Kéri László rokonom; – ő azt mondja, anyáról, én azt, hogy apáról. Ő nagy tudós Budapesten. Én pedig diurnista+ vagyok egy vidéki városban, hol atyám 30 esztendeig szintén diurnistáskodott. Van feleségem, és van anyósom. Volt egy kedves kis leánykánk is, de a fölséges Isten elvette. Elmúlt minden, mint egy drága hajnali álom. Jaj, jaj! Hm, hm!
Én tehát dolgozom, másolgatok, szabad óráimban pedig sertéshizlalással foglalkozom.
Egy szép szeptemberi napon Pestről levelet kapok, és kitől? Kéri László bátyámtól. Írja, hogy jön hozzánk, mert hallotta, hogy jó állapotban vagyunk; őt is megáldotta az Isten, mert ő tudós, tanár, és régész.
Ezt az utolsó szót nem értettem. Kérdeztem feleségemet, ő sem értette, tanakodtam anyósommal is, de hiába; végre is abban állapodtunk meg, hogy e szó annyit tesz, mint részeg. Kéri László bátyám tehát tudós is, tanár is, részeg is.
Szép levelében kezét csókoltatja anyósomnak, feleségemet pedig per nagysád címezi, és azután elmondja, hogy díszíttessük ki lakásunkat, mert ő mint a régészeti tudomány apostola jelenlegi vándorútjában meglátogat bennünket, kvártéjának tehát szépnek kell lenni, mert őt csupa grófok és bárók fogják látogatni: Jó lesz, ha az indóháznál deputációval fogom várni s kiviszem magammal a „vidéki hirdető” szerkesztőjét és a helybeli cigány bandát. Minthogy pedig egymást még sohasem láttuk, ösmertetőül magas tetejű szürke kalapot, hosszú szürke kabátot fog viselni, orrán pápaszem, és markában esernyő lesz.
Én tehát összeharangoztam a várost, összegyűjtöttem a papot, rektort, jegyzőt, újságszerkesztőt és kucsébert, e dísz-deputatió élén ballagtam a vasúthoz várni hírneves vendégünket. Igazán büszke voltam a szerepre, mely e magasztos percben reám várt.
Megérkezett a vonat. A deputació dörgedelmes éljen kiáltásba tört ki. Én a magastetejű kalapról és piros esernyőről reá ösmerek bátyámra. Ő nevemet kiáltja, én felelek, és egymás nyakába borulunk.
Tudós bátyám érdekes ember. A tiszteletére rendezett díszlakománkon, míg le nem csípte magát, szidott mindenkit, ha lecsípte magát elhallgatott és nekem hátamon kellett őt hazacipelnem.
Így folytak napjaink. Ah szép napok, miknek emlékét most is híven őrzöm! Csak ha kis leányomra gondolék, komorultam olykor el, mert jaj, jaj, hm! hm!
Régészeti búvárlatainkat folytatandók elmentünk Várdombra is, hogy megnézzük a templomi szent edényeket. E falu ronda. A templom félig be van dőlve. A paplak úgy néz ki, mint egy cigány kunyhó. A papné vén, a pap pedig vén és vak.
Bátyámat a papné méltóságos úrnak szólította, azután elkezdte nagyságolni, míg végre tekintetes úrnak nevezte, bátyám esernyőjével mérgesen felé döfött. Végre elvezettek bennünket a templomhoz, a papné időközben elmondta, hogy volt egy fiok, de meghalt. Jaj! nekem is volt egy leányom! hm! hm! jaj, jaj!
A vén vak pap hallgatott. Bátyám és az időközben összesereglett többi tudós, felnyitották a szekrényt, hol a szent edények voltak. Egyikről konstatálták, hogy Báthory Gábor csészéje, másikról hogy Rákóczy György pohara. A vén vak pap hallgatott, csak fejét csóválta.
Egyszer a bátyám kivesz a szekrényből egy rongyos kabátot, – s kérdi, hát ez itt miféle rongy?
– Rongy? kiáltott a vén vak pap, s odaugrik mint egy bősz tigris és kikapja a kezéből elhalt fia viseltes öltönyét, azután pedig botot ragad és kikerget mindnyájunkat!!! Hetek múltak.
A tudósok elmentek, én pedig itthon maradtam, diurnistáskodom folyvást, de ha erős holdvilágos éjjelen nem tudok aludni, szemem előtt a vén vak pap, a rongyos kabát és az esernyő emléke lebeg. Jaj nekem.
(1881)