Szegedy Róza halála
I.
Betegeskedése, szobái, áhítatos lelke, szentképecskéi – Kik látogatták halálos betegségében? – Utolsó szavai – Szegedy Róza kertecskéje – Mit bizonyít a halotti anyakönyv?
A vég közel volt már. A fenséges fény kialudni készült, melynél a nagy költő ihlete lángra lobbant.
Szegedy Róza történetét eddig meg nem írták. Pedig még nem született nő a magyar faj kebelén, kinek alakját a költészet dicsősége úgy körülvette volna, mint az övét. Története a nemzet művelődésének történetéhez tartozik. Emléke szent és dicső.
Halálának körülményeit akarom itt ismertetni. Hamvai már régóta porlanak. Hetvenegy esztendeje lesz néhány hónap múlva, amikor sírjába 1832. évben, május hó 18-án lefektették.
Gyermekkoromban érdeklődtem már neve, alakja és története iránt. Egy-két év múlva ötven éve lesz már, amikor sírját először felkerestem. Azután húsz év múlva kerestem föl s végül két év előtt. Most már kötelességem mindent elmondani, amit haláláról tudok.
Gyermekésszel nem gondoltam arra: akkor kérdezősködni róla, amikor még lehetett volna, amikor még százan meg százan éltek, akik őt ismerték, s tiszteletükkel és rajongásukkal körülvették. Amikor még élénk volt róla az emlékezet, s közénk s életének hagyományai közé nem szállt le a feledés köde. Mikor eszembe jutott: akkor már késő volt. Akkor már kevesen éltek, akik színről színre látták s vele ismerősök voltak. S az ő beszédüket is kétféle feledés csonkította meg. Az ő feledésük s az enyém. Hiszen mindent följegyezni akkor se jutott eszembe.
Élete folyamán sokszor volt beteges. 1831-ben csaknem egész éven át gyöngélkedett. Férjének legbizalmasabb egyik barátja az én egykori öreg barátom, Fülöp József volt, vármegyémnek mind haláláig tiszteletbeli főmérnöke. Ő beszélte nekem, hogy 1831-ben már mindig komoly volt. Sőt szomorúnak látszott. Arca halovány, szinte hervadozó, csak sötét égszínkék szemeiben volt meg a régi sugár. Nem volt már fiatal, közel volt az ötvenhetedik évhez. Haja már szürkülni kezdett, noha nemigen lehetett észrevenni. A Szegedy család szőke hajszíne volt az övé, s ezen kevéssé látszik meg a dérnek szürkesége, melyet ráhullat az élemedett kor. Ez évben valami Rédl nevű sümegi orvos látta el tanáccsal. Fizetést nem fogadott el, de amikor a betegség súlyossá kezdett válni, akkor a nagyobb orvosi tekintéllyel bíró Stamborszky orvost hívták a beteghez. Rédlnek szerény, de azért tisztes ajándékot adott a költő.
A szent emlékű asszony nem volt kényes. Bár nagycsaládból származott, s a legelső főúri családokkal állt rokonságban, mégse feküdt ágyba, amíg csak lábain állni tudott.
A belső gazdaságot ezen túl is ő vezette, háztartásának számadási könyveibe ezen túl is pontosan följegyzett mindent. Nagyszámú belső cseléde volt. Szakácsné, szobalány, két szolgáló, két bejáró asszony. Nagy szelídséggel, de még betegen is feleselt velük. Konyhára, éléstárra, apró állataira csak ő ügyelt föl. A háznak jóléte, fénye, tisztasága, az asztalnak gondja az ő vállain nyugodott. A vezetést csak az utolsó négy-öt napon engedte ki kezéből. Férjének, a nagy költőnek elég dolga volt a külső gazdasággal, a közügyekkel, a tenger adóssággal s a nagy ábrándokkal, melyektől elszakadni soha nem tudott.
A költő anyja Sándorffy lány volt. A sümegi Kisfaludy ház, amelyen ott van a nagy költő márványemléke, Sándorffy-örökség. A ház ma is úgy áll, ahogy másfél század előtt az öreg Sándorffy építette, s ahogy azt 1809-ben Kisfaludy Sándor megtoldotta. Két szobával s egy keresztfolyosóval toldotta meg. Nem nagy szobák ezek. Egyik dolgozó s a másik pipázó férfiszoba volt a férfi vendégek számára.
E két szobán kívül három szobája volt a Sándorffy háznak. A nagyasszony belső birodalma volt mind a három. Az utolsó mellett volt a konyha. Régi divatú, sütőkemencés, nyitott tűzhelyű konyha. A zárt katlannak, takaréktűzhelynek még akkor nemesi házakban semmi nyoma nem volt. A konyhán túl volt a tágas cselédszoba a női cselédek számára. A nő hálószobája a konyha mellett fekvő utolsó szoba volt.
Ebből nyílt az úgynevezett középső szoba. „Középső”, e néven lett híressé, így nevezik most is. Ez. volt a nő díszszobája, a terem. Előkelő vendégeit itt szokta fogadni. Innen nyílt a harmadik szoba, mely egyúttal női vendégszoba is volt. A férfi vendégeket a toldalék két szobában szokták elszállásolni. Volt egyébiránt vendégszoba még az udvari épületekben is.
Súlyosabbá az 1832. év április havában, a hónapnak végén lett Szegedy Róza betegsége.
Néhány napig még akkor is rendes hálószobájában feküdt. Amint azonban a betegség fájdalmasabb lett, a konyha zaját, a lányok vihogását nem tudta tűrni. Halálos ágyát átvitte a „középső” szobába. Innen távol esett a konyha zaja is, a férfiszobák zaja is.
Nem idegeit bántotta a zsivaj. A régi magyar nemesasszonyok közé tartozott, akik nem ismerték az idegességet. Nem is volt meg hajdan ez a furcsa betegség. A jó gazdasszony annyit járt a napon, szélben, hóban, szabad levegőn, hogy ezt a betegséget meg nem kaphatta.
Hanem áhítatát bántotta a zsivaj.
Gyöngéd, vallásos és álmodozó lélek volt. Lánykorát nagy szerelmi bánat s szomorú, de fenséges ábrándok töltötték be. Életre-halálra szerette a nagy költőt, a délceg ifjút. De 1796-ban viszály ütött ki köztük. Az ifjú, aki akkor huszonnégy éves volt, elment világgá, a franciák ellen folyt véres háborúba. A húszéves szűz árva szívvel, bús lélekkel maga maradt. Isten szerelmében, a vallás édes vigaszában keresett menedéket. Mikor nagy vagyonú, fényes állású, deli alkatú imádók legyeskedtek körülötte; mikor a rokonok rajt hajtottak, hogy vesse le szűzfátyolát, s adja kezét méltó ifjúnak, s mikor attól félt, hogy ereje el találja hagyni, s szerelméhez s örök fogadásához hűtlen talál lenni: mindig isten anyjához, a boldogságos Szűzhöz folyamodott, s álmodozó, gyötrött lelke mindig az egekbe vágyakozott. Ismét és ismét zárdába akart menni, hogy Jézusnak legyen örök szűz menyasszonya, semmint az eltűnt ifjúhoz való szerelmét megtagadja. Pedig az az ifjú mindennap a halállal állott szemközt, s éveken át nem is gondolt arra, hogy valamikor vele egyesülhessen.
Ekkor lett lelke olyan vallásossá.
S most, amikor már háta mögött volt a hosszú élet, s amikor a halál közelgett feléje: szűz hajadon korának mély vallásos ábrándjai, az áhítatnak istenre és a halhatatlanságra néző vágyai lepték el szentséges lelkét.
Csak rajongó lett haldoklásának napjaiban. Imával és édes könnyekkel tölté nappalait s éjszakáit. Nem félt a haláltól, vágyott megdicsőülésre. Imádkozott szüleinek s elhalt testvérének mennyei üdvéért s férjének és élő testvéreinek boldogságáért. És a szegényekért és rokonaiért és barátaiért.
Két szent ereklye mindig mellette volt a halálos ágyán.
Az egyik boldogságos szűz Margitnak képe. Egyszerű, kis, vallásos képecske, bizonyára megvan sok kegyes család birtokában. Most e pillanatban meg nem tudom mondani, hol és mikor láttam, de bizonyos, hogy azt a szentképet láttam, melyen Szegedy Róza haldokló lelke révedezett utoljára.
A kép a szűz királykisasszonyt ábrázolja. Ruhája, amely testét érinti, hófehér. Felső öltönye, mint egy palást, csillagokkal behintett fekete szövet. Homloka félig fehér kendővel be van kötve, mint a zárdai szüzeké. Lábainál porban fetrengő korona, háta mögött a Duna vize, csónakos emberekkel. Arca jobb oldalán ez van a papíron: Beata Margareta Virgo. Boldogságos szűz Margit. Jobb felől pedig ez van írva: Belae quarti regis Hunniae filia. Negyedik Bélának, Magyarország királyának lánya.
Sok szentképecskéje volt e dicső emlékű nőnek. Külön is, imakönyveiben is. De halálos ágyához éppen ezt választotta vigasztalóul. Annak a királylánynak a képét, aki félreállt a világ elől s annak minden fénye, dicsősége és boldogsága elől, hogy puszta szigeten magányosan ajánlhassa föl szűz lelkét a mennyei boldogságnak.
Másik ereklyéje volt egy feszület, egy kis kézbeli szent emlék. Kisfaludy Sándornak nagy szerepe volt az 1809-i francia háborúban a nemesi fölkelés körül. E szerepét, mint József nádorispán és fővezér hadsegéde töltötte be. A nádor felette becsülte és szerette a nagy költőt. 1809-ben Szegedy Róza is meglátogatta férjét Budán a nádori palotában. A nádor ekkor tisztelgett nála, s emlékül ezt a feszületet ajándékozta neki.
Csinos és érdekes mű. Ezüstből van. Rajta a keresztre feszített megváltó képe fehér és rózsaszínű zománcból. Lábainál halálfej. Feje fölött kis táblácskán Pontius Pilatus feliratának négy betűje. Iesus Nazarenus Rex Iudeorum.
Ez ereklye most Kisfaludy Sándornak, tatai királyi közjegyzőnek birtokában van, aki a nagy költő Mihály testvéröccsének unokája. A költő híven őrizte ez ereklyét, s halála után Kisfaludy Dénesnek, unokaöccsének jutott.
Utána szállt fiára, a tatai királyi közjegyzőre, ki szíves barátsággal mutatta meg nekem. Kezembe vettem, sokáig elnéztem. Hideg érc, élet nélkül való tárgy, emberi kéz csinálmánya. De a megváltónak szenvedő arca s lábainál a halálfej gondolatok és érzések áradatát hajtja lelkünkbe.
Ím, ez volt utoljára a szent emlékű nő kezében. Ezt csókolta, ezt szorította kebléhez utoljára. Mikor szeme már az élet és halál határán révedezett, szemeinek édes sugara ezen tört meg utoljára. S lelke, mint madár a virágos gallyról, innen röppent fel a magasságba.
Vajon kik látogatták halálos ágyában?
Sokan. Alig lehetne ma már őket felsorolni.
Idvezítőnk azt tanítja: látogassátok a betegeket. Szent és csodálatos tanítás ez. Akit elhagyni készül az élet, s aki elhagyni készül a világot: keressék őt fel azok, akik szerették, s akiket szeretett. Lehet-e az utolsó útra édesebb érzéssel elindulni?
A jó Anna, Mayer József őrnagy felesége Nemes-Dömölkről bizonyára nála töltötte az utolsó napokat. Ez volt a nagy költőnek legfiatalabb testvérhúga. Még kisleányka volt, mikor bátyja összekelt Szegedy Rózával. Éveket töltött a fiatal pár házánál, s valósággal Szegedy Róza növendéke volt.
Jöttek látogatók a szomszéd falvakból és városokból, a Kisfaludy és Szegedy családok rokonai. Hetven év előtt az Üdvözítő tanítását még jobban követték az emberek, mint ma. Akkor még a halálos beteg szelíd ápolása is atyafiságos és hű rokoni kötelesség volt, amelyet szívből teljesítettek. Az ápolás még akkor nem volt különös keresetmód; zárdaszűzeket, vöröskereszt-nőket nem bocsátottak a haldokló mellé. Csak azokat, akiket ismert, s akiket szeretett.
Két gyöngéd látogatójának nevét különösen megtartotta az emlékezet.
Az egyik volt Rosthy Katalin, Oszterhuber Ferencné, kegyes, jólelkű asszony. Rokonságban állott közelebbről vagy távolabbról mind a Kisfaludy, mind a Szegedy nemzetséggel. Ősi család ivadéka. Az ős együtt jött be Árpáddal; száz év előtt még virágzó nagycsalád, mely azonban Túl-a-Dunán már kihalt, vagy onnan elköltözött. Négy évvel később ő is elhunyt.
A második volt Szentgyörgyi Horváth Borbála. Dabronyi Cseh József felesége. Három évvel volt fiatalabb, mint Szegedy Róza, de együtt leánykodtak, s mindig jó barátságban éltek. Több mint húsz évvel élte túl dicső barátnéját.
A halálos beteg a háztartás vezetését az utolsó óráig nem eresztette ki kezéből. Számadási naplója bizonyítja ezt. Utolsó bejegyzése halála előtt tizenkilenc nappal történt. Ekkor már az ágyból nem tudott fölkelni.
Közlöm utolsó bejegyzését, de ezen meg ne ütközzenek szíves hallgatóim. Ez bizony mindennapi közömbös dolog. Nem bölcs mondás, nem is vers, nem is képzelgés és ábrándozás. Hanem mindezeknél becsesebb. A nemes magyar úrnőnek, a jó gazdasszonynak imádandó gondossága.
Súlyos betegsége alatt éppen Szent György napja volt, a belső cselédek változása s bérfizető napja. Április 29-én ezt írta számadó könyvébe:
Eőrzse szakácsnét végképp kifizettem. Panni szolgálót szintén. Zsuzsi szolgálót szintén. Náni szakácsnénak foglalót adtam.
Cselédjeinek vezetéknevét nem jegyezte föl, csak keresztnevét. Egykori cselédjeire emiatt már akkor se lehetett ráakadni, amikor én kérdezősködtem utánuk. Panni, Zsuzsi, Juli, Böske, Rozi: ím, ezek voltak állandó cselédei. Bizonyára szegény sorsú szolgálóleányok; ki elhalt, ki férjhez ment, ki elköltözött időközben. Lehet, hogy magas aggkorban ma is él még közülük valaki. De ki tudná azt megmondani, ki az a Zsuzsi, ki az a Böske, aki ezelőtt ötven-hatvan évvel valamely nagyobb városban szolgáló volt egy rég kihalt családnál?
Hogy Szegedy Róza nem jegyezte föl a cselédek családi nevét, ne csodálkozzék ezen a mai nemzedék. Hiszen a mostani úrnőink se jegyzik föl számadó könyvükbe. Hiszen még számadó könyvet se vezet úrnőink mindegyike. Azt pedig éppen kevesen tudják, hogy cselédjük hová való, mikor született, mi a családi neve, él-e még apja, anyja? Törődnek is ezzel a mi úrnőink. De hetven évvel ezelőtt az anyakönyvvezetők se törődtek. Éppen a sümegi plébánia anyakönyvében olvashatók effélék: „Juli szolgáló meghalt.” – „Egy vándorló köszörűs meghalt.” A mai anyakönyvbe egész lapokat írnak tele róla, ki született, ki halt meg, de azért a mai se ér többet, mint a régi. Halottnak, koldusnak, hazátlannak pedig semmit se ér.
Halála előtti napon, május 17-én gyönyörű verőfényes idő volt, s a szent emlékezetű asszony kinézett az ablakon.
A Kisfaludy ház ablakai a várra néznek, mely omladékban hever, s melynek csak elbarnult, csonka falai meredeznek az ég felé, és a püspöki palotára néznek, melyet százötven év előtt Bíró Márton veszprémi püspök épített. Oda néztek a „középső” szoba ablakai is, ahol a nagybeteg feküdt. A püspöki palota kertjében fák voltak, s tömegesen orgonabokrok is. Azt kérdezte a haldokló:
– Nyílik-e már az orgona virága?
Azt felelték: a várkertben még nem nyílik.
Fényes, de hervadt arcán nem látszott nyugtalanság. Kis idő múlva azt kérdezte
– Hát az én kertemben nyílik-e?
Szegény haldokló asszony, hogyan nyílnék a te kertedben, holott az még sokkal árnyékosabb, mint a püspöki palota kertje.
Negyvennyolc év előtt néztem meg először Szegedy Róza kertjét. Kicsi kert a kapunál, az udvarnak az utcára dűlő részén. De akkor még élt négy-öt korhadó gyümölcsfa, melynek virágos illatát s édes gyümölcsét még élvezte a dicső asszony. Még padja is megvolt, ahol az árnyékban forró napokon pihenni, üdülni, s barátaival társalogni szokott, s ahova behívta apró szárnyasait, hogy velük el-elbeszélgessen. Mennyi érzés, mennyi gondolat, mennyi álmodozás szállt innen föl egykoron.
Harmadfél év előtt is megnéztem. A régi fák már mind kidőltek, törzsöküket is elvitték, nyomukra se akadtam. Csak egy régi-régi tamariszkfa* él még ott ifjabb növendékei társaságában, melyről azt állítják, hogy ez még a nagy költőnek a fája, s ezt még Szegedy Róza harmatkeze ültette. Nem tudom, meddig él a tamariszk, s miként fejlődik. Gyermekkoromban még nem volt divatos az én falumban; nem figyelhettem meg eléggé. De ha mindenki mondja, és mindenki hiszi, mégis úgy nézünk arra a fára, mintha azt Szegedy Róza emlékezetének ragyogása venné körül.
De ha az orgonavirág nem nyílott is, az ibolya már rég nyílt, s azzal fölékesítették a haldokló szobáját.
Május 10-től kezdve egy ferenci barát volt közelében állandóan a sümegi zárdából. Ott imádkozott szakadatlanul a folyosón s néha a beteg szobájában is. Ez a barát látta el a haldoklók szentségével, s ez adta rá az utolsó kenetet is. Május 18-án halt meg, napfelkelte után nemsokára.
Vajon mi volt a betegsége, mi volt halálának közvetlen oka? Az orvosok azt mondták: betegsége idegláz volt. Ez van a haláláról szóló jelentésben. Ma ezt a betegséget hagymáznak,* tífusznak nevezik. Fülöp József öreg barátom emlékezete szerint május elsejétől kezdve az ágyat már nem hagyhatta el, s május 10-e után már többször ájulásba, eszméletlenségbe esett.
Az ország alig-alig tudta meg a nagy esetet. A halotti jelentést kinyomtatták, de az se történt gyorsan. Lovas küldöttek vitték a hírt minden irányban. Keszthelyre, Tétre, Eötvösbe, Szombathelyre, Egerszegre, Veszprémbe, Nemes-Dömölkre s általában mindenüvé a rokonokhoz s a vármegyék főembereihez.
Vasút, távíró akkor még nem volt. Budapesten volt ugyan egy-két hírlap, de hiszen mikor ért idáig a levél? Belekerült nyolc napba, ha postán küldték a levelet. Budapest se volt még akkor, hanem volt Buda, és volt Pest. Az egyikről biztosan tudtuk, hogy német város – a másikról bizton hittük, hogy valamikor magyar város lesz. Bizton hisszük ezt még ma is. A két város lakosságának nem volt akkor még nemzeti ügye. A magyar költő sorsát éppen nem tartotta nemzeti ügynek. Vajon hogy keltette volna fel figyelmét egy messze földön elhalt kisvárosi tekintetes asszonynak halála, akit személyesen sohase látott, s akinek még csak nevét se hallotta soha?
Megnéztem, mi van följegyezve haláláról az anyakönyvben. Hát bizony a jó öreg plébános mindent följegyzett, amit róla tudott. Hogy a neve Szegedy Róza, férje Kisfaludy Sándor, vallása katolikus, származása nemes, életkora 57 esztendős, állapota tekintetes asszony: mindezt följegyezte.
De még mást is följegyzett. Azt, hogy nyolc verset harangoztak rá.
Ne mosolyogjanak hallgatóim. A harangozás az egyház figyelme a halott iránt. De még inkább azok iránt, akiké a halott. Szegény ember egy verset kap, sokszor azt se kapja, ha nincs rá pénze. S azt a verset is talán csak egy haranggal kapja meg. Másként áll a dolog a magas állású halottakkal.
A nagy költő felesége nyolc verset kapott. Talán nem is azért, mert a nagy költőnek volt a felesége, hanem inkább azért, mert a Szegedy nemzetség szülöttje volt a nagy halott. Hiszen mikor a nagy költő második felesége halt meg: akkor csak négy verset harangoztak.
Ez is benne van az anyakönyvben.
Hanem hogy Himfy Szerelmének költészete mekkora világot gyújtott a magyar szívekben, hogy ez a költészet miként ébresztette föl a nemzet közszellemét, s hogy ez a költészet Szegedy Róza dicső alakja körül született meg: ez bizony nincs följegyezve az anyakönyvben.
Csak egy tekintetes asszonnyal van kevesebb Zala vármegyében, Sümeg városában: ezt tanuljuk meg abból a könyvből.
II.
A temetés – Az öltöztetők – Kik voltak a temetésen? – Utolsó rendelkezése – Hol feküdt első sírja? – Látogatásaim sírjánál – Most már a férje mellett pihennek hamvai
A temetés nagy dísszel történt. „Nagy temetés volt”: így szokták mondani. Ha az ország nem ismerte is Szegedy Rózát, s ha már férjének, a nagy költőnek nevére is rá kezdett borulni a feledés, ha saját testvéröccse, Kisfaludy Károly, Kölcsey és Vörösmarty a nemzeti költészet föllángolásában túlszárnyalták is őt: azért Túl-a-Dunának mégis ő volt akkor legnagyobb költője, s az ábrándos szívek, az ifjú lelkek s az ifjúságukra visszaemlékező aggok előtt mégis Himfy dalai képezték a nemes szerelem csillagos egét, melynek minden fénye Szegedy Róza alakját sugározta körül.
Aki most már ott feküdt a koporsóban.
Akkor még nem voltak temetkezési egyletek s temetőünnepet rendező vállalatok. Gyászhintók ezüstös sujtással, koszorúszállító társzekerek, kardos, mentés, panyókás gyászemberek, szegődött siratók, kőnyomatos tudósítók, az elhunytak érdemeinek és örök dicsőségének vállalati hirdetői: mindezeket nem ismerte a régi nemesi világ.
Akkor a család tagjai és tisztelői, a közeli és távoli rokonok, a keresztfiak és -leányok, a jó barátok, a vármegye tisztikara, a város tisztviselői, az egyház férfijai, s a céhek és a város szegényei képezték a temetői kíséretet. A céhek ünneplő ruhában, lobogóikat bevonva gyász fekete fátyollal. És a szegények és ügyefogyottak, a sánták, bénák, szabadságos koldusok tömege. Az iskolás gyerekek és leányok nagy serege. Az uraság és úrnő jobbágyai tizenegy faluból. A cselédek és zsellérek.
Volt két bejáró asszonya az elhunyt úrnőnek. Az egyik volt Csólics fazekasnak a felesége. A másik volt özvegy Czinczné. Ennek valami szőlőmunkás volt az ura valamikor. Ezek voltak az öltöztetők. Ezek öltötték a kedves alakra legszebb fehérneműjét s legnehezebb fekete selyemruháját. Ezek húzták föl ujjára jegygyűrűjét, ezek fésülték meg s fonták be haját, s tették nyakára ékszerét. Ezek egyengették el a koporsó fenekén a gyönge fenyőforgácsot; szelídre, simára, hogy a harmattestet föl ne törje. Ezek igazították meg a fejalja vánkost, amelyen az az angyalfej nyugodni fog ezen túl. Könnyeik hullatása közben oly vigyázva rendeztek el mindent, mintha most is élne, s most is rájuk nézne jó úrnőjük.
A temetés költségeinek a jegyzéke megmaradt.
A plébánia, a templom, az egyházi szertartás, a harangozás kilencvenegy forintba került. A sírásók harmadfél forintot kaptak, s ezért be is gyöpözték a sírhalmot. A gyöpös göröngyöt sírhantnak nevezik. Ott metszik ki a temetőben a sírhalmok közt levő mezőcskékről. A koporsó tölgyfából és diófából készült. Díszes munka volt. Hatvan forintot kapott érte az asztalosmester. Tizenhárom céh állított ki a temetésre egész díszben. A nagy költőtől összesen harmincnégy forintot fogadtak el céhköltségül. A kolduló barátok hatvan forintot, a város szegényei huszonnégyet kaptak ajándékul. A két halottöltöztető is megkapta a maga jutalmát.
A gyertyaosztás akkor általános szokás volt. Az előkelőknek nagy szál gyertya, a kisebb rangúaknak kisebb szál. A gyertyát viaszból öntötték. Díszes öntésű gyertyának harmadfél ezüstforint volt bécsi fontja. Harminchat fontnyi viaszgyertyát osztottak ki.
A házbelieket s közel valókat, az árva gyerekeket fekete kelmével, gyászruhával is el kellett látni. A Scheiber zsidó és Wellner zsidó voltak a szállítók. Tizenöt rőf fekete tafota, nyolcvannyolc rőf fekete fátyol, fekete pántlika és fejre való fekete keszkenő a fehércselédeknek. Az összes temetési költség mintegy ezer koronába került. Ebben benne van Stamborszky orvos díja és az Antal kőművesnek bére is, aki kimeszelte a „középső” szobát, melyben az úrnő utoljára feküdt. És benne van még a fekete spanyolviasz is. Úgy kívánta a kor ízlése, hogy egy ideg fekete pecsétet üssön leveleire az, aki gyászol. Ma a levélborítékok fekete szegélye a fekete pöcsét.
Mindez kicsiség.
A temetésen mindenki ott volt a vidék előkelői közül, aki csak mozdulhatott. Bizonyos, hogy a nagy költő vőtársa, Bezerédy György is ott volt Kámból László fiával, s a Szegedyek se maradtak el. Az eötvösi uradalom tisztikara, cselédsége s jobbágysága ünneplő díszben jelent meg. Ott volt Kehidáról Deák Antal, a nagy költőnek egyik legjobb barátja, s Deák Ferenc. Ott voltak Csányból Csányi László, a közelből és távolból a Hertelendy, Bogyay, Nedeczky, Bezerédy, Oszterhuber, Berzsenyi, Kisfaludy, Kerkapoly, Forintos és Gyömrey nemzetségek tagjai. A főúri rokonságból megjelent Keszthely ura, Festetich László gróf, ki Szegedy Rózának unokatestvérje volt, s vele ott volt közeli uradalmainak egész tisztikara. A nagy Széchenyi István gróf is unokatestvére volt, de ehhez későn ért el a nagy költő értesítő levele. Csak levélben fejezte ki részvevő érzését.
Nem beszélhetem el részletesen a temetés lefolyását. Időm sincs rá, de a mai temetésekben se találok nagy gyönyörűséget, s úgy hiszem, sokan vannak velem egy ízlésen. Csak az életnek emlékezete becses, nem a halálé.
A megdicsőült asszonyt utolsó napjaiban nem bántották gondok, aggodalmak.
Gyermeke nem volt.
Közeli s távoli rokonai mind vagyonosak; jólétben, tekintélyben biztosak.
Férjével, a nagy költővel egyetértett már régen halála esetére. Régen készült már a halálra. Végrendeletét tizenegy év előtt megcsinálta. Ez Sümegen kelt, 1821. év szeptember 4-én. A veszprémi káptalanban biztos helyre volt eltéve. Ott megőrizték.
Nem rendelkezett nagy vagyon fölött. Ami az ősi vagyonból osztályrészbe jutott rá: az visszaszállott a testvérekre, minthogy gyermeke nem született.
Édestestvérével, Szegedy Ferenccel élőszóban úgy állapodott meg, hogy az ő „kedves férjéhez” vitt csekély ingó javainak egyharmad részét férjének hagyhassa, s hogy gyöngyékszere fölött szabadon rendelkezhessék. A másik két testvérrel nem tudott megállapodni.
Gyöngyékszere nyaklánc volt, s nyolcszázharminc gyöngyből állott. Ezt ő maga ezer ezüstforintra becsülte; ez összeg ma kétezer-száz koronának s mintegy ötezer korona forgalmi értéknek felelne meg. Csupán erről intézkedett.
Ezt örökös tőkének alapította meg, s kezelését a veszprémi nemes káptalanra bízta.
Ennek évi jövedelmét akként osztotta föl, hogy az ő emlékezetéért s a legszegényebb halottakért évenként egy–egy misét tartsanak, s ezért három-három forint járjon. Ugyanannyi mindenkor a sümegi szegényeknek.
A legelhagyatottabb szegény betegek ápolására hat ezüstforintot, a sümegi kórház szegényeire tizennyolc ezüstforintot fordítsanak, s a többit egyenlően felosztva a sümegi iskola legjobb s legerkölcsösebb fiú– és leánygyermekei közt osszák el évenként segítségül.
Nagyon lelkére köti a nemes káptalannak, hogy e végső intézkedését igazán végrehajtsa. Azért intézkedik így, hogy ott, ahol életének nagyobb részét töltötte, a szegényeknél és a kis gyermekeknél megmaradjon jó emlékezete.
A végrendelet nem ment foganatba. Legalább úgy nem, mint az elhunyt úrnő kigondolta.
Gyöngy nyakláncát „napkeleti gyöngyöm”-nek nevezi végrendeletében. Ezt az ékszerét nagyon szerette, ezt korán elhalt édesanyjától kapta örökségbe. Édes gondolata volt, hogy e legkedvesebb értékes tárgya legyen a szegényeké.
A végrendeletet a nagy költő is aláírta, s amennyiben őt illette, kötelezte magát annak megtartására.
Jött azonban az osztozás. Az elhalt feleség vagyonát ki kellett adni a vér szerinti rokonoknak. A rokonok követelték a napkeleti gyöngyöket is.
A költő 1833-ban ezt írta Szegedy Róza végrendeletére:
Miután méltóságos Bezerédy György úr ezen végrendelést nem akarván állani, boldogult feleségemnek gyöngyeit visszakívánta, én azokat visszaadtam, és ezen végrendelésnek terhét én vállaltam magamra és örököseimre; – tisztelvén mind a jószívű rendelőt, mind a jóságos és hasznos rendelést.
Nyugodtan pihenhettek hát a nagy lélek hamvai, szegényei megkapták a szerény emlékeztető adományt.
De a tőkét nem helyezték el a veszprémi káptalanban. Legalább én nem tudok róla semmit.
A szent emlékű nő sírja ott van a sümegi temetőben.
A temető a város keleti oldalán, a városon kívül, emelkedett helyen fekszik, a sümegi szőlőhegy lábánál. A múlt század elején helyezte oda a város. Kis kápolna van legmagasabb dombján, mely 1816-ban épült. Kereszt a tetején, s régebben kis halálharang előtte, amely most már nincs ott. E kápolna ajtaja előtt a legszebb helyre tették Szegedy Róza sírját. Ott vált porrá egykor ragyogó alakja.
A sír fölött egyszerű, tompa tetejű piramis áll, nem négyszögletű, hanem lapos, de tömör homokkőből. A piramis tetején kereszt, ugyanazon kőből faragott. Felirata rövid, csak néhány szóból áll. „Szegedy Rozália, Kisfaludy Sándorné. 1832. 18. máj.”
Elég is.
A sírkövet a költő maga állította. Hiányzik róla a Szegedy család nemesi előneve: Mezző-Szegedi. Pedig akkor nem szokták elhagyni az előnevet. A költő ezt szükségtelennek találta. Mire való volna a nemesi név a Himfy-dalok istenasszonyának, a nagy költő feleségének?
De a jelvények mégis tanúságot tesznek a két család előkelő voltáról.
A név fölött kettős címer a kőbe faragva. Az egyik az ős Kisfaludy-címer. Hármas halom közepén korona, a koronán sas, kiterjesztett repülő szárnyakkal s jobb lábában a kettős kereszttel. A másik a Szegedy-címer. Ez is sas, koszorús fejjel. Repül a földgömb felett. Jobb lábában királyi pálca, bal lábában pallos, mely a földgömböt éri. Ezeken kívül két lehajtott fáklya.
A nagy költőt, mikor meghalt, nem Szegedy Róza mellé temették. Neje halála után a költő ismét megnősült, feleségül vette egyik távoli rokonát, Vajda Amáliát, aki 20-21 éves hajadon volt. Ez 1834. év februárban történt. E nő azonban nem sokáig élt, 1841-ben az év elején meghalt. Ennek sírjába vagy sírja közelébe temették negyedfél év múlva a nagy költőt.
Emléket nem állítottak se neki, se második nejének. Azonban Sümeg lelkes népének kegyelete a nagy költő hamvait kiemelte a jeltelen sírból, s azokat Szegedy Róza sírjának közelében, attól jobbra temette el újból, s akkor díszes síremlékkel látta el. A két nagy szív porai, ím, mégis egymás mellé kerültek. Vajda Amália sírja nyomtalanul eltűnt. Senki se emlékezik már rá, hol volt valamikor. Fából készült egykori kisded sírkeresztjét negyven-ötven év előtt felemésztette már a korhadás.
Én fölkerestem Szegedy Róza sírját 1854-ben. Azután megnéztem húsz év múlva, amikor erdélyi, nagy hírű barátaimmal a Balaton körüli utazást végeztük. Végre fölkerestem két év előtt is, amikor elhatároztam, hogy életének történetét, bánatos és édes szerelmének s házaséletének történetét, amennyire lehet, meg fogom írásaimban örökíteni.
A költők, a világ összes költői hálátlanok a nők iránt. Kevés a kivétel. Társaságunk dicső elnöke, Jókai Mór mindenesetre kivétel. Lantjuk zengő dala s költészetük ragyogása rendszerint csak addig veszi körül a nő alakját, míg az lányka, míg hajadon, míg menyasszony. A nő szívének történetével az esküvő után nemigen foglalkozik a költészet. Pedig a nő azután hasonlít legjobban az istenekhez. Azután teremt, azután alkotja meg és őrzi meg a boldogságot, s azután gondoskodik arról, hogy folyton szebb legyen a világ.
Igaz – a korunkbeli irodalom és költészet foglalkozik a házas nők szívbeli ügyeivel is. De oly irányban, hogy nincs köszönet benne. A nők imádása helyett a nők élvezésére buzdít Helikon serege.
Sohase született még nő e világon, kinek alakja, szíve, fenséges gondolkodása magasabb és nemesebb érzelmekre hangolta volna a költő lantját, mint Szegedy Róza. A világirodalom más nemzetek nyelvén ismer nagynevű nőket, mert azoknak már akadt történetírójuk. Szegedy Rózának eddig még nem akadt.
Pedig ő magyar nő volt. Míg leány: a magyar leánynak, mint asszony: a magyar asszonynak mintaképe. Épp oly ragyogó, mint a történet bármelyik fényes alakja. Ha méltó történetírója akad: az ő alakjának világánál látja meg a következő nemzedék, milyen volt egykor a magyar asszony, s milyennek kell lennie ezután is.
Megálltam sírhalmának pázsitos oldalán, s elnéztem messze a vidékre, ahova síremléke ellát. Jobbról alatta a város, melynek lakói közt már talán senki sincs, aki élő szemeivel látta, de senki sincs, aki ma is édes és meleg büszkeséggel ne gondolna rá. Napsugaras alakjának firól fira száll hagyománya.
Jobbról napnyugat felé ott van Sümeg ősi vára, korhadó sziklákon, korhadt korona gyanánt sötétlenek omladozó falai. Balra napkelet felé a sarvalyi és dobosi rengetegek, annyi néphagyomány buzogó forrásai. Szemközt a völgyeken túl a hegység, melynek ormain Tátika és Rezi vára búsong a múltakon, s távolabb kissé Szent György hegye, Csobánc vára és a fenséges Badacsony, amint lábait füröszti a Balatonban. Habár régi, de igaz nemzeti költészet aranyozza be az egész vidéket.
Ábránd, álmodozás, káprázat játszik velünk annál a sírhalomnál. Mintha emlékének hideg kövén át még most is Szegedy Róza nézné azt a vidéket s annak a költő által megteremtett édes szűzi alakjait. S mintha valamennyi közt a legszebbet, a legédesebbet mi magunk is látnók – a szerelmes szűz hajadont, ki költőt teremt a rideg katonából, Szegedy Rózát.
Pozsony
S emléke ezen túl mindig dicsőbb és fényesebb lesz. A nemzet fiatalsága még el fog zarándokolni a sírhoz, melynek ölében az ő hamvai nyugosznak. Nemessé a műveltség s naggyá a nemzet csak úgy lehet, ha vére, szelleme, költészete ismét imádandó magasságba emeli a nemzet derék asszonyait. Ha oda emeli, ahol Szegedy Róza történeti alakja árasztja szép meleg sugarait.
E kisded mű Szegedy Róza utolsó betegségéről és haláláról nem írott munka, hanem emlékeim és jegyzeteim segítségével rögtönzött elbeszélés. A Petőfi Társaságban, mint megválasztott tagnak, székfoglaló előadást kellett tartanom. A társaságnak 1903. év január hó 6-án tartott nagygyűlésen hangzott el székfoglaló gyanánt szóbeli előadásom. Gyűjteményes műveim e kötetében tárgyánál fogva méltán foglalhat helyet.
Most már nem ott, nem abban a sírban fekszik a dicső halott ott a kápolna előtt, ahová temették. Hamvait átvitte a hálás kegyelet férje sírjába, nem messze első sírjától nyugat felé. Most már a két nagy lélekből mindaz, ami az enyészeté, együtt pihen, egymás mellett. Amikor sírját felbontották, hamvaiból némi ereklyéket helyeztek el a Darnay-múzeumban. Halotti ruhájából két darabkát, változatlanul maradt hajából kisded fürtöt s gyermeklányka nagyságú lábáról kis cipőjét.
