Természetrajz – nemzeti szellem+

E vállalat második füzetében egy cikket bocsátottam közre, mely a természetrajzi magyar műnyelv ügyével foglalkozott, s a végén megígértem, hogy egy második cikkben majd tárgyalni fogom azt a szellemet is, mely a népben él, például: az állatnevekben tükröződik; a szemlélődésnek azt a módját, mely e szellem sajátossága s így törekvéseinkre nézve minden bizonnyal irányt jelölő. – A következő fejtegetésnél csak az állattan ügye lebeg előttem; más szakba nem avatkozom, s ha mondok valamit, ami másutt is talál; tessék számba venni; ha helytelent mondok; tessék megróni. Ezt kellő súllyal előrebocsátom.

Aki sokat forog a mi társadalmunkban, s oly szerencsés helyzetben van, hogy sok réteggel érintkezik, amellett észlelő, puhatoló természettel bír, az nem is valami nagy fáradsággal bizonyos ismeretek elterjedésére nézve igen érdekes és nevezetes eredményekhez jut. Azt tapasztalja pld.: hogy némely, egészen elemi ismeretek, amelyek „ott künn” minden – amint ezt mondani szoktuk – iskolát végzett ember birtokában vannak, nálunk vagy nagyon hiányosak, vagy éppen hiányzanak, mégpedig ugyanabban a rétegben, mely társadalmilag amavval egyrangú. – Az algimnáziumot vagy megfelelő reáltanodát végzett külföldi pld. tisztában van azok iránt az elvek iránt, amelyek Linnéx; rendszerére nézve mértékadók; nem akad meg a rovarok átalakulásának fokozataiban, sorrendjében; a szabad természetbe vetődve, jól fogja fel azokat a mozzanatokat, amelyekkel az iskola megismertette; több-kevesebb ismerősre talál; szóval: több-kevesebb, de valódi értelemmel bír.

Ha itt nálunk puhatolunk ebben az irányban, bizony akár frappáns jelenségekre is bukkanunk. Nem középiskolát, hanem egyetemet végzett embereknél, ha nem éppen tökéletes ignoranciára, úgy legalább mesés zavarosságra találunk, s ez annál meglepőbb, minél jobban ismerjük azokat a tanterveket, amelyekben az illető ismereteknek elég tisztességes hely jutott – nemcsak az újabb időben, hanem már „azelőtt” is.

Országos szaktestületek – pld. gazdaságiak – gyűlésén részt véve, nemegyszer szinte meghökken ez ember a felett a tájékozatlanság felett, mely ott – teszem azt – a kártékony rovarok fejlődési fokozatai, illetőleg alakjai iránt uralkodik, s megingathatatlan komolysággal tárgyaltatik. A repcekárok ötletéből roppant részletességgel arról értesültünk, hogy tavaszkor fekete, hernyóféle állatok pusztítják a drága növényt, és csak mikor ezek eltűnnek, jön egy vörös bogár, mely szintén pusztít. Ha bármily behatóan azon vagyunk, hogy a hernyót a bogár fejlődési fokának mutassuk be, nem érünk célt; kissé gunyoros mosoly mellett tudtunkra adatik, hogy a hernyó nem bogár és viszont; és mihelyt idáig érünk, minden magyarázatunk, véleményünk, ajánlatunk a legnagyobb rezervával, bizonyos jóindulatú fejrázással találkozik – magyarán mondva: felsülünk, noha a dolog oly elemi, noha igazunk van.

A „praeparandia”+ végzett tanító, kiben élénk észjárást vettem észre, s éppen ezért foglalkoztam is vele, hogy hívet hódítsak az állattannak, amidőn már felköltöttem érdeklődését, teljes őszinteséggel körülbelül azt mondta nekem; „hjah uram! ahogyan ön mondja ezeket az egészen más; de a »praeparandiában« ott bizony mindenikünk igyekezett, hogy kivált a természetrajzi órát valahogyan elmulaszthassa, mert ott bizony érthetetlen száraz neveknél s szavaknál egyebet nemigen tanult az ember!”

Ilyen dolgok elegendő világosságot vetnek ugyan a bajra, de nem fedik fel a baj voltaképpeni kútforrását, melynek megközelítése amilyen egyszerű, olyan kényes is. Kényes azért, mert kérdés, vajon a legnagyobb ügyesség mellett is nem téved-e az a puhatoló kéz egy-egy darázsfészekbe? És kényes, mert nem minden kéz oly kérges, hogy elszántsággal, kár nélkül bemarkolhasson.

Honnan származik tehát az az idegenkedés bizonyos ismeretek iránt, noha bennök rejlik mindaz, ami értelmet fejt, kedélynemesítő, ami oly hű vezető a természetben, melynek az ember része, sőt kifolyása, amelyhez egész lényével, a lét alapföltételeivel kötve van?

Bármiképpen hánytam-vetettem én ezt a dolgot, minden párhuzam, minden szembeállítás s okoskodás csak oda vezetett, hogy az idegenkedés abban az idegen szellemben, modorban gyökerezik, amely azokban a forrásokban éktelenkedik, amelyekből az oktatás meríti anyagát, amelyekre reászorul.

És honnan származik ez az idegen szellem? Ez lenne a kérdések kérdése, amelyre mindenekelőtt természetesen csak a magam módja szerint – megadom a feleletet.

Vegyük a természetrajznak csak egy szakát: az állattanit. Mihelyt e szaknak nálunk végbement fejlődését, pld. a németekének fejlődéséhez viszonyítjuk, be fogjuk látni, hogy csak a német fejlődött igazán, s onnan a hatása a német közmívelődésre. A miénk jóformán virágházi növény, melyet csak üggyel-bajjal, mesterséges úton s csak arra bírhatunk, hogy – vegetáljon; így hatása nem is terjed túl azon a szűk kereten, amelyen kívül nincsen számára hely, mert ott kívül más az idő, más a légkör.

Megengedem, hogy ez az állítás kissé kötekedő színben tűnik fel, de csak látszólagosan, mert valójában igaz.

A német természetrajz állattani része visszavezethető az ősrégi Gessnertől a modern Brehmigx, a régi Rösel „Belustigung”-jaitól, a modern analitikusokig; a mód, amelyben tárgyaltatik, fölér Darwin merész interpretátoráig, Haeckel Ernőigx, s ama mély, specificus német kedélyességig, amellyel Baldamus legújabban madármeséit írta, melyek, noha valódi mesék, mégis igaz természetrajzi alapra vannak fektetve. Ezt úgy nevezem, hogy minden német mívelődési igény megkapja a maga könyvét, mindig a német szellem forrásából merít, e szellem pedig százados fejlődés eredménye, eredménye annak a szemlélődési sajátosságnak, mely a német típus természeti tulajdona. A franciáknál, angoloknál, svédeknél ez éppen így van.

És ha most a magunk tűzhelyén tartunk szemlét, vajon mit látunk? Azt találjuk, hogy ezelőtt egynehány évtizeddel, amidőn ti. a magasabb mívelődés mellőzhetetlen szükségessége általános meggyőződéssé vált, a múlttal, fejlődéssel bíró más irodalmi szakok terén klasszikusaink és héroszaink támadtak, akkor akadtak hangoztatói a természetrajznak is, akadtak mívelői, kiknek szorgalma, jóindulata előtt készséggel kalapot emelünk – de tagadjuk azt, hogy az irányt eltalálták, a nemzet szükségeit ismerték, s így kielégítették, hogy ebben az irányban egyáltalában számba vehetőt létesítettek volna. Minden fejlődés, átmenet nélkül beléugrottak az analitikus metódus rideg szárazságába, űzték a dolgot azon a magaslaton, amelyre mint egyének fölvergődtek, minden tekintet nélkül arra, hogy még más missziójuk is volt, az, hogy magara a nemzet közmívelődésére hassanak. Így történt az, hogy az egyes évtizedeken át folytatott ilyszerű működése bármily gondos és fáradságos volt is, a nemzet értelmi tovafejlődésére nézve meddő maradt. Avval vigasztalták magokat, hogy majd az utókor hasznát veszi működésöknek; de valójában úgy jártak, mint az az atya, ki a legmagasabb matematikai problémák megfejtésével foglalkozik, hiszi, hogy fia ennek majd hasznát veszi, de e fiút elfeledi megtanítani a számok ismeretére, tehát az elemi dologra mint alapföltételre. Minthogy befelé semmi hatásuk nem volt, keresték kifelé, s itt ott meg is találták: diagnózisaik – néha nagyon is kicsinált utakon – a külföldön figyelembe vétettek, s ez hirdettetett a legnagyobb dicsőségnek ily cím alatt: „íme, a külföld is elismerte” Itt azután csak az volt a rendes baj, hogy a külföld ezt ritkán, nagy ritkán vette a magyar mívelődés produktumának – kivált ha az író neve nem volt magyar –, s így csak az egyén jutott érvényre, a nemzeten rajta maradt a barbárság gyanúja e téren is egészen a legújabb időkig. Így tehát befelé a hatás elmaradt, kifelé nem használt a nemzetnek, meglehetősen közömbös volt.

A magyar igény kielégítését a nyelvben vélték elvégezni, s azon kezdték, hogy a nyelvet alapjából kiforgassák, a már úgyis, föl nem érhetőt teljesen érthetetlenné tegyék. Meglett a hírhedt műnyelv története.

És azután jöttek a tankönyvek szegény írói. A korszellem, a többi szakok haladása, a kényszerítő szükség alapművek, források kutatására szorította őket, oly forrásokéra, amelyekben a mívelődés minden igénye kielégíthető lett volna; magyar szellem, szemlélődési módot tükröztető források kutatására, melyek – nem léteztek sehol sem! Kénytelenek voltak idegen szellemű művek átültetéséhez folyamodni. De vajon hány ismerte közülük a nemzet valódi igényeit, hány volt képesítve arra, hogy az idegent nemzeti szellemben átültesse, átgyúrja? A legvilágosabb feleletet megadja az ignorancia, mely némely szakok terén még ma is észlelhető, és az a tanító, ki bizonyos előadásoktól irtózott.

Nos, mi dolog az hát avval a nemzeti szellemmel, mely még a szakművekben is tartozik? Mi dolog az a szemlélődés sajátosságával, mely nem minden nemzetnél egyforma?

Szól ez hozzánk azokból a művekből, melyeknek írói magukon viselték nemzetök tipikus sajátságait, s elsősorban öntudatosan a nemzetnek dolgozva, benne és általa lettek „híresekké”; azokéból is, akik a nemzet szellemébe behatolni igyekeztek.

Egy és ugyanazon dologra a józan, gyakorlati angol azt mondja: „ez így van!” A francia fölkiált: „íme!” A német azt mondja: „merkwürdig!” – Az angol beéri a dolog egyszerű tárgyalásával, annyit von ki belőle, amennyi biztosan kivonható; a francia keresi a frappánsat is; a német okoskodva csodálkozik.

Szól ez hozzánk a gyermek dadogó kérdéséből, amidőn a német gyermek a seregélyre mutatva kérdi apjától: „Vater, wie heisst der Vogel?” s az apa feleli: „Mein Kind, das ist der Staar.” A magyar gyermek pedig azt kérdezi: „Apám, miféle madár az?”, s az apja azt feleli elsősorban: „Mezei madár, seregélynek hívják”

A német azt mondja a Plataleáról: „Das ist die Löffelgans”, a fehér színre és széles csőrre építve a fogalmat, tehát mit sem törődve az elhatározó életmóddal; a magyar azt mondja: „Az a kanalas gém”, tehát nem zavartatja magát a csalékony külszín által, hanem az elhatározó lábalkat és az életmód segítségével eldönti helyesen.

Akinek valaha módjában állott – még a hajdani Tisza-mocsarak idejében, amidőn ott csak úgy nyüzsgött a vízimadár – a halászok, révészek és vadászok madárismeretéhez folyamodni, az kettőt tapasztalt: hogy a rokon alakokat sem tévesztettek össze, s hogy mindig az életmódból merítették a megkülönböztetést, melyet azután a hanggal s csak utolsósorban a külszínnel támogattak. Ezek az egyszerű, bizonyára tipikus magyar emberek egytől egyig valóságos biológiai tehetséggel bírtak, mely a szakembert meglepte, bámulatra ragadta.

A biológiai elem az, melyet a magyar szeret és keres, mely szelleme, szemlélődése sajátságának legkedvesebb, amellyel még arra is reá lehet venni, hogy az orizmológiai szárazságokkal megbarátkozzék. Ezt mindig szem előtt tartom, s úgy tapasztalom, hogy van köszönet benne.

Azokban a dolgokban, melyek a „külföld elismerésében” is részesültek, ezt az elemet hiába keressük; a legtöbbjénél a céhszerű, száraz diagnózishoz oda van csatolva a száraz fölirati adat, több semmi!

A biológiai elem szól hozzánk a magyarázatokból, ez s a hang, mint festő elem, a népies elnevezések legtöbbjéből. Itt jut érvényre az észlelés bámulatos finomsága, mely csalhatatlanul mutatja a nép természetrajzi szellemét – amint én ezt nevezni szeretem…

Ne fogadták volna el a régiebbek csak a specifikus német-tudományos, száraz, szőrszálhasogató mintákat, hanem – ha már önállóan nem tudtak teremteni – ismerkedtek volna meg népök szellemével, s követték volna az angolt, mely a magyarral rokon hajlamú; és ma másképp állanának a dolgok!

Azt hiszem, hogy ezek elég világos ujjmutatások arra az irányra nézve, mely nagyon is megérdemli a gondos ápolást; sőt meg vagyok győződve, hogyha ez iránnyal, a szellemmel számolunk, ha ezt figyelembe vesszük, az üdvös hatás nem fog késni, érezhető lesz lefelé éppen úgy, mint fölfelé is.

Fenntartom magamnak, hogy a hangfestő elemre egy bezárt cikkben még visszatérek.




Hátra Kezdőlap Előre