A brézói ludakról az mondatik a nagy szárazság idejéből, hogy mert nem ittak csak ettek, mind kivesztek. Derék ludak még halálukkal is egy nagy bölcsességet pecsételtek meg, hogy inni okvetlenül kell.
Mák Sámuel udvarán is ott gubbaszkodott két brézói lúd, de nem a régiek közül, melyek meghaltak, mivel nem ihattak. Mák uram tehát vigyázott magára, és ivott, hogy meg ne haljon. Ennek aztán megvolt ama jó következése, hogy nem halt meg, hanem eleven piros volt, mint a makk. Jószága egy garas árú sem volt, mert a két ludat is Piroska leánya örökölte nagynénjétől, aki meghalt.
Mily kedvesek, mily jók voltak e ludak! Tolluk szürke és fehér volt. Pici szemeikben, mik olyanok voltak mint egy serét, nyájasság csillogott.
Vidám lett tőlük a vén korhely udvara. Mert hát nagy boldogság, ha valakinek két eleven libája van. Mi minden lehet ezekből! pehely, tollu, tollfosztás, nagy dunyha, libapecsenye ugorka salátával stb. – még tán Piroska is férjhez mehet velük.
Mák uram azonban, ki latin iskolákat járt, másképp vélekedett. Meg kell a ludakat semmisíteni!
Piroska ijedten nézett fel az öregre. Azután elkezdte a ludakat tömni. Tömte, tömte.
Mialatt tömögette, s nyakukon keresztül vetette gömbölyű rózsaszín lábait, az ispán úr megállt a kerítésnél és úgy elnézte a ludakat, hogy szinte rájuk tapadt a szeme.
Piroska vizet vett piros szájába s a ludak piros csőrét piros ajkai közé fogván, elpirulva itatta őket.
Ennek az ispán már nem bírt ellentállani. Megszólalt.
– Ejnye, Piroska, hát a szájadból itatod őket?
– Igen, – mert el vannak kényeztetve.
Az ispán meg volt igézve.
– Itass meg engem is, leányom.
– Olyan nincs! – felelt Piroska, s ráhajlott a ludakra miközben gazdag hajfonata észbódítóan himbálódzott nyaka körül.
Az ispán kalapját szemére húzva, mogorván távozott mondván:
– Vigyázz Piroska, kezeim közé ne kerülj!
Ezután Piroska arra a gondolatra jött, hogy jó lenne egy piros pruszlik és fehér ingváll. A libáknak tehát szaporítni kell. Kieresztette őket a hizlalókosárból. A kieresztett ludak örömgágogásban törtek ki, és futni kezdtek.
Egyszerre csak eltűntek. Piroska sírva keresi őket. Kátyik Jánosné és Csorna Gergelyné hallották és látták, hogy az ispán hajtotta be.
Piroska elment. Szíve dobogott. Útjában egy gyík szaladt el mellette s reá vetette apró szúró szemeit, melyekben egy könny csillogott. A tövis bokor szoknyájába akadt. A falu harangja pedig vésztjóslóan zsongta, hogy „ne menj, ne menj”. – Időközben az ilyei erdő is haragosan zúgott. A lány meghökkent. Egész teste reszketett, lelke fázott, valjon menjen-e tovább?
Végre elért az ispán udvarához, kopogott az ajtón, s a ludakhoz kiáltott: „biri, biri, hol vagytok, gágogjatok!”
Erre a ludak kirepültek a kerítésen, s lábaihoz simultak. Isten őrködik a libák felett! A leány megállott s bosszankodva mondá: „ki az ördög mondta nektek, hogy magatoktól szabaduljatok meg”. Rögöt vett kezébe, és bosszúsan megdobta vele a csúf vadrózsabokrot. – Mégis liba a liba.
(1882)