A fenét, dünnyögé magában az öreg Matyók Bálint, akinél harapósabb zsellér ember nem volt a brézói felvégen, mikor késő este hazatámolyogva a zelenyei búcsúról, ráült a sötétben valamire. Aztán amint megtapogatta avval a kapanyéltörte markával azt a valamit, hát észrevette, hogy az a valami egy olyan cifra, tollas dáma-kalap, amilyet itt a vidéken csak a hegymegi bábaasszony visel, akinek harmadéve úgy utánabolondult a csornai nótárius, hogy hatvanesztendős létére is kiverte két fogát a sőregi tanítónak, amért az szerencsésebben csapta a levet azon a helyen, mint ő.
Az öreg Matyók Bálint, amint a föntebbi tapasztalatot megtette, nem lett volna a legharapósabb ember a brézói felvégen, ha a szöges botjával jól végig nem húzott volna az ágyon, ahonnét olyan nyögés forma pedzette a fülét.
Sírással vegyes száraz köhögés volt a válasz a tompa ütésre.
Ez a Borcsa! – hümmögte meggyőződéssel az öreg, mialatt előkaparta az ájblija zsebéből a masinát, amit aztán a lábszára hátulsó-felső felin kigyújtott s míg csak a kénje égett, az orrát fincsorgatva jó messzi eltartott magától.
A kék láng után nagysokára kilobbant a fehér is és sárga fénytvetett arra a hervadt liliomleányra, aki ott rídogált elterülve az ágyon, erősen takargózva a báránybőr bundával.
Hanem, hát most hol is kezdjem, hogy a végire is jussak?
– Biz az öreg Matyók Bálint Borcsája nem gyönge liliom, hanem kicsattanó rózsa volt, mikor – Szent Györgykor lesz két éve – elszegődött a gyarmati megyei fő-fiskálishoz. Nem is dáma-kalapot hordott ő még akkor, hanem csak olyan kendőcskét, amit olcsó pénzen adnak Jónásék, az alvégi boltosék. Hanem azok a hamis fiatal urak, akik odabe Gyarmaton lábatlankodnak a megye körül, nagyon rákapatták a Borcsát az úri módira. Szomorú az ilyen história nagyon, pedig elein olyan vígnak látszik.
Hej! – most, hogy visszasompolygott Borcsa az apja szegény házába, bizony nem hozott haza egyebet, csak azt a dámakalapot, nagy szívbéli szánom-bánomot, meg a száraz kehét.
Az öreg Matyók Bálint nagyon megsajnálta azt a Borcsát, pedig hát ő a legharapósabb zsellér ember a brézói felvégen. Hiszen vér a vériből, tulajdon édes lánya. Lassan lassan vigasztalgatta is:
– No úgy-e tulipános ládácskám, nem fájt. Az a kehe se nagy sor, én galambszőrű tehenkém. Ne ríjj már, ragyogó két tornyú szentegyházacskám: Te kis sujtásos ködmenem, cukros aszalt szilvám te…
Azonközben virradni kezdett. A lány kikivánkozott a szabadba, az öreg meg bundástól fölnyalábolta az öliben. Hej, ha valaki ekkor látja, sohasem hiszi el, hogy nincs ennél harapósabb zsellér-ember a brézói felvégen.
A nap pedig kibukkant a sötét Mátrából, mint a pirosra sült kalács a kemencéből. És pirosodni kezdett a fák koronája, meg a templom tornya s a harmatos füvek megrázkódva fölébredtek. A madárkák elkezdtek fütyülni, csiripolni összevissza, mintha egy feleselős tanácsot tartanának.
A szegényes Borcsa pedig csak köhögött, szárazon, nehezen…