–ő. Az ideálizmus és a reálizmus nagyon jól megfér egymás mellett. Én például ideálisztikusan gondolkozom, mert szép; reálisztikusan cselekszem, mert hasznos. Így járok el mindenben: politikában, színházi ügyekben, zsurnalisztikában és jól érzem magamat. Ajánlom mindenkinek, aki nem doktrinér ájropéer, hogy kövesse példámat.
Lássam a politikát.
Minden polgárnak teljes egyenlősége a törvény előtt: a vallás, a gondolat, a sajtó szabadsága; a rend, a törvény uralma; egyenlő terhek, egyenlő jogok: ez az én ideálom.
De másrészt, ha rágondolok párducos őseinkre, kik e hont elfoglalták és közöttük hadverő Kremser+ Bendegúzra, elfog a fájdalom a honfentartó gentry pusztulásán. Eszembe jut, hogy Tisza Kálmán elárulta a hazát és hogy a zsidó huncfut. Eszembe jut még az is, hogy a hazafiság sovénizmus és a sovénizmus hazafiság és hogy ezek az eszmék mind népszerűek, mind tetszenek az előfizetőknek.
A színház iskola. Célja mulattatni és nevelni. Ezt belátom. De a színház egyszersmind a világ tükre. A világ pedig rossz és frivol. Ennélfogva a színháznak szintén rossznak és frivolnak kell lenni. Nincs tehát igaza azoknak, akik szemre vetik a „fekete hajó” zsáner darabok előadását.
A zsurnalisztikának két kötelessége van: igazat mondani és terjeszteni a magyar nyelvet. Igen ám, csak hogy e két kötelesség nem fér meg egymással.
Ha igazat mond, nem terjed az újság; és ha terjed nem mond igazat. Miután ilyképpen mindkét kötelességnek meg nem felelhetek, a kettő közül a másodikat választom.
Íme az ideálizmus és a reálizmus harca. Az ember, „Aesopus”-nál* kezdi és a „fekete hajó”-nál végzi.
És azután? Ha a föld nem szégyenli magát a nap szolgájának lenni; mért szégyenlené a színigazgató a közönség, az újságíró az előfizető bolygója lenni? Igen az én napom az előfizető, hálaisten a 40000-ik.*
