186*-ban vagyunk.
A P***-ről B***-ra vezető lánchídon fényes szán robogott át.
(Ugyanis tél van.)
Azaz, hogy nem robogott, hanem csak suhogott, miután szán volt és nem kocsi.
Szán franciául „traincau”, kocsi pedig „équipage”, ami rengeteg nagy különbség, noha ezt csak a high lifeban született kékvérű faj szopja be az anya… illetőleg, pardon madame! a dajka tejjel.
…………
Mert a hölgy, ki ama szán hátsó ülésén feküdt inkább, mint ült, nyugodott inkább, mint feküdt, lebegett inkább mint nyugodott, négy hónapos első kis fiacskáját, nagyméltóságú nagypénteki és csík-csütörtöki szeredai Szerday Bébé (azaz hogy Béla) grófi sarjat maga nem szoptatá.
Még húsz év múlva, is megbecsülhetlen szemkéjt fog e szerencsés körülmény mindazon főnemes ifjaknak szerezni, kik valamely élite-bálon a bájos fiatal anyát kivágott ruhában bámulhatni elég szerencsések lesznek.
Julis, a dajka, azalatt odahaza látogatást kapott.
A csík-csütörtöki uradalom legöregebbik öreg bojtárjának Varangyos Matyinak fia, varangyos Andris, volt nála, miben annál kevésbé fogunk megbotránkozhatni, miután sejtjük, hogy Julist éppen Andris hozá – legitim úton – azon megtisztelő helyzetbe, miszerint nagyméltgú nagypénteki csík-csütörtöki szeredai Szerday Bébé (azaz hogy Béla) grófi sarjadék szoptatódajkája lehessen.
Julis és Andris férj és feleség valának.
………….
A hintó, azaz hogy szán, azalatt elérte Budát.
…………
– Ah mi repeső szívvel látlak viszont, bájos Juliskám! sóhajta varangyos Andris, a fiatal menyecske jobbik kacsóján fénylő fekete lószőrgyűrűt forró csókjával árasztva el.
(Az ily főnemesi uradalmakon ugyanis a kékvér hatalmas légköre még a legutolsó kondás és pesztonka nyelvét is önkénytelen úriassá szellemíti át.)
– Jer, hadd simogassam hollófürteid, viszonzá Julis.
– Azonnal köréd fonandom karjaim, folytató Andris, de az illem egy percre még kimenni készt.
S az ajtó elé kimenvén, bagaria csizmáiról lehúzá a rajta feledt… guttapercha kalucsnit.
(Ezt se folytatjuk.)