Pisából Torinóba két nap alatt tettük meg az utat. Hannibál felső Itáliában, Napóleon Oroszországban, Orániai Vilmos Németalföldön, XII. Károly Bessarábiában, Guyon Richárd Branyiszkónál nem küzdöttek több fáradsággal, mint e maroknyi had, mely hős vezérét, Garibaldit követé.
Maladetto alatt késő éjjel megállottunk. Lónak pihenni, embernek rastolni+ kell.
– Te Sándor – szólít meg Türr Pista – talán jó volna valamit kosztolni is?
– Igazad van. Majd a legényemmel főzetek egy kis gulyás húst.
Míg Ferenc a húst és a hagymát aprította, mi a tűz körül letelepedve a rég nem látott otthonról ábrándozgattunk. Olyan ez a számkivetettnek, mint a mindennapi kenyér. Hugó Victor Jersey szigetén számkivetve, I. Napóleon Elbában, Braganzai* Tamás Aquilóban, Teleki László Párizsban vetették meg alapját azon működésüknek, melyek nemzetük könyveiben neveiket kitörülhetetlenekké teszik. – A hazáról áttértünk a családra. A legkeményebb katonának is a szíve – ha az anyjára gondol – úgy ellágyul, mint a nedves spongyia s ha megfacsarod még könnyezik is. – Beszélgetés közben látom, hogy az én legényem félrefordul s szemeit törüli. Az én torkomat is szorította már valami, s rákiáltok legényemre:
– Ferenc! Hát kendet mi leli, hogy pityog?
– Ezredes úr instállom, hogyne pityognék, mikor a hagyma csípi a szememet.
– Vakapád!
Amint javában falatozgatnánk, Garibaldinak a segédtisztje jelenti, hogy a tábornok sürgősen hívat. – Letéve a kanalat, siettem a tábornokhoz.
A parancs rövid volt, de határozott.
– Ezredes úr, vegyen magához két embert s lóhalálában siessen Viggenti alá; mentse föl az ostromot s az ellenség visszavonulási útját vágja el.
– Értem tábornok úr.
Öt perc múlva Maladettó a hátunk mögött volt. Előttünk vastag sötétség, mögöttünk kavargó porfelleg, felettünk csapkodó denevérek, alattunk szikrázó patkók. Keveset beszéltünk, sokat gondoltunk. Hajnali három óra felé már tisztán kivehettük az ágyúk dörgését s a láthatár szélén feltűnő vöröses fény csakhamar jelezte a lángbaborított Viggentit. Sietnünk kellett. A fény egyre intensívebb lett; a vörös felhők lomhán úsztak a láthatár fölött, s mekkora volt meglepetésünk, mikor közülük nem az égő helységet, hanem a felkelő napot láttuk kibontakozni.
Jersey szigetén történt. A Viktor Hugo birodalmában. Rajta kívül akkor ott élt még Washington, Mazzini, Schakszpeer, Garibaldi és Homér.
Hogy úgy ne járjak mint a Schildpurgerek,* megemlítem, hogy én is ott voltam.
Rossz világ volt akkor!
A grófi birtokaimon rajta ült a német. Garibaldival én is elmondhattam, hogy:
Laszcsáte ogni szperánza!*
A többinek, aki nem volt birodalmi gróf, hanem szegény skribler, pláne gyöngén folyt a dolga.
Az öreg Hominak – csak így szólítottuk egymás között Homért – még legjobban ment. Megtették görög professzornak a jerseyi gymnáziumon. Ott vessződött szegény a John Bull* nebulóival.
Säkinek – már szegényebb sors jutott. Egy mézesbábosnak csinált verseket a marcipán szívekre, abbul tengődött.
Mazzi millygyertya gyárban dolgozott. Innen származik az a mondása:
Un po piu de luce!*
Gari festőgyárban volt. Piros ingeket csinált, az úgynevezett Garibaldi-ingeket.
Éltünk. Éldegéltünk. Ha ráértünk összejöttünk;
Némelykor jó régi emigráns módra a lansquenet* is előkerült.
Honi szoit, qui mali pense,* szokta mondani Hugó Viktus.
Hát egyszer – születésnapom is volt, Lajosnapja is volt – gondolom megvendégelem a kompániát. Az ember utoljára is birodalmi gróf – ámbátor én gyűlölöm a címeket – aztán hadd legyen szegényeknek jó napjuk.
Meghittam őket vacsorára. Ettünk. Ittunk. Mulattunk.
Mire észrevettük, ránk hajnalodott.
„Gyerünk a tengerpartra” mondok, „nézzük meg a napfelköltét.”
„Allons enfánts!” mondá Viki, a saját Marsaillése című költeményét citálva. – Poéta hiúság!
Mentünk hát. Épen jókor jöttünk.
A nap fölkelt:
Gyönyörű volt! Dicső és nagyszerű!
„Tu by or not to by!* kiáltá Säki.
„Heureka!” Mondá Homi.
„Far west of Amerika!”* ujjongott Washi.
El voltunk ragadtatva!
Elábrándoztam.
Otthon képzeltem magamat. Érett búza vetésnek láttam a hullámzó tengert. Azokat a vörös fénnyel foszforizáló halakat, megannyi pipacsnak. A távoli vitorlát szélmalom szárnyának. A gőzös kéményéből fölszálló füstöt pedig a „Körül büdös” zsidó csárdája füstjének.
Szemeimből egy könny hullott a tengerbe!
A napnak nemzetgazdaságtani jelentősége igen szembeötlő. Akik ezen nézetet vallják, következő érveket hoznak fel:
a) Az őstermelésnek éltető eleme a nap. A napot már az ó-görög termelők is ismerték és szellemesen mondja a nagy Roscher* „Die Sonne bringt es an den Tag” (a nap napra hozza.)
b) Az ipar és kereskedelem valamint a forgalom nem nélkülözhetik a napot. A tudomány ezen axinómáját még koszorús költőnk a nagy Arany János is elismeri, midőn oly találóan jegyzi meg, hogy: „Nap nap után”.
c) A kereslet megkívánja a napot, nem kevésbé a kínálat. Ez világosabb a napnál. Mindezekkel szemben az ellennézet védői azt hozzák fel:
a) Az őstermelésnek nem kizárólagos éltető eleme a nap. A napot, hogy ismerték volna az ó-görögök, még nincs teljesen felderítve. A nagy Roscher nem mindig szellemes és nagy.
b) Az ipar és kereskedelem valamint a forgalom nélkülözhetik a napot.
Ezen ellentétes tanok közt mi a középutat választjuk.
Ha az őstermelés,* ipar,* kereskedelem, kereslet, kínálat, tőke, munka,* természet,* vállalkozói nyereség és termelési költség* összhangzatos* harmóniája megteremti a* gazdaságosság elvének megfelelő* fellendülés lényeges feltételeinek kellő* egyensúlyát,* akkor az okszerű nemzetgazda a körülmények egybevetése és gazdasági tényezők óvatos mérlegelése után bátran mondhatja a nemzet gazdaságára tekintettel: „A nap fölkel!”*