Nem vidámsággerjesztő szó ez: ki ád többet érte? Amint hallja az ember, mindjárt kótyavetyére gondol. Így hívták hajdan az árverést. Szegény embernek ökrét, tehenét, borját, malacát szokták így elharácsolni meg nem fizetett adó és adósság miatt.
Bizony a nagy költő ingó-bingó jószága is kótyavetyére jutott.
Kisfaludy Sándor 1844. évi október 28-án halt meg. Idős ember volt már, 72 éves, de erős ember. Élhetett volna talán még sok évig, de úgy látszik, bízott erejében, s nemigen vigyázott magára.
Az országgyűlési ifjak beszélték nekem, akik halála előtt két hónappal hódoló tiszteletére járultak eléje, a következő esetet. Ők is bőrig áztak, mint az ürge, amikor Tátika várából jövet Sümegre értek. De a nagy költő is bőrig ázott, amíg sümegi szőlejéből lakására ért. Orvul zúdult rá útközben a kegyetlen zápor, ernyője nem volt, nem is szokott lenni, sebes záporeső hamar csúffá teszi az embert. Az ifjak száraz ruhát öltöttek, úgy mentek hozzá, de a nagy költő nem öltözött át. Úgy fogadta őket vizesen. Csak annyit tett, hogy a kandallóban nagy tüzet gyújtatott, leült a kandalló elé, s ott szárogatta föl magát.
Meghalt. Érvényes végrendelete alig maradt, vagy legalábbis nem tudok róla. De örököse sok maradt.
Neki ugyan gyereke se Szegedy Rózától, se második nejétől nem maradt, hanem volt hét testvére. Ezek közül Kisfaludy Boldizsár, a kezdő költő már rég meghalt fiatalon. Kisfaludy Károly, a nagy költő is meghalt már 1830-ban. Egyiknek se volt maradéka. Teréz és Anna húgai s Dániel öccse is számításon kívül maradt, de Mihály és János öccsének éppen kilenc gyereke s vagy harminc unokája. Milyen áldás lenne az, ha minden igaz magyar család ily szapora tudna lenni! Egyszer még meghódítanók a világot!
A nagy költő halálakor a legközelebbi rokonok közül kis unokahúga, Rózsa volt közel. Mihály öccsének fia volt Móric, a vitéz honvéd ezredes. Az ő gyermekei közt van Kisfaludy Rózsa. Nem gondolom, hogy ő lett volna. Hiszen akkor talán még meg se születhetett. De jelenvaló rokonként ez a név szerepel.
Nemesember után nem volt szokás, nem is volt törvény rendelte szükség hagyatéki leltárt, vagyonösszeírást készíteni. Az örökösökön kívül kinek mi köze ahhoz, mije maradt az elhunytnak. Nemesi birtok nem fizetett akkor se adót, se százalékot, se semmiféle illetéket. Mindezt az osztrák rendszer sózta ránk.
A nagy költő pedig nemesember volt a legjavából. Nemzetsége éppoly régi és dicsőséges, mint magáé Árpádé. Az ő dédőse Előd volt, Álmos vezérünk vezértársa. Ennek fia Szabolcs volt, Árpád apánk vezértársa. Ennek unokája Csák vezér volt, akitől származott egyenes ágon a nagy költő. Nincs ebben semmi kétség.
A nagy költő valóságos nemesi neve így hangzott Csák nemzetségből származó Kisfaludi, Döbrentei és Hímeskeöi Kisfaludy Sándor. Bírt is, itt-ott még holmi birtokfoszlányokat a legősibb vagyonból is. Noha éppen ezer esztendő viharzott már el a család fölött. Igazán viharzott.
Nem kellett volna hát leltárt készíteni. Azonban a rokonok távol voltak, részben kiskorúak is voltak, a nagy költő úri háza gazdátlan maradt, elfüstölgött volna az örökség erre-amarra. Bogyay Lajos volt a járásbeli főszolgabíró, bölcs-ésszel és atyafiságos jóindulattal azt tanácsolta: írják össze az ingó-bingóságot.
Össze is írták. Az írásnak, amelybe mindent beleszorítottak, ez a neve: Feljegyzése Néhai Tekintetes Kisfaludy Sándor Táblabíró úr elhunyta után hátrahagyott javaknak.
Oh, hivatalos ész! Ha egyébként nem tudnánk, ki volt az a Kisfaludy Sándor, bizony ebből nem tudnánk meg egyebet, csak azt, hogy holmi szürke tekintetes úr volt. Még csak azt se, hogy a Magyar Akadémiának rendes tagja volt. Amiben egyébiránt teljes életében sohase volt semmi gyönyörűsége.
Nem is tudott akkor még a hivatalos ész semmit arról, mi a költő, s mije volt Kisfaludy Sándor a magyar nemzetnek. Akkor még Arany, Tompa a világon se volt; akkor még Jókai, Petőfi, a két óriás, a porban futkározott, noha már mind a kettő emelgette szárnyát. Akkor még Vörösmarty volt az egyetlen nagy költő, aki élt, és Kisfaludy Károly, aki már régen meghalt. Hogy tudta volna azt Sümeg városának íródiákja, ki volt ez a Kisfaludy Sándor?
Fölírtak mindent az első szobában. Ez volt a nagy költő hálószobája. Egyúttal pipázószoba is, ha sok volt a férfi vendég. Ebből nyílt az írószoba. Ebben készült a nagy költő sok remekműve. Itt van kikopva az íróasztal alatt a deszkapadló. A költő sarkantyús csizmája koptatta ki. Itt volt a könyvtár is.
A könyvtárról ezt jegyzi föl az íródiák: Szinte egy faalmáriomban több összeírandó könyvek.
Sohase írta össze ezeket senki. Több ezer darab könyv és jegyzék. Ezek közt Szegedy Róza napi jegyzetei s a nagy költő gazdasági följegyzései. Becses korjellemző apróságok. Hányódtak-vetődtek, több mint harminc esztendeig. Elvégre Darnay Kálmán barátom a maga örökké kutató szemeivel fölfedezte, megszerezte, s a Nemzeti Múzeumnak adományozta. Most hát nemzeti kincs.
Azután fölírták az előszobát. Ez választja el a régi öröklött házat attól a két első szobától, amelyet már a nagy költő toldott hozzá.
Ebből nyílt balra az ebédlő meg abban a szép rendben és ékességben, amelyben a dicső asszony, Szegedy Róza hagyta tizenkét év előtt. Ez nagyszoba volt.
Innen mentek Szegedy Róza szobájába. Amelyet legjobban szeretett. Ez volt hálószobája is. Itt végezte reggel és este áhítatos imáit. Itt feküdt az utolsó betegségében, s itt adta vissza az égnek tiszta, nemes lelkét.
De mindezt azokból a hivatalos írásokból élő ember nem sejtheti. Csak az a limlom van felírva, amit ott találtak. Egy ágy, egy másik ágy, húsz vánkos, egy rossz köpönyeg, szájmosó, kávésfindzsa, matrac stb.
Azután sorba jön a cselédszoba, konyha, másik cselédszoba, tyúkház, lóistálló, fészer, tehénistálló, padlás, életes ház,* major alatti pince, granárium,* góré, méhes ház, szérű, gyümölcsöskert.
Nincs fölírva a sümegi, somlyai és badacsonyi szőlők, pincék és borházak fölszerelése.
Amikor a sümegi borház János püspök birtokába került: ott találták a nagy költőnek egy botját és zsebbeli kalamárisát. A püspök úgy rendelte, a két tárgyat ott hagyják mozdulatlanul. Ha jön kegyeletes utazó a nagy költő nyomdokait keresni: ott találja kézi szereit. Ezeket én is láttam.
Az a zsebbeli kalamáris is kiment már a divatból. Nagyon régen nem láttam már sehol. Esztergályos munka. Három darabból állt. Mindegyik fatok. Az alsóban a porzótartó. A középsőben a tintásüveg. Harmadik darab a födele. A három darabot csavarosan erősítettük egymásra. Jól záródtak, s akkor egy darab volt a három. Külső zsebben hordtuk kényelmesen.
Mindez kótyavetyére került. Írásba is vették. Az írás így szólt: Néhai Tekintetes Kisfaludy Sándor Táblabíró úr elhunytával hátrahagyott ingó javaknak kótyavetye útján történt eladásáról szóló jegyzék.
Az árverésen ott volt Bogyay Lajos főszolgabíró. Sok tárgyat vett. Egyebek közt a nagy költő frakkjait ő vette meg. Akkor nagy divatban volt a frakkviselés.
A nagy költő is szerette ezt a furcsa ruhát. Fülöp József rég elhunyt s Osváld Dániel most is élő öreg barátaimtól tudom. Osváld Dániel 1842-ben hétköznapon tisztelgett nála. Sárga gombos kék frakkban, szarvasbőr nadrágban, bolyhos kürtőkalapban volt a nagy költő, fodros inggel. Valóságos francia udvarbeli alak. Úgy hallottam, a komor Deák Antal is szerette hordani ezt a viseletet. Öccse, Deák Ferenc, sohase öltötte magára.
Ott volt a kótyavetyén a rokonok közül a nagy költő unokaöccse s egyik örököse, Kisfaludy Móric, már akkor táblabíró. Ő is sok mindent összevett, mint legtöbbet ígérő. Ott volt Eitner Sándor egykori barátom és képviselőtársam, mint legényember. Ő is vásárolt, inkább kegyeletből. Ott a volt vármegyémből Kun József, később alispán. Tisztességből ment oda. Kegyelet hajtotta a nagy halott iránt.
Hanem hát kegyelet ide, kegyelet oda: az a kérdés:
– Ki ád többet érte?
A város dobosa üti a dobot. Hivatalos buzgósággal üti. Napszám jár érte. Mikor kezébe adják a váltóforintot, azt mondja:
– Pedig egy konyhabeli almáriomot jobb szerettem volna!
– No csak rajta!
Meg is vette rögtön a konyhabeli almáriomot.
Az udvarra van kihordva minden szerdék.* Mindent meg lehet látni, mindent jól megnézni. Mit ér? Megéri-e a hurcolkodást? Nem esik-e szét az útban? Az ember hiába ne adja ki pénzét.
Kis elkerített árnyékos kert van az udvaron. Szép tamariszkfák, buja orgonabokrok. A dicső asszonynak hajdan kedvencei. Alattuk van pihenőhelye, édes hűselője. Kőből faragott, díszes szék. November vége felé jár az idő. Hűvös napok, fagyos éjszakák. Bágyadtak már a tamariszkok is, az orgonák is. De azért bámulja a sürgő-forgó népesség. Kint az utcán ácsorgók, szájtátók sokasága. És talicskák és talyigák és egylovas és szamaras kocsik, hogy a megvett ingó-bingót elszállítsák.
– Ki ád többet érte?
Meg-megperdül a dob, szinte sérti a fület. De sírók, panaszkodók, sorsüldözöttek, átkozódó alakok, kárvallottak nincsenek. Kihalt a két dicső hitvestárs, s nem maradt utánuk senki, Szegedy Róza tizenkét éve álmodik már a sümegi temetőben. Sírján, sírkövén ott tartja éber szemét Csobánc vára, Tátika vára. Annyi ábrándnak, annyi meleg érzésnek, annyi édes búsongásnak ragyogó fészkei egykor. – De ott fekszik már közelében a nagy költő is. Sírdombja még kopár, de Szegedy Rózáét már fű benőtte, virág koszorúzza.
És örökké koszorúzza mind a kettőt a hálás nemzet élő kegyelete.
Haj, de az a dobszó. S az a:
– Ki ád többet érte?
A nemzet nagyjainak apró-cseprő dolgát mégse volna szabad kótyavetyére bocsátani.