A vaskocsi tovább zörög, kéménye ontja a füstöt, keserves forróság bágyaszt, a nap is önti, a Balaton is önti ránk sugarát, repülünk. Elhagyjuk Falu-Szemest, elhagyjuk Szárszót, odaérünk Balatonföldvárra. Most még pusztaság, nem díszes fürdőhely. Tehenek legelésznek, libucok kiabálnak a pompás nyaralók helyén, a víz szélén fehér halászmadarak és barna csérek tollászkodtak.
Álljunk meg itt egy pillanatra, s tekintsünk át a Balatonon a túlsó partra.
Kis falucska, kis tornyocska látszik. Talán nem is egy, hanem kettő. A falu mintha bele volna építve a vízbe. Kicsiny falu, alig hatvan-hetven háza. A neve: Balatonudvari. Háta mögött: szőlők, hegyek, erdők. A Somostető magasan üldögél fölötte, kevélyen tekinget jobbra-balra, a kis rongyos falut meg se látja.
Ki hallotta a kis falu hírét? Idegen nem hallhatta. Csak a közeli szomszédok tudhatnak róla valamit. Nevét, fektét csak azok ismerhetik.
Igaz barátommal, Mórocza Kálmánnal kocsin utaztam ott néhány év előtt. Voltam én ott már gyerekkoromban is, de annak a kornak emlékei rég elmosódtak. Nem is olyan volt ez a vidék ötven-hatvan év előtt, amilyen most.
Most sivatag. Kavicsmezők mindenfelé. Még a szántóföldek is kavicsmezők, még a legelők is. Se patak, se erdő, se vidám lombozat, se zöld pázsit sehol. Itt-amott törpén maradt galagonya– és kökénybokor. Még az se nagyobb, mint másutt a kutyatej. Felhőszakadások néha rázúdítják felülről a rohanó vizet. A vizek itt-amott széles árkot ásnak. Az árkok is tele fehérlő kaviccsal és ínséges szárazsággal.
Az országút a falu mellett húzódik el. De éppen mellette. Egyik oldalán a falu, másik oldalán a temető. Ha ugyan temető.
Egy-két búsongó fa a szegélyen, avar fű vagy egy holdnyi területen, magasabb és tömöttebb, mint a kőmezőkön. A fekvése egyenetlen, mintha sírdombok is volnának rajta. Bizonyára vannak is. Hiszen sírkövet is láttunk, amint egyik-másik kinéz az avarból. Csakugyan temető volna ez?
Temető. A balatonudvari temető.
Megállunk. Le a kocsiról. Nekem ezt a temetőt meg kell néznem. Sokat lehet tanulni a temetőben. Sok kincset lehet ott gyűjteni. Gondolatok és érzések kincsét, ábrándokat és sejtéseket, tanulságokat és erényt. Csak bűnt és gonosz indulatot nem lehet. Tiltja ezt az enyészet.
Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága.
Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye.
De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe se jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben.
Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt, megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgysincs kinek. Bérért ápolni a sír virágait – fagyasztó gondolat.
Legjobban szeretem a sírok fölött az erdőt, a suttogó lombot, a titkokkal és sejtelmekkel teljes árnyékot. Kálvin, a nagy gondolkodó azt tanította, temessétek el halottaitokat, de sírjuknak nyoma se maradjon. Se emlék, se fejfa, se sírkő. Mindez hivalkodás. Még a sírdomb is. Porból lettünk, porrá leszünk. Egyik por olyan, mint a másik. Mi különbség köztük? Az ő sírjának nyoma is elenyészett. Csak a temetőemberek tudták, s még azok se sokáig. Még azok is elfeledték életükben. Így kell lenni. Ez a természetnek az igazsága.
De még Kálvin se mondta, hogy ne ültessetek fát a temetőbe. Az erdő árnya maga is rokon a temető árnyaival. Csicsergő madár, mozgó falevél, napsugár nélkül nőtt halvány virág, szerény pázsitfű, zörgő haraszt, fényes szentjánosbogár: mintha szabaddá lett lelkek bolygó serege volna. Ahogy az életben: éppúgy nem látsz előre biztosan semmit a temető sűrű lombú erdejében. Mégysz-mégysz, szemed és szíved látnivalót, éreznivalót keres – talál is, de mindig váratlanul. Ahogy az életben, úgy a temetőben. Az előtted levő utat nem látod, a mögötted levőt elfeleded. Az életnek nagy vigasztalása ez.
De ennek a balatonudvari temetőnek se emlékköve, se virága, se erdeje. Ez a tökéletes sivatag alant is, fönt is. Alant a porladó tetem, fönt a hervadó tenyészet. Se kerítése, se kapuja, még gyalogút sincs benne. Azok a kis halmok is szabálytalanul heverésznek egymás mellett. Hiányzik a feszület is. Egyszerű lélek, magyar kálvinista szív nem ültet feszületet temetőjébe.
De sírköve mégis van vagy harminc. Az se olyan, mint másutt. Se nem márvány, se nem gránit. Hol venné itt azt a költséges követ a szegény ember? De a sírkőnek még alakja is más, mint ahogy szokás. Ily alakú sírkövet én sehol se láttam. Nem is hiszem, hogy volna valahol.
Volt Balatonudvariban valaha egy szegény ember. Valami furcsa ember, találékony elme, olyan falusi ezermester. Kitalálta, hogy a sírkövet szív alakúra kell faragni. Legyen lába, amelyet elültessenek a sírban nyugovó fejéhez, de ami kimarad a földből, olyan legyen az, mint az ember szíve. Arra jöjjön rá az írás.
Hévíz
A régi szokás hívei ellenkeztek. De a furcsa ember nem engedett.
– Nekem van igazam, nem kendteknek. Hiszen a halott szíve is kővé válik. Előbb porrá, azután kővé. Honnan lenne ez a sok kő a mi határunkon? Azután, aki élve maradt, annak is kővé válik a szíve. Hát nem felejti el mindenki a maga halottját, akár vén volt, akár fiatal? Hát követik az emberek a holtak jó tanácsát? Követik jó példáját? Követik ám a rosszat, nem a jót. Hát lehetne az, ha az élő ember szíve is meg nem kövesednék? Azért csak azt mondom én: olyan legyen az a sírkő, mint az ember szíve. Ez illik a holtakhoz is, élőkhöz is.
Addig beszélt: elfogadták.
Maga faragta a sírköveket. Fölment a hegyek alá, alkalmas kőlapokat keresni. Talált is a dörgicsei határ közelében. Azután kifaragta szív alakúra. Azután rávéste a halott nevét s születésének és halálának évét. Nem is kért érte pénzt. Megelégedett szívből jövő köszönjük szóval s egy-egy csutora borral. De azért munkáját mégis megfizették.
Régen meghalt a furcsa ember. Az ő fejéhez is szív alakú követ tettek. Azt is ő faragta. De azóta senki se csinál szív alakú sírkövet. Szegény embernek az is szükségtelen fényűzés volna.
Megnéztem azokat a sírköveket. Fehér mészkőlapok durván faragva, semmiképp se simítva. Mintha el se volnának ültetve. A szív csúcsával áll a földön. A szív két válla, kettős domborodása felül. A kő lehet harmadfél láb magas, másfél láb széles, ahol legszélesebb. A szív olyan alakú, ahogy a nép képzeli. Amilyen mézesbábból készül. Amilyennek a Szűzanya hét tőrrel átszegezett szívét föstik.
Egy sírkő se áll egyenesen. A vihar és az idő vagy előre-, vagy hátrahajlította. Némelyik alig látszik ki az avarból. Aszú körülötte minden. Száraz, sivár, tökéletes sivatag. Még a kőrózsa, még a fülfű* is nyomorék marad mellette. Valami apró sárga virág tud megélni tövében. Az egész virág nem magasabb egy hüvelyknyinél. Csak a moha tud itt megélni. Annak is csak a kéregszerű száraz faja. Ez a moha lepi be a sírkövet is. Egy csomó apró csiga mászott föl valamikor a kőre, s ott maradt rászáradva. A sírirat betűi esetlenek, de vaskosak. Elővettem zsebkésemet, s megkísérlettem a betűk kitisztítását. Távozzál onnan moha és szemét, por és apró csiga. Hadd látom, kik porladoznak ott alant.
Barátommal együtt kerestünk neveket, s találtunk.
KOZMA.
KERKAPOLY.
Sokat találtunk ebből a két névből. Egész nemzedékek feküsznek itt.
Tehát a Kozma és a Kerkapoly család innen ered.
Tehát az én két dicső emlékű barátomnak, Kozma Sándornak és Kerkapoly Károlynak ősei itt nyugszanak. Itt éltek ebben a rongyos faluban, s itt váltak porrá és hamuvá ebben a sivatag temetőben!
Jól van. Sohase láttam embert és magyart, aki szegény hazánkért s üldözött magyar fajunkért jobban buzgott, jobban lelkesült, erősebb kötelességérzettel munkált volna, mint ez a két férfi. Sohase láttam magyart s közférfiút, akit a hitványok rágalma ádázabbul üldözött volna, s aki az üldözést magasztosabb lélekkel tűrte volna, mint ugyanez a két férfi.
Együtt éltek, együtt ábrándoztak Pápán a tudományok csarnokában Jókai, Petőfi, Kozma, Kerkapoly. Meleg barátság kötötte őket össze. Mind elköltözött már közülünk. Jókait és Petőfit megmentette a feledéstől költői alkotásaik örökké sugárzó dicsősége. A másik kettőt, ha élek, én mentem meg a rágalom emlékeitől. Oly tiszta és oly dicső legyen alakjuk, amilyen igazán volt.
Szegény nemes barátom: Kozma Sándor többször említette előttem, hogy őseit a Bakonyból, Veszprém vármegyéből valamikor a vallásüldözés hajszolta el. Padányi Biró Márton volt a nagy hatalmú veszprémi püspök, ő kergette ki a kálvinista magyarságot Városlődről és Kiskődről, hogy németet, svábot, gyülevész népet telepítsen helyébe. A magyarságot aztán elzavarta a Balaton partjaira. Ott is oda, ahol a legnagyobb volt a sivatag, legbiztosabb az elpusztulás.
„Veteres migrate coloni!”*
Ős faj, honfoglaló magyar, Istennek legdicsőbb nemzete, pusztulj el hazád szent földjéről!
Haj, nem a vallásüldözés csinálta ezt, hanem az az átok, mely arra bírta a magyarok királyát, hogy irtsa ki a magyarok népét. Csak ürügy volt az, hogy a magyar éppen kálvinista volt.
De minek emlékeznénk ebben a sivatagtemetőben. Hisz itt csak feledni kell.
Kozma Sándor azt hitte, hogy ősi fészkükből kiszórt ősei Kővágóörs és Köveskálla körül húzódtak meg. Nem ott, hanem Balatonudvariban. Mórocza Kálmán barátommal ezt én fedeztem föl abban a sivatagtemetőben, amelynél pusztább, elhagyatottabb temetője nincs Magyarországnak.
Ez az egyik temető.
Most lássuk a másikat.
A papot meg kellett látogatnunk, az anyakönyvbe be kellett pillantanunk. Mentünk a paplakhoz.
Egyetlen utca vonul a temetőből egyenesen a Balatonig. Jobbról-balról nádfödeles parasztházak. Szegényesek. A legtöbbnek se utcai kerítése, se kapuja. A Kozmák és Kerkapolyok ősei bizony nádfödelű viskókban tanyáztak. Ez volt a legokosabb. A nádat ingyen adja a Balaton. A nádas ház télen meleg, nyáron hűvös. Egy házon se látszik meg, hogy nemesi ház. Még csak annyira se, hogy tűzfalának ereszes, csapott teteje volna.
A keleti házsoron van a paplak. Az is csak olyan, mint a többi. De utcai kerítése van legalább, kapuja és kis ajtaja. Bementünk. Talán be sem kopogtattunk. Valami kislány megmondta, itthon vannak a tiszteletes úrék. Minek is kopogtattunk volna? Tudtuk, hogy a tiszteletes asszony világtalan, a tiszteletes úr pedig nagyothall.
Hohó! Álljunk meg csak kissé. Csak lassan és sorjában mondjuk el, amit elmondani akarunk. Hiszen itt is csak temetőben járunk.
Kiss Dávid a papnak a neve. Pápai diákok és paptársai jól ismerik. Minden rektor irigységgel gondol rá. Annyi adomát valamennyien se tudnak, mint ő. Olyan fölséges hangja, mint neki, senkinek sincs. Nem száz népdalnál, hanem ezer népdalnál is többet tud. Édesen, szépen, búsan, mély hangon, magas hangon, dévajul és fenségesen dalolja el őket. Kíséri gitárjával.
Így ismertem én őt ötven év előtt. Kisebbfajta középtermet, nagy fej, hatalmas vállak, vastag nyak, széles mell, nagy bikaszemek, amelyek tüzesek is, ábrándosak is, és mindig mosolyognak. De harminc esztendejénél is több, amióta nem láttam. Hanem az én Mórocza barátom mindig találkozott vele. Mert ő főbírája volt a vidéknek csaknem negyven esztendőn keresztül.
Őt meg is ismerte rögtön már az alakjáról, már a lépéséről. Énrám csak úgy nézett, mintha azt kérdezte volna:
– Hát e meg már kicsoda?
Megtudta azt is.
Odatipegett az ajtóhoz, kinyitotta, kikiáltott:
– Anyjuk, édes szívem, a papramorgót!
Körülnéztem a szobában. Szegény eklézsiának szegény papja. Minden ócska, minden régi, minden kopott és fakó a szobában. A szoba ugyan ki van padlózva, de az se régen. A balatonfüredi ismerősök összebeszéltek, pénzt adtak össze, s mikor a pap két-három napig nem volt otthon, tudta nélkül kipadlózták szobácskáját. Bizony csak földes szoba volt azelőtt. Sohase látott perzsaszőnyeget, de még gyékényből valót se. Kis, szekrény alakú állványon az anyakönyv. Azon kívül ötven-hatvan kötet könyv valami almáriumban. A falon Petőfi képe és valami lengyel bujdosó hősé. Egy kis tenyérnyi tükör alatt valami kokárdaféle 1848-ból. Színehagyott. Két cserfalevél van mellette. Száraz, töredezett az is.
Bejött a tiszteletes asszony. Lassacskán, zaj nélkül, óvatosan, mint ahogy a vak ember szokott. Öreg, soványocska, szótalan. Szemei fölnyitvák, de nem mozognak. Nem akarnak látni, nem tudnak már látni. Pillái is mozdulatlanok. Hanem arcának édes, hamvas finom fehérsége s gyöngéd pirossága még most is megvan, mint hajdan, amikor vőlegényének édes csókja érte. A nagy életkor redői és szenvedései nem pusztították el végképp.
A magyar lélek remekelt akkor, amikor a vakot elnevezte világtalannak. Világtalan! A világ egy nemzetének sincs meg ez a szava, ez a fogalma. Világ a fény, világ a napsugár, világ az összesség, ami az ég és föld között van, s ami az égen és a földön él, mozog, vidul, virágzik, meghal és újratámad. Ez a mindenség. Ez az egész világ. S mindez nincs meg annak számára, aki világtalan. Ezt jelenti ez az egyszerű magyar szó.
A papramorgós üveget egyenesen megtalálta a vakablakban a tiszteletes asszony, s tiszta pohárkával s asztalkendővel együtt letette az asztalra. Azután apró pogácsát hozott be, s magunkra hagyott. Látott ő, de nem szemeivel, hanem szokásával és szeretetével.
Hát te, tiszteletes uram, elaggott barátom, ki vagy, mi vagy, mi voltál hajdan, miért lobogtak fiatalkorod vágyai és ábrándjai? Ma ugyan már semmit se érsz. Egyik lábad a sírban, mind a két lábad rokkant, kezed reszket, fejed reszket, agyad álmos, nyelved akadozik. Mit értél egykor? Értél-e annyit, mint egy egész ember?
Bizony az ő története egyszerű és szép.
Pápai diák volt. Öregdiák, végzett diák. Haza is mehetett volna már, káplánnak is elmehetett, de azért ott őgyelgett a senior körül. Nehéz azt az öreg kollégiumot olyan gyorsan örökre elhagyni.
A tanévnek is vége volt. Éppen gyilkolták a magyart mindenfelé. Osztrák, horvát, rác, oláh. 1848-at írtunk. Mit csinálhat ilyenkor a pápai diák? Nagyot káromkodik, s összejön az oratóriumban határozni.
– Elmegyünk honvédnek.
Ott vannak híres tanáraik: Tarczy, Bocsor, Vály. Intik őket, gondolják meg jól a dolgot.
Pásztor nélkül elvész a nyáj. Szentegyházunk oszlopai összedüledeznek, ha ott hagyja egész nemzedék.
Valamelyik öregdiák komor, mély hangon beleszól a csöndbe:
– Hát szegény hazánk, édes magyar fajunk! Ki védje meg, ha mi is elhagyjuk? Előbbvaló az, mint maga az atyaúristen.
A rektor-professzor odaszól:
– Ki volt az az istenkáromló?
Előállott Kiss Dávid.
– Én voltam.
A bölcs professzor gondolkozott. Mit szóljon? Haragudjék-e, vagy megengedje, hogy könnye kicsorduljon?
Az a derék fiú, az a jó tanuló, a főiskolának ama büszkesége, mit csináljon vele?
– Pogány szót ejtettél ki, fiam. Légy hű hazádhoz és fajodhoz, de maradj hű istenedhez is.
Ebben az órában honvéddé lett valamennyi. Örege-apraja mind fegyverre kapott. Mit is csinált volna egyebet a pápai diák? Hanem Kiss Dávid szava példabeszéddé vált.
Együtt harcolt a többivel. Ott volt mindenütt. Sebet kapott kétszer, kiheverte mind a kétszer, s újra visszament a csatába.
Arad mellett tanakodtak tiszttársaival, amikor le kellett tenni a fegyvert. Ki mi sorsot válasszon. Nagy a választás. Golyó, akasztófa, börtön, bujdosás, osztrák seregbe besorozás. Kényelmesen lehet válogatni.
Az egyik azt mondta:
– Én agyonlövöm magam.
Kiss Dávid mosolyogva felelte
– Minek vesződnél ezzel te magad, bajtárs? Majd elvégzi ezt az osztrák.
Ki bujdosásra adta fejét, kit besoroztak osztrák katonának. Ez a sors érte legjobb barátját, Szentirmay Józsefet is. De Kiss Dávid kikerülte.
– Én pedig – úgymond – színész leszek. Papot, prókátort, volt katonát halálra keres az osztrák, de a színészt nem meri bántani.
Még aznap elásta kardját, pisztolyát. Még aznap lenyíratta haját, levette bajuszát, szakállát. Még aznap kiöltözött színésznek Aradon. Kopott, fekete, bő ruhába, gallér nélkül való köpönyegbe, széles karimájú lenge kalapba.
Alig tíz nap múlva benézett Nagyváradra. Honvédtiszt bajtárasai ott voltak foglyok gyanánt. Közibük keveredett. Egyik bajtársa a poharazás közben odaszól hozzá:
– Te polgártárs, a te pofád nagyon hasonlít Kiss Dávidhoz. Nem ismered?
– Hogyne ismerném? Édestestvérem apul-anyul.
Íme, ő hát biztosan rejtőzik. Nem is ismerték föl soha. Nem is üldözték, nem is keresték sehol.
Pápai diák voltam, mikor egyszer csak megjelent ott. Szerettük, rajongtunk érte, tapsot, koszorút kapott eleget. De ő benézett a kollégiumba: nincs-e valahol papi üresedés?
Volt. Nagyon is sok volt. Hiszen két nemzedék kiesett az időből.
– Melyik a legszegényebb eklézsia?
– Bizony csak Balatonudvari az!
– No, az jó lesz nekem. Katonának, színésznek úgyse illenék a gazdag papság.
Így lett balatonudvari pappá. De már a szegénységben mégis csalódott.
János püspök volt a falu földesura, s János püspök éppen akkor rendeztette a balatonudvari határt. Szentirmay József barátom volt az igazgató, birtokrendező főmérnök s egyúttal János püspök rokona.
Találkoznak véletlenül a kavicsmezőkön. Szentirmay rögtön megismerte. Majd sóbálvánnyá változott, mikor megtudta, hogy Kiss Dávid itt kálvinista pap. Hiszen vitéz honvédnek s azután hősszerelmes színésznek ismerte ő!
– Bizony pappá lettem én, Szentirmay bajtárs. De célszerű lett volna, ha egyúttal lúddá és récévé is tudtam volna lenni. Itt a Balaton vizén könnyebben meg tudnék élni, mint ezen a köves Arábián.
– No ne búsulj, bajtárs, majd mérek én teneked akkora darabot, magad is elbámulsz rajta.
Mért is. Még a katolikus papoknak se mért oly bőven sehol. A szegény kálvinista pap megélhetett kényelmesen.
De nem is volt olyan papja Balatonudvarinak se az előtt, se az óta. Áhítata, buzgósága, harsogó gyönyörű hangja betöltötte azt a kis templomot. Még a kárpitok falai is reszkettek néha, ha szent indulatában nagyot talált kiáltani. De meghallották azt a halászok is a vízen és messzeségen át.
Nézd most ezt az arcot, ezt a termetet! Roskadt termet, nem is csoda. Nyolcvan esztendő igen nagy teher, kevés gerinc bírja el.
De nézd ezt az arcot. Mély és hosszú redők keresztül-kasul. A szemöldök ősz és kusza. A szempillák megritkultak.
A száj reszket, az egész fej reszket. Az egész alak omladék. S még csak azt se lehet megtudni róla, minő deli férfi omladéka. Semmi sincs, amiről visszaemlékezhetnénk a múltra.
Haj, nemes agg barátom. Alakod, arcod puszta temetővé vált. Olyanná, mint a másik ott a faluvégen.
Hova lett a honvéd, a rettenthetetlen harcos, a bátor dalia, aki megmászta Buda várának falait, aki százszor szemébe nézett a keserű halálnak, aki vérét ontotta szegény hazájáért, édes jó magyar fajáért? Hova lett a hős?
El van temetve a roskadt termet alá!
Hova lett a színművész, a feledhetetlen alakok alkotója, aki a világot jelentő deszkán élő és érező képben állítja eléd a nagy eszmék, nagy indulatok, nagy szerelmek hősét? Akinek nézése megreszketteti a szívedet, s ha ezüstös hangját hallod, kicsordul a könny a szemedből? Akiért egykor a nők és férfiak rajongtak? Hova lett a művész?
El van temetve az alá a reszkető arc alá!
Hova lett az istenek szolgája, igéjének hirdetője, a fáradt lelkek vigasztalója, a halhatatlanság szent ösztönének tolmácsa, üdvözítőnknek igaz híve, a tévelygőknek szelíd őrizője? Hova lett a lelkipásztor?
El van temetve a hervadó kor alá, az aggság alá, az összeomló élet alá.
Ez a temető nagyobb sivatag, mint az a másik.
*
Tavaly meghalt dicső agg barátom. Most már mindezt elmondhattam.
A balatonudvari temető
