Természethistóriai magyar irodalmunknak az a része, amelyet „tudományos” jelzővel szoktunk illetni, három főszempontból szólítja ki a vele való foglalkozást, úm. az irány, a terjedelem s végre azon hatás szempontjából, amellyel a magyar társadalom közmívelődésére hat.
Főképpen az első és a harmadik szempont érdemel figyelmet, amennyiben szervesen összefüggő; a második szempont kevésbé lényeges, mégpedig azért, mert lehet valami tudományág irodalma nagy terjedelem mellett merőben hatás nélkül való, s lehet a terjedelem aránylag csekély, de a benne kifejtett helyes irány nagy hatást szülhet.
Legyen szabad természethistóriai irodalmunk állattani részével foglalkozva, azt a felállított szempontokból általánosan megbírálni.
Tagadhatatlan tény, hogy állattani irodalmunk a legújabb időben lendületet vett, terjedelem szerint megnövekedett; az is tagadhatatlan, hogy a lendület java része, leíró irányzat mellett, faunisztikus, s hogy emellett a tulajdonképpeni a legutóbbi időben válik érezhetővé.
A Magyar Tudományos Akadémia harmadik osztályának munkálatai és megbízásai, a kir. m. Természettudományi Társulat kiadványai, a Magyar Nemzeti Múzeum természetrajzi osztályainak közlönye s más források a mondottakat világosan bizonyítják.
Vannak monográfiáink az Orthopteráktól+, a Lygaeidákról+, a pókokról stb; vannak seregszámra enumerációink+; vannak nagy számmal új fajokat leíró disszertációink; legtöbbjének tudományos becse kétséget nem szenved, sőt nem egyről az is kimutatható, hogy az állattan tudományának egyetemében befolyt; mindez a tudomány érdekének szempontjából mindenesetre becses.
De elgondolva, hogy nekünk, magyaroknak, mint minden más nemzetnek is, a tudomány egyetemességén kívül, mely az emberiség közös feladata és célja, még külön feladatunk is van, ti. a magyar nemzet közmívelődésének fejlesztése; elgondolva, hogy nyelvünk teljes elszigeteltségénél fogva a közmívelődés minden lényeges tényezőjét a magunk erejéből kell kiteremtenünk, tehát a legnagyobb gonddal kell megválogatnunk az irányt; ezeket elgondolva; önként felmerül előttünk a hatás kérdése, amellyel állattani irodalmunk a nemzet közmívelődését előmozdítja.
A hatást teljes elfogulatlansággal kutatva, arra a szomorú tapasztalatra kell jutnunk, hogy újabb kori magyar tudományos állattani irodalmunk hatását a társadalom szellemében, tehát a nemzet közmívelődésében – néhány halavány, ingadozó nyom kivételével – hiába keressük. S ezen nem is fogunk csodálkozni, amidőn tapasztaljuk, hogy az irodalom azon részében, amelyre a tudományos irodalomnak közvetlen kellene hatnia, e hatásnak még nyomait is alig-alig találjuk; értem a tankönyvirodalmat, amely a közmívelődés előmozdításának leghathatósabb közege.
Ennek a jelenségnek okát másban keresnünk nem kell, mint az irányban. Az irányt természetesen a szakírók gondolkozásmódja teremti meg; foglalkozzunk tehát ezzel.
Szakíróink egyik része a régibb, tisztán deszkriptív iskolának híve, majdnem tisztán a magyar terület jelenségeire szorítkozva, úgy gondolkozik, sőt ezt értekezéseiben ki is mondja, hogy legelőbb is az állatcsaládokat kell monografice feldolgozni, s csak amidőn ez megtörtént, lehet az összefoglaló művet megírni. Talán nem is szükséges tüzetesen bizonyítgatni, hogy ez a nézet alapjában tévedés; mert hiszen bizonyos, hogy a monográfiák elkészültéig nem lehet a közmívelődésnek megállást parancsolni, s viszont az is bizonyos, hogy a monográfiák sohasem végződnek, sohasem merítik ki a tárgyat, a legjava is csak annyit mutat ki, amennyit a folyton fejlődő tudomány bizonyos fokán vagy korszakában kimutatni lehet. A mondott nézethez való szoros ragaszkodás mellett tehát le kellene mondani összefoglaló forrásművek szerzéséről.
Szakíróink másik, modernebb irányú része azt vallja, hogy a tudományt csak a tudományért kell mívelni; a tudomány magaslatára érve folyton új meg új tényeket kell felderíteni. Itt talán nem kell tüzetesen bizonyítgatnom, hogy aki csak egy szaknál marad, s megfeledkezik arról a hatósról, amellyel az egyetemes tudomány az egyes szakokra van, az szükségképpen egyoldalúvá válik, s okvetlenül belemerül oly minúciákba, amelyek az egyetemes tudomány lüktetésében mindinkább elszigetelik, a közmívelődésre való hatástól pedig elütik, akkor, amidőn tagadhatatlan, hogy a közmívelődés és tudomány között kölcsönös a hatás.
Kötelességem azonban elismerni, hogy mind a két iránynak követőit az a vágy hatja át, hogy a nemzet tudományos reputációját emeljék, ami a külföld felé gyakran sikerült is, de nagyon sajnálatos dolog, hogy ennek a nemzet közmívelődésére nincsen s nem is lehet kellő visszahatása.
Ez tartozik állattani szakirodalmunk mai irányzataira, s minthogy az elfogulatlan bírálat nem lehet kedvező, reá háramlik a kötelesség, hogy irányt jelölve, ezt is tegye mások bírálatának tárgyává.
Szerintem a helyes irány eltalálása nem is oly nehéz feladat, sőt könnyűvé válik, ha a szigorú tárgyilagosság üvegén tekintjük a dolgot, ami annál könnyebb, mert hiszen előttünk áll az előrehaladott nyugot.
Az angolok, franciák, a németek is nagy gondot fordítanak területeiknek a faunisztikus irányban való kutatására s a szerzett anyag feldolgozására, éppen úgy, mint magunk; de nem érik be ezzel, mégpedig igen természetes okoknál fogva nem.
A legfőbb ok az, hogy egy adott területnek mégoly gondos kikutatása is mindig és örökké csak kiszakított, tehát töredékes része marad a jelenségek egyetemességének, s éppen ezért határozott fogalmak megállapítására alkalmatlan, márpedig teljes bizonyos, hogy csak a határozott fogalmak alakulásának lehetősége lehet igazi, termékenyítő hatással a tudományra, mint a közmívelődésre is.
Az előrehaladott nyugaton tehát már a közmívelődés eredetétől fogva reáakadunk az összefoglaló munkákra is, amelyek kezdetben – mint maga a tudomány is – gyarlók; de a tudomány fejlődésével folyton javulnak, s határozottan azt az irányt követik, hogy ne csak egy adott terület jelenségeit foglalják össze, hanem a jelenségek egyetemes képét is adni iparkodjanak. Nem volna nehéz bebizonyítani, hogy innen ered azután az a sajátosság is, amely a különböző nemzetek tudományos szellemét jellemzi, amely azután kölcsönösségben áll az illető nemzet szellemével is.
Hogy önmagammal érveljek, meglehet, hogy a magyar föld pókjairól írott művemben nyújtottam határozottabb fogalmat a magyar föld pókjairól, de a pókok egyetemességéről nem; s így az, aki az utóbbit keresi, nyomban más nemzet irodalmára szorul, mely szellemi sajátossága szerint nem magyar.
Itt rejlik azután annak az oka, hogy műveinkben vajmi kevés a sajátos szellem, hogy kevésbé önálló erőink idegen szellem rabjaivá válnak, s így a nemzeti tudományosságra s még inkább közmívelődésre hatással nem lehetnek.
Be kell vallanunk, hogy egész szakokra nézve merőben más nemzetek irodalmára vagyunk utasítva, tehát idegen szellem hatásának kitéve.
Be kell vallanunk, hogy legjobb tankönyvíróink is, egyetemes jellemű magyar munkák hiányában szűkölködve, idegen forrásokra szorulnak, s így idegen szellem hatása alatt működnek.
Be kell vallanunk, hogy közmívelődésünk fogyatkozásai valóban nemcsak állattani, hanem egyéb tekintetben is ebben gyökereznek.
Végre be kell vallanunk, hogy az egyetemes jellemű munkák szerzésével szakirodalmunk valóban adósa a nemzetnek.
Nagyon élénken éreztem ezt már akkor, amidőn a magyar halászatról írott könyvemnek természethistóriai részét tervezgettem, s innen származott az, hogy bevezető részében legalább vázlatosan iparkodtam egy egyetemes képet nyújtani.
Tiszta és határozott meggyőződésem ezek után, hogy mi, magyarok, sem érhetjük el más úton az igazi közmívelődést, mint amely úton elérték azt más nemzetek, s hogy éppen ezért gondosan meg kell választanunk az irányt, s azt öntudatosan ki is kell fejtenünk.
Az irány: a fogalmaknak az egyetemességre állapított fokozatos tisztázása; az eszköz: egyetemes képet nyújtó magyar munkák írása.
Ezeket átgondolva, ajánlkoznám én egy, a madarakat tárgyaló oly munkának megírására, mely a madarakat a tudomány mai magaslatán egyetemes szempontból is tárgyalva, a hazaiakat külön kiemelné. A munka főbb szakaszai a következők volnának:
I. Általános rész. A madár a természeti jelenségek egyetemében. A madár szervezete és összehasonlítása. – A szervezet és a biológia viszonya. – A szervezetnek tiszta mechanikája. – A hang és módosulásai. – A repülés és módosulásai. – A repülve vonulás rendjének fizikája. – Az éj és napszak szerint való csoportosítás. – Az évszak szerint való csoportosítás. – A fészkelés szerint való felosztás. – Az alakoskodás (mimikrizmus). – A madármunka a természet háztartásában. – A madarak rendjének legjellemzőbb alakjai. – A magyarországi madarak beillesztése.
II. A magyarországi madarak természethistóriája. A madarak a magyar nép szellemében: a) Régi természetrajzi írók felfogása; – b) A madár a tiszta népköltészetben; – c) A madár a magyar remekíróknál; – d) A madár a magyar példabeszédben; – e) A madár és a magyar szólásmód; – f) A madár és a magyar mondóka. – A népies ornitológia foglalatja. – A magyarországi madarak életének általános képe; – alaktana és elhelyezkedése; – általános biológiai méltatása. – A magyarországi madarak rendszerének kifejtése. – A magyarországi madárcsaládok, nemek és fajok tüzetes leírása; a főbbeknek rajzai. – A magyar ornitológia mesterszótára.