érzéketlen víz színén; majd mint az üveghúrok tiszta s csapongva csendülő lágy pattogását már-már a túlvilág átszellemült angyalkarát véltem hallani. A malasztos, zengő, imádságos hang remegő szárnycsattogása és a holdfényes köd sugárgomolya egybeolvad, összetolul, ketté vál és ingadozni kezd. Minden leng, hullámzik, kavarog, hömpölyög s tajtékzik körülöttem; szellem sóhajoktól űzött alaktalan gőzök rezgő hangok s hullámzó sugarak…
Zsibongó, béna zsibbadás mámora kezd játékot ereim csörgő vérével, s illatittas képzetem elvész a végtelenség kéjes érzetében –
Lelkemre hosszú csendes álom borult…
Egy gyújtó életre rázó villanyütés riasztott fel tompa kábultságomból: Sötét volt; az éjszaka sírt, vad, kuszált, háborgó haláljaját hangoztatva. A tó vize háborgott s a habzó hullámok bősz kedvteléssel vágódtak szemembe; a szél sirámos zúgása közé belevegyült a foszlott fekete felhőrongyok fájdalmas, vad ujjongása, a levegő-ég csattogott és a fergeteg őrült harsogása, a menny s a föld e gyilkos ölelése mérföldekre hangzott.
Csontig ázva siettem a kastély falai közé.
Ledobtam magamról átázott ruhámat, s átöltözködtem. És jókor, mert Nanette jött és jelentette, hogy a tea az asztalon van.
Adél már várt a homályos, csendes ebédlőben; atyja egy fél óra előtt a szomszéd helység plébánosához, gyermekkori barátjához sietett, kit hirtelen betegség ért. Csak ketten voltunk s helyet foglaltunk egymással szemben.
Köztünk a lángszesz kékes világgal lobogott, a samovár gőzölgött s a lámpa kedves világa alig győzte meg a magas, ószerű bolthajtásos szoba komor sötétjét.
Nanette kiment; mi szótlanul szürcsölgettük teánkat és sokáig, nagyon sokáig elhallgattuk, mint verdesi a nyári sebes zápor az ablak ólmos üvegét:
– Ah-ah-ah! – kacagott fel hirtelen Adél – mi ugyan elmélyedtünk.
– Igaz.
– Lám, milyen szeretetreméltó ön, hogy ezt csak ily síri hangon konstatálja. Legalább vallja be, hogy ön a nőkkel szemben nagyon… de bocsánat, most jut eszembe, hogy ön költő s így szabadalma van az unalmas elmerengéshez. Ah, erre se felel? – Úgy legalább mondja meg uram, miről gondolkozik?
– Azt nem találja el! Hattyúról gondolkoztam, de nem a Lohengrinéről, hanem a parki tó kopott tollú öreg Gammájáról.
– Uram ön becsmérlőleg nyilatkozik Gammánkról! Öreg az igaz, mint a hattyúk többnyire, mert bizony még a múlt század szülötte, de ezért és talán éppen ezért, érdekes regéje van.
– Regéje?… oh hiszen tudja, hogy én élek halok a regékért. Mesélje el.
– Nos legyen, látom úgyis nekem kell önt, mint vendégünket mulattatnom.
Adél végigsimítja szőke fürtjeit, melyek hanyagul homlokába estek, s én kezemben a cigarettel, melynek füstje karikára bomolva szállt fel a légbe, feszülten lestem piros ajka édes csevegésére…
Ön tudja, hogy e birtok urai, a Szirtes grófok, Pórisban élnek. Atyám ki ez ősi kastélynak már 40 év óta felügyelője, még nem is ismeri őket, de azért e régi falak még régebben állnak elhagyottan. A most élő Szirtes gróf nagyatyja lakta a kastélyt utoljára.
Vazul gróf vadjellemű ember volt. Kerülte a világot, az embereket és csak kutyáinak, lovainak, vadászatának élt. De egyszer, hogy hogy nem, mégis csak hazahozta feleségnek a Keveházy család angyalszépségű, ábrándos kékszemű gyermek leányát.
A fiatal grófné itt a kastély ezen szárnyában, fejünk felett lakott. Férje azonban most is csak vadászatának élt s hetekig magára hagyta őt. Sírt, zokogott a grófné, de nem volt ki megértse más, csak Gamma a hattyú, kit még Keveházáról hozott magával. De ebben igaz, rokon érző szívre lelt. Gamma érteni látszott úrnője fájdalmát s panaszát, mit sajkában ülve ez órákon át elsírt előtte. A grófné egész éjeket töltött kis sajkájában a park csendes taván, oldalánál szeretett, hű Gammájával.
Vazul gróf szívében erre felébredt a hattyú iránt a féltés féktelen szenvedélye. Egy éjjel váratlanul hazatérve vadászatáról, neje szobáiba rontott s azt üresen találta. Feltépve az ablakot, ott látta a park taván a hold ezüst fényében nejét és Gammát. Fegyvere eldördült, de a golyó a hattyú helyett a grófnét találta! Gamma csak pár serétszemet kapott és azóta oly kopott a tolla!…
A grófné pár nap múlva meghalt sebében, de előbb egy fiúgyermeknek adott életet. A gróf rögtön külföldre utazott, s azóta áll a kastély elhagyottan. Lássa, itt függ épp a falon Ilma grófnénak egy régi képe, ölében kedvelt hattyújával –
Mint egy őrült téptem le a falról a megfakult arcképet. A keret szélén e szók álltak: Meghalt 1774. június 10-én.
Oh Adél! ma van e halálnap 100-ad éves fordulója… És mily ismerős regét mesélt el ön nekem? Előbb elszunnyadva a parton végigálmodtam e történetet, azaz nem, – hallottam! a haldokló hattyú dalolta fülembe! Nem, ez nem lehetett álom…
E percben Nanette lépett be e szavakkal:
– Kisasszony, képzelje csak, a kertészfiú halva találta Gammát a tó partján.
(1880)