Mire a Kisfaludy-házat megnéztük: lenyugodott a nap. Talán félóráig sétálgattunk még a városban, s azután leültünk a gazdag estebédhez.
Késő éjszakáig beszélgettünk komoly tárgyakról nagy vidámsággal. Beszélgetésünk tárgyai: a régi kastély, a gazdag sümegi festő s a Bakony-erdő, amikor még benne a mamut lakott.
A régi kastély a püspöki székház, melynek lakói és vendégei voltunk.
Kapuszínje alatt falba vert szegen mamutcsont lóg egy kócmadzagon. Valami forgócsont vagy lapockadarab. Sümegi határban találták valahol, valami ár hordta rétegben. Amikor találták: földünk őslakóival még akkor nem voltak a tudósok közeli ismerősök. A köznép ma sem az. A köznép ma is azt hiszi, hogy az a csont valami óriás embernek csontja. Vagy valami csodatevő szenté. Talán Szent Kristófnak térdkalácsa. Sehol se lesz annak jobb helye, mint a püspöki palotában. Oda adták be, s ott akasztották fel a kapuszín alatt. Vénasszonyok, csacska emberek sokat tudnak arról a csontról mesélni.
Nagyon kegyes, istenfélő öregasszonynak volt egyetlenegy szép leánya. Szép leánynak szolgalegény volt a szeretője. Csakhogy az öregasszonynak vagyona is volt, a leányra gazdag legény is szemet vetett, szolgalegénynek hátul volt a helye.
Az öregasszonynak azonban csúz rakódott a könyökébe. Se söpörni, se tésztát gyúrni nem tudott, de még csak az olvasót pörgetni se. Nagy baj ez. Adott gyertyát a templomnak; elment búcsú járni Kiscellbe, Szent-László-Egyházra; imádkozott, fohászkodott hétszámra: mind nem használt semmit. Testi fájdalmai voltak.
Odament hozzá a szolgalegény. Megvigasztalta, megcirógatta, könyökét megtapogatta, s megígérte, hogy hoz neki ereklyecsontot, tegye a feje alá, meggyógyul, de adja neki a lányát feleségül.
Ravasz a legény, babonás az öregasszony. A lánya is csak arra kérte, tegyen meg mindent, hogy a csúz takarodjék ki a könyökéből. Meglett az alku. A szolgalegény tudta már, hol kandikál ki a csont az omlásból, kivette onnan, s vitte az öregasszonyhoz. Akkora darab volt, mint egy tulipántos láda. Mindjárt elhitte az öregasszony, hogy ilyen csontja nem is lehet másnak, csak előkelő rangú csodatevő szentnek. Bizonyosan meg is gyógyul tőle.
Ilyen bolondságokat beszélnek arról a nagy csontról.
Másfélszáz esztendős régi palota, száz esztendő óta már senki se lakja. Mióta Koller püspök fölépítette a veszprémi palotát: azóta a veszprémi püspök csak bérmáláskor látogatja meg elődeinek sümegi palotáját.
Letarolt erdő, fogatlan száj, elpusztult család, elfásult szív, uzsorás embernek lelke, lakatlan palota: minő rideg látvány!
A puszta vár ott a bérc tetején nem oly kietlen.
A romnak van szépsége. Tetőtlen falak, merész oszlopok, düledék kövek, mohos üregek, egykori ajtók és ablakok óriás nyílásai, vihar süvöltése a nyílásokon, forgószél tánca a falromok között, vércsebagoly a falak odúiban, vadvirágnak hervadt bokrai az ormokon. Mindenütt az elmúlás, és mégis élet mindenütt. Emlékek a múltról, szájról szájra szálló hagyományok az embereknél, képzelet és andalgó érzések széppé teszik a puszta várat.
Hiszen az öregasszony is szép; ezüst hajával, fényes szemeivel, arcának szabályos redőivel, halk hangjával, szelíd beszédével, amikor ott ül zsöllyeszékén, s unokái körülveszik, s nagy zsivajjal játszanak körülötte. Fia-lánya is oda-oda megy hozzá, s megcsókolja vagy a kezét, vagy a homlokát.
– Édes kedves jó nagyanyánk!
De nézzétek meg a delnőt, akit nem látogat senki.
Arca szép, szeme ragyog, piperéje tökéletes, szobája virágos, de szíve nincs. Szerelme csak hivalkodás, szava csak csalfaság. Társalgásából hiányzik a lélek, nem hiányzik a számítás. Megcsalta azokat, akik imádták. Szelleme fűtetlen fényes terem hideg télben. Gyermekei nincsenek. Nincs, aki szeresse, s nincs, akit szeressen.
Ilyen a nagyúri palota, amelynek nincs lakója. Ilyen volt a mi tanyánk.
Földszinten, emeleten húsz-harminc szoba és terem egy végben. Mindegyik tele bútorral és képpel, kényelemmel és napsugárral.
S tele hidegséggel. Még nyáron is borzongat benne a hideg.
Nincs lakója. Aki örömmel tanyázzék benne, aki édes szeretettel fogadja vendégét. Hiányzik belőle az életnek illata, a léleknek melegsége.
Termei konganak, mintha üresek volnának. Falak, padlók, szőnyegek ódon szaggal telvék. Még legyet se találsz. Még a pók se szövögeti hálóját a szögletekben. Mintha barlangban volnál: úgy érzed magad a gazdátlan palotában.
Ott vannak a püspökök arcképei a falakon.
A hatalmas Rozgonyiak, akik szentek voltak az isten előtt s kemény hadvezérek az ellenség előtt. Könnyük hullott az oltáron, vérük a csatatéren, s jobban szerették az országot, mint a mennyországot.
Ott a dacos főpap, aki kardot kötött a püspöki palást fölé, s vitéz hadainak élén maga rohanta meg a szomszéd főurat, Gersei Pethőt, s ostrommal vette be Tátika várát. Nem bírt vele még az országgyűlés se, s mikor kárhoztatták, a hitújítás élére állt.
Hát aki nem volt Árpád sarjadéka, mégis magyar fejedelmi ág volt. A hatalmas Újlaky hercegek utolsó sarja, akit saját várában vertek agyon a kurucok, mert hűtlenné lett magyar fajához, s a hitszegő osztrákhoz szegődött?
Püspökök voltak mind. Soknak ott az arcképe a falakon bajusszal, szakállal, karddal, kereszttel vagy pedig sima, szenteskedő arccal, amikor – az utolsó századokban – már csak kereszttel és imádsággal ostromolja az eget, s nem karddal és hősi vitézséggel védelmezi magyar nemzetét.
Mindez nem támaszt életet a gazdátlan palotában. Hiszen maradék nélkül múltak el a fényes alakok. Utódaik csak a vagyont örökölték s nem a vért, a nevet, a büszkeséget és a becsületet. Idegen uraság kezére jutott Magyarország. Légy szolgája az idegennek, akkor úrrá lehetsz, püspökké lehetsz Magyarországban. Ez az igazság háromszáz esztendő óta.
Ki őrzi ezt a nagy palotát?
Bizony nem a komisszáros őrzi, mint ahogy Sobri dala mondja.
„Ej-huj, Sobri pajtás – Mi ott az a nagy fehér ház? Ej-huj, Sümegváros, Ott lakik a komisszáros!”
Hanem a félszemű kulcsárnő őrzi.
Juliánna asszony a neve. Még János püspök bízta rá a palota őrzését.
Nem volt valami szépasszony a jó kulcsárnő. S azon felül csak egy szeme volt. Nem is hívták másnak, csak a félszemű kulcsárnőnek. Már Pécsett is szolgálatában állott János püspöknek, mikor a püspök még csak kanonok volt. Magával hozta a veszprémi püspökségbe, de Veszprémből csakhamar áthelyezte Sümegre, s az ottani palotát bízta rá.
Volt Juliánna asszonynak egy öreg édesanyja s egy öreg cirmos macskája. Azokat is elvitte magával a sümegi palotába. Édesanyja volt már vagy nyolcvanesztendős, de a cirmos macska életkorát senki se tudta. Vén lehetett az istenadta, mert már nagyon mogorva volt, sohase játszott, sőt még cirógatni se hagyta magát.
Nagyravágyás azonban nem bántotta, és semmiképpen el nem bizakodott abban, hogy most palotában lakik. Élhetett volna tejjel, vajjal, mészárszékbeli finom hússal, baromfiaprólékkal, körömfaladékkal, de ő csak megmaradt az egér mellett. Minden pincét, padlást összejárt, s minden nyavalyás egeret összefogdosott. Hiába! Így tanította az anyja kölyök korában, így szokta meg a falun; a palota kedvéért ő már a maga szokásából ki nem tér.
Hej, ti főtisztelendő, méltóságos, nagyméltóságú s minden méltóságú főpapok és papi fejedelmek, ha tibennetek is megmaradna az az erkölcs, ami a félszemű kulcsárnő öreg cirmos macskájában megmaradt!
Ugyanez az erkölcse volt a félszemű kulcsárnő öreg édesanyjának. Ő is ehetett volna vadhúst, hideg halat, pástétomot, marcipánt mindennap, de csak megmaradt ő azért a burgonya, leves, gyönge csirke és köleskása mellett. Élt is töménytelen esztendeig, s talán ma is él. Majorné asszonyom volt a neve.
E nagy egyszerűség kibékíté velük az öreg hajdút is. Akinek neve volt „Pál bácsi”.
Így szólította őt az egész város. Serdülő gyerek és öregember egyaránt öregnek, Pálnak és bácsinak ismerte a század eleje óta. Ő szokott könyveket adni a könyvtárból Kisfaludy Sándornak is.
Régi hajdú volt. Hajdú is, hopmester is, várnagy is egy személyben. János püspök már az ötödik volt a püspökök sorában, akit szolgált. Megbecsülte a püspököket, mivelhogy a szokás és tisztesség úgy kívánta, de egyébként ő minden püspököt csak jövevénynek tekintett, aki ideig-óráig szállóvendége ugyan a püspökségnek, s aztán meghal vagy továbbmegy, s jön helyébe más. Egyik-másik püspököt eltemette, Kopácsy elment prímásnak, Zichy gróf elszökött idegen országba, elmúlik majd János püspök is. De ő megmarad örökké, mert a püspökség is megmarad, a palota is megmarad, a várnagy is megmarad örökké.
Soha le nem tette díszruháját. Ezüstfehér zsinóros világoskék huszárruhája hozzánőtt testéhez. Pongyolában nem látta soha senki.
Voltak elvei.
Elvei közé tartozott, hogy zsidó és asszonyszemély be ne tegye a lábát a palotába.
Az asszony csacska. Eljár a szája.
A zsidó ellen nem tudott valami okos kifogást tenni. De az neki mindegy volt.
Volt a költőnek egy kedves zsidaja. A neve volt: Scheiber Jakab. Ez hordta a költő leveleit Pestre, s ettől küldte pénzeit is ide-amoda. Ez hordta a csomagokat is. Szegedy Róza előkelő úrnő volt haláláig. Öltözködésben is a vidékbeli úrnők mintaképe. Pesti és bécsi megbízásait csak Scheiber Jakab tudta igazán végezni. Azt hiszem, maradékai most is élnek a vidéken.
A költő egyszer szőlejébe megy. A kapu mellett, lócán üldögél Pál bácsi. Benéz a költő a könyvtárba, kiválaszt egy könyvet, s azt mondja Pál bácsinak, vagy magával viszi a könyvet visszajövet, vagy elküld érte valakit.
Másnap Scheiber Jakabot kérte meg, akinek arra vezetett útja, hozza el a könyvet.
Pál bácsi nem adta a zsidó kezébe; a költő emiatt összemordiázta.
– Mit gondol a tekintetes úr? Szent István királyunk alapított minket, hogyan adhatnám én zsidó kezébe a szent királynak könyvét?
Pál bácsi szentül meg volt győződve, hogy őt, magát is, Szent István rendelte oda, s a könyvtár valamennyi könyvét maga Szent István szedte össze a könyvárusoknál. Még a komáromi kalendáriumot is.
Olvasni természetesen nem tudott a jó öreg.
Ezt a könyvtárt néztük meg másnap mi is. De minket nem a Pál bácsi kísért, hanem a „Nyalka bácsi”.
Ez is hajdú volt, s ez is öreglegény. Torzonborz hófehér hajából de egy szál se hiányzott még. Hófehér bajusza keményen kipödörve, álla fényesre borotválva, teli vállán csak úgy feszült a dolmány.
Mi volt a becsületes neve az öreg „Nyalka bácsi”-nak, nem tudom. Kinyitotta a könyvtár ajtaját, a könyvtárba beeresztett bennünket, s maga megállt ott a nyitott ajtóban, s kemény tekintettel vigyázott ránk: mit csinálunk odabent.
Itt már velünk volt Szentirmay barátunk is.
A nagy terem közepén rendetlen halmokban hevertek az uradalom gazdasági írásai, a korábbi püspöktől kezdve fölfelé sok századra kiterjeszkedve. Úrbéri táblák, fizetési lajstromok, kegyúri terhek kimutatásai; szerződések, cserelevelek, intések, beiktatások, rév-, vám-, italmérési és vásárjogok szabadalmai; vízjogok, malomjogok, malomfejek írásai; megyei, helytartótanácsi és korlátnoki leiratok, föliratok és átiratok; céhprivilégiumok, javadalmi leltárak, a püspökség átvételének és átadásának százados inventáriuma;* visszahelyezések, hatalmaskodások, kártételek, erdei zárlatok percsomói; száz íródeáknak, igazgatóknak, főtiszteknek, tiszttartóknak, számtartóknak, ispánoknak s uradalmi fiskusoknak* ákombákom írásai.
Tudós társaság legyen az, amelyik átnézze, sok társzekér, amelyik elbírja az írásokat. Kilencszáz esztendő óta áll fenn az a nagy birodalom, melyet a szent király veszprémi püspökséggé alakított, mennyi története van ennek kilencszáz esztendő óta? Ez a történet mind föl volt jegyezve papirosra. A papirosnak csak ezredrésze van itt, s ez is rendetlenül. S ez az ezredrész is igen sok.
De kevés az a tudomány, amelyet eddig papirosra jegyeztek! De keveset tudunk még abból is, amit már valamikor papirosra följegyeztek! De sok története van nemzetünknek, amely még nem jutott föl a napvilágra! Amelyet még sötétség, penész, molyok, egerek, korhadó papiros foszlányok őriznek.
Két nagy történetírónk volt velünk. Salamon Ferenc és Szilágyi Sándor. Mind a kettő felsóhajtott: mily sok munka vár még rájuk! Mily végtelen munkát végezett az óta mind a kettő! S mily kevés mégis mindez ahhoz, amit még ezután kell elvégezni! De kell-e hát?
S úgy kell-e végeznünk, ahogy eddig tettük?
A 16. század magyar nemzetét nem ismeri még a világ. Nem ismeri maga a magyar nemzet sem.
Két világhatalom rohant meg bennünket. Az egyik Mohamedre, a másik Jézusra esküdött. A török, a német. Melyik volt álnokabb? Melyik volt kegyetlenebb? Melyik volt gonoszabb? Melyik ártott többet a magyarnak?
Hiába töröm az elmém: nem tudok eligazodni ebben a kérdésben.
Egyet jól tudok. Nincs nemzet a világon, és nem is volt soha, akinek száz év alatt annyi hőse, annyi vértanúja, annyi dicső alakja lett volna, mint a magyarnak a 16. század folyamán.
Hol vannak a költők, hol a lantosok, hol a történetírók, kik a hősök, vértanúk, dicsők alakját a halhatatlanság napsugarával rajzolnák le előttünk?
Salamon Ferenc elkezdte a könyveket nézegetni.
Azt mondták: ezt a könyvtárt Bíró Márton püspök alapította. A százötven év előtti könyvek vannak ott felhalmozva.
Salamon Ferenc akkor már a Zrínyiek történetét kutatta. S kutatta azt is: mit olvasott, miben gyönyörködött, miből tanult a költő Zrínyi Miklós? S nagy örömére és csodálkozására itt megtalálta a költő Zrínyinek kedves olvasmányait. Olasz, latin és német műveket. Megtalálta a magyar törvények gyűjteményének is, a Corpus Jurisnak néhány régi kiadását.
Az egyik kiadás borítékjának belső oldalán erős, vastag lúdtollú írással fel volt írva:
„Constitutio Gentis Hungarorum.”
Alatta a költő Zrínyinek ez a verse:
„Halljátok, halljátok ti forgandó egek! Halljátok híveim, égbeli seregek! Halld meg föld és világ és világi vizek – Az én mondásomat és ti nagy tengerek!”
Ez alatt más kézzel, más tintával:
„De az német meg nem hallja az magyarok constitutióját.”
Mutatta Salamon nekünk ezeket az írásokat, s egyúttal felolvasta. De amikor a némethez ért: becsapta a nagy könyvet, s odadobta egyik asztalra.
– Igazad van, akárki voltál, aki odaírtad!
Az öreg hajdú ez alatt ott állott a nyitott ajtóban.
Kerberosz a pokol bejáratát, arkangyal a paradicsom ajtaját, Szent Péter a mennyország kapuját nem őrzi oly gondosan, mint ahogy az öreg hajdú vigyázott ránk és a kezünkre. Engem bosszantott ez a nagy őrködés. Figyelmeztettem rá Szentirmayt. Ő csak mosolygott.
Odamentem az öreg hajdúhoz.
– Mi van, öreg, még itt ezekben a szobákban?
– Könyvek, írások.
– Mi van azokban a könyvekben, írásokban?
– Azokban titkok vannak, uram.
– Kendnek azokat őriznie kell?
– Már csak megőrzőm, amíg tudom, hűséggel.
Megkérdeztem, mi a fizetése. Elmondta. A lakáson kívül borban, gabonában ráment a fizetése évenként valami száz forintra. Ezen kívül havonként vagy három forint s viselő és ünneplő hajdúruha.
– Kevés ez, hallja kend.
– Megélek belőle tisztességesen.
– Hátha valaki más jobb szegődést adna?
– Az uraságomat csak el nem hagyom, amíg élek.
– Hátha az urasága elkergetné?
– Engem? Nem lehet az! Megvan az én becsületem őelőtte.
Jól van, öreg Nyalka! Kend még a régi világ maradéka. Kend még nem tudja, mitől reng a föld alattunk. Kend még nem azt mondja: munkaadó, hanem azt mondja: uraság. Kend még nem munkás, hanem szolga. Kend még barom. Azt hiszi még, hogy a könyvekben és írásokban vannak a titkok. Pedig a könyvek és írások: a múlt, s a múltnak nincsen titka. A jövendő van tele titkokkal. Kend még a hűségről beszél! Ej-haj, ez az igazi titok: a hűség.
Gyönyörű kérdés a munkáskérdés. Ezer nagy elmét nehéz munkára hív, százezer tőkeurat ijesztget, milliók lelkét háborgatja. Elmélet és szenvedély, babona és igazság, hitvallás és káromkodás, vágy és bosszú egyszerre. Mindig oldják, soha meg nem oldják. Mert a szabadság, a mindennapi kenyér, a hatalmi erőszak vágya s az emberi önérzet van benne elválaszthatatlanul összekeveredve. Az emberi léleknek nincs fölségesebb működése, mint a munka. A munka nemesít, azt mondják a bölcsek. De melyik munka?
Amelyiket játékból vagy mulatságból, szórakozásból, szabad kényünkből végezünk. Isten, mikor megteremtette a világot, ezer irányban félben hagyta a teremtést. Az ember folytatja a teremtést, s amikor ezt cselekszi: akkor munkát végez.
Hogyne lenne ez fölséges? Hogyne tenné ez lelkünket nemessé?
De vajon ha valami elképzelhetetlen hatalom azt parancsolta volna, s kemény hangon parancsolta volna istennek, hogy fogjon hozzá a teremtéshez, s hogy hat nap alatt múlhatatlanul megteremtse a világot, különben a rendőrség kezébe jut, bírságot fizet, esetleg eltoloncozzák, vagy pedig éhezni lesz kénytelen: vajon oly csodálatos tökéletességgel hat nap alatt elkészült volna-e a világ? Volna-e napunk oly fényes, hajnalunk oly édes, földünk oly virágos, csillagaink oly ragyogók, asszonyaink olyan szépek?
Nem hiszem.
A kényszerű munka nem fölséges, s a lelket nem teszi nemesebbé. De az a munka se, amelyet a mindennapi kenyérért mindennap el kell végezni nyolc órán át rendes díjért, nyolc órán túl szabad díjért.
Hol van annak az embernek szabadsága, akinek éheznie kell, ha egy napig nem dolgozik, s éhen kell meghalnia, ha egy hétig nem dolgozik?
S hol van az az emberlélek, mely nyugodt maradjon, mikor maga körül a szabadságot és tölt gyomrot látja, azt pedig jól érzi, hogy ő csak szabadsága árán töltheti meg gyomrát?
Ott húzódik a jól töltött országút. Két utas jár rajta. Szemközt mennek egymás felé, s összetalálkoznak. Az egyik kerek hasú, piros arcú, pörge bajszú, hetyke járású. A másiknak hasa lapos, arca hervadt, bajusza kajla, járása csosza. Amannak neve: Erős: Emennek neve: Gyönge. Találkoznak, üdvözlik egymást, szóba állanak egymással.
– Hej, Gyönge, jó hogy találkozunk. Dolgozzál nekem, s én eltartalak. De hűséges légy.
– Hej, Erős, tarts el engem, s én dolgozom neked. De igazán szeress engem.
Egyik kéz belecsap a másikba, szent a kötés. Szeretet és hűség összebarátkoznak. Uraság és szolga támad.
Lehet ez?
Az öreg hajdú még azt hitte: ez a világ rendje.
Támad azonban kétféle veszedelem. Az egyik a tudás, a másik a szükség. Mind a kettő örökké sugdos az Erősnek és a Gyöngének fülébe. Bujtogatja őket. Megszólal a Gyönge:
– Hej, te Erős, te nem szeretsz igazán. Kössünk új szerződést. Nekem jog is kell. Felmondás, megszabott munkaidő s több efféle.
– Jól van, te Gyönge, te nem vagy hűséges, kössünk hát új szerződést. Legyen jogod, elfogadom a felmondást, de megszabom a munkabért.
Megkötik az új szerződést. Hatóság hitelesíti az aláírást. Az uraság megszűnt, helyette munkaadó lesz. A szolga is megszűnt, előáll a munkás. Szerződő egyenjogú felek ezen túl.
Csakhogy megint újabb veszedelem fenyeget. Az Erősnek tőkéje van, a Gyönge pedig sokaság. A tőke is hatalom. Két hatalom pedig el nem lehet egymás mellett anélkül, hogy meg ne mérkőzzék.
Ki a hibás? Ki a hibásabb?
Az egyiknél elfonnyad a hűség, a másiknál elfonnyad a szeretet. Üres edény a jog, igazsággal és emberséggel kell megtölteni. Földhöz vághatjátok, ha meg nem tölthetitek.
Öreg hajdú – nincs már olyan szolga, amilyen te voltál. Ha van is: kevés van. De olyan uraság is kevés van ma már, amilyen a tied volt.
Mi lesz a jövendő: ez az igazi titok, öreg hajdú, nem pedig az, amit Bíró Márton püspök könyvtárában a könyvek és írások beszélnek. A jog mellé és a szabadság mellé vissza tudjuk-e még valamikor szerezni a hűséget és szeretetet?
Kísértsük meg!
Vége a műnek.
Pedig még nem fejeztük be az utazást egészen. Még hátravan a gazdag kékfestő, hátravan Tátika, Keszthely, Hévíz és a Kis-Balaton. És hátravan Gyulai Pál úrnak erőben, egészségben, jókedvben való hazaérkezése. Ezekről is beszámolok valahol és valamikor.