A nap fölkel+
 Teleki Sándor* ezredestől

(Garagos János barátomnak szíves üdvözlet!)

 

I.

Pisából Torinóba két nap alatt tettük meg az utat. Hannibál felső Itáliában, Napóleon Oroszországban, Orániai Vilmos Németalföldön, XII. Károly Bessarábiában, Guyon Richárd Branyiszkónál nem küzdöttek több fáradsággal, mint e maroknyi had, mely hős vezérét, Garibaldit követé.

Maladetto alatt késő éjjel megállottunk. Lónak pihenni, embernek rastolni+ kell.

– Te Sándor – szólít meg Türr Pista – talán jó volna valamit kosztolni is?

– Igazad van. Majd a legényemmel főzetek egy kis gulyás húst.

Míg Ferenc a húst és a hagymát aprította, mi a tűz körül letelepedve a rég nem látott otthonról ábrándozgattunk. Olyan ez a számkivetettnek, mint a mindennapi kenyér. Hugó Victor Jersey szigetén számkivetve, I. Napóleon Elbában, Braganzai* Tamás Aquilóban, Teleki László Párizsban vetették meg alapját azon működésüknek, melyek nemzetük könyveiben neveiket kitörülhetetlenekké teszik. – A hazáról áttértünk a családra. A legkeményebb katonának is a szíve – ha az anyjára gondol – úgy ellágyul, mint a nedves spongyia s ha megfacsarod még könnyezik is. – Beszélgetés közben látom, hogy az én legényem félrefordul s szemeit törüli. Az én torkomat is szorította már valami, s rákiáltok legényemre:

 

 

– Ferenc! Hát kendet mi leli, hogy pityog?

– Ezredes úr instállom, hogyne pityognék, mikor a hagyma csípi a szememet.

– Vakapád!

Amint javában falatozgatnánk, Garibaldinak a segédtisztje jelenti, hogy a tábornok sürgősen hívat. – Letéve a kanalat, siettem a tábornokhoz.

A parancs rövid volt, de határozott.

– Ezredes úr, vegyen magához két embert s lóhalálában siessen Viggenti alá; mentse föl az ostromot s az ellenség visszavonulási útját vágja el.

– Értem tábornok úr.

Öt perc múlva Maladettó a hátunk mögött volt. Előttünk vastag sötétség, mögöttünk kavargó porfelleg, felettünk csapkodó denevérek, alattunk szikrázó patkók. Keveset beszéltünk, sokat gondoltunk. Hajnali három óra felé már tisztán kivehettük az ágyúk dörgését s a láthatár szélén feltűnő vöröses fény csakhamar jelezte a lángbaborított Viggentit. Sietnünk kellett. A fény egyre intensívebb lett; a vörös felhők lomhán úsztak a láthatár fölött, s mekkora volt meglepetésünk, mikor közülük nem az égő helységet, hanem a felkelő napot láttuk kibontakozni.

 

II.

Jersey szigetén történt. A Viktor Hugo birodalmában. Rajta kívül akkor ott élt még Washington, Mazzini, Schakszpeer, Garibaldi és Homér.

Hogy úgy ne járjak mint a Schildpurgerek,* megemlítem, hogy én is ott voltam.

Rossz világ volt akkor!

A grófi birtokaimon rajta ült a német. Garibaldival én is elmondhattam, hogy:

Laszcsáte ogni szperánza!*

A többinek, aki nem volt birodalmi gróf, hanem szegény skribler, pláne gyöngén folyt a dolga.

Az öreg Hominak – csak így szólítottuk egymás között Homért – még legjobban ment. Megtették görög professzornak a jerseyi gymnáziumon. Ott vessződött szegény a John Bull* nebulóival.

Säkinek – már szegényebb sors jutott. Egy mézesbábosnak csinált verseket a marcipán szívekre, abbul tengődött.

Mazzi millygyertya gyárban dolgozott. Innen származik az a mondása:

Un po piu de luce!*

Gari festőgyárban volt. Piros ingeket csinált, az úgynevezett Garibaldi-ingeket.

Éltünk. Éldegéltünk. Ha ráértünk összejöttünk;

Némelykor jó régi emigráns módra a lansquenet* is előkerült.

Honi szoit, qui mali pense,* szokta mondani Hugó Viktus.

Hát egyszer – születésnapom is volt, Lajosnapja is volt – gondolom megvendégelem a kompániát. Az ember utoljára is birodalmi gróf – ámbátor én gyűlölöm a címeket – aztán hadd legyen szegényeknek jó napjuk.

Meghittam őket vacsorára. Ettünk. Ittunk. Mulattunk.

Mire észrevettük, ránk hajnalodott.

„Gyerünk a tengerpartra” mondok, „nézzük meg a napfelköltét.”

„Allons enfánts!” mondá Viki, a saját Marsaillése című költeményét citálva. – Poéta hiúság!

Mentünk hát. Épen jókor jöttünk.

A nap fölkelt:

Gyönyörű volt! Dicső és nagyszerű!

„Tu by or not to by!* kiáltá Säki.

„Heureka!” Mondá Homi.

„Far west of Amerika!”* ujjongott Washi.

El voltunk ragadtatva!

Elábrándoztam.

Otthon képzeltem magamat. Érett búza vetésnek láttam a hullámzó tengert. Azokat a vörös fénnyel foszforizáló halakat, megannyi pipacsnak. A távoli vitorlát szélmalom szárnyának. A gőzös kéményéből fölszálló füstöt pedig a „Körül büdös” zsidó csárdája füstjének.

Szemeimből egy könny hullott a tengerbe!

 

Prof. Dr. Kautz Gyula

A napnak nemzetgazdaságtani jelentősége igen szembeötlő. Akik ezen nézetet vallják, következő érveket hoznak fel:

a) Az őstermelésnek éltető eleme a nap. A napot már az ó-görög termelők is ismerték és szellemesen mondja a nagy Roscher* „Die Sonne bringt es an den Tag” (a nap napra hozza.)

b) Az ipar és kereskedelem valamint a forgalom nem nélkülözhetik a napot. A tudomány ezen axinómáját még koszorús költőnk a nagy Arany János is elismeri, midőn oly találóan jegyzi meg, hogy: „Nap nap után”.

c) A kereslet megkívánja a napot, nem kevésbé a kínálat. Ez világosabb a napnál. Mindezekkel szemben az ellennézet védői azt hozzák fel:

a) Az őstermelésnek nem kizárólagos éltető eleme a nap. A napot, hogy ismerték volna az ó-görögök, még nincs teljesen felderítve. A nagy Roscher nem mindig szellemes és nagy.

b) Az ipar és kereskedelem valamint a forgalom nélkülözhetik a napot.

Ezen ellentétes tanok közt mi a középutat választjuk.

Ha az őstermelés,* ipar,* kereskedelem, kereslet, kínálat, tőke, munka,* természet,* vállalkozói nyereség és termelési költség* összhangzatos* harmóniája megteremti a* gazdaságosság elvének megfelelő* fellendülés lényeges feltételeinek kellő* egyensúlyát,* akkor az okszerű nemzetgazda a körülmények egybevetése és gazdasági tényezők óvatos mérlegelése után bátran mondhatja a nemzet gazdaságára tekintettel: „A nap fölkel!”*




Hátra Kezdőlap Előre