Túl, túl az óperenciás tengeren tízezer hektóliterrel van egy ország, úgy híjják hogy Ázsia. A nap milliószor ragyogóbban süt ott, mint közös hazánk Lajthán inneni részein; milliárdnyi rubin, gyémánt és zaphir karbunkulosok ragyognak az ég boltozatán, ilyen ott a nap. Az ország határain óriás rózsák, lótoszok, cédrusok és pálmák himbálják lombjaikat a Vörös tenger hullámaiban. És ebben az országban lakoznak őseink álló négyezer esztendeig. Oh, annak a kiirthatatlan ábrándozásnak ilyen országban ki kellett fejlődni, mely népünknek ma is alapvonása, és napjoknak mesés három színétől vették a tricolort, vörös, fehér, zöld.
Hunyornak voltak ők az ivadékai, és innét neveztettek vad magyaroknak. Minden jóval bővelkedett ez a Kanahán, de a határtalan vendégszeretet folytán mindent kiettek, utoljára a sakálokkal kellett ebédelniök, sőt arra is szorultak, hogy a hyenákkal vacsoráljanak. Ekkor Szent István király kivezette őket, akit azonban Rákóczy György erdélyi fejedelem megtámadott, de a változó szerencsével folyt harmincéves háborúnak végre a szatmári békekötés véget vetett 1222-ben.
Szent István ekkor míg aludt, egy orgyilkos kún (azelőtt Kohn) megölte, s ez képezi alapját az antiszemitizmusnak.
Fia, Nagy Lajos lépett a trónra, ki Olaszországot meghódítván Nápolyi Johannát nőül vette, (1517) azonban negyven évi dicső uralkodása után a gyászos emlékű Mohácsnál a Csele patakban lelte halálát. Magyarország kettészakadt. A déli részeken uralkodott az árpádházi Ferdinánd, az északin Zápolya. Kétszáz éven túl folyt az áldatlan versengés a két fejedelmi család között, míg végre a soproni országgyűlésen (1786) Zápolyát saját országának küldöttei trónvesztettnek nyilvánítván, egyesültek az Árpád alatti Magyarországgal és megalakulva lett azon nevezetes törvény, amelynek neve mai napig is Pragmatica Sanctio, s mely később a dicső Mária Terézia uralkodása alatt a pozsonyi diétán becikkelyezve lett: (1791) Ekkor rántottak kardot őseink, és „Moriamur pro rege nostro!” ezt harsogtatták a bájos királynő meseszerű ragyogású szép szemeitől elbűvölten. Amin csodálkozni nem lehet, mert legnagyobb ellenségei elismerték, hogy a világ legszebb asszonya. Szépsége csakugyan legendaszerű volt, mint az apokalypsis tüneménye. Nézzétek meg mellszobrát a nemzeti múzeum szoborcsarnokában, de ne higyjétek, hogy ilyen volt. Oh nem! Nem a hideg vésőjű szobrász, de a lángképzelmű költők tudták őt felfogni, megérteni. Egy Calderoni, a provençal Troubadour, az ábrándos Rousseau és a paradicsomban álmodozó Torquato Tasso, az olaszok Jókaija, ezek mind az ő szépsége bűvkörének tengeráradatából merítettek lelkesedést halhatatlan műveikhez:
Bernáth Gazsi* végre értesült, hogy a nagy királyné nagyon beteg, de mi biztos forrásból merítjük a gyászhírt, hogy valóban meghalt, és az új koronázás 1868. augusztus 20-án Szent István vértanú napján megtörtént és végre elérkezett azon óhajtva várt idő, hogy Tisza Kálmán miniszterelnök és belügyminiszter úr ő exellenciája vette kezébe az ország ügyeit, és csinálja azon történelmet, melyet Hunyadi minden fiának, ki a hazát okosan szereti, komolyan venni szent kötelessége:
Hajh! szép az ábránd. Fiatal poétáink hadd merüljenek a múltak emlékeibe, ám zengjenek ázsiai regeszerű hazánkról, megfogjuk őket tapsolni csakúgy, mint Laudon tábornok* leghősebb fegyvertényeit. De a haza minden előtt! A haza jóléte legyen világosító fáklyánk, s ennek gyújtogatója Tisza Kálmán kegyelmes urunk, ki gondoskodik jóllétünkről. Szeressétek a hazát, de okosan!
(1884)