Amióta erdélyi barátainkkal ott jártunk, azóta Sümegnek új kincse támadt. Új híre-neve, új tudományos intézménye, új varázsló ereje, mely hívja, vonja, csalogatja, bámulásra bírja a látogatót. Nem volt elég puszta vára, híres nagy története, jó bora, szép fekvése, nagy költője, Szegedy Rózája, gazdag kékfestője, ragyogó vidéke – ezeken túl új vonzóerőhöz jutott. Ez a Darnay-gyűjtemény. Valóságos múzeum, nagy értékkel, sok szépséggel, kegyelettámasztó, honfiérzet-tápláló magyar kincsekkel, történet előtti korszakaink rengeteg emlékeivel.
Az én nemes barátomnak, szentmártoni Darnay Kálmánnak tárháza ez. Ő szerezte, ő gyűjtötte, ő kapargatta össze. Egyedül ő. A magyar műveltség történetének e gyönyörű munkálata egyedül az ő érdeme. Olyan érdem, amelyhez a világon senkinek sincs osztályos joga. Még a szerencsének se. Ő nem örökölt se nagy nevet, se óriás vagyont, se nagy befolyást, mint a korábbi nagy magyar gyűjtők. Nem utazta be a nagyvilágot, nem szemlélgette idegen nemzetek nagy gyűjteményeit, nem tanult egyetemeken, akadémiákon, s nem járt a régiség- és műtörténelem tudósainak nyakára. Egyszerű kisvárosi művelt magyar kereskedő volt, s ma is az. Vaskereskedő, mint a világhírre vergődött Schliemann. Ebben is hasonlít e nagy gyűjtőhöz és kutatóhoz. Csakhogy Schliemannt magasra fokozott tudnivágya mellett milliónyi vagyon s a nagy német birodalom kormánya és mérhetetlen tekintélye segítette, Darnayt pedig mindez éppen nem segítette. Hol van a magyar birodalom bölcs kormánya és nagy tekintélye? De hol van az a birodalom? Múltak emlékében, hazafi vágyakban, lázadozó képzeletben.
Harminc évnek szerény, zajtalan munkája az a sümegi gyűjtemény. Két évvel utóbb kezdődött tehát, mint amikor ott jártunk. Ha megmutatta volna is valaki azt a szöszke, serdülő gyereket, azt a játékos, ugrabugra tanulóifjút, aki akkor Darnay volt, valószínűleg komoly szóba se állunk vele. Ki sejthette volna akkor, hogy nevéről szól majd egykor a magyar művelődés történetének egyik fejezete?
Nagy elődei voltak nálunk is a tizennyolcadik század utolsó negyed része óta. A Széchényi és Teleki Könyvtárak gyűjtőit nem sorozom éppen elődei közé. Ők könyveket gyűjtöttek, könyvtárakat alapítottak, tehát különleges gyűjteményt állítottak össze. Tudós volt és államférfi, főrangú és óriás vagyonú mindkettő. A Teleki Könyvtár ma is külön áll fenn, a Széchényi Könyvtár a Nemzeti Múzeumé, a múzeumkönyvtárának kezdő része, s e könyvtárba olvadt bele. Darnay barátomnak is erős érzéke van a könyvek gyűjtéséhez. De se ősi vára, se százszobás palotája, a könyvek pedig nagy urak, nagy hely kell nekik, különben nem engednek magukhoz férni senkit. S azon kívül is tenger költséggel járnak a kötések és szekrények, az olvasó- és munkahelyiségek, a bútorok, őrzés, szolgálat, rendezés s több efféle. Országnak, milliós intézetnek, nagyúrnak való mulatság. A Darnay-gyűjteményben is megvolt egyebek közt Kisfaludy Sándor nagy költőnk könyvtára s Szegedy Róza összes kedvelt olvasmánya. Emlékkönyveik, jegyzeteik, gazdasági naplóik. Együtt értékes nemzeti kincs. Darnay a Nemzeti Múzeumnak adományozta.
Európai hírre emelkedett ezelőtt közel száz évvel a loósi és hédervári gróf Viczay III. Mihálynak hédervári gyűjteménye. Fölötte értékes ritkaságok, régiségek s művészeti tárgyak halmaza. Musaeum Hedervarianum név alatt volt ismeretes. A külföld jobban ismerte, mint a mi országunk. A külföld szakirodalma eléggé foglalkozott vele. Nemzetünknek nem volt belőle haszna. Az egész fejedelmi gyűjtemény eltékozolódott, talán minden darabja idegen országokba jutott.
Szomorú sors érte Kubinyi Ferenc losonci gyűjteményét is. Ennek darabjegyzékét, lelettári összeírását és beosztását nem láttam. Pulszky Ferenc azt mondja, történelem előtti nagyon becses bronz- és aranytárgyak nagy tömege volt benne. Igen sok a Terenne körüli Nógrád vármegyei ásatásokból. Neje losonci Gyürky Franciska volt, Gyürky Pálnak, Terenne urának leánya, ipa hát elősegítette a gazdag eredményű ásatásokban. Amikor az orosz sereg 1849-ben Losoncot elpusztította, kirabolta és fölégette: egyúttal szétdúlta ezt a nagy gyűjteményt is. Csak kis része menekült meg. Ez a Nemzeti Múzeumba került.
A Fejérváry-gyűjteményt is csak kis részben tudták hazánk számára megmenteni. Ezt a komlós-keresztesi Fejérváry Károly állította össze. Nagy vagyonú s nagy tudományos műveltségű híres táblabírája egykor Felső-Magyarországnak. A gyűjtemény utóbb Pulszky Ferenc birtokába jutott, aki, minthogy birtokait az osztrák kormány elkobozta, hosszú bujdosása alatt legjobb igyekezettel se tudta együtt tartani. Elvégre 1866 után sok igen becses darabját, görög és római igen értékes műtárgyakat hazahozott, s a nemzetnek fölötte szerény áron megvételre felajánlotta. Az akkori ellenzék oktalan zajt ütött ellene, s azért a vételből nem lett akkor semmi. A becsesebb darabok egy részét utóbb mégis a nemzetnek adományozta.
Alig lehet ma már meghatározni azt az értéket, melyet a Jankovich-féle gyűjtemény képvisel. A jeszeniczei Jankovich nemzetség vadasi ágából Jankovich Miklós gyűjtötte ezt csodálatos eréllyel, ügyességgel, szerencsével és tetemes pénzzel. De egyszersmind hatalmas tudománnyal s nemes ízléssel is. Csodálatra méltó különösen könyvtári gyűjteménye. Ő szerezte meg a magyar nemzet számára az első corvinákat, Mátyás király egykor világhírű budai könyvtárának darabjait. Magyarország volt e könyvtár székhelye és tulajdonosa, s éppen Magyarországból kiveszett egészen. Minden művelt nemzet gyűjtött belőle, s gyűjteményét őrizte gondosan. Olasz, német, francia, angol, még a török is, csak a magyarnak nem maradt belőle semmi.
A Jankovich-gyűjteményt megszerezte nemzetünk, s most ott van a Nemzeti Múzeumban. Kiváló szakember mondta nekem, hogy múzeumunk e gyűjteménnyel s kivált könyvtárával lett másodszor és igazán megalapítva. Jankovich Miklós több mint hatvan éve halt meg – a múlt század elején kezdte a gyűjtést, s több mint negyven éven át, folytatta buzgón és szerencsével. Az ő idejében még nem volt annyi gyűjtő, mint most. Ma a művelt nemzetek közintézetein kívül száz meg száz úgynevezett milliomos foglalkozik gyűjtéssel az Ó- és Újvilágban. A Jankovich-gyűjtemény ritkaságait, régiségeit, könyveit ma szinte lehetetlen volna egy embernek összeszednie.
És mégis hihetetlen eredményt lehet elérni ma is. Példa rá az én nemes barátom: Darnay.
A Horgosi Kárász-féle kincsek, arany és ezüst műtárgyak nagy részben szétszóródtak. Magam is fáradoztam megmentésükön, de az én eszközeimmel ez lehetetlen volt. Úgy hallottam egyébként, hogy tetemes részük Ráth György útján mégis nemzetünk kebelében maradt. Hogy e kincseket eredetileg ki halmozta össze: nem tudom. Az ötvösség remekei voltak.
Ráth György leghatalmasabb gyűjtőink egyike volt. Különösen az 1710 előtti régi magyar könyvnyomtatványok teljes számát sikerült összeszednie. Azt hiszem, tőle legalább úgy hallottam, hogy ebben őt Nemzeti Múzeumunk se tudta elérni. De görög és római tárgyai, szobrai, vésetei s a nagyon értékesek közé tartozó s világszerte ismeretes festészeti műremekei valóban nagy kincset érő, gyönyörű múzeumot képeztek. Úgy az ő, valamint özvegye nemes nagylelkűsége mindezt a nemzet számára biztosította.
Fölemlítem még, mint a mi korunk szüleményét, gróf Kreith Béla barátom gyűjteményét. Ez különleges gyűjtemény; 1848–1849-i dicsőséges függetlenségi harcunk tárgyai és emlékei s e harc hőseinek ereklyéi vannak benne együtt. Szép és gazdag ereklyehalmaz. Tetemes részét megszerezte a Nemzeti Múzeum, de az óta újabban szerzett gyűjteménye is gazdag. Talán csak az ő gyűjtő buzgóságát, szerencséjét és sikereit tudom Darnayhoz hasonlítani.
Íme a névsor száz esztendőről: Fejérváry, gróf Viczay, Jankovich, Horgosi Kárász, Kubinyi, Ráth György, gróf Kreith. Mind magánember. Vannak még kisebb méretű gyűjteményekkel társaik is. Amit összehordtak, együtt sok milliót ér közforgalmi értékben is. Gyűjteményeik művészi, műtörténeti és általános műveltségtörténeti értéke pedig megbecsülhetetlen, kivált ránk, magyarokra nézve. Történelmi jeles alakjaink e fényes csapatába állt be most Darnay. Nem első közöttük, nem is utolsó, s mindenben méltó hozzájuk.
Igaz, az a gyűjtés nem ördögség. Ízléssel, tudással, nagy vagyonnal, fáradatlan buzgósággal még ma is nagy sikereket lehet elérni, amikor pedig a gyűjtés már minden művelt nemzetnél sok ezer embernek csaknem kórságos szenvedélyévé lett. Tudom ezt a contrario saját tapasztalatomból.
Én nem gyűjtök. Semmit se gyűjtök. Még gombot se, pipát se, postabélyegeket se, szivarnyakravalót se. Könyveim, kézirataim gyűltek ugyan, de csak úgy maguktól és véletlenül, minden irány és rendszer nélkül. Egyszer mégis észre kellett vennem, hogy nekem is van már holmi múzeumom, meg lehetne vele tölteni jó csomó hátas tarisznyát. Krónikás adomaszámba megy, miként vettem észre, hát csak elmondom.
Országunk és nemzetünk európai fennállásának ezeréves emlékünnepét ültük, báró Bánffy Dezső volt a kormány elnöke. A nemes báró honfoglaló, vad besenyő vezérnek ivadéka ugyan, és őseinek ízeit el tudja számlálni, s be tudja bizonyítani Árpád apánkig, de azért a piperéhez, külső ragyogáshoz kormányelnök korában se volt kedve. Olyan ruhában szokott néha a folyosón sétálgatni, hogy az ember bízvást szélsőbaloldali derék hazafinak tekinthette.
Egyik meleg nyári napon szemembe ötlik zsebóraláncának sok apró-cseprő fityegője. Köztük egy Szent György-tallér, kicsiny is, idő ette is, talán ínég deákkorábbi való. Kicsinylettem.
– Kegyelmes úr, nem való ám Magyarország kormányelnökéhez ilyen dibdáb óraláncékesség. Derék szabólegényhez való ez.
Elnevette magát.
– Ha nem tetszik, adj különbet.
– Adok.
Csakugyan elhatároztam, hogy adok. Valami olyat adok, ami különös is legyen, ritkaság is, de szép is legyen. De azért kincset mégse érjen. Minek a kincs óraláncdísznek? Csak méltó legyen az ország kormányelnökéhez.
Ócska szerdékeim* közt elkezdtem turkálni, ha találnék valamit. Találtam is csinos és kicsiny pöcsétnyomót, éppen dísznek valót. Ezüstlapon a vésete és a címer körirata: Sigillum Ducis Emerici.
Tünődtem, miféle pöcsétnyomó ez? Árpád-házi királyaink alatt a trónörökös neve volt dux. Volt Imre nevű királyunk is, aki trónra lépte előtt természetesen trónörökös volt, tehát dux. Hátha éppen e királyunknak volt egykor ez trónörökösi pöcsétnyomója? Akkor inkább a Nemzeti Múzeumban van ennek helye, nem báró Bánffy óraláncán. Mindenesetre meg kell kérdeznem Hampelt, a Múzeum tudós szakemberét, mit jelent ez a pöcsétnyomó? Előre tudhattam, mi lesz a következés. Olyan buzgó szakember, mint ő, ha egyszer valami érdekeset a Múzeum körmei közé kaparinthat, azt a világ minden kincséért se ereszti ki azután.
Mit csináljak? Ha Árpád-házi királyaink korából való: akkor nemzeti ereklye. Hát csak odaadtam.
Újra keresgéltem a szerdék közt. Megint találtam valami furcsaságot. Akkora tojásdad alakú, lapos rézdarabot, mint egy kis szilvaszem. Durva kis kereszt rajta s ügyetlen betűkkel az a szó: JESU. Óraláncra igen jó.
De hát ez micsoda? Babona, kuruzslószer, ördögűző pénzdarab? Ilyesvalami jutott eszembe. Mindenesetre meg kell mutatni Hampelnek ezt is. Látatlanban ne adjunk a kormány elnökének semmi cifraságot.
Hampel megnézi a furcsaságot tízszer is. Hol az egyik, hol a másik oldalát vizsgálja gondosan. Utóbb azt mondja:
– Nem tudom, mi ez, de ez is lehet valami. Meg kell kérdeznünk Fejérpatakyt. Ő a mestere.
Véletlenül ott termett Odescalchi Artúr herceg is, egykori kedves képviselőtársam, maga is történetbúvár, ő se tudta azonban, miféle szerszám lehet ez a furcsaság.
De jött Fejérpataky. Rettenetes tudományának súlya majd feldöntött bennünket már tízlépésnyiről. Ily rengeteg tudománnyal nem jó egy födél alatt lakni.
Kezébe veszi a szert, s jól megnézi
– Kié ez a darab?
– Enyém, la!
– Mit akarsz vele, bátyám?
– Óraláncékességnek szántam Bánffy kormányelnök számára.
– Szó se lehet róla. Itt marad ez a Múzeumban, itt a helye. Megvesszük ezt is, a másikat is jó pénzen, s kifizetjük nyomban.
– Fizetitek a manót. Már én csak, mint a nemzet képviselője, ilyen dibdáb jószágot pénzért nem adok a nemzetnek. Nekem óraláncfityegő kell, ígéretem köt.
– Adunk mi cserébe! Van három darab Bánffy-emlékpénzünk, mind ezüst, talán nincs is több a világon. De aranyból nem készült egy se, hanem mi csináltatunk neked aranyból, ennek Bánffy kegyelmes úr is jobban örül.
Rám estek, odaadtam hát utoljára ezt a szerdéket is.
– De ha már ennyire vagyunk, s ha úgy dobálóztok az arannyal, mondjátok meg legalább, miféle babonaszer ez és mit ér?
– Nem babonaszer ez, hanem a veszprémi káptalan hiteles pöcsétnyomója Szent László idejéből, 1090 körül. Csak tíz évig volt pöcsétnyomója, akkor elvesztette. Egyetlenegy okiratunk van ezzel a pöcsétnyomóval a Batthyány hercegek körmendi levéltárában. A pöcsétnyomó értéke megbecsülhetetlen, de nagy, mert nemzettörténelmi ereklye és unikum.
Teringettét! Amit a nemes káptalan valamikor elvesztett, azt több mint nyolcszáz esztendő múlva kellett megtalálni. Az igaz, hogy a pecsétnyomó lelhelye a veszprémi vár napnyugati bástyái alatt levő sziklák voltak.
A Múzeum csakugyan megcsináltatta nekem a nagy Bánffy-emlékérmet aranyból. Szép pénz, nemcsak ötvös dolgozott rajta kétszáz év előtt, hanem még költő is, szobrász is.
A pénz gr. Bánffy György emlékére készült. Ez volt az erdélyi önálló magyar fejedelemség elárulása után Erdély legelső hatalmas gubernátora. Apját, báró Bánffy Dénest Apafy fejedelem lefejeztette. Leírja ezt szépen Jókai Erdély aranykora című regényében. S íme, a minden jószágától megfosztott s lefejezett Bánffy fia Erdély legelső, leghatalmasabb embere lőn. Ezt példázza az emlékérem.
Háborgó tenger az érem egyik lapján. Zajló hullámok hányják-vetik a rajtuk úszó hajót. A tenger fölé a felhőkből ciprusfa lombjai hajlanak. A körirat ez: „Sub umbra cupressi – iactamur in alto.” Magyarul azt jelenti: „Ciprus árnyékában hányódunk fel a magasba.”
Szép kép. Gyönyörű gondolat. Csak költő agyában és szívében támadhatott.
A cserebere vége az lett, hogy én kaptam a Nemzeti Múzeumtól cifra köszönőírást, amelyben ékesen meg van írva, hogy én milyen derék, lelkes hazafi vagyok, pedig bizony úgy disputálták el tőlem azokat a hái-bái szerszámokat. Báró Bánffy Dezső kormányelnök pedig kapott tőlem egy óraláncfityegőt, csakhogy nemigen hordja magával, mert aranyszínű. Jobban szereti az ő ócska Szent György-tallérját.
Legyen teljes a krónikás adoma.
Két esztendeig bizony szekrényemben állt a Bánffy-érem, a kormányelnöknek, mint ellenzéki ember nem adtam oda. Amint lemondott magas állásáról, harmadnapra elvittem hozzá.
De a Nemzeti Múzeum köszönőirata mulatságosan hatott rám. Ha már olyan nagydolgot csinált a semmiből, adjunk hát neki egyéb apró-cseprő dolgot is. Van egyebek között három darab boglárom, melyet egykor valószínűleg Szent István királyunk hülye fia, a szenteskedő Imre trónörökös viselt. Legalább a veszprémi Gizella-kápolna bedűlt sírboltjában találták szétfoszlott régi, kilencszáz éves ruha foszlányai közt, ahova a hagyomány szerint a trónörököst eltemették. Az ő halotti ruháján lehettek a boglárok. A boglárok különben ezüstből valók, szépek, különösek, elég érdekes ötvösmunkák. Ezelőtt ötvenkét vagy -három évvel találták, amikor János püspök azt a Gizella-kápolna nevű kis sírboltot feltúratta s aztán újraépíttette. A Nemzeti Múzeumnak éppen efféle boglárja nincs, magamhoz vettem tehát két darabot, hogy odaadom neki, de azzal a föltétellel, hogy köszönőirat ne legyen a vége.
Semmi se lett belőle. Benéztem előbb a képviselőházba, a folyosón két kuruc bajtárssal találkoztam, Rigó Ferivel és Hentallerrel. Kérdezték, mi járatban vagyok. Megmondtam. Egyszerre szólt mind a kettő:
– Sohase add te azokat a boglárokat a Múzeumnak, van annak elég. Add nekünk, megbecsüljük.
Nekik adtam. Hentaller mellénygombokat csináltatott a mintájára. Elég jó gondolat. Rigó Feri elvitte magával a másvilágra. Ez se baj. Megvan még a harmadik boglár. Szakasztott ilyet kellett viselnie Árpád apánknak is.
De nem folytatom tovább.
Van nagy csomó levelem, kéziratom Deáktól, Kossuthtól, Petőfitől, Jókaitól… – Vannak különösen érdekes Kossuth-ereklyéim. – Megvan egyik kuruc ősömnek tábori evőszerszáma, kanala, kése tokostul, ahogy a csizmaszárban hordta magával Rákóczi fejedelmünk idejében. – Öregapám inszurgens kardja, Jókai legelső nemes ősének osztálylevele, Deák öreganyjának, Hertelendy Annának, a szerelmes, csodaszép asszonynak sok saját kezű levele és száz meg száz apró-cseprő múzeumi tárgy. Például a legelső magyar nyelvű királyi adománylevél a maga eredeti pompás díszében, mellyel az esztergomi érsekséget minden járulékával együtt Hám Jánosnak adományozta. Nem gyűjtöttem mindezt, magától gyűlt.– Hát amit buzgó hazafiak szó nélkül elhordtak tőlem! A pallos, mellyel Martinovicsékat lefejezték. Patvarista koromban első principálisom adta. Balás Dávid jeles ügyvéd, egykor vitéz honvéd volt ez a principálisom. Felesége Horváth lány Bodmérról, Fehér vármegyéből. Úgy 1800 körül, mint Budán tanuló diák, a budai hóhérnál volt szálláson, aki Martinovicsékat kivégezte, s ez neki adta a pallost. Róla szállt az én principálisomra. – Garibaldi magyar fokosa. Buzgó magyar lakatosok készítették a nagy szabadsághősnek, hogy üssön vele agyon minden királyt, ne kegyelmezzen meg egynek se. Garibaldi egykori barátomnak, Simonyi Ernőnek adta, ő pedig nekem ajándékozta. – Régi magyar könyvek, melyek azonban Ráth György gyűjteményébe kerültek. A nádori palotából zsákmányolt tárgyak, amikor azt a palotát, mint az ellenség tanyáját, diadalmas seregünk 1849-ben feldúlta. Ezek közt XIV. Lajos francia királynak értékes művészeti ajándéka Savojai Eugénnak, akiről a Habsburgokra s köztük József nádorra szállt. És sok egyéb mindenféle.
Azért említem mindezt, hogy egyéni tapasztalásommal is bizonyítsam, mai napság is lehet, a gyűjtők óriási száma és vagyona dacára, érdekes, és nagy értékű múzeumot gyűjteni. Milliós összegek nem kellenek hozzá, hanem érzék, kedv, rátermettség és fáradságot nem ismerő buzgóság. Kell olyan férfi is, mint Darnay.
Különálló, tűztől mentes épület óriási termében van a gyűjtemény. Darabjainak száma jóval felülmúlja a harminc ezret. Hatalmasan megvilágítja a gyűjtemény a történelem előtti korok minden szakát, Rómának hazánk területén volt uralmát s a népvándorlás mindegyik fő korszakát. S nem minden darab véletlenül és felszínre csak esetlegesen került lelet. Darnay tudományosan eléggé művelt és áldozatra eléggé készséges volt arra, hogy vidékén maga is végezzen és vezessen ásatásokat. Szerencsével jártak ásatásai.
Fajunk és nemzetünk történelmét is méltón képviseli a gyűjtemény. Fegyverek, edények, ékszerek, háztartási és gazdasági szerek nagy tömege tárul föl előttünk, éleszti lángra a múltban borongó kegyeletet, de az életre és boldogulásra való törekvés hatalmas elszántságát is. Hiszen ha már őseink is ily derék férfiak voltak: gyávaság vagy élhetetlenség volna mögöttük maradnunk. Irodalmi emlékekben, híres történelmi alakoktól származó kéziratokban is igen gazdag a gyűjtemény. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza emlékeit annyi szép, értékes és különféle tárgy őrzi, hogy erre nézve összes országos gyűjteményeink mind messze maradnak mögötte. Igaz, hogy erre a Darnay-gyűjtemény volt a leghivatottabb. A nagy költő és neje Sümegen élt és halt meg, Szegedy Rózának még hajfürtje, hangjegyei, kedvelt csecsebecséi is megvannak, sőt még apró kis cipőcskéje is. Különösen fontosak a nagy költő kéziratai, nagy költeményeinek fogalmazatai.
Barátai számára, távolból jött utazók számára, búvárok és szaktudósok számára, ha otthon van a háziúr, mindig nyitva van a múzeum. A háziúr maga személyesen szíves készséggel mutat meg és magyaráz meg mindent. De a nagyközönség számára, a falusi szántóvető nép számára is van hetenként bizonyos nap és óra kitűzve, amikor megtekintheti a gyűjteményt, s tanulság és gyönyörűség forrása nyílik meg előtte abban, amit lát és hall. A nép él is az alkalommal. Darnay barátom el nem mulasztaná soha, hogy ne személyesen s ne szeretettel oktassa a népet.
Ebben van szerencséjének és sikerének egyik fő oka.
Túl-a-Dunának, Bakony vidékének, Sümeg környékének nagyon régi a műveltsége. A bronzkor minden szaka virágzó volt ott. A római műveltség uralma sok századon át zavartalanul állt ott fenn. A népvándorlás minden faja és neme fölkereste azt a tájat, s ott hagyta tűzhelyét és temetőjét, fegyverét és házi szereit. Az Árpád-vérbeli királyok alatt hatalmas nemzetségek telepedtek ott meg, s hintették tele váraikkal a hegyek ormait. Sümeg, Hegyesd, Tátika, Rezi, Csobánc, Szigliget, csak ott egymás mellett egy csomóban. A török ellen harminc végvárat tartott megszállva s védelmi erőben csak maga Zala vármegye. Óriás történet, sok ezer éves múlt, mérhetetlen hagyományok, amelyeknek minden írásnál biztosabb és hatalmasabb emlékeit túrja föl naponkint az ásó, kapa, ekevas. A szántóvető kezébe kerülnek az emlékek. Aki azonban tudatlan: elhányja ezeket. De ha tudja: mire valók, odaviszi ahhoz, aki összegyűjti őket, s gondjukat viseli a nemzet számára.
A népet hát föl kell világosítani. Azt a régi pénzt, fegyverdarabot, törött edényt, százféle bronz- és kődarabot, ha kezébe kerül, ne dobja el, hanem őrizze meg. Hátha hetvenhetedik öregapjáé volt valamikor.
Így gondolkodott nemes barátom, Darnay.
Elkezdte az oktatás munkáját. Eleintén személyesen a falusi bíró, jegyző, gazdaemberrel, akik egyet-mást venni köznapon vagy vásár napján vaskereskedésébe bementek. Amit megmagyarázott, azt valóságban meg is mutatta, s amire a falusi ember a múzeum tárgyai közül kíváncsi volt, arra nézve teljesen kioktatta. Volt a jó embernek azután otthon faluszerte elbeszélnivalója.
Azután adott ki évenként naptárt, kalendáriumot, egyes füzeteket, tisztesen kiállítva, magyarázóképekkel ékesítve. Egyszerű, világos népnyelven ismerteti benne a tudományt, amint gyűjteményének egyik-másik fő ágazatára vonatkozik. Naptárakat, füzeteket ingyen is osztogat, különösen olyan falvak lakóinak, ahol tapasztalás szerint lépten-nyomon bronzkori, vagy római, vagy népvándorlás kori leletekre szoktak bukkanni. Sok ezerre megy ingyen kiosztott példányainak száma, s ez már bizony költséggel jár.
Ezzel azután elérte azt, hogy vidékén száz meg száz paraszt úgy beszél a paleolit és neolit korszakról, a rézkor, a bronzkor, vaskor különös jelleméről, sőt még a hallstatti kor* szerszámairól is, szinte gyönyörűség hallani. Dehogy tud annyit papja, tanítója, jegyzője, szolgabírája. De nem tudnak még az egyetemi hallgatók se.
De nemcsak ezt érte el. Hanem azt, ami a fő dolog: az emberek semmi rozsdás készséget nem fitymálnak, hanem ami szántáskor, ásáskor, szőlőforgatáskor fölszínre jő, s a kezükbe akad, azt megőrzik, tarisznyára rakják, s a legközelebbi alkalommal viszik be Sümegre Darnayhoz. Ő tudja, mit ér a talált dolog, s ha valamit ér, meg is veszi rögtön. Igen gyakran nem is készpénzen. Az a bronzsarló például a jámbor szántóvető parasztnak semmit se ér, de igen kellene már a gazdasághoz jól pengő, fényes, kék kaszavas. Van ugyan otthon kettő is, de az egyik már nagyon kopott, s a másikat megette a rozsda, noha már évek óta ott lóg ki a csúcsfal ablakon. Bronzsarlóért kaszavas.
Ez is egyik titka annak, miért gyarapodik az a múzeum oly rohamosan. Harminc év alatt több mint harmincezer kortörténelmi tárgy, különös ritkaság és régiség, nemzeti emlék, nagy történelmi nevek ereklyéi, művészeti kincsek! Mesébe illenék, ha nem így volna igaz.
Ma már száz múzeumi gyűjtemény készül hazánkban. Tanintézetek, vármegyék, városok, nemzeti múzeumok egyaránt nagy buzgósággal rakosgatják össze az elmúlt századok és ezredek méltó emléktárgyait. S e tárgyakkal ma már nemcsak a természet külső egyetemének s nemcsak az emberi szellem világának múltját, művészetét, kincsbeli értékét s különös, vagy ritka, vagy torz alkotásait akarják szemlélhetővé s tanulságosabbá tenni, hanem egyúttal a mai egyéni és társadalmi foglalkozás minden főbb ágazatát is.
Darnay gyűjteménye nem különleges múzeum, nem a tudomány egy ágának s nem a társadalmi foglalkozás egyik irányának áll szolgálatára. Nem is egyetemes, mint a nagy nemzetek központi múzeumai. Könyvtári, ásvány- és növénytani, őslénytani és képzőművészeti része alig jöhet figyelembe. De Magyarország történelem előtti korát s népvándorlási és magyar korát gyönyörűen megvilágítja. Magángyűjtemény ma nincs az országban, amely gazdagságra s értékre nézve megközelítené.
S mindez fiatal, szerény vaskereskedőnek, igazán kisvárosi lakosnak s minden szereplési vágytól idegen, egyszerű, jó magyar hazafinak munkája.
Úgy mondják, régi egyenes sarkantyút talált diákkorában Sümeg puszta várának omladékai közt, s ennek felemását kereste, kutatta éveken át. E kutatás közben gyűltek tudományos kincsei. Ma is kutatja, s máig se találta meg. Ne is találja meg hamarosan. Hadd legyen gyűjteménye még gazdagabb, honfi érdeme még nagyobb, még ragyogóbb.