A királyi magyar természettudományi társulat ügyeit vezető és intéző kör a legújabb időben oly férfiakból alakult, akik számot vetettek a magyar közmívelődés állapotával és szükségeivel, akik e számvetés alapján ki is tűzték az irányt, amelyben haladni kell avégre, hogy a társulat s vele minden gondolkozó hazafi legszentebb feladata: a magyar közmívelődés emelése, a kor szellemével való fejlesztése hathatósan előmozdítassék.
E kör letett az elérhetetlen messze-távol után való sóvárgásról, mely idegennek hagyja az embert legközelebbi környezetében – ahelyett az elérhetőt tűzé ki a beható vizsgálódás tárgyául, és evvel megtörte és megnyitotta az utat, amelyen sikerrel haladhat az, akit a tehetség, tudásvágy, hazája s a tudomány érdeke iránt táplált buzgóság és szeretet képessé tett arra, hogy a közmívelődést – az emberiség e legszebb kincsét – nemzete körében, erejéhez képest szolgálhassa.
És ez igen jól van így!
Mert valóban, a szellemi legnagyobb tettek genezisét követve, ama tettekét, amelyek a kultúrnépeknek megszerzék a szellemi elsőbbséget, azt fogjuk találni, hogy e tettek a nagy szellemek legközelebbi környezetében csíráztak, e környezetből terjeszkedtek, és végre elvezettek arra a magaslatra, amelyen azután az emberiség közös kincsévé avattattak.
Vegyük bár Galilei ingó csillárjait, akár Newton leeső almáját, akár Linnéx rendszerét, akár Darwin leszármaztatási tanát, mindig azt fogjuk találni, hogy a legközelebbi környezet jelenségeinek megfigyelése volt az, amely a kiindulópontot szolgáltatta.
A szerényebb fokon ismétlődik a jelenség.
A legközelebbi környezet megfigyelésében az eredmény tudományos értékesítésében fekszik csirája annak a szellemi életnek és tevékenységnek is, amely az úttörő nagy szellemek nyomdokain támad, amely hatásában oly áldásos; s viszont, e fokozott szellemi élet és tevékenység az, mely előkészíti a talajt, amelyből ama összefoglaló szellemi erő indul, amely az adatok sokaságából kivonja az általános érvényű tételeket, törvényeket, ezekkel tágítja az értelem körét, s egyszersmind mély, intéző befolyást gyakorol a társadalomra, az életre.
Nem az önérdek, sem a hízelgés, hanem a tiszta meggyőződés sugallata az, mely arra késztet, hogy a királyi magyar természettudományi társulatot az annyi tapintattal megtört ösvényen szívből üdvözöljem.
Nyílt pályázati rendszerével a társulat módot és utat nyújtott arra, hogy ki-ki azt érvényesíthesse, amivel előszeretettel és eredménnyel foglalkozik. És a magyar közmívelődési viszonyok között ez a legbiztosabb út, az egyetlen mód arra, hogy a keletkező szakirodalmi hajlam eredeti termelésre buzdíttassék.
Az eredeti termelés nagy horderejét vitatni felesleges. Tudjuk, hogy az eredeti termelés szellemi önállóságra szoktat, a szellemi önállóság pedig legfőbb feltétele az életerős szakirodalomnak.
A kir. magyar természettudományi társulat korszerű irányának magam is a legnagyobb hálával tartozom, mert megtaláltam az utat, és megnyertem a módot arra, hogy a magyar pókok körül tíz éven át gyűjtött tapasztalataimat érvényesíthessem, közelíthessem meg életemnek egyetlen célját, mely nem más, mint az, hogy a magyar közmívelődést erőmhöz és tehetségemhez képest megszolgáljam.
Jelen feladatommal szemközt számot vetettem önmagammal. Meg kellett hogy állapodjam egy vezérelvben, amely biztos kalauzom lehetett, amely megóvhatott, nehogy munkám végeredményben a magyar közmívelődési törekvések áramlatára nézve talán meddővé váljék.
Mindenekelőtt tisztába jöttem az iránt, hogy egy, a magyar szakirodalomban eddig alig érintett szak bevezetése forog fönn: továbbá az iránt, hogy e munka a szigorú szakszerűség száraz formájában adva, nem számíthatna akkora körre, amekkorára minden magyar vállalatnak törekednie kell.
Már jó eleve is abban állapodtam meg, hogy a munkát két szakaszra osztom: egy általánosra és egy speciálisra; hogy az általános szakaszban a sok tekintetben igen vonzó életmódot, jelesen annak a műösztönre vonatkozó részét tüzetes fejtegetés tárgyául fogom tenni: hogy a speciális részben is igyekeznem kell a biológiának és elterjedésnek mindazon jelenségeit felhasználni, amelyek határozott tanúság mellett a rendszeres fejtegetésekkel járó szárazságot ellensúlyozni képesek.
Az lévén fő célom, hagy a szakismeretet adott viszonyok között megkedveltessem és terjesszem, a mondottakon kívül arra is törekedtem, hogy a tárgyalásra kitűzött szakot a kultúrnépek irodalmában felkeressem, és – eltekintve a rendszeres rész tiszta szakszerűségétől, mely ebben az irodalomban foglaltatik – a közmívelődés szempontját sem ejtsem el, s így lehetőleg tisztán lássam az utat, amelyet a szak megfutott, amíg mai magaslatát elérte.
Többek között feltettem magamnak azt a kérdést: hogyan van az, hogy az elszigetelt, kis svéd nemzet a természeti tudományokban egyszer foglalt állást maig is megtartotta, sőt némely szakok mívelésében éppen előnyben van, olyanban, amely előtt a kultúrnépek legnagyobbjai is tisztelettel meghajolnak?
Tanulmányozása a svéd irodalomnak, amely a pókokkal foglalkozik, és Clerck Károlytól (1757) kezdve Thorell T. tanárig (1865) szakadatlan sorban tart, azt a tagadhatatlan tanúságot szolgáltatta hogy a nemzeti szellem megőrzése, a hazaszeretet melege mindig tényező volt benne, lelkét és ösztönzőjét képezé a törekvéseknek.
Minden lényeges tétel ott áll az egész nemzet használatára, mert az anyanyelv közös kinccsé avatja.
Minden tétel, mely a svéd tudományos szellem vívmánya, de mások által vagy elidegeníttetett, vagy mellőztetett, érvényre jutott azáltal, hogy svéd férfiak megvédelmezték. Azt találjuk, hogy az egymásra következő nemzedékek tudós férfiai önfeláldozással, kitartással és sikerrel védik meg elődeik műveit, s a védelem közben egyszersmind továbbviszik magát a szakot is. Igen! Mert a védelem csak alapos készültség, és az irodalomnak kimerítő ismerete mellett vezet a győzelemhez, az irodalom ismerete pedig reá vezet a lépésre, mely előre és bizton tehető.
Az anyanyelv ápolása avval a véghetetlen nagy előnnyel jár, hogy az ifjú nemzedékben már korán ébreszti fel a tudományos hajlamot, ezt ápolja, növeli, s a helyes irányban meg is tartja.
Közmívelődési szempontból tekintve, ez képezi a svédek araneológiai+ irodalmából folyó tanúságot.
Az angol irodalomban hasonló jelenségek mutatkoznak. Az araneológiai irodalom a svédekével vetekszik, tisztán angol nemzeti, mely nyomát sem mutatja a céhesség ismeretes bélyegének.
Egészen hasonló a viszony a franciák araneológiai irodalmában: de sőt a németekében is. Az utóbbi körülmény annál feltűnőbb, minél bizonyosabb az, hogy a német tudomány, jelesen annak leíró-természetrajzi szaka, máskülönben bizonyos szívóssággal ragaszkodik némely hagyományos, céhes szokásokhoz, amelyek ugyancsak megnehezítik a szakoknak nagyobb körök által való megközelítését.
Mindezeken kívül úgy találjuk, hogy az araneológiai irodalom terén az üdvős mozgalom, a fokozott tevékenység mindig az ábrákkal ellátott alapművekre következett be.
Az az elsőbbség, amelyet a svédek az araneológiai irodalom terén maig is megtartottak, szerintem annak a körülménynek róható fel, hogy legrégibb írójuk, Clerck, oly ábrákkal kísérte műve szövegét, amelyek a grafikai szakok mai magaslatán is beválnak.
Mert tagadhatatlan is, hogy az aránylag gyengébb ábra jobban adja vissza az alak vagy szervezet fogalmát, mint ahogyan visszaadhatja a legnagyobb gonddal alkalmazott szó.
És ha a többi kultúrnép körében ténykedő araneológiai mozgalmat figyelemmel kísérjük, mindig azt fogjuk találni, hogy szálai visszavezetnek az illusztrált művekig: a franciánál Walckenauerig, az angoloknál Listerigx, Blackwallig, a németeknél Kochig s legújabban Mengeig.
Ezek után tisztán állott előttem az, hogy a kivitel tekintetében munkámmal a szak ez idő szerinti színvonalára kell hogy törekedjem: nemzetem közmívelődési állapotát, ennek legközelebbi szükségét szemmel kell hogy tartsam: ott, ahol a nyelv szegénysége vagy saját gyarlóságom veszélyeztethetné a fogalmak szabatos kifejtését, a lehetségig ábrákkal kell hogy támogassam a szöveget; és végre igyekezzem, hogy a legszigorúbb tárgyilagosság megóvása mellett lehetőleg vonzóvá tegyem az előadást.
Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy őszintén és becsületesen törekedtem arra, hogy ennek meg is feleljek.
Azonban létezett és létezik még egy más ügy is, amely számon kért, s komoly megfontolásra serkentett.
Nemzetünkben megvan a nemes becsvágy, hogy felküzdje magát a kultúrnemzetek díszes sorába, s e becsvágy közmívelődési mozzanatainak legtöbbjén átérzik, néha éppen hibásan és túlságosan is nyilatkozik. A hiba és a túlság ott jelentkezik leginkább, ahol a „külföld figyelme” kedvéért alárendeljük, sőt olykor éppen elejtjük fő kötelességünket, mely nem egyéb, mint az, hogy saját nemzetünk szellemére hassunk. Így ahelyett, hogy tényezőivé válnánk saját nemzetünk közmívelődésének, mint egyének aratunk ugyan sikert, de nemzetünk körében idegenek maradunk, a külföld közmívelődési árjában pedig legtöbbször elenyészünk. Különösen természetrajzi csekély szakirodalmunk az, amelynél e zord tétel valóságát majdnem nyomról nyomra követhetjük.
Itt tehát a hibáról, a túlságról le kell hogy tegyünk. Igyekezni kell, hagy a szellem termékei a nemzeti szellem eredetiségét tükrözzék vissza, szereltessenek fel mindavval, ami hatásukat fokozni képes.
A nemzeti közszellem hatalmában, nagyban és egészben kell hogy keressük a hatást, úgy be-, mint kifelé – és elérhetjük.
Feltettem magamnak a kérdést: vajon melyek azok a szellemi termékek, amelyekkel mi, magyarokul is, befolytunk az európai nagy nemzetcsalád mívelődési áramlatába? Mi az, ami a külföld olyannyira keresett figyelmét felénk fordítá, ami a külföld elismerésével találkozott, s egyszersmind hatott a nemzet szellemére is?
A felelet igen egyszerű: az költötte föl a nemzet figyelmét az találkozott elismeréssel, s hatott a nemzeti szellemre is, ami sem figyelmet, sem elismerést nem keresett, hanem tisztán nemzeti irányban fejlődött, s éppen ezáltal lett a nemzeti szellem jellegévé s egyszersmind a nemzet szellemi közvagyonává: a költészet, a szépirodalom és némileg a történetírás is. Könnyen beláthatni, hogy valóban ezek adják meg szellemi életünknek sajátos, specifikus magyar jellegét, úgyannyira, hogy az egyoldalúság vádja sok esetben nem is oly indokolatlan.
De az is igaz, hogy az az őszinteség, amellyel e termékek adatnak, meggyőző és hódító erővel bír. Mert hiszen láthatjuk, hogy hovatovább mind nagyobb és nagyobb kezd lenni a kultúrnépek érdeklődése, mind sűrűbben jelentkeznek azok, akik tudják, hogy a költészetünkben és szépirodalmunkban letett kincs megérdemli az utánjárást, hogy a magyar nyelv elsajátításával járó némi nehézség csekély ahhoz a szellemi haszonhoz képest, amelynek kulcsát megszerzi.
Nem nehéz belátni, hogy szakirodalmunk is melyik irányt kell hogy fölvesse. És mihelyt be fog következni az, hogy a nemzeti szellemben kezelt eredeti szakirodalom hathatós befolyást fog gyakorolni magára a nemzeti szellemre is, e szellemet kivetkőztetni az egyoldalúságból, akkor a kultúrnépek is fáradozni fognak a kulcsért, mely e szakirodalom tételeihez vezet.
Ez a meggyőződésem, amelyet az sem ingathat meg, hogy a legközelebbi múltban akadt egy német testület, mely némely nyelveket – köztük a magyart is – kizárta a tudományban számba vehetők sorából!
Ha ezt az eljárást az illetékesség szempontjából vesszük, a végeredmény csak az lehet: hogy nem képzelhető oly testület, amely a pozitív tényeket és igazságokat eldekretálja, csupán azért, mivel azok oly nyelven tárgyaltatnak, amelynek elsajátítása az illető testület többségének talán kényelmetlen.
Én azt tartom e testület még csak a német tudomány nevében sem határozhatott, azt pedig kereken tagadom, hogy egész Európa és Amerika nevében is érvényesen határozhasson.
A valódi szellem a pozitív tényeket, az igazságot keresi, ott veszi, ahol található, s nem is ütközik meg a közegen, a nyelven, amely a pozitív tényeket és igazságokat közvetíti.
A XIX. század második felében a mondott határozat egy vastag anakronizmus.
Oly időben, amelyben tapasztaljuk, hogy a legélesebb elmék egész életöket a hieroglifek, az ékírások kibetűzésére fordítják avégre, hogy az e jegyekből folyó pozitív adatokat a közmívelődés történelme számára megmentsék, érvényesítsék, lehetetlenné válik oly közmívelődési közegeknek az eldekretálása, amelyek élnek, hatnak s a korszellem színvonalára törekednek. Ez kétségtelen.
Az igazi vizsgáló, aki a Montblanc s az örök égöv akadályaival bátran megküzd, sohasem fog visszaretteni egy nyelv tanulásától mindaddig, amíg e nyelv tényeket és igazságokat közvetíteni képes.
Az bizonyos, hogy csekély számunknál s elemünk idegenségénél fogva saját feladatunk, hogy a figyelmet magunkra vonjuk, s ennek közvetítése végett más nyelvekhez is folyamodjunk; mert nem árt a svédnek sem, hogy egy Thorell angolul, Stal franciául, Westring németül védi a svéd szellem vívmányait, nekünk sem árthat ez. De valamint a svéd svéd marad, és mindenekelőtt nemzetének élve, anyanyelve jogait is szentül őrzi, és így kíván részt venni a tudomány mívelésében, úgy talán nekünk is megengedtetik, hogy magyarok maradjunk, a nemzetünknek élve, szintén védjük nyelvünk jogait.
Mert egy nyelv csak érvényt szerezhet, de kizárólagos szabadalmat sehol, s ha akad testület, amely az utóbbit feszegeti, az despotizmust mível.
Válasszuk az idegen nyelvet saját nyelvünk érvényre juttatásának eszközéül.
De vannak még más ügyek is, amelyek arra valók, hogy az előszóban tárgyaltassanak.
Az irodalom méltatása arra tanít: ki, hol és mit tegyen az ismeretek gyarapítására?
Itt kezdődik a feladatunk, mely alúl ki nem vonhatjuk magunkat, feltéve hogy méltó állásra törekszünk.
A természetrajzi tekintetben át- meg átkutatott területek közepette a magyar föld nem maradhat többé „terra incognita”, üres köz gyanánt; és tény az, hogy ha e közt magunk töltjük ki – aminthogy magunk vagyunk az illetékesek, s azok, akik legjobban hozzáférhetünk, úgy megbizonyítjuk életrevalóságunkat, tényezőkké leszünk: mert a munkafelosztás nagy elvének hódolva elvállaltuk részünket, amelynek elvállalása kötelességünk is.
És nincsen tárgy, nincsen oly nagy és nincsen oly parányi, amelynek ismerete felesleges lenne. Legyen e tárgy maga az ember egész magasztosságában, vagy a parány összes kicsinységében: helytelen ismerete bilincse, helyes ismerete felszabadítója a szellemnek.
A tárgyakat, viszonyaikat pontról pontra, területről területre kell hogy kövessük, csak így juthatunk el a jelenségekben rejlő tanúsághoz, az általános érvényű tételekhez.
Ez tagadhatatlan.
Valamennyi pók petékből fejlődik ki, melyeke az anyapók egy vagy több versenyt tojva, egy vagy több csomóba egyesít, és különféle módon szövetekbe burkol. A peték kiköltését a levegő hőmérséke eszközli, mely azonban a költés haladására nézve különféle fajoknál különböző hatással van. Azt találjuk ugyanis, hogy némely fajoknál az ősszel lerakott és áttelelt peték a tavaszi napokon, az első melegség befolyása alatt már fejlődésnek indulnak, s csakhamar ki is költetnek, míg ellenben más fajoknál a fejlődés sokkal lassúbb, s a fiak kikelése csak nyár derekán történik. A peték, amíg fejlődésnek nem indultak, golyó alakúak; a fejlődés előhaladtával folytonosan növekedve, előbb hossztojásdad, utóbb határozottan hosszúkás alakot öltenek, s végre valóságos bábukká lesznek. Úgy amint az állat a pete belsejében fejlődve, tökéletesebb alakot ölt és növekszik, a peteburok is aránylag tágul, nyúlik és vékonyodik, s az állat alakjához illeszkedve, a fejlődés végszakában lehetővé teszi, hogy a még a peteburokban lévő állat alakjának főrészeit a peteburkon kidomborodva kivehetjük. A klasszikus De Geer e tekintetben mintaszerű észleleteket tett, amelyeknek a foglalatja a következő: Amidőn az ifjú pók ki akar kelni, a pete alakja megváltozik, oly módon, hogy a finom petehártya kitágul, s az állat alakja szerint idomul. Az állat tagjai, a petehártya áttetszőségénél fogva, csakhamar láthatókká lesznek. Mindenekelőtt a lábak és az elő- és hátsó test közötti választék vehető ki. Az e jelenséget követő napon, a lábak már határozottabb alakot öltenek, s a petehártya felettök ráncokat ölt; a következő napon a petehártya már a lábakhoz illeszkedik, úgy, hogy idomaik kidomborodnak; sőt a szőrözet is megkülönböztethető. Emellett a petehártya ráncolása mindenfelé észrevehető. Az alak folytonos növekedéséhez képest a petehártya is folytonosan tágul, ráncai lassanként elsimulnak, s a hártya mindinkább hozzásimul az alakhoz, úgy, hogy ezt mintegy begöngyöli.
A lábak félkörbe helyezkednek; az elő- és háttest közötti választék mélyebb lesz; a fej és a háttest már megkülönböztethetők. A petehártya leginkább a tagok közötti bemélyedésekben ráncosodik, de a tagok még duzzadtak és merevek, s körvonalaik még távol állanak azoktól, amelyeket későbben a növekedés folytán öltenek. Négy-öt nap múlva a tagok és részek eléggé megszilárdulnak, s mozgathatókká lesznek, az állat a burokban nyújtózkodni kezd, s a burkot az előtest hátfele hosszában kirepeszti, mire a támadt repedésen kilép. A kikelés egyes mozzanatai a következők: legelébb is fejét a szájszervekkel együtt emeli ki, mire azután a mellrész is kiszabadul: nyújtás és összevonás segítségével lassanként a háttest is kijön, mire a kibúvás legnehezebb része következik: a lábak kiszabadítása, melyek mintegy kesztyűben feküsznek.
A végtagok kiszabadítása az izületek folytonos kitágítása és összevonása segítségével és lassanként történik.
E mozgások folytán a hártya mindinkább a lábak vége felé gyűrődik, míg végre is a lábvégek egymás után kimenekülnek. Az ily módon levetett burok leggyakrabban az egyik lábon fönnakad, néha a hashoz is hozzátapad, míg végre is az ifjú állat mozgása közben egészen leválik. Eddig De Geer.
A fejlődés e menete mutatja, hogy a petéből való kibúvás inkább a vedléshez hasonlít, és eltér attól, amelyet más állatoknál észlelhetünk, amelyeknél a pete az állat kibúvása percéig eredeti alakját megtartja. Mindent összefoglalva, tapasztalhatjuk, hogy itt az embrionális fejlődés lassanként a bábállapot egy neméhez vezet: és minthogy Claparède igen szépen még azt is kimutatta, hogy az embrionális fejlődés bizonyos fokán még gyűrűzetesség is létezik, mely az embrionális fejlődésnek csak egy későbbi fokán tűnik el, úgy e két jelenségből kivehető azon összefüggés foka is, mely a tulajdonképpeni rovarok s a pókok között fennáll.
Kibúvás után az ifjú pók szabadon mozoghat ugyan, de teste igen érzékeny, kocsonyás, áttetsző; sőt a végtagok oly átlátszók, hogy bennük a vér mozgása kivehető. Ebben az állapotban az állat nyugszik, s bevárja az első voltaképpeni vedlést, mely az időjáráshoz képest hamarább vagy későbben megtörténik. E vedlés előtt a fonószerv nem működik.
A vedlés a kibúvást követő 8–14-ik napon bekövetkezik.
A leváló, finom cuticula+ ismét az előtest hátfelén reped meg, s levetése a leírt kibúváshoz hasonló jelenségekkel jár.
A vedlések, melyeknek száma határozottsággal nem mondható, s csak valószínű, hogy a teljes ivarérettségig négyszer ismétlődnek – a külalak minden részecskéjére kiterjednek, úgy, hogy a levetett hártyán az alaknak és minden részének mintegy tokja marad meg. A levetett hártyán a karmok, tüskék, serték, szőrök, ágas szőrök, pikkelyek, egyszóval mindaz kivehető, ami az állat felületén a vedlés előtt észrevehető volt. Egyedül a színezet marad el, kivételével némi festanyagszemcséknek, amelyek gyéren a levetett hártyában is észlelhetők.
Az első vedlés, amint már fennebb említve lett, abban a szövetben történik, amelybe a peték le voltak rakva, s amelyben az állatok kibúvása megtörtént. A kibúvás és az első vedlés közötti időszakban az állatok nem táplálkoznak, s valószínű, hogy fenntartásukat a tojás sárgájának az a része eszközli, amely az embrionális fejlődés bizonyos fokán a háttest belsejébe került.
Az első vedlés után az állatok megélénkülnek, fonalakat húznak, tetemesen nagyobbak lettek, és a színezet is jelentkezik, de még nagyon eltér attól, amelyet az állatok a későbbi vedlésekkel váltanak, s attól, amely kifejlődésük tetőpontján sajátjuk. Az általam ez irányban legbővebben megvizsgált kerekhálósok (Epeirák) mindig egy háromszegletes sötét címert viselnek a háttest hátrészén, mely címernek némileg kiékelődő egyik sarka a fonószemölcsökig lenyomul. Az előtest és végtagjai, szilárdabb állomány mellett, még mindig kocsonyás kinézésűek, az utóbbiak még kis mértékben áttetszők is. A kibúvás és első vetkezés után az ivarokat még semmi sem különbözteti meg; sem a nőstény zárjának, sem a hím tapogatója kidagadásának nyomai nem látszanak.
Az első vetkezés után az ifjú pókok még néhány napon át a szövetben maradnak, azután keresik a szövet leglazább részét, azt felfeszítik, és a szabadba jutnak; de még ezután is huzamosabb ideig csak a szövet körül mozognak, szálaikon lebocsátkoznak, ismét felkapaszkodnak s rossz időjárás vagy üldözés elől még a szövetbe menekülnek.
Azoknál a fajoknál, amelyek áttelelt petékből kelnek, amelyek tehát szülőiket nem ismerik, valamint nem ismerik a szülők sem fiaikat, mert petéik biztosítása után meghaltak – az ifjú állatok oszladozni és önálló életmód után látni kezdenek; más fajoknál, amelyeknél a peték közvetlenül az anya gondozása alatt fejlődnek ki, a gondozás az ifjú állatokra is kiterjed, amint ezt alább bővebben is előadom.
A vedlések és velök az állat fejlődése annál gyorsabban következnek egymásra, minél bővebb a táplálék. Minden vedlés után a test nemcsak növekedik, hanem mind határozottabb alakot is ölt.
A harmadik, vagy helyesebben mondva, utolsó előtti vedlésig az ivarok közötti különbség csak az, hogy a hímek kisebbek a nőstényeknél. Az utolsó előtti vedléssel bekövetkezik az ivarok határozott megkülönböztetése is. A nőstények hasán, a légzőrés felett rendszerint egy elhomályosított folt keletkezik, jeléül annak, hogy itt a kitinréteg tömörül; a hímnél a tapogatók végíze kidagad és bunkó alakot öltve sima, és még nyomait sem mutatja a későbbi szövevényes szerkezetnek, amelyet a megelőző szakaszban a kifejlődés legmagasabb fokán bemutattam.
A hím fejmelle és hátteste közötti arány az utolsó előtti vedlés után még nem oly kirívó, mint aminő – némely fajoknál – ivarérett állapotban. Sőt némely fajoknál, név szerint az oly gyakori nádi keresztes póknál, Epeira conuta (Clerck) és közeli rokonánál, az Ep. patagiata (Cl.)-nál azt is észleltem, hogy a hímek az utolsó előtti vedlés után éppen oly potrohosak, mint a nőstények, s hogy potrohuk csak utolsó vedlés közben csodálatosképpen oly kicsiny lesz, hogy nagyságra nézve kevéssel vagy alig haladja meg a fejmellet.
A vedlések idejére az állatok biztos és nyugodalmas rejteket keresnek; sok faj külön burkot sző, amelyben a vedlésen átesik, s amelyet vedlés után odahagy. A vedlés utáni első órákban az állat felülete kocsonyás, a színek halaványak, és a rajzok határozatlanok; 4-6 óra múlva minden megszilárdul, s az állat folytatja életmódját.
Az utolsó vedlés végre meghozza az ivarérettséget és vele mindazt, ami a kifejlődött állapotot jellemzi: az alak, a színezet, az ivarszervezet a kifejlődés legmagasabb fokán állanak – s az állat faja szaporítására alkalmas lett.
Az idő, amelyre e vedlések és velök a kifejlődés fokozatai esnek, átlag véve 3-4 hónap között ingadozik, ott azonban, ahol a táplálkozási viszonyok igen kedvezőek, mint: mocsáros helyeken, amelyekből a szúnyog és más rovarok milliószámra fejlődnek, ott hat hét és két hónap között ingadozik a fejlődés ideje. Így tapasztalhatjuk, hogy pld. a közönséges keresztespók ifjú nemzedéke már május hó elején jelenik meg, az ivarérettség ellenben július végére vagy éppen augusztusra esik, s a szaporítás október végéig is elhúzódik, holott fajrokona, a nádi keresztes pók, Epeira cornuta (Cl.) április elején megjelenve, május végén szaporít, és őszig két, sőt három nemzedéket is nevel.
Fejtegetését a jelenségeknek azon kapcsolatnál fogva, amelyekben a vedlésekkel áll, e helyre véltem tehetni. Elvesztett tagok helyrepótlási (reprodukció) képessége a póknál nemcsak hogy megvan, hanem egyenesen feltűnő mértékben nyilatkozik.
A pók életmódjának számtalan esélyei, véletlenségei nemegyszer egy-egy tagjába kerülnek az állatnak. Ragadozó természete sok támadásra indítja, és sok megtámadtatásnak teszi ki. A szövetébe vagy általában hatalmába került préda néha oly erős, hogy csak viaskodás árán győzhető le. Ilyenkor igen gyakori eset az, hogy egy-egy láb vagy a lábnak egy része esik áldozatul. Ha egy tagnak a vesztesége az első vedlés idejében vagy az első vedlés után következik be, akkor a legközelebbi vedlés alkalmával az elveszett tag helyébe új tag és illetőleg rész képződik; és ha a táplálkozás viszonyai kedvezőek, e pótlás oly tökéletes mértékben történik, hogy különbséget alig mutat: – ha ellenben a táplálkozás kevésbé kedvező, az újból képződő tag hosszaságban és erőben hátramarad némileg, de az utolsó vedlésig mégis annyira kifejlődik, hogy az ép, eredeti tagokhoz képest észlelhető aránytalanságot alig mutat.
Minél tovább haladt a fejlődés, és tehát minél későbben történik meg a csonkítás, annál tökéletlenebb a helyrepótolt tag. Azt találjuk ugyanis, hogy például: a harmadik és negyedik vedlés közötti időszakban elvesztett tag, a negyedik vedlés alkalmával pótolva, az ízületek egymás közötti arányát megtartja ugyan, de a teljes kifejlődött tagnak néha csak fele hosszát, néha még kevesebbjét éri el, színezete elmarad, állománya majdnem kocsonyás.
Ily helyrepótlások nem ritkák, és aránylag könnyen észlelhetők, mert fogságban tartott, jól táplált példányoknál is eszközölhetők akként, hogy az állatnak valamelyik lábát kiszakítjuk, s a vedlést bevárjuk.
Az általam észlelt számos pótlások leginkább lábakra és tapogatókra terjednek. Van többek között egy ivarérett Pirata piscatorius+ (Clerck) nőstényem, melynél a bal oldal első és negyedik lába pótolva van, és amíg a jobb oldal normális első lába 12 milliméter hosszú, addig a pótolt láb csak 7 millim.; a negyedik normális láb combja 4 millim., a pótolt lábé csak kettő; a pótolt lábak igen gyengék, világos színűek, s nyilvánvaló, hogy az utolsó vedlés alkalmával pótoltattak. Érdekes azon körülmény, hogy a lábízületek egymás közötti hosszaránya mindig ugyanaz marad. Azonban úgy látszik, hogy a pótlás csak az előtest végtagszerű függelékeire terjed: pótolt szájrészekről vagy fonószemölcsökről nincsen tudomásom.
Egy tünet azonban, amelyet talán először érintek, teljes figyelmet érdemel, s nem más, mint azok a hiányok, amelyek a szemek körül észlelhetők. Van egy ifjú Attusom+, melynek nyolc szem helyett csak hét szeme van, és éppen egyike a nagy előszemeknek az, mely hiányzik.
A hiányzó szem helye horpadást mutat, mely, úgy látszik, anyagveszteség következménye; egy ifjú Tarentulának+ szintén csak hét szeme van anélkül, hogy anyagveszteség nyomai látszanának; egy ifjú Prosthesimának csak hat szeme van.
A kérdés itt az: vajon eltorzítás vagy veszteség után való egyszerű gyógyulás forog-e fenn – vagy a helyrepótlás alól a szemek ki vannak-e véve? Az említett példányok, az ivarérett Pirátán kívül, mind a harmadik vedlésen túl vannak, de a negyediken még nem estek át, miről ivaréretlenségük tanúskodik. E kérdés megfejtését csak a jövőben teendő észleletek hozhatják meg.
Ha a pókok tartózkodási helyeire nézve csak a hazánkban észlelhető viszonyokat vesszük tekintetbe, akkor is kimondhatjuk, hogy kevés helyiség az, ahol a pókok valamelyik faja nem tartózkodnék.
Táplálékát a rovarvilágból szedve, a pók mindenütt ott van, ahol rovarok fejlődnek, vagy ahová behatolni képesek.
A levegőben való vándorlásaikon a pókok a tornyok csúcsaiban akadoznak fel, s bár ideiglenesen de ott is tanyáznak. A magyar Tátra csúcsain néhány faj, rendesen tartózkodva, szaporít, éppen úgy, mint Selmecbányán a Glanzenberg altárna aknájában, ahol körülbelül 280 méter mélységben még mindig akad egy faj: az aggteleki barlang új ágából, mintegy kétezer-ötszáz méternyire a napvilágtól még mindig akad egy pókfaj: a zuhatagok vízsugára mögött, a robogó vasúti kocsikon egyaránt akadunk pókokra, melyek ott rendesen tartózkodnak; a fűben, bokrokon, fákon, a sásban, nádban, mégpedig az aljtól a csúcsig mindenütt pók jelentkezik; lakásainkban, gazdasági épületeinkben, a padlástól a pincéig, mindenütt póktanyára akadunk; falak, fák repedéseiben, kövek között és kövek alatt, a földben, szövetekre és állatokra egyaránt találunk; a folyó görgetegein, a vízmellékeken, álló vizek szélén és tükrén, és végre a víz színe alatt pókokra bukkanunk.
Ha látkörünket kitágítjuk úgy fogjuk találni, hogy ameddig az északi sark felé még növényélet s vele kapcsolatosan még rovar is észlelhető: a pók is ott van, és az égövből egész Fauna ismeretes. A Montblanc örök haván szép nyári napokon pókok futkosnak; a glecsereken mindenütt jelentkeznek. A forró égöv alatt a legcsodásabb pókalakok roppant bőségben vannak. E tünemény jelentőségére nézve ama fejezet ád némi felvilágosítást, amely a pók szerepének a természet háztartásában szenteltetett.
Alakra nézve honi pókjaink nagy változatosságot mutatnak, melynek szélsőségeit a karcsú hangyapók és a puffadt hasú, például Epeira quadrata+ képezi.
A hangyapók nevének teljesen megfelelve, valóban egy hangyához hasonlít, s a szabad természetben csak a gyakorlott szem ismeri fel pók jellegét. E két szélsőség között az átmeneti és jellegzetes alakoknak oly sokasága létezik, hogy csak az életmód tanulmányozása nyújtja a kulcsot, egyfelől a megkülönböztethetéshez, másfelől a helyes felfogáshoz. Hasonló a viszonya színezet tekintetében. Ez némely fajok ragyogó fémzománca és amaz egyszerű szürkésbarnás színezet között, amely az állatot a föld rögéhez hasonlóvá teszi – a fokozatok egész skáláját futja meg, akár a színek élénkségét, intenzivitását, akár a tarkaságot, akár az elegyítést vesszük is tekintetbe.
Alak és színezet együtt véve a pókoknál igen tanúságos képét adják az alkalmazkodási képességnek, mely a természetben oly csodálatos módon nyilatkozik. A gyümölcsfáink repedezett, szürke kérgén tartózkodó kérgész kengyelfutó pók, Philodromus poeci (Thorell) faj, lapos alak mellett a szürke, fekete és barna színnek oly vegyületét viseli testén, mely valóságos imitációja a kéreg színének. E pók, a kéregre lapulva, a leggyakorlottabb szem figyelmét is kikerüli. Fajrokona az aranyos kengyelfutó pók, Philodromus aureolus (Clerck), inkább leveleken lakik, s oly vegyületét mutatja a sárga és barna színnek, mely összességében a levelek ún. „rozsdafoltjaira” emlékeztet. Deszkakerítéseinken tartózkodó némely ugrópókok (Attoidae) oly tarkaságot mutatnak, mely a régi kerítések fekete-szürke színvegyületének tökéletesen megfelel. A farkaspókok (Lycosoidae) legtöbbje a talajhoz hasonlít amelyen tartózkodik, s csak mozgással árulja el jelenlétét. Alföldünk sajátlagos pokoli cselőpókja, Trochosa infernalis (Motsch.) mely a síkság uralkodó alakja, nyugalomban, nagysága dacára (3 centiméter) egy kis röghöz hasonlít, s csak akkor ötlik szembe, amikor lakásába menekülve megmozdul. – A folyók és patakok görgetegein tartózkodó legtöbb ugró pókok fémzománcban ragyognak és csillámlanak, s igen illenek a kőzetek szilámlásához; vagy mintegy freccsenve tarkák, mint a kövek magok. Az ugyanott lakó nagy szürke cselőpók, Troschosa cinerea (Fabr.), lelapult helyzetben éppen olyan szemcsés tarkaságot mutat, mint maga a homok.
Nem kevésbé érdekesek, sőt talán még érdekesebbek a színelváltozások egyazon fajnál, melyek mindig az állat környezetéhez találnak. Közönséges keresztes pókunk deszkakerítéseken és sziklákon szürke színeket mutat, növényeken sárgabarnákat, melyek száraz levélhez hasonlítanak, a fenyvesek ifjú hajtásain a szín oly élénken, fahéjszínű, mint a hajtás kérge maga, s erre lapulva, pókunk egy kinövéshez hasonlít. A keszegjáró, Misumena vatia (Clerck), színezet tekintetében egyenesen tünetszerű alkalmazkodási tehetséget mutat. Virágokon leskelődve, a repcén élénk sárga, a gyalogbodzán elefántcsontfehér, a lóherén, fehér földön vörös foltot mutat. Családrokona, a Thomisus onustus+ (Walck.), egészen egyforma életmód mellett a színben ugyanazon alkalmazkodási képességet mutatja, legmeglepőbben a lóherén, hol fehéresen és vörösesen harántcsíkolva jön elő, holott máskülönben nála csak a fehéres szín uralkodik. A fűben élő smaragd hunyókapóknál, Micrommata virescens+ (Clerck), a nőstény fűzöld, a hím vörös hosszaikkal élénk sárga, és mind a két ivar eltűnik a virágzó rétek és bokrok színözönében. A nyújtó állaspók – Tetragnatha estensa (L.) – teste egy rügyhöz hasonlít, színe a rügyek színéhez képest változik, majd zöldes, majd sárgás, majd barna rajzokkal ékített. Hosszú lábait az ágakhoz illeszti, s ezen állásban teste éppen úgy áll el az ágtól, mint eláll a rügy. A sötétben is számos faj mind komor színezetű, s tökéletesen illik a környezethez.
Hazánk egy faja, melynek eljövetele már magában is érdekes, még azok közé az alakok közé is tartozik, melyeket a modern tudomány a „mimikri” névvel jelez. E szó azon hasonlatosságra vonatkozik, mely némely oly alakok között fennáll, amelyek egészen különböző rendekhez tartoznak. A faj a karcsú szöcskepók, Salticus formicarius (De Geer), melynek karcsú alakja oly színek kapcsában lép föl, melyek által a bogarak (Téhelyröpük) rendjébe tartozó Paederus+ fajokhoz hasonlít. Mind a két alaknál a vörössárga szín a feketével, illetőleg sötéttel, majdnem tökéletesen egyenlő beosztást mutat; amellett a karcsú alak is közös, s mint igazi mimikri, a pók és bogár gyakran egyazon helyiségben lelhető.
E jelenséget Zomborban észleltem, hol mind a két faj a sírkőkeresztek hónaljaiban tartózkodott. Ilyen helyeken számos rovar végzi átalakulását, és amíg a csinos Paederus Longipennis a rovarbábokon élősködött, addig alaktársa, a Salticus formicarius+, a felgyűlt és kiaszott maradványok, levetett bőrök között készíté rejtekhelyét, honnan azután a verőfényt keresve vadászgatott.
Azt is tartom, hogy a szép, fémzománcban ragyogó Marpessa Canestrinii (Pavesi), Donacia fajokkal hasonló viszonyban áll, valamint az is kétségtelesnek látszik lenni, hogy a Leptorchestes formicaeformis+ (Lucas), mely majdnem mindig a gyümölcsfák kérgén fordul elő, oly hangyafajokkal, amelyek szintén gyümölcsfákat látogatnak, mimikri viszonyban áll, eddig azonban nem sikerült e fajokat bővebben észlelhetni. Mindezek és még számos más jelenség, melyek elősorolása e munka határán túlterjedne, az életmód jellegével találnak, amennyiben ti. azt találjuk, hogy a pókok főként a lesre és kisebb mértékben az orozva támadásra vannak utalva. Amíg őket tehát egyfelől a színezet alkalmazkodása elleneik támadásai elől biztosítja, addig másfelől ugyanezen tulajdonság a táplálék beszerzését is azáltal könnyíti, hogy az áldozat csak későn veszi észre a veszedelmet.
Az említett kérgész kengyelfutó pók, Philodromus poecilus (Thorell), e tekintetben igen tanulságos, amennyiben egyfelől imitált színével kikerüli a cinkék és harkályok figyelmét, másfelől a legyek közvetlen közelébe telepednek le, s annál biztosabban kerülnek az éber ellenség hatalmába.
A műösztön nyilatkozványai, alkotásai tagadhatatlanul a legérdekesebb jelességek közé tartoznak. Fonószervek találhatók ugyan még más állatrendek némely alakjainál is, így a selyemhernyón kívül számos más pillefaj hernyóinál, néhány szitakötőfélénél stb. – de a fejlődés magas fokát, az alkalmazás sokféleségét véve, a pók műösztöne és fonó-szövő szervezete egyedül áll az ismert természetben.
Amíg a más rendbeli fonóalakoknál a szövés-fonás csak bizonyos fejlődési állapot biztosítására céloz, amennyiben ti. az állat oly burkot sző, amelyben az átalakulást biztosan végezheti, vagy petéinek kikelése biztosítva van, addig a pók e biztosításokon kívül másnemű szöveteivel táplálékát is szerzi; műösztöne tehát karöltve jár az önfenntartás ösztönével: a szövés-fonás az életmóddal a legszorosabb összefüggésben van. Innen származik egyszersmind rendszerező fontossága is a műösztönnek, mely készítményeiben biztos támpontot nyújt a nagyobb csoportok megkülönböztetésére.
A hazánk pókjainál észlelhető szövetek két kategóriába sorolhatók:
1. hurkolt szövetek:
2. nemezfélék.
E két kategóriának kombinálása nem ritka, amint ez a tárgyalás folyamában ki is fog tűnni.
A hurkolt hálók a préda megejtésére szolgálnak, a nemezesek legtöbbször, de nem mindig, az állat lakását s ezenkívül legtöbbször költőhelyét is képezik.
A hurkolt hálók legtökéletesebb faja a kerekhálósoknál (Orbitelariae) észlelhető. Szabályos geometriai alakzatán kívül a célirányos feszítésnek netovábbját képezik.
Magyarázatom alapjául a közönséges keresztes pók (Epeira diademata Cl.) hálóját választottam.
A pók mindenekelőtt meghatározza, kiválasztja a helyet. A hely rendesen úgy van választva, hogy repülő rovarok könnyen közlekedhetnek rajta, úgy ki-, mint befelé: a bokrok közei, az épületek és kerítések közötti űr, az éléstárak ablakai s más hasonló helyek ezek. A hely gyakran úgy választatik meg, hogy a rovarok beröpülése csak oldalról lehetséges, mely esetben azután a háló mögött oly valami létezik, ami a rovarokat vonzza, pld. egy fal síkja, palánk, farakás stb., melyek csak a hálón keresztül elérhetők.
Az első fonal alkalmazása a helyiség viszonyaihoz képest különböző módon történik, rendesen azonban úgy, hogy a pók egy magas pontra hágva odanyomja fonóit, onnan egy, testének súlya alatt fejlődő szálon lebocsátkozik, e szálat pedig az elért ponton megerősíti. Ezen első fonalon ismét visszatér a kiindulás pontjára; de kapaszkodás közben, mely a bordás körmök segítségével könnyen megyen, egy második fonalat von, s ennek az első fonallal való összetapadását úgy kerüli ki, hogy az egyik hátulsó láb sámjakörmét folytonosan a két fonal között tartja. A kiindulópontra érve a második fonallal oldalt távozik, s végre egy alkalmas ponton ezt a fonalat is megerősíti. Ez a keret első váza, és mértanilag kifejezve egy háromszög, melynek alapvonalát valamely szilárd test képezi, szárai pedig fonalakból valók. A pók már mostan képes arra, hogy a tér kerületén fennakadás nélkül járhasson, s azon van, hogy a háromszög szárait harántfonalakkal összekösse, kapcsolatba tegye egymással, e kapcsolatokat pedig kellőleg feszítse, mi kifelé vezetett fonalak által történik. Négy-öt, egyáltalában sokszögű keret létrehozásán fáradozik, mit úgy eszközöl, hogy a kiindulópontra visszatérve, mindig fonalat húz maga után, s e fonallal az illető oldalon oldalt eltér. A keretet megalkotva, a megerősítés következik, mely abban áll, hogy három- és többszörösen vezeti a fonalakat a kereten végig, s e fonalak összetapadását előmozdítja.
A küllőkkel elkészülvén, a tércsére megyen, s megkezdi a küllők összeköttetését a csigavonalban húzott fonal alkalmazásával.
E műtétnél az első lábpár mérőeszköz gyanánt szolgál, mellyel a csigavonal közeit meghatározza, a második és harmadik lábpár segítségével küllőről küllőre halad, a negyedik lábpár fonalfejtő és kötő szolgálatot végez, mely utóbbi véghetetlen érdekes. Küllőről küllőre való haladás közben ugyanis a negyedik lábpárral a fonószemölcsökből húzza a fonalat oly módon, hogy felváltva majd az egyik, majd a másik lábbal közeledik a szemölcshöz, hogy a fonalat így tovább fejlessze, azaz kihúzza. A fejlesztéssel a legközelebbi küllőig érkezve ugyancsak a negyedik pár egyik lábával kissé lenyomja a fonalat, a másik lábbal pedig a küllőhöz köti a bordás körmök nyomása segítségével. A fonal tehát a megerősítést megelőző lenyomás folytán nem feszes, hanem laza, s a csigafonalak e lazasága az egész hálón oly egyenletes, hogy a szellő behatása alatt mindannyi egyformán dagadozik. Megjegyzendő, hogy e csigavonal kettős, mert a központból való kiinduláskor kétszeres távolságban húzza a fonalat.
Hozzávetőleg számítva egy 18 cm átmérőjű kerek háló, melynek 20 küllője és 24 sor csigafonala van, 18 méternyi fonalból készül, mely oly állatból telik, amelynek hátteste 1 centiméter hosszú és elöl 7 milliméter széles. Saját tapasztalásom szerint az állat négyszer újíthatja meg hálóját anélkül, hogy közben táplálkoznék; az irodalomban hatszoros újítás is feljegyeztetett. A négyszeri újításnál maradva, a pók 72 méternyi hálófonal fejlesztésére alkalmas anélkül, hogy táplálkoznék.
De ez csak a voltaképpeni háló, mely mellé rendesen rejt is járul, mely gyakran harang módra összeszőtt levelekből áll, és olykor sok fonalat igényel, úgyhogy az említett hosszúság 100 méterre emelve, mégis talán a valóság mögött marad.
A hálókötés azonban ritkán sikerül ily egymásutánban. A pók néha csak számtalan kísérlet után alkothatja meg a keretet; lebocsátkozik, s pontot nem találva, a fonalat göngyölve ismét visszatér, s az így kárba ment fonalat mindig megeszi. Ifjú pókok néha alig néhány centiméternyire bocsátkoznak le, s ha pontra nem akadnak, ismét visszatérnek; erős pókok ellenben néha igen merész kereteket vonnak. Az általam a Bükk-hegységben észlelt legmerészebb hálókeret az egyik végével a tisztás füvéhez, a másikkal legalább 10 méter magasságban, egy óriási jávorfa ágához volt erősítve, a pók pedig a magasban tanyázva, a fű felett álló hálóra járt a prédáért. Ez az észlelet annyiban is érdekes, hogy ti. a pók ily távolságra érzé meg szövete megrezzenését.
Amiként ezt már a fonószemölcsök alaktani tárgyalásánál megérintettem, a kerek hálók kétféle fonalból állanak, úm. a keret és küllőfonalak erősebbek és szárazak, melyek a fonókból kifejtve igen hamar megkeményednek, a csigafonalak ellenben finomak és ragacsosak. Ez utóbbiak azok, amelyekben a préda fennakad, s amelyeket néha összetép, hogy annál inkább bebonyolódjék… A megrongált helyeket a pók mindig helyreállítja…
Az a kérdés: melyik szemölcspár vagy cséve szolgáltatja a fonalfajokat, előttem eldöntetlen maradt, és csak gyanítom, miszerint a felső szemölcspár nagy csévéje szolgáltatja a száraz fonalat, az e mellett létező, középnagyságú csévék ellenben a ragacsosat. A többi cséve alkalmasint a préda befonásánál szerepel, mire a táplálkozás leírásánál még visszatérek.
Az előadottakkal azonban a kapcsolási és megerősítési módok még távolról sincsenek kimerítve, és létezik még egy, amely a tüzetesebb tárgyalást megérdemli: hogy azonban az ismétlést kikerüljem, e módot majd csak a „vándorlás” fejezetében, a vele rokon tünetekkel együtt fogom tárgyalni, jelenleg pedig áttérek a többi jellemző háló ismertetésére.
Úgy, amint a leírt háló jellemzője a kerekhálósoknak, így a vitorlás háló és válfajai a hurokkötőket jellemzi.
A vitorlás háló két részből áll, úm. a lepelből (vitorlából) és a burokrészből. A lepel mindig vízszintesen, a hurkolt rész ellenben mindig inkább függőleges és dűlt irányban áll…
Az állat mindenekelőtt a lepel keretét alkotja meg, s a keretbe keresztül-kasul egymást keresztező fonalakat húz addig, amíg a lepel egy finom szita sűrűségét eléri. A lepel fonalai szintén egyenletesen lazák, úgyhogy az egész csészeszerű homorúságot mutat. Mire a lepel ennyire kész van, felső és alsó lapjáról fel- és lefelé alkalmaztatik a hurkok rendszere, mely érzékenyen feszített egyes szálakból s az ezekhez fűzött oldalszálakból áll.
Az állat ezután a domborúságával fölfelé, mintegy boltozatosan feszített lepel sűrítéséhez lát. Ugyanis a leplen járkálva folytonosan fejleszti a fonalat, melyet néha kígyódzva is vezet. E lepel tehát a szövés és nemezkészítés kombinálása. Az egész alkotmány éppen úgy, mint minden pókháló, úgy van készítve, hogy bármely ponton megérintve, megrezzen, s így tudatja lakójával a préda fennakadását. A leírt vitorlás hálón az állat az alsó lapon, háttal lefelé csüngve lesekedik.
E hálófaj igen érdekes változatát a törpe hurkolók családjába tartozó igen közönséges Theridium formosum+ (Clerck) készíti. E hálónál a lepel hiányzik, s helyét egy kis ernyő foglalja el, melyet az állat apró fácskákból, levélkékből, magvakból stb. készít, az ernyő gyűszűszerűen bemélyed, s nyílásával harang módra lefelé áll; benne tartózkodik, és költi petéit a kis állat. Az ernyő készítési módja a legvonzóbb jelenségek egyike. Az állat egy szálon leereszkedik a földre, ott kiválasztja az alkalmas darabkát, egy rövid fonalat illeszt reá, s e fonalka másik végét a negyedik pár egyik lábának hegyére erősíti, mire a leereszkedő szálat az előlábakkal és tapogatókkal motollálva hálója felé törekszik, olykor 1-2 méter magasba is. Az egész úton az illető hátulsó lábat mindig sarló alakba görbítve tartja, s gondosan ügyel, nehogy a felszedett tárgy valami akadályba ütközzék.
Az ernyő erősítésére használja mindazokat az idegen tárgyakat is, amelyeket a szél, a véletlenség a hálózatba sodor. Ahol sok az apró levelű növény száraz levele, nevezetesen akácosokban, ott olykor egy levéllel is beéri, de gondosan kiválasztja azt, amely ernyős görbülettel bír vagy csőszerűen göngyölt.
A csőszövők (Tubitelariae) hálóinál a jellemzetes részt a csőszerű lak- és költőhely jelenléte képezi.
Legegyszerűbb alakja a cső, melynek nyílása előtt néhány fonal összevissza fut. E primitív készlet és a Tegenariák+, Agalenák+ mesterművei között a változatok egész sora létezik.
Tárgyalásomat a házi zugpók (Tegenaria domestica) hálójára alapítom, s evégre oly válfaját választottam, amely ritkább ugyan, de érdekesebb is, és egyszersmind arra is alkalmas, hogy az állat alkalmazkodási és ítélő tehetségét föltüntesse.
A házi zugpók lakásainkban jelesen árnyékosabb helyeken, rendesen a zugok sarkában, háromszögletes leplet sző, melynek hátulsó sarkába egy cső van alkalmazva, amelyben az állat tartózkodik, később pedig petéit is őrzi.
A lepel készítési módja talál az imént tárgyalt vitorlás hálóéval, s a házi pók ifjúkorában kis leplet szőve, ezt növekedéséhez képest folyton tágítja, úgyannyira, hogy alkalmas helyeken, mint istállókban, csűrökben hidak alatt a lepel térfogata 3 □ deciméternyire, sőt ennél többre is terjed. Akadnak azonban oly körülmények is, amelyeknél fogva a házi pók ínyének megfelelő táplálkozási viszonyok igen kedvezők, de a helyiség nem alkalmas a rendes háló befogadására. Itt tehát módosítás szükséges, és ezt az állat valóban bámulatos módon eszközli is…
A csőszövőknél úgy a lepel, mint a cső is nemezes szövetből áll: az utóbbi legtöbbször selyemfinomság mellett még igen tömött szövetű is.
Három alapalakja ez azoknak a hálózatoknak, amelyeknél a lakás mellett fogókészlet is létezik, és amely a rendszerben három alrend megalakíthatásának az eszközlője.
A bemutatott hálózatok azonban csak támpontok, amelyek között a változatok hosszú sorai léteznek, amelyeknek tüzetes tárgyalása azonban nem fér e mű keretébe. Az bizonyos, hogy a változatok, amennyire eddig ismeretesek, mindig visszavezethetők a tárgyalt alakok egyikére, és gondom lesz arra, hogy a fajok speciális tárgyalásánál a hálózatok elváltozását lehetőleg jelezzem.
A hazánkban élő hét alrendből fennmaradó négy alrendnek a megkülönböztetése más jegyekre van ugyan fektetve, de a szövés-fonás ezeknél is igen fontos szerepet játszik, s a műösztön szempontjából valóságos remekeket hoz létre.
Így a földbeszövők (Territellariae) mély csöveket vájnak a földbe, e csöveket atlaszfinomságú, rendkívül tömött szövettel kárpitozzák, s óvjak a beomlástól. Egy faj éppen ajtót alkalmaz a cső szájára, amint ezt a következő fejezetben bővebben is tárgyalom. Az ide tartozó aknászoknál (Nemesia) a szövet sűrűsége kapcsolatban áll avval a tulajdonsággal, hogy ti. minden bordás karmon a bordák két sorban állnak.
A keszegjárók (Laterigradae) csupor alakú rejteket szőnek, s az alkalmazásban igen ügyesek; amellett prédájukat rendesen fonallal kötik le, úgyszólván lepányvázzák.
A futók (Citigradae), jelesen azok, amelyek egyszersmind vájók is, kárpittal védik a cső vagy üreg nyílását a beomlástól.
Végre az ugrók (Saltigradae) véghetetlen finom és sűrű szövetű rejteket készítenek s a szöveteknek kitűnő nemezszerűsége, úgy látszik, kapcsolatban áll avval a sajátsággal, amely szerint ugyanazon láb bordás karompárjának egyik fele sűrűbb, a másik ritkább állású bordákkal van felszerelve.
Annyi bizonyos, hogy a műösztön jelenségeinél magas intelligenciát tapasztalunk.
Amidőn látjuk, hogy egy és ugyanazon állat, élete folyamában helyiséget változtatva, csak lényegében ismétli szövetét, részleteiben pedig alkalmazkodik a viszonyok különféleségéhez; amidőn látjuk, hogy például a nádi keresztes pók (Epeira cornuta, Clerck) húsz-harmincféleképpen is változtatja lakásának szerkezetét, majd csatornásra készít egy levelet, majd háromszorosan is megtöri a gyékényt, nádat, majd vízi lencsékből készít tömlőt, olykor a letört nádszál könyökébe harangot sző, majd a fű, nád bojtjait táskává szövi össze stb., vak ösztönről nem beszélhetünk. Amidőn ismét tapasztaljuk, hogy a pók a megrongált hálón felkeresi a meglazult helyet, tapogat, feszítget, majd itt-ott egy-egy szálat elnyesve, mást betoldva, ismét feszítget, s így megtalálja a pontot, amelyről új feszítő fonalat kell húznia, hogy a háló ismét célirányos legyen – és amint e fonalat húzta, azt vesszük észre, hogy az eredetileg sík háló lapja homorúvá lett, de az érzékenység is helyreállott; beismerjük, hogy ezeket a vak ösztönből kimagyarázni nem lehet.
[…]
A pókok kivétel nélkül ragadozó állatok, melyek a hatalmukba került élőlények nedveivel táplálkoznak. Prédájukat majdnem kizárólag a rovarvilág, kisebb mértékben az apróbb héjancok (Chustacea) szolgáltatják. A hullákat kerülik. Mindaz, ami rovar és legyőzhető, elfogadtatik, s válogatás csak annyiban észlelhető, amennyiben a kellemetlen szagot árasztó rovarokat, nevezetesen a poloskaféléket csak más, kedveltebb táplálék hiányában szokták elkölteni.
A hálókötők türelmesen várakoznak, míg a véletlen prédát hoz a hálóba, ami azonban nem ritkaság, mert, amint már érintettem is, a hálókötők és egyáltalában valamennyi pók igen finom érzéket tanúsít az alkalmas helyiség megválasztásában. A leskelődők, lopakodók szintén türelemre és ügyességre bízzák gyomruk érdekét; a kószák, mindenféle irányban sürögve, megrohanják a prédát, s így a pókok közt az igazi vadászok.
A pókok minden képzelhető állásban merész támadók, mert legmerészebb mozdulatuk is biztosítva van; a préda elhibázása nem veszélyezteti testüket, miután a merészebb mozdulatot mindig megelőzi egy fonal megerősítése, amelyen az elhibázás esetében függve maradnak.
A hálóba esett prédát, nevezetesen az erősebb rovarokat; nagy legyeket, pilléket stb., nagy hirtelenséggel körülfonják, mégpedig úgy, hogy a test végével a préda felé fordulva valamennyi szemölcsöt hozzányomják, a szemölcsöket szétterpesztik, a prédát pedig a harmadik és negyedik lábpár segítségével gyorsan forgatják. A szemölcsökből ilyenkor széles szalagként özönlenek a szálak, és úgy látszik, hogy e begöngyölés az a mozzanat, amelynél valamennyi cséve közreműködik. Alig három másodperc alatt az aránylag legerősebb préda úgy begöngyöltetik, hogy mozdulni képtelen.
Ekkor alkalmaztatik a mérges csípés is, mely az állatot néhány másodperc alatt megöli. A kisebb rovarokat néha a háló tércséjére, néha a lakásba cipelik, hogy összerágás után nedvét kiszívhassák; a nagyokat többnyire ott költik el, ahol azok bevonattak. A kiszívott maradékot gondosan eltávolítják. A háló, oly helyeken, ahol a táplálék bőven van, és nevezetesen mocsarak közelében, lassanként a szó szoros értelmében borítva lesz apró szúnyogokkal, s lassanként megtagadja szolgálatát nagyobb rovarok megragadásánál, az ily hálót önként elhagyja a pók, hogy más helyen újat építsen helyette. Csupáncsak egyszer észleltem, hogy a pók a régi háló elibe s közvetlen közelébe új hálót épített, mely lapjával a régi háló lapjához alkalmazkodva, helyen-közön érintkezett vele. A legerősebb, bár aránylag kis terjedelmű hálót az Epeira quadrata készíti, s ily hálóban nemegyszer igen erős sáskákat találtam befonva és kiszíva. Ha túl erős a hálóba akadt állat, a pók elrágja a szálakat, amelyekbe bonyolódott, a hozzájárul a nem kívánt préda megmeneküléséhez; a fullánkos hártyaröpűeknél ezt rendesen megteszi: noha azonban aránylag roppant erős állatokkal birkózik meg, és rendesen teljes sikerrel.
Volt alkalmam Kolozsvárt egy félig fejlett Stetaoda castanea (barna faggyas pók) küzdelmét egy Eristalisszal, mely nagyságra és erőre háromszor felülmúlta a pókot – észlelhetni.
Az Eristalis egy lábával akadott a hálóba, s azt összetépte, de a kötéllé göngyölt háló most annál biztosabban tartá áldozatát. Csupáncsak egy láb lévén fogva, a légy úgy szárnyaival, mint testével is szörnyen vergődött; a pók pedig azalatt szemmel tartotta. A légy kifáradván, egy pillanatra felhagyott a vergődéssel, e szünetet pedig a kis pók rögtön felhasználta olyformán, hogy éppen oly gyorsan, mint ügyesen a légyhez bocsátkozott, fonóiból a negyedik lábpárral egy fonalat húzott ki, s ezt pányva módra ugyanazon lábpárral a légy szabadon maradt lábainak egyikére villámgyorsan reávetette. A légy rögtön vergődni kezdet. A jelenet még négyszer ismétlődvén, a légy végre is az ügyes ellenség hatalmába került, s kitűnt, hogy mind a hat láb le volt kötve.
A csőszövők a lepleikre telepedő vagy tömkelegeikbe került állatokat ölik; a legtöbb éjjel vagy egyáltalában a sötétben működik. A keszegjárók (laterigradae) a legügyesebb lesők, legtöbbször ernyős virágkoronák aljára telepedve, sarló alakú lábaikat a virág felibe nyújtják, s a virágra telepedő prédát hirtelen átkarolják; sokszor a virágok kelyheibe telepedve várják a bejáró rovarféléket: karók és kórók tetején ügyesen használják a réseket, horpadásokat, s betelepedve, első lábpárukat folytonosan készen tartják; sokszor ügyesen kúsznak, s meglepik az áldozatot; lapos testök, lábaik állása, melynél fogva előre, hátra és oldalt mozoghatnak, nagyban segíti a cél felé.
A farkaspókok (Lycosoidae) fényes nappal a földön vadásznak; gyors futók és ügyes szökők lévén, prédájukat macska módra; egy szökéssel kerítik hatalmukba. Az ugrók (Saltigradae) a verőfényen leskelődnek; lassan kúszva közelítik a prédát, s kellő távolságról ugrással érik el. Ezek egy lépést sem tesznek biztosítás nélkül, folytonosan fejtik a szálakat, melyeken függve maradnak, mihelyt az ugrás nem sikerült.
A vízi búvárpók a búvárharang közelében úszkáló Gamarrusféléket (Vízi borjú) rohanja meg leginkább; sokszor az Utricularia+ sűrűjében úszva és kapaszkodva lepi meg áldozatát.
A vizet minden pók keresi; a szöveteikre tapadozó s gyöngyként sorakozó harmat cseppjeit mohósággal szívják fel: a fogságban minden másodnap isznak. Egy erős, 3 centiméternyi Trochosa+ 4 csepp vízzel eloltja szomját.
A táplálék mennyisége természetesen az állat nagyságától függ. Egy kifejlett keresztes pók 3-4 szobalegyet fogyaszt naponként, de ha 20-30 kerül a hálóba, mindnyáját befonja; másnap azonban ismét csak friss prédára igyekszik; a megelőző nap feleslege soha sincsen ínyére. A tökéletesen fejlett Trochosa infernalis, mely leginkább bogarakkal táplálkozik, fogságban 7-8 legyet költött el naponként, és nem ölt többet, mint amennyit elfogyasztott.
A szervezet sokféle változataiban kifejezett különböző életmód szerint, a nap és éj minden szakában működik, les, támad és rohan a pókok serege, s e tevékenység a legnagyobbszerű jelenségek tényezője, amelyekre egy külön szakaszban visszatérek.
Ragadozó jellegüknél fogva, a pókok legtöbbje magános életet folytat, azonban oly értelemben, hogy a fajok mégis leginkább egy kerületben találhatók. Lakástelepeket csak az ugróknál ismerek; de legelőkön, ahol a marhahulladékból bőven kél a bogarak serege, a futók bár nagyobb, de egy területen tartózkodnak: házi pókjaink egyes fajai, alkalmas helyiségekben sorokban és emeletekben, egymás mellé vagy egymás felibe építik, szövik lakásaikat és hálóikat stb. Így jön azután, hogy az irigységtől nem mentek. Kolozsvárt a Stein-féle nyomdában két Steatoda castanea (barna faggyas pók) egy ablakban úgy építé terjedelmes fogókészletét, hogy a kettő összeért, s bármelyikébe esett is a préda, mind a két szövet megrezzent. Az egyik állat sokkal erősebb volt a másiknál, s valahányszor megtörtént, hogy a gyengébb állat hálójába legyet bocsátottam, a nagy állat átsietett, a prédát megölte, hátulsó lábához köté, s ily függő állapotban átvitte saját hálójába – a gyengébb nem mert kijönni, ismerte irigy szomszédja erejét.
Fajrokonaikat nem üldözik ugyan, amíg hálóikba nem kerülnek, de belékerülve megölik és elkötik, ami azonban mindig a ritka esetek közé tartozik.
A szaporítás a különböző csoportoknál különféle évszakban történik; ehhez képest a párzás is a tavasz, nyár és ősz szakaira van elosztva.
Az utolsó vedlés után a hímek, melyek mindaddig a nőstényekhez hasonló életmódot folytattak, barangolni kezdenek, hogy felkeressék a nőstényeket. A nőstény tartózkodási helyét kipuhatolván, a hím nagy óvatosságot fejt ki, mert a nőstény rendesen csak sok kísérlet, hosszas ingerlődés után mutat hajlamot a párzásra, és amíg e hajlam nem jelentkezik, a közeledő hímet rendesen megrohanja, visszaűzi, s ha eléri, a hím merészségéért rendesen egy láb veszteségével lakol, néha éppen életét is veszti.
Saját észleleteim után az Agalena labyrinthica (illó tölcsérpók), a Linyphia montana, (hegyi vitorlapók) és a Linyphina marginata (szegélyes vitorlapók) párzásának lefolyását ismerem, mint hiszem, minden mozzanatában. Az első két faj párzását már más helyen közöltem, a Linyphia marginatáét a következőkben ismertetem.
Az ivarérettség rendesen június hó első felére esik, s a hím barangolni kezd. A nőstény hálójáról tudomást szerezve, alatta foglal állást, és órákig csendesen tartja magát, azután elindul: első lábpárját csáp gyanánt használja; végre eléri a hálózat alsó fonalait, melyek az érintéstől megrezzennek. A hálóvitorla alsó lapján tartózkodó nőstény a megrezzenésre, gyorsan mozogva, minden irányban felkutatja a vitorlát, meg-megrezzenti, mintegy bizonyságot szerzendő arról: mi okozta legyen a megrezzenést? A nőstény kutatásai a hímet mintegy leszegzik, mozdulatlanul áll. A nyugalom helyreálltával a hím lassan kúszni kezd, mire az imént leírt jelenet ismétlődik.
Mihelyt a nőstény észrevette, hogy nem prédával, hanem a hímmel van dolga: dühös támadást intéz a hím ellen; a hím a félelem minden jelei között, úgyszólván hanyatt-homlok elmenekül.
E közelítési kísérletek ezután többször ismétlődnek; néha megtörténik, hogy a hím csak 24 óra leteltével férhet a párhoz, a kedvező pillanatot pedig úgy veszi észre, hogy közeledése a nőstényt többé nem nyugtalanítja.
A nőstény közelébe érve, előlábaival megtapintja, mire a nőstény fejjel lefelé akaszkodva, hasfelét a hímnek fordítja. Erre a hím is állást foglal, az egyik tapogatót rágói közé vezeti, ott a kitóduló nyállal megnedvesíti, s rágóit mozgatva, mintegy igazgat rajta, míg végre egy tapasztó mozdulattal a nőstény zárjára alkalmazva, rezgő mozdulatok között bevezeti. A bevezetést követő legközelebbi jelenség az, hogy a tapogató gyűjtőjéből egy sárgásfehér, nagy hólyag bontakozik ki, telítése pedig a hím háttestének rezgő és billentő mozdulataival jár. Mintegy három másodperc múlva az alkalmazott tapogatót visszahúzza, s a másikat alkalmazza. Így felváltva működik. Megtörténik azonban, hogy ugyanazt a tapogatót többször alkalmazza egymás után, valamint az is, hogy a hólyag nem jelenik meg; az utóbbi esetben gyorsan visszahúzza a tapogatót, a szövevényes szervezetet pedig rágói közé véve, ott hosszasabban igazgatja, mire ismét ugyanazt alkalmazza. Az egyes alkalmazások közötti idő 3-8 mp között ingadozik. Gyakran megtörténik, hogy a nőstény, mintegy megunva, gyors mozdulatot tesz, türelmetlenkedik. Ilyenkor a hím hirtelen szökéssel félreugrik, és egy idő múlva ismétli a közeledési kísérleteket. Ily váltakozások között napokig is eltart a párzás, s a megérintések száma arányban áll a termékenyítendő pete számával.
A párzási aktus lefolyása után a hím elmenekül, s nemsokára elpusztul. A nőstény potroha mindinkább vastagodván, 8-10 nap múlva tetőpontját éri terjedelmének, és a peték lerakása kezdetét veszi.
Ezt a burok készítése előzi meg. A nőstény evégre egy közel 6 □ mm átmérőjű kerek leplet sző, reá telepedik, s könnyedén, látszólag minden megerőltetés nélkül tojik. A peték sűrűn sorakozva szinteket képeznek, a ragacsosságuknál fogva összetapadnak; a fejlődés beálltával e ragacsosság elmúlik. Mihelyt a peték lerakattak, az állat a lepel szélére illesztett fonalak segítségével a széleket felhúzza, és mindenképpen azon van, hogy a lepelnek csésze alakot kölcsönözzön, mely célját azáltal éri el, hogy az egész csomót körüljárja, kúszva és folyvást fonalat fejlesztve, a csomót mintegy körülkötözi; végre a fonalakat sűrítve, teljes biztonságban érzi a jövő nemzedék csíráit.
Lényegében a különféle fajok párzása a leírotthoz hasonlít; a különbségek, amelyek az ivarok állásában, a tapogató alkalmazásában nyilatkoznak, nem szervezeti, hanem pusztán szerkezeti különbségben gyökereznek.
A peték beburkolása, biztosítása is lényegileg azon egy valamennyi póknál.
Azok a pókok, amelyek fiaik kikelését bevárják, gondosan őrzik petéiket; félelemről, elővigyázatról megfeledkezve, életöket áldozzák fel érettük. Ha elvétettek tőlök, napokig keresik, s ha megtalálták: átkarolják, elcipelik az öröm látható jelei között. Mihelyt a fiak kikeltek és megvetkeztek, mi két-négy hét alatt bekövetkezik, az anya gondozása alatt maradnak, amíg annyira megerősödnek, hogy önálló életre képesek.
Azok a pókok, amelyek késő ősszel tojva elpusztulnak, s nem érik el az ifjú nemzedék kikelését, igen gondosan megválasztják a helyet, amelyen petéiket biztosítva hagyhatják, ezenfelül erős, meleg burkokba szövik be, reáfordítván erre a fonalmirigyek utolsó cseppjét is, és nem ritka az eset, hogy a burok elkészítésével az anya életét szőtte ki, és halva rogy a burokra. A kerek hálósok (Orbitelariae) nagy alakjai tündökölnek e gondozásban. A szép Brünnich-féle Argiope (Argiope Brünnichii Scop.) igen szép, rendes, csupor alakú és fedeles burkot sző petéire, de mielőtt hogy külső borítékát megszőné, a petecsomót gyapotszerű, finom fonattal vastagon köríti. Evégre a csomag felett foglal állást, és hátulsó lábpárjával felhőszerűen húzza a finom szálakat a szemölcsökből, s egyszersmind a csomagra tapasztja (úgy látszik, a fogacsolt sertékkel), és csak azután szövi a borítékot sajátságos ragacsosságú fonalakból, melyek külsejét vízhatlanná, pergamenszerűvé teszik. A szövés vége felé már mocskos fonalak is jönnek, s rajzokat alkotnak a borítékon; az utolsó szál odaillesztésével az állat már kimerült, s nemsokára meghal.
A farkaspókok (Lycosoidae) gödröcskét készítenek, melybe egy pergamenszerű, erős, kerek leplet szőnek; ezt a gödröcskéhez képest csészeszerűen benyomják, azután letojják petéiket, mire a petékre ismét leplet szőnek, úgyhogy a petecsomó két lepel közé esik; a két, rendesen szürke, kékes, zöldes vagy fehér leplet szélein összeszövik gyengébb szövettel, úgyhogy a varrány szalagszerű övet képez a lencse alakú kész burkok körözetén. A fiak kikelésekor mindig e varrányt rágják ki, mint amely már evégre is gyengébbnek készült. Az egész burkot az állatfonóihoz erősíti, s így cipeli magával, bármerre is jár.
A csőszövők (Tubitelariae) számos faja nemcsak hogy őrzi, hanem a táplálék kedvéért sem hagyja el petéit; ezekkel együtt egy tágasabb burokba beszövi magát, s ezt csak kikelt fiaival együtt hagyja el.
Az ifjú nemzedék gondozásában a farkaspókok (Lycosoidae) elöljárnak; és amily gondját viselte az anya petéinek, oly, sőt nagyobb gondot mutat fiai érdekében, melyek a kikelés percétől fogva az anya hátára kapaszkodva, azt egészen elborítják. Megérintésre a kis állatok széjjelszaladnak, de szálakat vonva magok után, ismét visszatalálnak az anya hátára. A pokoli cselőpók (Trochosa infernalis) szintén hátán hordozza számos fiát, s gyakran kivezeti a csőből a verőfényre, hol a kicsinyek valóságos játékot űznek: felmásznak a fűszálak csúcsára, leugrálnak, szálon lebocsátkoznak, a csőbe ki- s befutkosnak, elszélednek, veszély idején azonban rögtön a vén pók hátán teremek, hogy vele együtt a csőbe eltűnjenek. – Polygamiát (hímek tekintetében), melyet némely író említ, nem észleltem, s az is bizonyos, hogy az anyapók csak egy nemzedéket biztosít, azután pedig elpusztul.
A nemzedékek során rendes és rendkívüli folytonosság észlelhető, és nincsen évszak, amelyben alkalmas helyen pók ne tartózkodnék. A tél gyenge verőfénye is fel-felkölti a számos, áttelelő s téli álomba merült pókokat, melyek kérgek, kövek, lehullott levelek alatt, a fenyők tobozaiban, falrészekben megvonultak, vagy finom nemezburokba rejtőztek.
E jelenség a nemzedékek következésének egy egészen más nemét mutatja, mint amilyen az, mely azoknál a fajoknál létezik, amelyek áttelelt petékből kelnek. Mert az utóbbiaknál a faj a téli évszakban csupáncsak peték által, az előbbieknél ellenben többé-kevésbé kifejlett állatok által marad biztosítva. E körülmény tudtom szerint még sehol sem lett érintve, én tehát itt bővebben kívánom tárgyalni.
Ha a kerékhálósok (Orbitelariae) közül a kereszteseket (Epeirinae) közelebbről észleljük, kitűnik, hogy bizonyos fajaik egy nyár folyamában csak egy nemzedéket képeznek, őszkor tojnak, mely peték a jövő év nemzedékét adják, ide tartozik pld. a közönséges keresztes pók, azután Epeira quadrata, angulata+, grossa s több más. Más fajai e családnak egy nyáron át több nemzedéket érnek. Így: nádipók, Epeira cornuta, azután Epeira sclopetaria+ (Clerck) és Epeira umbratica+ (Clerck) is. Az utóbbi fajról tudom, hogy egyesen át is telel, de tavaszkor nem jut szaporításhoz, a faj tehát csak azon peték által van biztosítva, melyeket az őszi nemzedék letojt, s amelyek átteleltek. Ez utóbbi egy átmeneti jelenség a következő jelenséghez. Sok Drassida+, jelesen Clubiona+, csak félig kifejlődve telel át kérgek alatt (jelesen a platáné alatt), tavaszkor folytatja kifejlődését és szaporít; nem tudom, hogy vajon ezen alakok után telelnek-e át peték. A farkaspókok (Lycosoidae) közül a pokoli cselőpók (Trochosa infernalis) az, amelyet igen pontosan észleltem; ez ősszel csövét 30 cméternyire bemélyíti, nyílását 4-5 cméter mélységig lazán összeépített földmorzsákkal és növényrészekkel tömi be, s részint ivaréretten, részint félig kifejlődve áttelel, hogy tavasszal életét folytathassa. E fajt 1874/5 év telén tökéletesen megfagyott földből vájtam ki; testhez húzott lábakkal, meredten, csöve aljának puszta földjén feküdt, a melegben rögtön teljes elevenséggel éledett föl.
Ez a faj egy év alatt több nemzedéket ér el, és teljességgel semmi petét sem telel át. És úgy látszik, hogy ezen eset valamennyi Lycosoidára talál, s kulcsát szolgáltatja azon jelenségnek, hogy ti. már a tavasz első napjaiban is Lycosoidákra bukkanunk, melyek tökéletesen ivarérettek, s nemsokára peteburkokkal futkosnak ide s tova.
Mindez tökéletesen talál azon körülménnyel, miszerint a rovarokkal is hasonló jelenségek fordulnak elő, s tehát az következik, hogy azok az állatok, amelyek a rovarok túlszaporodásának megakadályozására vannak hivatva, tehát a pókok, nagyban és egészben véve minden szakban, amelyben rovarok egyáltalában fejlődnek, jelen vannak, és hogy tehát eszerint ugyanazon rend némely alakjaival egy másnemű nemzedéksorozat szükségképpen áll elő.
Azoknál az alakoknál, amelyek egy év lefolyása alatt több nemzedéket érnek el, a nemzedék sorozatának még egy más faja is létezik. Ezeknél ti. egész éven a kifejlődés mindenik fokán álló példányokat találunk; és míg itt a fiak kelnek, ott másod-, harmadvedlésű példányok vadásznak, ismét amott a párzás foly stb. E jelensége az életmódról szóló szakasz utolsó előtti fejezetében még visszatérek.
Az őszi és tavaszi szép napok minden évben meghozzák azt a tünetet, mely már régen felkölté az emberiség figyelmét, mely látszólagos titokszerűségével egész sorát költé fel a népmondáknak, legendáknak.
A levegőben úszó, repülő fonalak tünete a legnépszerűbbek közé tartozik; nem úgy képződésének ismerete. Eltekintve mondák és legendák tárgyalásától, melyet e mű iránya kizár, azt hiszem, hogy némely irodalomtörténelmi adat, amennyiben a tünet magyarázatára vonatkozik, vagy egyáltalában a tünettel kapcsolatba tétetik, e helyen még sem fölösleges.
Arisztotelész e tünetről sehol sem emlékezik.
A „Gossypium”, amelyről Plinius (lib. XIX. C. I.) emlékezik, gyapjas gyümölcstől (frutex laniger) ered, tehát vagy a bogáncsfélék repülő magva, vagy a füzek és jegenyenyárfák gyapjúhullatása.
A „Pappi volantes”, melyekről Lucretius (3,387) szól, bogáncsmagvak.
Vergilius (Gerog. I. V. 397.) „Tenuia nec lanae coelum vellera feri”+ helye felhőkre, az úgynevezett „bárányfelhőkre” vonatkozik.
Mindezekből láthatni, hogy az ókorról reánk maradott irodalomban az őszi fonal tünetéről egy szó sem emlékezik meg.
Kétségtelen, hogy az e tünetre vonatkozó első említést Chaucer Galfried, az úgynevezett angol Homer tette (meghalt 1400-ban), mint észlelet azonban csak a XVII. század második felében, tehát Listerx korában fordul elő, s első észlelője dr. Hulse volt (Philosophial Transact. Nr. 65. 1670.), aki észrevette, hogy e repülő fonalakon az állat maga is repül, s ez az állat a pók. Későbben az élesen vizsgálódó Lister szintén megfigyelte e tünetet (Phil. Transact. Nr. 160 és főműve Hist. an. Angl. „de Araneis” p. 8), mégpedig megbizonyítva azt is, hogy a repülő szálak az állatokkal együtt a yorki székesegyház tornya felett is láthatók voltak. E tünethez Lister azt a magyarázatot köti, hogy e pókok a szálakon repülve a felsőbb légrétegekben legyet vadásznak, ami pedig a fonalfejtést illeti, azt tartá, miszerint a fonal kilövetik: hasonlat szerint: „Filumque ejaculata est, quo plane modo robustissimus juvenis et distentissima vesica urinam.”+
Közel egy századdal későbben, 1751-ben egy dr. Stoy értekezett a tünetről, és merészen badar alapon növénynedvet látott az őszi fonalban, mi igen természetesen ellenzést és vitát keltett, és sokakat ösztönzött a gondosabb utánjárásra; nevezetesen Flügge lelkész Osterodéból közlött egy igen hű és helyes észleletet (Hamburger Magazin St. 62. p. 989, 92.), melyhez későbben más észleletek is csatlakoztak, s az őszi fonal keletkezését a póktól eredőnek bizonyították.
Bullmann J. C. végre 1810-ben a létező adatokat egybegyűjtvén, közlést tett a természetvizsgáló társulatnak Halléban, mely az értekezést ki is adta.
Valamennyi vizsgálat abban egyezik, miszerint az őszi fonal pókoktól ered, és hogy a pókok e fonalakon csüngve, a levegőben vándorolnak.
Ami a fajokat illeti, amelyek Bullmannig mint vándorlók észleltettek, azokat meghatározni nem lehet, csak az bizonyos, hogy az Erigone+ és Walckenaera nembeli apró alakok lehettek legtöbbször a vizsgálat tárgyai.
Ezentúl csak a fonalfejtés lehetett vita tárgya, s némileg még ma is az, amennyiben némelyek önkényes kilövellésnek, mások kihúzásnak tulajdonítják.
A kilövellés természetesen oly izmokat tételez fel, amelyek a fonómirigyekre akkora nyomást gyakorolnának, amekkora szükséges, hogy a finom szál a levegő ellenállását legyőzze, és még 2-4 méternyire is lövellésben legyen, ami – szerintem – már tekintettel a szálak rendkívüli finomságára is, lehetetlen.
Egyes szakait e tünetnek gyakorlatom közben igen gyakran észleltem, de egész lefolyását, a felötlő különbségek eredetét csak a Bácska rónáján és mocsárai körében sikerült felderítenem, hol az őszi fonal tünete néha valóban óriási méreteket ölt, a lég, a rét, a bokrok, a talaj tele vannak foszlányaival. Egy kitűnő észlelési pont fővárosunk szívében is fekszik, s nem más, mint a budapesti Lánchíd, melyen e tünet évről évre és igen érdekesen ismétlődik.
A tünet derült, jelesen oly őszi és tavaszi napokon foly, amelyek kellemes hőmérsék mellett gyenge légáramlat, szellő által tűnnek ki. Ilyenkor mozgásba jő az ifjabb nemzedék, rendesen másod- és harmadvedlésűek és csak ritkábban fejlett példányok s majdnem kizárólagosan kisebb alakok, és megkezdik a fonalfejtést, mely a legérdekesebb észleletre ád alkalmat. Minden némileg kiemelkedő tárgy: karók, kórók, bokrok, sás és nád, sövények, sírkövek, a hidak karfái, budapesti Lánchíd függőrudai tele vannak apró pókokkal, amelyek szálaikat, utóbb önmagukat szélnek eresztik.
Számos észleletem arról győzött meg, hogy a vándorlásra szánt fonal fejtése minden vándorló fajnál azon egy módon történik. Az észlelés legjobban egy távol gyúpontú, nagy, úgynevezett olvasó nagyítóval történik, mellyel a pók háborítás nélkül megközelíthető; a csiszolt kőnemekből való síremlékek, nevezetesen keresztek csúcsa különösen alkalmas az észlelet megejtésére.
A pók a csúcsra hágva, lapjára odanyomja fonóit, s keresztül-kasul néhány fonalat húz, úgyhogy e fonalak az illető lapra többszörösen odatapadnak. Ezek a kapaszkodók. Erre a síknak szélmentében fekvő széle felé siet, erősen odanyomja a fonókat, felemeli a háttestet, s az így szabadon tartott, de végével megerősített szállal a kapaszkodó fonalakra siet, melyekbe bordás karmaival megkapaszkodik… Jól megkapaszkodva, a pók valamennyi lábával ágaskodik, háttestét pedig magasra tartja, fonószemölcseit széjjelterpeszti. Állását úgy veszi, hogy arccal szélnek áll…
A szél, beléfogódzva a fonalba, csakhamar hurokszerűvé fejleszti, és amire e hurok 8-15 cméternyi fonalból áll, a pók a megerősítő pontra siet, s ott a fonalat elharapja, mire a fonal kígyózva és csak a fonókkal összefüggve, a levegőben lobog: e kígyózás elegendő arra, hogy a fonalat tovább fejlessze, s minél hosszabbra nyújtja, annál nagyobb az erő annál gyorsabban fejlik ki, végre oly gyorsan, hogy valóban úgy látszik, mintha a pók lövellné.
Az állat nagyságához képest 2-3 méternyi hosszú fonal már elegendő arra, hogy a levegőben úszva az állatot is elbírja. E pillanatot az állat úgy érzi meg, hogy már nagy megerőltetésébe kerül a megkapaszkodás, és amire ezt érzi, mind a nyolc lábát hirtelen felkapja, testéhez húzza, s a fonal magával ragadja, amerre a szél viszi.
A leszállás természetesen az állat hatalmában áll, mert nem szükséges egyéb, mint az, hogy testsúlyával tovább fejlessze a fonalat, azaz bocsátkozzék az a földre.
Igenis érthető miszerint a fonalröpítés csak ritka esetben sikerülhet mindjárt az első fogásra. A lebegő szál sokszor megakad valamely közeli tárgyban, vagy szünet áll be a szél fúvásában, s a szál lecsapódik; az ily kísérleti szálakat a pók legtöbbször elrágja, hogy ismét elöl kezdje a kísérletet. A szél megindulását igen jól érzi, s rögtön hozzálát a fejlesztéshez; szélcsendben lelapul és nyugszik.
Alkalmas helyeken, mint: sírköveken, a rácsozatok oszlopain, szabadon függő rudakon, 20-30, sőt több pók is összegyűl, hogy szálat röpítsen. Ilyen körülmények között természetes, hogy a fejlesztett sok szál könnyen összebonyolódik és az állatok egyike sem repülhet el. Az összebonyolódott szálak azután leszakadnak, s szélnek indulva, rendesen kiálló tárgyakon megakadnak, hol azután zászló módra lebegnek. Ez keletkezése a vastagabb, néha kissé csomós szálaknak, melyeket sövényeken, kórókon és bokrokon szemlélhetünk.
Ha meggondoljuk, hogy a pókok szaporasága igen nagy, hogy bizonyos fajok, nevezetesen a farkasfélék (Lycosoidae) a meleg évszak kezdete és vége felé temérdek számban jelentkeznek, úgyannyira, hogy az ugarok, rétek, tarlók és szántásokon valóságos hemzsegés támad, s továbbá figyelünk a körülményre, hogy mindezek az állatok tetemes fonalmennyiséget fejteni képesek, megértjük azt a tünetet is, mely reggelenként és estefelé a nevezett helységeken jelentkezik, s abban áll, hogy egész területek selymesen fénylenek a millió és millió száltól, amely fűről fűre, rögről rögre fut, s jelöli mozgási irányát a temérdek állatnak.
A budapesti Lánchíd függő vasrudai, a hídon átvonuló távírósodronyok októberi szép napokon szélmentében lebegő őszi fonalak millióival vannak borítva, a távírósodronyok szó szerint éppen össze vannak szőve. Ez idő tájban az alkalmas helyeken leledző, kiálló tárgyak csúcsai finom, selymes szőnyeggel borítottak, mely szőnyeg az egymásra halmozott kapaszkodó fonalaktól ered…
Igen gyakran úgy találjuk, hogy a hálók és egyes fonalak oly körülmények között feszíttetnek ki, amelyeket a szövés-fonásról szóló fejezetében tárgyalt eljárásokból kimagyarázni nem lehet.
Azt találjuk ugyanis, hogy a hálók néha folyóvizek felett lebegve, kereteikkel a két part bokraihoz erősítvék, vagy egymástól sokölnyi távolságra álló fák, amelyek között számos akadály fekszik, a háló kerete által összekapcsoltatnak, vízszintes irányban, tehát úgy, hogy a pók a közbenső darabon nem közlekedhetett.
Ilyen körülmények között a pók mindig a fonalröpítéshez folyamodott: felhasználta a légáramlatot, s addig és oly hosszúra fejleszté a fonalat, amíg ez valahol megtapadt, mire a maga felőli véget szintén megerősíté és e szálat rögtön híd gyanánt használta.
Így keletkeznek azok a szálak is, amelyekkel kertjeink utai, nevezetesen őszkor, és leginkább Epeirafélék által beszövetnek, s amelyek ez esetben nem mások, mint a helyváltoztatás, barangolás eszközei.
Ily röpítés segítségével hatolnak be a mocsár melléki alakok a nádasokba, zsombékról zsombékra és olykor tetemes kiterjedésű víztükrökön át a túlfelőli partokra.
A Bácska nagy nádasaiban tett számos észleletem sok érdekes mozzanatot derített fel. A víztükrön megállapodva, nemegyszer ragadtam meg egy, a légben kígyózó fonalnak a végét, odatapasztottam a ladikhoz, s alig néhány perc múlva már jött a pók, hogy a ladikon állást foglaljon.
Itt egy igen érdekes és biológiailag igen fontos jelenséggel van dolgunk.
Látjuk, hogy oly állatok, melyek szárnyatlanok, a helyváltoztatásokat mégis majdnem oly szabadsággal végezik, amilyen máskülönben csak szárnyas állatoknál lehetséges. Látjuk őket a víz, az űr felett, hol repülő állatok csak átröpülhetnek, de nem tartózkodhatnak – hálóikat kifeszíteni, állandóan tartózkodni a természet életébe tevőlegesen befolyni. Röviden mondva, a jelenségek sorában ott találjuk működni, ahol szervezetök alapján csakis ők működhetnek.
A jelenségek egész összegét, melyet ebben s a megelőző fejezetben előadni törekedtem, egy külön fejezetben kívánom összefoglalni, s igyekezni akarok, hogy azon általános tételeket levezessem, amelyek biológiailag egyáltalában megállapíthatók.
E fejezettel elértem azon pontot, amelyen megérkezve – egy visszapillantással azokra, amiket eddig mondottam – megkísérthetem egy lehetőleg összefüggő képnek a megalkotását, mely a pókok működését lényegében és viszonyában a természet egyéb, kapcsolatos tüneteivel is némileg megvilágítani képes.
E lényeget és viszonyt úgyszólván leolvashatjuk, mert a pókok életének egyes és lényeges mozzanatai feltárulnak előttünk a szövetek és hálók rendszerében, olvashatók maradnak még akkor is, amidőn az állatok magok rég elpusztultak.
Igen messze mennék azonban, ha szemlélődésemet a biológiai mozzanatoknak bár csak azon összegére is kiterjeszteném, amellyel saját észleleteim után rendelkezem; ezért beérem avval, hogy oly viszony fejtegetésébe bocsátkozzam, amely e mű keretébe férve egyszersmind a fejezet feladatát is megközelítőleg megoldja.
Evégre a pókokat határozott jellegű és élesen megszabható körülmények között fogom szemle alá. Tehetem ezt anélkül, hogy a magyar fauna keretén túlterjeszkedném, és hogy a lényeg bizonyító erejét kockáztatnám.
Szemlélődésem tárgyát a Mosztonga stagnáló vize körüli pókélet képezi.
E víz a Ferenc-csatornából húzódva, későbben a Dunába enyészik, végig stagnáló, számos mocsáros és nádas hellyel borított, s e természetével sok oly tényezőt egyesít, amely az alsóbbrendű állatoknak nagy mérvben való fejlődését előmozdítja, amellett a különböző alakoknak egymásra való behatását kitűnő módon láthatóvá tenni képes.
Itt a pókok, mondhatni, tömör rendszerben gyakorolják befolyásukat, mely rendszer határozottan szabályozó természetű.
A Mosztonga vize telítve van a buja növényélet rothadó, korhadó maradványaival, melyek tömérdek alsóbbrendű lénynek létfeltételeit szolgáltatják; ezek között különösen számtalan a kétröpű (Diptera-légyfélék) s a recés röpűek (Neuroptera-Szitakötő) serege úgyannyira, hogy a teljes kifejlődés szakaiban ez alakok szó szerinti értelemben a vízből rajzanak.
Kifejlődésük első fokait e lények a víz alatt futják meg; temérdekségük a tápanyag bőségében leli indokolását, de az is bizonyos, hogy ha e lények – amelyek kifejlődésük első fokain az anyag átváltoztatása által a természetben uralkodó összhang érdekében működnek –, teljes kifejlődést érve, mind szaporításra jutnának; oly tömegeik jönnének létre, amelyek az összhangot megzavarnák, azaz e lények más lények és viszonyok rovására álszaporodásnak indulnának.
Ahol tehát a természetben ily viszonyok uralkodnak, ott az alakok úgy sorakoznak, hogy a túlszaporodást egymás között fékezik, korlátozzák.
A korlátozás módja ki van fejezve az alakok szervezetében, ehhez képest vesznek részt a „létérti küzdelemben”, helyesebben mondva, a jelenségek körfolyamában.
A Mosztonga mocsárain láthatjuk, hogy ámbár a madarak, amelyek rovarokkal táplálkoznak, a lég magasabb és alantas szintjein uralkodnak (sirályfélék), habár bizonyos alakjaik a víz tükrét, sőt a tó fenekét is járják (búvárok), mások ismét a nádas legtitkosabb rétjeit is fürkészik (zenérek), mindamellett még számos más alak is létezik, mely szervezetének megfelelő működéssel tölti ki azokat a hézagokat is, amelyeket a madarak, szervezetöknél fogva, betölteni képtelenek: aminthogy ilyen közök csakugyan léteznek is. Estvénként százezrei röpkednek a tisztán rovarevő denevéreknek, ily időben működnek tehát, amelyben más lények nyugalomra indulnak, de a rovarsereg fejlődése és mozgása javában foly. A hüllők serege a békák képében mereven leselkedik egész napon át; a halak a magok elemében a rovarok fejlődési szakában rovarokkal táplálkoznak; a vízi téhelyröpűek (Coleoptera), félröpűek (Hemiptera), a nagy recésszárnyúak (Aeschna, Agrion, Libellula) mind rovarfélékre vadásznak, betöltik a közt, melyet szervezeti alapon csak ők tölthetnek be.
Ha ez eddig kifejtett sort a kölcsönös korlátozás szempontjából vesszük, úgy fogjuk találni, hogy a halak vízi bogarakat nyelnek, a vízi bogarak ismét halakba furakodnak: a békákat a vízi madarak viszik, ezek ragadozó madarak által, s valamennyi madár a sok fehér menyét, róka, vadmacska által fékeztetik, a denevéreknek baglyaik vannak, s így tovább az állatélet legvégsőbb feltételéig és a hozzá csatolt működési és szervezeti különbségig.
E kitérés után visszatérek a rovarokhoz, hogy a pókokat is bevonhassam.
A rovarokra irányozott vadászat korlátozó ereje mindazokat az alakokat illeti, amelyek roppant szaporaságot mutatnak, s bármennyire is megtizedelve, képesek az érintett anyagcsere eszközlésére a szükséges számot kiállítani: különösen a kétröpűeket (Diptera, legyek) értem.
Az ellensúlyozásnak e nagyszerű rendszere azonban csak a pókok által lesz teljes; feladatomhoz képest ezekkel kívánok tüzetesebben foglalkozni.
A nádbojtok csúcsától le a víz színéig és ezen alol tetemes mélységben a pókalakok igen tanulságos sorozatát találjuk.
Szervezete és működése e sorozatnak oly egészet alkot, mely rendszeresen befoly a tünetek összességébe, mely választott példánk szerint: az élőlények által lakható nádas.
Feladata a pókalakok sorozatának: a tömegesen fejlődő rovarvilág egy részének olyszerű korlátozása, hogy száma a viszonyok összegéhez aránylagos maradjon – vagyis: túlfejlődése más alakok, illetőleg viszonyok rovására ne jöhessen létre.
Szervezete, ebből kifolyólag életmódja, segédeszközei a pókseregnek mind ide céloznak.
A hálózatok és az életmód tanulmányozása érthetővé teszik a működés rendszerességét és végeredményét. Az erős nádi keresztespók (Epeira cornuta+ Cl.), sokaságával, a nádasban az uralkodó alak. Kerek hálójának felállítása a körülményekhez képest változó, majd függőleges, majd dőlt, néha éppen vízszintes. A függőleges felállítás, szövetkezve a magasban való alkalmazással, mégpedig olyképpen, hogy a háló lapjával a tó hosszában röpkedő rovarok repülési irányába esik, szövetkezve ismét avval a sajátsággal, hogy mindenkor ifjabb és vénebb, tehát kisebb és nagyobb alakok egyidőben működnek, a kisebbek a magasabb, a nagyobbak az alattas szinteket borítják hálóikkal, mindez oly rendszert alkot, amelybe a magasban és az alattas szintekben röpülő rovarseregnek egy része bizonyosan beléakad, hogy a pók prédájául essék. A tó szélein a hálók sokszor dűlten, a sásos helyeken vízszintesen is állíttatnak fel; és amíg az előbbiek a tóból kifelé igyekvő rovarokra céloznak, addig az utóbbiak az alolról felszállókra irányozvák…
A víz alatt a búvárpók (Argyroneta aquatica) folytatja csodás működését, s a negyedik, legmélyebb szinten uralkodik.
De az elősorolt fő alakok nem elégségesek arra, hogy a pókalakokra eső feladatot megoldják; hálózataik között tág hézagok léteznek, amelyeken számtalan rovar átvonulhatna. Léteznek tehát oly pókalakok is, amelyek szervezetileg másnemű működésre utalva, éppen e hézagok kitöltésére hivatvák. Oly alakok ezek, amelyek nem hálózatok segítségével, hanem vadászva, folytonos helyváltoztatások között kerítik hatalmukba a prédát. Jelesen a farkaspók és ugrófélék szerepelnek a mondott hézagokban, az előbbieknek némely faja pedig éppen a víz színén is.
A farkaspókfélék között a Dolomedes+ fimbriatus (orzó vidrapók), hol a nádszárakhoz, hol a levelekre lapulva, lesi a letelepedő rovart, hogy egy merész ugrással hatalmába ejtse. Ugrásai néha 20 cméternyire érők, s nincsenek fonallal biztosítva, mert e pók tömött, légtartó szőrzeténél fogva biztosan mozog a víz felszínén, sőt néha éppen ott vadászgat is. Az ugrók körül a Marpessa fajok uralkodnak, rendesen a leveleken leskelődnek. Ezek a víz iránt igen érzékenyek, és éppen azért minden lépésöket, minden ugrásukat fonallal biztosítják, mely a vízbe eséstől megóvja. A víz színén a Kalózok (Pirata) uralkodnak, s inkább gyors futással, mint szökéssel érik céljukat. A víz alatt a búvárpók lesi a neki való prédát. Az éj és nap szakai szintén felosztatnak. A hálósok leginkább éjjel: az ugrók csak a verőfényen űzik vadászatukat; a kalózok inkább az árnyékot keresik.
A mondottakat összefoglalva, azt találjuk, hogy az egy rendbe tartozó különféle alakok szervezetileg és működésileg oly határozott rendszer összefüggő részleteit képviselik, melynek működési eredménye legalább oly törvényszerű, mint a vegyi alkatrészeké, amelyek bizonyos arányok szerint összehozva, egy határozott természetű eredményé lesznek. Esetünkben az a végeredmény, hogy a tápanyag és a táplálkozók közötti helyes arány megmarad.
Ha már most még arra figyelünk, hogy egy másodvedlésű Epeira cornuta 24 óra alatt átlag véve 4 nagyobb (Tipula) és 20-25 kisebb (Culex) rovaralakot fogyaszt, s egy fejlett Dolomedes 8-10 nagy rovart megöl, a többi alak is aránylagosan pusztít, s figyelünk arra is, hogy ez ügyes vadászok száma száz- meg százezrekre rúg egy és ugyanazon helyiség kerületében; semmi merészséget sem fogunk találni abban a tételben, mely szerint a rovarokat fejlesztő tavak környékét csak a pókok jelenléte teszi lakhatóvá az ember számára.
Ily irányban kitűnően jellemző szerepet játszik a nagy pokoli cselőpók is a Bácska rónáján, nevezetesen pedig annak pusztaszerű helyein. E póknál a nemzedékek sora az egész éven át folytonosságot mutat, azaz: ivarérett állatok áttelelnek, tavasszal párzanak, s a kikelő ifjú nemzedék még az év folytán ivarérettségre jutva, szaporít, úgyhogy a tavaszi alakok unokái jutnak isméi áttelelésre. A szaporítás sok körülménytől függvén, nem történik mindenütt egyszerre, aminek az a következése, hogy a tavasz, nyár és ősz szakain át, mindig találunk oly alakokra, amelyek, a kifejlődés különböző fokain állva, kisebbek-nagyobbak. Petéből kelő, másod, harmadvedlésű, éppen párzó, petéiket gondozó alakok mindig találhatók.
Itt azt tapasztaljuk, miszerint a viszonyok komplikációjának csökkenésével a különböző szervezetű alakok komplikációja is csökken. Mert a puszta valóban monoton s e monotóniához képest alakul az állatélet is. A határozottan puszta jellegű helyeken a pokoli cselőpók uralkodik egyedül, s a működés, amennyiben mégis kisebb-nagyobb rovaralakok korlátozása forog fenn, egyazon faj különböző fejlésű, de hajlam és szervezet szerint egyforma alakjaira van felosztva.
Mihelyt a puszta közepette bokrok, ciherek és hasonlók jelentkeznek, a viszonyok tehát bonyolulnak: a pokoli cselőpók mellett rögtön más pókalakok is jutnak érvényre.
Vessünk egy pillantást pincéink, éléstáraink, istállóink ablakaira: az Epeira kerek hálója bizonyosan az űrön uralkodik, míg a párkányt, sarkot a faggyas pókok (Steatoda), házi, (Tegenaria), kancsalpókok (Pholcus) stb. alakok foglalják el különféle hálózataikkal: az éj homályában pedig az eretnekfélék (Amaurobiinae) cirkálnak. A hálózatok és alakok együttvéve rendszert alkotnak, amely az átvonuló rovarvilág Szküllája és Kharübdisze.
Kertünk kerítésének éppen azon pontjait tartja megszállva a pókok éber serege, amely kedvenc rejtekhelye a különféle rovaroknak.
A házak lakályossága nem csekély mértékben a pókoktól függ. Ha meggondoljuk, hogy az árnyékszékek rothadó anyaghalmaza légiószámra fejleszti a rovarokat, s látjuk, miként tartja megszállva a pókok serege e helyek minden nyílását, rését és zugát: semmi merészséget sem találunk az előbb felállított tételben.
Nem a pók az, mely tisztátlanságot csinál, hanem a pók ott jelenik meg, ahol fennálló tisztátlanság rovarokat csábít és fejleszt. Ismerek kitűnő tisztaságú helységeket, hol a házakban pókot nem találhattam, és ismerek palotát, hol csak a pókoknak köszönhető, hogy a pompás bútorzatot nem eszi meg a moly stb. Ennyit egészen gyakorlati szempontból.
A tevékenység e sokféleségéhez természetesen talál a szervezet megfelelő különfélesége is. Ha ez alakokat – amint azokat a leíró részben szervezeti különbségek alapján ismertetni fogom, általánosságban szemügyre vesszük, s az életmódot és nyilvánulásait is szemmel tartjuk, sok bizonyítékot nyerünk tételeink megbizonyítására.
A majdnem mikroszkopikus parányiságú Erigone fajok s a vaskos, zömök és nagy kerékhálósok vagy futók alakjai között – csak a nagyságot tartva szem előtt – számos nagyságfokozat létezik, úgy, amint szükséges, hogy kisebb-nagyobb erővel történjék az összhang érdekében azon hatás, melyet csak pókok gyakorolhatnak. Az alig 1-2 milliméternyi hosszúságú Erigoneláb és a 40 milliméternyi Pholcusláb között, akár hosszúságra, akár berendezésre s vele mozgásra nézve a lábaknak egész fokozati sorai észlelhetők, a mozgás és munkálkodás megannyi változataiként, melyek szoros viszonyban állanak az életmóddal. A szövésre, járásra, futásra, ugrásra, kapaszkodásra alkalmas lábak, ezeknek kombinálása magánrajzot érdemel. A szemcsoportok meglepő sokfélesége, a látirányok változatossága csak oda mutat, hogy e szervezetek bizonyos törvény szerint mozognak, hatnak, tevékenységökkel kiegészítik egymást. Még a leselkedésnél elfoglalt állás is bizonyos kiegészítési rendszerre mutat. És ha csakis azokat az alakokat méltatjuk figyelmünkre, amelyek házaink zugaiban tartózkodnak, észre fogjuk venni, hogy amíg a voltaképpeni zugpókok (Tegenaria) lepelszerű hálózatukon normál, azaz: háttal fölfelé való állást foglalnak el, addig a faggyas pókok (Steatoda) mindig háttal lefelé csöngenek, míg a kancsalpókok (Pholcus), mintegy közvetítői e két ellentétnek, folytonosan helyet és állást cserélnek.
Azonban a pókok fejlődése is korlátozva van; a szaporításhoz jutó pókok száma aránytalanul csekély ahhoz képest, amelyet petéik képviselnek. Lakásom táján egy ízben 67 keresztes pókot számláltam, mely mind nőstény volt és szaporított. A lerakott petéket példányonként csak 500-ra téve, 33 500-ra rúg a peték összege. A következő évben ismét számba vettem az állatokat és 59 nőstényt találtam, mint végeredményét a megelőző évben lerakott 33 500 petének. Az áttelelő peték legnagyobb részét megöli a fagy, a kikelő alakok, hosszúra nyújtott fejlődésük folyamában, számtalan ellenséges befolyásnak vannak alávetve, a madarak csemegének nézik a pókot és petéit, a hártyaröpűek (Hymenoptera) nem egy faja, különösen Pompilius rufipes+ L. üldözi a pókot.
Voltaképpeni élősdiek is gyakran fordulnak elő a pókok testén, jelesen egy világosvörös Dermanyssusféle+ atkafaj, mely legtöbbször a hátsó test elejébe fúródik, s a kisebb pókokat rendesen meg is öli.
Az bizonyos, hogy a tulajdonképpeni pókok azok közé a szervezetek közé tartoznak, amelyek a legszélesebb körben és mélyen behatnak a szerves világ jelenségeibe. Ott találjuk őket a havasok csúcsain éppen úgy, mint az aknák mélyében is, a verőfényen éppen úgy, mint örök homályában a barlangoknak, – mindenütt szabályozó – befolyást gyakorolva az alsóbbrendű lények szaporodási arányára és így mindarra, ami ezekkel összefügg.