A naturalismus, s a realismus kétségtelenül tért hódít irodalomban és művészetben egyaránt. Számolva ezen új, nagyon is jogosult és a legkényesebb ízlést kielégítő, túlzásaiban is szeretetreméltó áramlattal: a „Borsszem Jankó” írástudói a nagy Zola Emil még nagyobb reményű magyar utazóinak modorában s az ő buzdítására a következő minta-novellettet ajánlják fel neki.
A budapesti Józsefváros legkülsőbb részén, hol a sertés trágya egyéb kedvelt hulladékok szagával kél tragikus versenyre, roskadozik egy gémberedett viskó. Előtte udvarként trágyahalom. Rothadt fokhagymakoszorúkból lett az naggyá. Mellette egy békanyállal félig bevont pocsolya, melyen egy rongyos bocskor úszkál. Az említett szemétdombon színehagyott piszkos cafatok fekszenek szanaszét, a viskó egyik rühbeteg lakója elhányt öltözékének maradványai.
A nap éppen lenyugvóban van. Bágyadt sugarai a papirossal beragasztott kunyhó ablakán át néhány pillanatra behatolnak az ember-ólba, melynek falain penészgomba tenyész tömegesen és melyet sajátságos hányásra ingerlő bűz tölt be. Avas háj, bakasavas rongykapca, poshadó retek, fülledt hagyma, erjedt csiriz, dohos kenyér áramai ölelkeznek ottan dögletes orgiában.
A padlón, mely sertések által feltúrt és ismét felszikkadt ronda országúthoz hasonlít, fekszik három részeg tót napszámos túllakottságuk fanyar ömölvényeiben fetrengve s az ökröndözés után bekövetkezett tompa merevségbe hanyatolva. Mint fatörzsek hevernének ott, ha böffenetes horkolásuk nem mutatná, hogy élnek.
Mind a három beteg. Arcuk földszínű. Az egyiknek ólom-színű kelés van a nyüves orrán. A másodiknak kipállott a füle, melyet beköpött a légy. A harmadik gépiesen rühelődzik.
A kunyhó falai mentén korhadt ágyakban színes és szagos rongyok közt, sárga kisdedek henteregnek. Van ott vagy húsz is. Rozzant anyák kínálják a visító csecsemőknek kiaszott üres kostök-emlőiket. Egy sarokban mint féreggomolyag nyüzsög egy csomó meztelen gyermek. Fiú és leány vegyest. Eredendő bűn, éhség és nyomor vigyorog le arcaikrul. Keshedt fakó bőr fityeg le ronda apró testeikről. Az egyiket kiverte a fekete himlő s véres körömmel vájja le testéről a foszló bőrrojtokat. Kettő kanyaróban vonaglik. A többiek nagyokat röhögnek a haldoklók görcsös vergődésén.
A setétség teljesen beáll. Szürke, szennyes pára kél az ember istállóban.
Egyszerre kinyílik az ajtó, melyet csak egy szál kötél tart meg a sarkaiban. Egy sötét alak botorkál be és hörögve bukik arcra a szoba közepén. Holtrészeg nő – a röhögő gyermekek édesanyja.
(Nem folytatjuk.)
(1886)