A Sirius a hegyszakadék elé ért. Az előtérben egy a hegyről lezuhant omladékokból alkotott óriási torlasz állott, mely elfogta a közel 300 méter magas sziklafal alsó részét. A látható részen mintha keleti gyöngyfüzérek mindenféleképpen sorakozva, mozgolódtak volna.
Ekkor a hajó pattantyús legénye megközelítette az első ágyú gyújtólyukát. A lövés eldördült, s erre mintha a torlaszon túl valami óriási fújtató töméntelen polyvát lökött volna föl az ég felé, úgy rebbentek ki és föl a sirályok ezernyi ezrei. A második lövésnek éppen ilyen a hatása, a harmadiknak azonképpen.
Most a Sirius első tisztje a hajó korlátjáról sorba a szakadékba bocsátgatta a rakétákat, melyek sisteregve ívet vágtak, és az omlás kellő közepében nagyot durrantak. Erre a sziklafal látható része mintha morzsolódni kezdett volna; azok a gyöngysorok itt-ott megszakadtak, s szárnyat bontva megvallották sirály voltukat.
És azután a szárnya szabadjára került madártömeg egyetlen bömböléssé olvadó károgásba, sikításba tört ki, hogy végre egy kavarogva lengő, sűrű fátyolt szőjön a hajó és a tenger síkja fölé.
A csodálatos azonban az volt, hogy a fölöttünk kavargó tömegnek szárnyra való szabadulása nem ritkította meg azokat a gyöngysorokat. Az az ezernyi ezer párkány, amelyet a palakő rétege azon a sziklafalon alkot, még mindig borítva volt madárral, s tisztán állott a tény, hogy ezt a tömeget sem közönséges ágyúlövésekkel, sem rakétákkal egyszerre szárnyra szabadítani, felröpülésre bírni nem lehet: a millióra rúgó madársereg károgása magába temet minden más hangot, s megcsökkenti hatását.
Hát ez madárhegy!
És ez az óriási arányú madárkép teli pezsgő madárélettel, szükségképpen nagy, szinte megdöbbentő hatással van a szemlélőre, mert hiszen Hammerfesten túl jobbadán csak sivár kőpart és omlás kíséri a hajót, s a tundratáj élettelenségében, ridegségében elvesz annak az életnek a hatása, amelynek néhány vonuló sirály, néhány bukó alkamadár a megalkotója. Az egész táj az élet teljes elhanyatlásának képét viseli, nem várunk már semmit.
És ekkor egy kopó hegynek messze a Jeges-tenger kietlenségébe kilökött szakadékában megpezsdül ez élet oly hatalommal, mely a legnagyobb ellentétben áll az arktikus táj egész jellegével, melyet inkább a délszak élettől duzzadozó tájain keresnénk. Ebben rejlik a hatásnak szinte bűvös ereje…
A Sirius azután kissé keletre fordult, és láthatóvá vált egy öblöcske végében a Svaerholt-hegy és egy nyerges hát tövében megbújva az öreg Kraabólnak, a hegy tulajdonosának a telepe. A hajónak ez a fordulása már miattam történt. A gőzkürt megszólalt, jelt adva a telepnek, melynek emberei nyomban összefutottak, eloldották a csónakokat, s kisvártatva a hajón termettek. A kormányon az öles öreg Kraaból tisztes alakja állott. Ekkor már a hajó garádicsa le volt bocsátva, s az öreg feljött.
Juell kapitány elkísért a lépcsőig, és átadott a végtelenül jóságos arcú agg norvégnek; a két első matróz levitte a poggyászomat. – Ekkor száz kéz nyúlt felém.
Egy perc múlva a Kraaból ladikja a hullámokon ringott – megemeltem kalapomat, amire „hurrá”! volt a felelet; a Sirius bőgője megharsant, a hajó nyugotnak fordult, és csakhamar el is tűnt előlem.
Mi egy, a tengerbe hosszan benyúló, még épülőfélben levő móló mellett kötöttunk ki.
És előttem állott a kicsinyke, védett még zöldellő völgyöblözet, melyet délről és északról a hegyek, nyugotról egy pompásan kifejlődött, gátszerű padszinlő védelmez.
Itt áll a Kraaból család csinos, emeletes házikója, sok melléképülettel, lapp halászkunyhóval, műhelyekkel, istállókkal és rengeteg, a száradó tőkehal terhe alatt hajladozó, rudas zsidóutcával, vagyis „hjelderrel”.
Az agg, de erőteljes Kraabólnak még bátyja is volt; ez, majd az öcs és a ház fia elénk jött; mind pompás, szálas és nyájas normann ember; a ház nagyasszonya – az első testes asszony, akit e tájakon láttam – menyével, leányaival és sógorasszonyával a küszöbön várt.
Noha a szóbeli érintkezés mindenképpen meg volt nehezítve, az embereken meglátszott az öröm és a teljes készség. Ezek a jóságos emberek, kiknek szeméből kisugárzott a romlatlan lelkület, úgy fogadtak, akár egy családbelit.
Itt tűnt ki igazán, hogy az arktikus természet minden mozzanata szerint határozott hatalom, mely nem enyeleg, így nem is téveszt meg. Határozottsága elöli a dologtalanság csíráját, nem tűri meg a léhaságnak semmi formáját és fattyúhajtását sem.
Ezt mondja, erre tanít itt az időkkel viaskodó szikla, a megbúvó növény, a levegőt és a tengert járó madár, és a normann ember szemének minden pillantása, az arcnak minden vonása. Fölséges valami ez!
Bevezettek a földszinti nappaliba. Akárcsak valami szepességi polgárház szobájába léptem volna, úgy, amint a század negyvenes éveiben még be volt rendezve.
Nem valami kényelmes szerkezetű, de jól megkímélt, fekete bőrrel bevont bútorzat; egy hatalmas összeszerkesztett családi asztal, üveges pohárszék, mindenféle emlékpohárral s egyéb szerény edénnyel; jó norvég öntöttvas kályha; a szobának parádés helyén pedig rózsásan kihímzett szalagon ott függött a gitár, teljesen fülhúrozva.
Az ablakban finom porcelán cserepekben – úgy féltve és gondozva, mint a szem fénye – a teljes, sárga virágú szegfű és királydárda – Asphodelus ramosus –, az utóbbi teljes virágzásában.
Innen fölvittek az emeletre, mely egy nagy fő- és egy kisebb mellékhelyiségre volt fölosztva s régi normann mód szerint berendezve: asztal, pad és rekeszszerű ágy, teli dagadó, hihetetlenül könnyű, mert dunnakacsapehellyel töltött ágyneművel.
A kisebb helyiségben kibontottam a poggyászt, rendbe hoztam a fegyvert, s a jó Foslie tanítását követve, ezeket adtam elő:
„Jeg onsker gjerne at se endel reder ved foden af Klubben eller stige lidt op. Lad mig verwillig paa en firer med.”
Körülbelöl: „Szeretném a Klubbent meghágni, hogy a fészkeket lássam. Legyen oly szíves, és adjon egy vezetőt.”
Az ifjú Kraaból nyomban készen volt, s csatlakozott önkéntesen egy kurta, zömök lapp gyerek.
Esti nyolcra járt az idő, amidőn vállra kaptam a fegyvert, s legott indultunk. A hegy keleti oldalán roppant köves és tekervényes úton hágtunk fölfelé, hogy lankásabb; moh- és kúszónyírszőnyeggel borított talajra jussunk, ahol azután a lapp serkevirág – Pedicularis lapponica – szerényke sárga szirma, a kúszónyír szövevényén áttörve, nagyban megenyhítette az arktikus ridegséget.
Ezen az úton nyomban szemet szúrt a holló – Corvus corax L. –, mely aránylag nagy számban mutatkozott; öt-hat mindig látható volt; csupa teljes vedlésben levő, roppantul tépett, ronda külsejű madár.
Keletre tekintve ki a tenger felé, úgy nyolc-tízezer sirály a szomszéd hegy lábát alkotó palatáblázatokon sorakozott, nagy része pedig mint egy kirepesztett párna tollazata, mikor forgószél kapja el, úgy keringett, nyüzsgött a tenger színének egy pontja fölött.
Körülbelöl a hegy derekára érve föl, egyenesen a homlok vagy szakadék felé tartottunk. Nemsokára a szakadék nyugoti élét láttam meg; a keleti oldalon pedig, amelyen haladtunk, egy párkányszerű kidülledés mutatkozott, mely mintha nyereg lett volna. Erre a kidülledésre kellett jutnunk hogy a nagy falat és fészkeit megláthassuk.
Amint közeledtünk, mind jobban és jobban látszott a szakadék felső éle, mely fölé minden pillanatban sajátságos lebegéssel sirályok röppentek a magasba, mintha valami, a mélységből jövő szélroham lökdöste volna föl őket.
Néha, mint a kilőtt nyíl, úgy suhant föl valahonnan a mélységből egypár alka, hogy azután a tenger felé kört vágjon, ismét visszatérjen, s ismét az él fölött nyilalljon el.
Az összefolyó zsivaj mindjobban hallatszott, néha azt a hatást téve, mintha valami nagy vízesés moraja töltené be a légkört.
Elértük a kidülledést, és ekkor szédületes, kápráztató látvány tárult föl szemeim előtt.
Egy irtóztatóan meredek, részben áthajló sziklafal, melynek vízszintesen futó palarétegzete a nyugoti szélen és hosszában szinte hasábosan volt szeldelve, fordult a tenger felé.
A palarétegzet ezernyi ezer párkányt alkotott, melyet a madarak töméntelen sokaságának hullajtása szennyesfehérre meszelt.
Azok a párkányzatok rakva voltak a gyönyörű heringsirály százezreivel, s ahol a párkányzat csak megengedte, ott szennyes fészek állott, benne egy, ritkábban két pelyhes vagy tokos sirályfiú. A fészkek fukuszból valók, s részben magas építésűek, mert a madarak évről évre magasítják.
Ami sirály hozzám közel ült, az tisztán s teljes alakja szerint volt látható; de a távolsággal mind kisebbekké váltak az alakok, és a hónál is fehérebb fej és mell majd csak tojásformának, a legtávolabb ülőké mar éppen csak apró gyöngy nagyságúnak tetszett. És amint a párkányzatok lépcsőket vagy hosszú sorokat alkottak, úgy tűnt föl különösen a távolabb eső rész, mintha azt a falat valami szeszélyes kéz gyöngysorokkal aggatta volna telides-tele.
A kidülledéstől, amelyen állottam, meredek, de járható omlás vezetett le a sziklafal tövéhez, hol a kiomlott szikladarabok óriási lábként voltak a tengerbe kilökve. E láb párkányzatai, a hullámoktól lemosva, feketék voltak, s az odatelepedett sirályok már csak mint hófehér pontsorok csillámlottak föl hozzám.
Abban a nagy űrben pedig, amelyet az a düledék, amelyen állottam, a sirály-fal és az ő nyugoti, hasgatott szöge alkotott, szemkápráztató kavargás folyt, mert ezernyi sirály, mint valami tovakészülődő méhraj, úgy kavargott benne.
Kiegészítette pedig ezt a madárképet egy valóban leírhatatlan zsivaj. A közelben ülő és röpülő madarak rikácsolása, nyávogva síró hangja kihallatszott ugyan, de csak bizonyos zúgáson át, mely a távoliak egybeolvadt zsinatolásától eredett.
Az a zsivaj néha úgy hangzott, mint egy népes iskola lármája; csakhogy itt a madárhegyen a hang megszámlálhatatlan ezrek torkából dűlt.
Lehaladtam kissé az omlás ösvényféléjén, amelyet a tojásszedők tapostak ki a kövek közeiben. A legközelebb ülő sirályok lehettek tőlem vagy ötméternyire; de nem törődtek megjelenésemmel. Jó lövéstávolságra oly csoportot szemeltem ki, amelyben vagy tíz madár úgy ült, hogy a sörét jól boríthatta. Odalőttem.
Az eredményt nem vehettem ki, mert egy új jelenet kápráztatta meg a szememet; a lövésre ezernyi ezer sirály kapott szárnya szabadjára, oly sűrű tömegben, hogy az égbolt nem látszott tőle; s minthogy valamennyi a megriadásnak egyazon hangját egyszerre adta ki magából, valóságos üvöltéssé olvadt össze az, mely semmihez sem hasonlítható; ebbe azután belésüvöltött a fiak szava és néha azt a hatást keltette, mintha gyermekhang kiáltott volna közbe.
Nyomban, amint a tömeg szárnyra kelt, oda lőttem a másik csővel, ahol a legsűrűbb volt. A velem jött emberek e két lövés után 31 risszát szedtek össze.
Még négy sirályt lőttem kiszemelve, s azután, tekintettel az emberekre s a vasárnapra, visszatértem a házba, hol ékesen fölterített asztalnál várt a hal, a tej, vaj, sajt, az ostya vékonyságú normann kenyér – fladbröd – és a kitűnő tea. Majd egy igen szép forraló alatt meggyúlt a petróleum, s járt a két öreg társaságában a toddy; éjféltájban végre rákerült a sor a pár órai nyugalomra, amelyre nagy szükségem is volt.
De soká tartott, míg az álom elnyomott; a nagy izgalom nem engedte. Mint tivornya után a zene, úgy csengett fülemben a sirályok zsivaja, s fokozta ez idegességet az a tudat is, hogy egykoron oly lehetetlennek látszót elértem, s hasznomra fordíthatom idegen emberek szíves jóakaratából és jószívűségéből. Hányt-vetett életemnek sok s nem egy fájó emléke újult föl bennem. Útinaplómnak ez a része így végződik: „Mint természetvizsgálónak sohasem volt a maihoz fogható napom. Elgyönyörködtem én sokszor egész lélekkel az anyatermészet fönséges jelenségein, sokszor menekültem keblére embertársaim elől is; mindig vágytam, hogy az embert eszményemmel, a természetnek reá való hatásának révén összhangban találjam, s gyönyörködhessem teljes szívből mind a kettőben; hogy kivesszen belőlem – meddig? – egy rettenetes kétség és gyanú, amelyet embertársaim nagy tömegével szemben egészen elfojtani nem bírok s melyet mind kevesebb kivétel gyöngít meg. – Egy rövidke összhangzásért ide kellett nekem a Jeges-tenger tájira jönnöm. Áldom is sorsomat, akaratom erejét, mely idehozott Svaerholt madárhegyére, hol az állatélet nagy törvényei oly fönségesen, oly megkapóan nyilatkoznak meg – kezet fogtam Axel Juell norvég kapitánnyal, s átléptem egy igaz szívű norvég ember küszöbét… ma többet nem írhatok.”
Pár órára éjfél után már megmozdult a ház népe. A kovács üllője megcsendült a pörölye alatt, és a kőműves hozzálátott a kis móló tovább építéséhez.
Én is hamar talpon voltam. A kávé már készen várt. Zsebre tettem egy kis kenyeret.
Mindenekelőtt megforgattam a köveket, és szétnéztem valami röpülő rovar után is. No meg szétnéztem azok között a pici virágocskák között is, amelyek nagy okosan ott bujkáltak a kövek enyhében. Itt is a tavasz várt reám!
A kúszónyír – Betula nana – éppen barkázott; a lappserkevirág nagy vígan díszlett; a berki kökörcsény – Anemone nemorosa – fészkesen állva bontotta ki egyszerű fehér virágát; sőt akadt földi eper is. – Fragaria vesca – éppen virágát bontva; akadt szerényke havasi madárhúr – Cerastium alpinum –, erdei gerely – Geranium sylvaticum –, havasi mécsvirág – Lychnis alpina –, mocsári hízóka – Pinguicula vulgaris –, a mocsárszeder – Rubus chamaemorus –, a száratlan siléne – Silene acaulis – és a három ibolya, úm. a kétvirágú – Viola biflora –, a szagtalan – Viola canina – és a háromszínű – Viola tricolor –; egytől egyig igen kicsiny növényekké törpülve. Házigazdám gyönyörkedve nézte sürgölődésemet.
Ezeknek egy rövidke órát szenteltem, s azután egyedül indultam a madárhegynek, amelynek alkatát tegnap jól szemügyre vettem volt.
Nem hágtam a tetőre, hanem a tövéből kiálló, összevissza tört, lépcsőzetes lábon haladtam az omladék felé. A járás fárasztó, de azért eleintén nem volt veszedelmes, mert a talp a kő ripacsosságain jól megtapadt; utóbb már síkos guanón jártam.
Nyugotra bekanyarodva, elértem az első, kisebbik, félkaraj alakú sziklafalat, melyet fölülről nem láthattam, mert azt a nyeregszerű kidűlést éppen ez a fal alkotja. Ennek lábát óriási sziklaomlás teszi, amelyen haladnom kellett.
E kisebbik falnak párkányzatai is rakva voltak fészkekkel és sirályokkal, mely utóbbiak azonban rám sem hederítettek.
Az idő hirtelenül rosszra fordult. A Jeges-tenger felől metsző, hideg északkeleti szél kerekedett, s fölkorbácsolta a hullámokat, melyek nagy dühvel ütődtek az omladék alkotta torlasz zugaiba és párkányzataiba, úgy a szikla lábbal is, amelyen állottam.
És most itt a haragvó Jeges-tenger hullámostromában fejlődött ki az a madárélet, amelynél hatalmasabbat, jellemzőbbet a képzelet sem bír alkotni.
A hullámzás éppen szembevágtatott a Svaerholt-hegy hatalmas, sokszorosan tagolt sziklatorlatával, Az egész óriási vízsík mintha iszonyú zihálásba esett volna. A hullámzás sebesen magasra dagadozott, a dagadás tetőpontján pedig csipkés, kifehéredő tarajt vetett és megsúgott; de a miriád hullám megingása folytonos, zúgó morajjá olvadt össze. A hullámzás ekkor már átvetette magát a torlasznak a tengerbe kirúgó alacsonyabb szirtjein is, és úgy, amint átvetődött, rendes időközben föl is zúgott rettenetesen. A fölzúgást kisvártatva hatalmas csobbanás követte, hírt adva arról, hogy a hullám a torlasz beszögellésében akadályra talált, mely komolyan állja útját; és a csobbanásra már pillanatok múlva is magasra loccsantak föl a visszavágódó, tépett hullámtaraj vízrészei; visszaesésökkel oly zajt keltve, mint aminő a felhőszakadás sistergő, csapkodó hangja.
A sziklatorlasz egész, hosszú és sokszorosan megtörött vonalán a visszavágódó hullámok tépett, hófehéren tajtékzó és sistergő tarajai s az ő párává zúzott részeik oly hatalmas, oly leírhatatlan forrongás képét varázsolták elő, amellyel szemben az ember semmivé törpült; ő, minden alkotásával együtt, melynek itt szilánkokra kell szétfoszolnia. S ami a hatást még fokozta, az a zihálás, zúgás és csobbanás hangjának valóban félelmetes ritmusban való folytonos ismétlődése volt, mely túlzúgta a tenger felől betörő morajt is.
És ekkor igazán szemkápráztató nyüzsgésben törtetett elő a Porsanger-fjord belsejéből a rossza-sirályok kószáló serege, melynek lengedező röpte oly fölségesen illik a hullámok ringó mozgásához. Az a visszavágódó, szétfoszló hullám fölszínére vetette a risszák táplálékát, s ezek sorba levágódtak oda, ahol a forrongás a leghatalmasabb volt.
Az ember azt hiszi, hogy most – de most már bizonyosan elkapta a hullám a madarat, s odavágta a sziklához; és ekkor az a madár érintetlenül kél ki a tajtékzás kellő közepéből.
És úgy, amint a hullám dagad is amint apad, csobban vagy visszazuhan, a rissza-madár mindig kétarasznyi magasságban marad fölötte.
És úgy, amint a táplálék fölvetődik a hullám színére, az a remek röptű, szép tengeri madár csókszerű érintéssel veszi föl azt onnan.
De az a sirályfalánkság nagyon természetesen felkölti azt a sirályönzést, az irigységet és a kapzsiságot is. Itt-ott két-három rissza is vágódik le egy és ugyanazon hullámközbe, egyazon áldozatra, s ezen összecivódik, összekap; de az egész harc alatt a hullám mégsem érinti a madarakat, mert bámulatos ügyességgel folyton kellő távolságban maradnak tőle.
De íme, az egyik kikapta a prédát, fölvágódik a zajgásból, az irigyek utána, s kezdődik az a leírhatatlanul szép, imbolygó és mégis sebes röpülés, majd a magasba, majd a mélységbe való ívelés, mely mindaddig tart, amíg az üldözött a prédát le nem nyeli vagy el nem ejti.
És amíg a risszák portyázó hada szárnya szabadján űzi szinte megfoghatatlan művészetét, a Svaerholt sirályfal-párkányzatán nyugodtan üldögélnek a jóllakottak, a pihenők. Ezek tollászkodnak, gubbaszkodnak, ki-kinyújtogatják majd az egyik, majd a másit fél szárnyat a megfelelő oldal lábával együtt, majd magasra és szorosan egymás mellett nyújtják fölfelé és egyszerre mind a két szárnyukat; némelyek éppen elültek, mintha a lábukat melengetnék.
De akár ülnek, akár nem, a milliók rikácsolása szünet nélkül foly. És bármint zúgjon is a haragvó tenger, az az éles sirályrikácsolás kihallszik belőle, igazán pokolivá avatja a zajt.
Ezalatt pedig néhány alkarmadár egész formájához illő komolysággal telepedett le a madárhegy tövének egyik hatalmas, kiugró sarkára, mintha nagy egykedvűséggel nézné a tenger háborgását, a hullámok zajlását. De az az éles alkaszem folyton kémkedik, szünet nélkül oda van tapadva a hullámzásra, s egyszerre csak hanyatt-homlok s minden szárnynyitás nélkül beléveti magát az egyik alka a habzásba; kisvártatva a fölszínen van, s fölhasználva a hullám dagadását, bámulatos ügyességgel ott terem ugyanazon a ponton, amelyről levetette magát; biztosan kapta ki prédáját abból a rettentő forrongásból.
Nem bírtam betelni e hatalmas, e fönséges kép szemlélésével.
De a Jeges-tenger dermesztő szele végre is cselekvésre kényszerített.
Behúzódtam egy sziklasarokba, s a hidegtől dermedező ujjakkal valami vázlatfélét iparkodtam készíteni a homlokzatról. Közbe-közbe lőttem is egyet, hogy a falon ülő sirályok mozgásában is elgyönyörködhessem, s ekkor láttam csak, mily hatalmas élet ez: egy-egy lövésre alig egy századrésze mozdult meg a madárseregnek; sőt ülve maradt akárhány a közvetetlen közelségben levők közül is. Igaz, hogy a tenger moraja gyöngített a lövés hangján; de ez a másnemű hang mégis hallatszott, hirtelensége mégis hatott.
Ekkor egy nyolcas alkacsapat jött keletről, s éppen a fölött a nagy szikla fölött, amelyen meghúzódtam; fejem fölött elnyilallva, a tenger felé kerültek, itt nagy kört vágva, ismét fölöttem termettek. Elhatároztam a reájok való vadászatot; de nem bírtam egyet sem úgy lelőni, hogy a sziklára esett volna, mind a röpülés sebességének hatása alatt ívesen a forrongó tengerbe zuhant. Más módra kellett gondolni.
Úgy tetszett nekem álláspontomról, hogy a tegnapi úton a nagy fal tövét megközelítve, hozzájuthatok a sirályfiakhoz, talán az alkákhoz is, melyek a nagy fal egyik kidűlő párkányán tipegtek ide-oda; igaz, hogy nagy magasságban.
Visszaindultam tehát arra, ahonnan jöttem, mert más út nem is volt; de a járás azalatt megnehezült; a megeredt eső föláztatta a sirályguanót, és az oly síkossá vált, mint a szappan. Meg kellett feszíteni testem minden izmát, hogy a szakadékokban s a roppant kőlépcsőkön baj ne érjen; de kivergődtem, és pihenés nélkül a hegynek indultam.
Észrevettem, hogy a teljesen kopár részen a kúszónyír nemcsak hogy lelapult, hanem fölkeresgette a legkisebb mélyedés védelmét is; szíjas ágait kövek mellett, árkocskákban bocsátgatta szerte; ahol több volt a védelem, ott ütötte föl a fejét a lapp serkevirág. Apró madarak közül legelsőnek a hontmadár – Saxicola cenanthe – köszöntött, mely itt e kietlenségben éppoly élénken villogtatta meg fehér farka tövét, mint itthon magyar földön; azután minden pillanatban szárnyra kelt a réti pityér – Anthus pratensis –, mely már eledelt is hordozott fiainak.
A szél folyton erősbödött, s oly metszővé vált, hogy erős daróckabátomon ugyancsak átjárt; de én sebesen hágtam, s így megmelegedtem. Szitált az eső, s a Jeges–tenger felől tejfehér ködök terjedeztek szerte. Igazi arktikus idő és kép.
A tetőre érve, beláttam a Porsanger-fjordba, s azt is kivettem, hogy annak a padszinlőnek a túlsó oldalán, mely a Kraaból telepét nyugot felől védi, tehát a Porsanger-fjord partján, köves öböl vág be, és hogy ott is sok sirály kavarog.
Ekkor a Svaerholt-hegy legtetején haladva, a szakadék felé fordultam, s amint kellő távolságra jutottam hozzá, mind több és több sirály vágódott föl a mélységből, mi néha valóban úgy is tetszett, mintha a földből jöttek volna elő. Sajátságosan ívelték szárnyaikat, a testet pedig belebocsátották, hogy az erős szél áramlását legyőzzék. Ezt a felvágódást utóbb már kevés lépésnyi távolságból szemlélhettem. A sirályok azért nem nyugtalankodtak.
Egyszerre a hollók is éppen úgy kezdtek fölvágódni, és most tudtam meg, miért nem láttam őket ma az alsó részeken; fészekrabláson voltak. Lehasaltam, s alig 10 perc alatt négy felvágódó hollót járt át a lövésem; mind abba a rettentő mélységbe zuhant. Kisvártatva ismét alkák kezdték meg sajátságos röptüket. Mint kora reggel az alsó szikla fölött, úgy jöttek most a hegy fölé, és kört vágva a tengerre, ismét visszakerültek; ám itt is csak úgy volt, mint alul; a halálra lőtt madár ívesen bukott alá, s így le a mélységbe.
Hát abba a mélységbe le kellett pillantani.
A szélén azonban egy bár keskeny, de mély rés tátongott; a hegy mintegy meg volt szelve, s csak idő kérdése, mikor dől le a mostani fal a sirályfészkekkel egyetemben. A vállalkozás mindenesetre szédítő volt, s a test tiltakozni kezdett; valami bizsergés futott végig minden tagomon. Letettem a fegyvert, a tarisznyát, lehasaltam, s így kúsztam át a résen; ugyanígy értem el a szakadék szélét, le is tekintettem a mélységbe; de nem állhattam ki sokáig, mert valami zsibbadás fogott el; a test mintha erőnek erejével, ösztönszerűen vissza akart volna húzódni a rettentő örvény széléről, ahova csak az erős akarat parancsolta. De megláttam azért a sirályok fehér felhőjét, benne a fekete pontot – a hollót – s az átsurranó fehér–fekete nyilakat: az alkákat.
Visszahúzódtam hasalva, a résen át a fegyverig, azután talpra állottam. Világosan éreztem, hogy a testre az a gondolat hatott leginkább: hátha tested súlya elegendő arra, hogy a fal ledőljön!? Az akarat nem volt elég hatalmas, hogy a test reakcióját teljesen legyőzze. Az érzés közel járt ahhoz, mely elfogja a testet, ha egy mély víz jege megroppan testünk súlya alatt.
A kellemetlen érzés hamar elmúlt, különösen amikor egy kedves hósármány – Plectrophanes nivalis – kőről kőre tipegve kezdett maga után csalogatni; a szája ugyancsak meg volt szedve szúnyogokkal, jeléül annak, hogy már fiakat táplál. Le kellett lőni a szegény párát, pedig nem is volt köszönet benne, mert tollazata teljes vedlésben állott.
Evvel leszállottam a düledékhez, hogy a tegnapi úton mennél mélyebbre leereszkedve, a pelyhesekhez jussak.
Ez igazán nyaktörő út volt, mert az eső teljesen föláztatta a sirályguanót, mely szennyesfehér-vörössel elegyes, s a kövek síkosokká váltak. A láb minden izma ösztönszerűen és szinte görcsösen feszült meg, sokkal inkább, mint a ropogó jégen; mert hiszen az elcsúszás és lezuhanás itt egy és ugyanaz volt.
A legalsóbb fészkek, úgy tíz méter magasságig értve, mind ki voltak fosztva, mert a birtokos haszna ezekből kerül ki, ezeket szedi ki egy hosszú létrával. Egypár fészek, ahol létrát megtámasztani nem lehetett, csak valami hatméternyire állott, s pelyhesek voltak bennök. Előbb kövekkel dobáltam őket; de a hideg és a síkos, nedves kő bizonytalanná tette a dobást. Végre szemügyre vettem két szomszéd fészket; az egyikben egy tokos, a másikban egy, pelyhes poronty volt; rájuk igazodtam, s egy lövés leterítette mind a kettőt – a fészkeken maradtak! Roppant erőfeszítéssel megmásztam egy síkos párkányt, s onnan próbáltam a dobálást – semmi! Jobb vállam csuklója már nyilallt, karom elgyöngült.
Egyszerre csak látom, hogy vagy hét darab alka együttesen oly párkányra telepedik le, mely a sirályfészkek fölött áll; igaz, hogy a magasság lehetett vagy nyolcvan méter is; de bíztam a Fueckert-fegyver szűk fúrású bal csövében. Leszálltam tehát a párkányról, jól megvetettem a lábomat, pontosan céloztam és lőttem. Az eredményt nem láthattam rögtön, mert a sirályhad is szárnyra szabadult, és mozgása minden egyebet elnyelt; de egyszerre csak a sirályfelhő szélén át lezuhant két alka, s az egyik csakugyan sodorja a sirályfészket, magával rántja a tokos sirályfiút is.
Érezni kezdtem a kimerülést; felaggattam tehát prédámat a tarisznyára, hozzá az egyik hollót is, melyet a tetőről lőttem volt, s három sirályt, melyet az alkalövés fölöslege leszólított, keresztbe akasztottam a hátamon a fegyvert, a kézzel-lábbal mászva kikapaszkodtam a kidűlésre.
Valami fölséges érzés volt az, amikor a gyepet érve, a megfeszült lábizmok kiengedtek.
Az eső szünetet tartott, s én nyomban lefelé vettem utamat.
A kövesen lehaladva, egy kis madár tűnt föl, amint a földön ide-oda tipegett, fejével bólingatott, majd egész testével bókolt. Nem volt már apró madársörétem, s így vastagabbal kellett lőnöm, mely elszakította a madárnak fél farkát, s ezt el is kapta a süvítő szél. Ó, pedig beh kedves egy szárnyas pára volt ez! A havasi pacsirta – Otorcoris alpestris – hímje, az ő rózsásba játszó dolmányával, halaványsárga torkával, fekete begyével, füle tájával és feje elejével, közben halaványsárga rajzzal s a füle mögött egy-egy hegyes tollacskákból alkotott, fölállható szarvval. A madár valamivel kisebb a mezei pacsirtánál – a köznép szántókájánál. – Nekünk magyar földön kemény teleken néha vendégünk is.
Lekerültem a házhoz, és leraktam a terhet; azután pedig rögtön átkeltem a ház mögött levő padszinlőn, melyet három palaszikla lábszerűen támasztott, ahol a telep ivóvize fakadt föl. A túlsó oldalon s már a tenger sekély szélvizében egy hatalmas, kéz nagyságú palaszikla hevert, mely meg volt rakva a heringsirály fészkeivel, tehát már egy kirajzást alkotott. Délnek a hegy lábát összevissza hányt, részben óriási palakövek alkották, hol a teljes vedlésben lévő hósármány nagy számban tanyázott, s kimutatta, hogy tollazatának uralkodó fehér színe révén mimikri viszonyban áll a kilúgozott kőséggel.
Ez a kőség itt sok sajátost tüntetett föl. Csupa igen finom szemcséjű agyagpala, szép szürke és sokszor atlaszfényű; néha sok apróka gránáttal mint véletlen járulék ásvánnyal ékesítve. Némely táblás követ a szökő tengerár, a vihar korbácsolta hullám, az eső és fagy sajátságosan kirágta, úgyhogy ezek a kirágások valami titokzatos írásokhoz hasonlítottak.
A hullámzás járta helyen sok, egészen ép és szépen kifehérített bálnacsont hevert.
Ezen a tájon akadt még szarka, fehér barázdabillegető és sarkköri juhászka, mely már pelyhesét rejtegette a padszinlő ingoványosabb helyén, mert jajgatással, szimulált sántikálással és mindenféle más furfanggal volt azon, hogy a helyről elcsábítson.
Igazán „halálra fáradva” vitt a gazdám este nyolckor egy kis késői ebédre, mely pompás forrázott lazacból, ökörszemformára sütött sirálytojásból, tejből és sajtból állott, s amelyre közel tizennyolc órai koplalással rá is szolgáltam.
A sirálytojás fehérje gyönyörű kékesen tejopálszínű, a széle sáfrányvörös; íze nagyon jó.
Összecsomagoltam, mert a hajót esti tizenegyre vártam; addig írtam a naplót, hagy a látottak képe el ne halaványodjék.
A madárhegyek igen érdekes problémát alkotnak szemben a földszín életének azon elhanyatlásával, amely a sarkköri tájaknak oly rideg, oly sivár színt kölcsönöz.
A madárhegyek úgyszólván emberi szemmel látható kifejezései a sarkköri állatélet törvényszerű sajátosságának, amelyet így lehet kifejezni: kevés faj, rengeteg individuum.
Az állatélet itt nem tünteti föl azt a sokszoros és soknemű tagoltságot, amelyet már a mérsékelt övben is legott észreveszünk, mert a sarkkör életfeltételei nem sokneműek; de amennyiben azután megvannak, kiválóan kedveznek az ott fejlődő élet roppant arányainak.
Az észak tájainak tengerei azok, ahol a bálnák óriási szervezetei tenyésznek, melyeknek táplálékja az apró szervezeteknek oly töméntelenségéből kerül ki, amelyet számmal vagy mértékek arányaival kifejezni lehetetlen.
Itt élnek a fókaféléknek roppant tömegei, melyekből évről évre százezreket öl meg az ember; az ő táplálkozásuk a szerves és részben már magasabb rendű lényeknek – például a halaknak – töméntelenségét emészti föl.
És itt vannak a madaraknak fajonként egyesült seregei, melyek bizonyos pontokat ellepnek, beborítanak; amelyek szárnyra kelve, mint a borulat, oly árnyakat vetnek, amelyeknek fennmaradása a tápláléknak szintoly töméntelenségét jelenti.
Sőt e madártömegeknek jelentősége még nagyobb, mint a télen-nyáron itt tartózkodó állatoké. Mert hiszen a Svaerholt-Klubben sirály tömege augusztus végével már beoktatta ivadékát a vízen, s ekkor azt az óriási arányú életet, mely azon a falon nyáron át uralkodott, lassanként a legsivárabb elhagyatottság váltja fel; a sirályok elszélednek az óceán melegebb részeinek végtelenségén, hogy majd csak márciusban kerüljenek vissza.
Itt látjuk azután a legvilágosabban azoknak a kolosszális tömegeknek egymásra való hatását, egymástól való függését, amelyeknek arányaival szemben minden eltörpül, amit különben az egyén korlátolt szempontjából életnek nevezünk, sokszor már meg is bámulunk.
A legkisebb lazacféle, a Mallotus hal ívásra föl kezd vonulni az óceán mélységeiből; a seregeknek csak szélessége is kilométerekre rúg, tehát már az egyes seregekben is milliárdokról van szó. E megszámlálhatatlan sereg nyomán járnak a Gadusok; a tőkehalat szolgáltató ragadozó halak belepusztítanak a Mallotus-seregbe és szintén ívnak; a Gadusok tömegeit festi némileg az a húszmillió darab, amelyet a normann halászság a Lofót-szigetség halászó telepein aggat föl a hjelderek rúdalkotmányára; és festi az a százmilliókat számláló tömeg, amelyet New-Foundland ívóhelyein százezer halász kihoz évről évre.
Magában már e két csoport is a táplálékszükségnek mily óriási arányait jelenti; amely táplálék kezdődik azokon a szabad szemmel nem is látható véglényeken, amelyeket az ikrából kikelő halporonty fogyaszt, és fölhág addig a tápláléktömegig, amelyet a felnőtt halak milliói fogyasztanak.
És itt avatkozik belé a madárhegyek szárnyas lakóink töméntelensége is, amely a halikrára, a kikelő ivadékra s mellette azokra a kis rákfélékre – Calanus, Euphausia – is ráveti magát, amelyekből a lemezes szájú bálna milliókat szállít a gyomrába egyetlen nyeléssel – mennyi kell ennek az egyszeri jólakáshoz! Mily tömegek és számok ezek!
Svaerholt sirálytömege is halikrából, ivadékból és Calanus-féle rákokból él.
Százakat, majd ezreket számláló seregekbe verődve, kiszáll a Jeges-tenger végtelen színére, a szomszéd Porsanger- és Laxe-fjordok sík vizére és öbleibe, s teli beggyel-gyomorral tér vissza: ifja tanyázóhelyére, örege a fészekre a táplálékot váró kicsinyeihez.
Akár mint a létért való küzdelmet, akár mint anyagcserét fogjuk fel az arktikus állatéletnek e megnyilatkozásait, mindenképpen oly gigászi arányokat tüntetnek azok föl, amelyeknek számokban való kifejezésétől visszariadunk, s amelyek azért vannak oly nagy hatással reánk, mert éppen ott nyilatkoznak meg valóban hatalmas lüktetéssel, ahol mi, a mérsékelt öv lakói, legkevésbé várnók.
És most keressük a feleletet arra a kérdésre: szám szerint hány sirály tanyázhat Svaerholt madárhegyén? Ez a kérdés annál érdekesebb, mert napjainkban könnyen beszélnek milliókról, nem gondolva meg, hogy az egymillió magában is roppant nagy szám, s ha ezt madarakra alkalmazzuk, akkor ehhez való térről is van szó.
A madárhegynek betelepedett fala átlag 300 méter magas, és lehet az apróbb betelepített falak belevonásával 600 méter szélességet venni; a betelepített fal összege tehát körülbelül 180 ezer négyzetes méter; ha mármost a párkányközöket s a falaknak némely különben is meddő részeit veszem tekintetbe, akkor egy négyzetes méterre csak egy fészket teszek föl s ekkor van 180 ezer fészek, mindegyikhez egy fiasító madárpár, lesz a fiasítók száma 360 ezer madár. Ezek a teljesen kifejlődött sárga csőrű, fehér fejű, öreg madarak. De ezek nem alkotják még a madárhegy fő tömegét, hanem megalkotják azok, amelyek még nem fiasítanak és fekete csőrükről, feketés fültájukról, feketés gallérjukról és a szárnyaknak ilyen színű karrészéről könnyen ismerhetők föl; ezeknek száma amazokéhoz képest hatszoros lehet, tehát körülbelöl kétmillió száz- és hatvanezer, az öregek hozzáadásával kerek summában kétmillió és ötszázezer sirály lakná a hegyet.
A számra az a gazdaság is világot vet, amelyet a Kraaból család a hegyre alapított, amennyiben ti. tojással és sirályokkal kereskedik. A tojásszedést egy 10 méteres létrával űzik májusban; a kiszedett fészkek területe tehát 600 x 10 = 6000 négyzetes méter, amiből le kell vonni úgy négy méter meddő tért a fal legtövén, marad tehát 3600 négyzetes méter fészektér, ugyanannyi fészeknek felelne meg. S minthogy a sirály itt átlag kettőt tojik – több fiút nem is láttam egy-egy fészekben – a gazda pedig a tojások frissesége érdekében az egyes tojást is elveszi, kiszedett tojás száma átlag hét-, néha tízezerre rúghat, ha hármas, négyes fészekalja is kerül; a legkevesebb ötezer, mert a szám ezek között az összegek között ingadozik.
Hogy hogyan jut a gazda azokhoz a sirályokhoz, amelyeket megmellyezett, azt nem tudtam kikapni; a szám azonban nagy, mert kevéssel a hajóra szállás előtt a már említett lapp gyerek avval foglalkozott, hogy a megkoppasztott sirályokat targoncaszámra a tengerbe borította; lőni semmi esetre sem lövik. Arról sara tudhattam meg semmit, hogy e sirályokat gödörbe temetnék, hogy későbben a marha „takarmányozására” fordítsák, amire itt leginkább a tőkehalak feje szolgál.
Lőttem összesen hatvanhat madarat.
Alighogy jegyzeteimet némi rendbe hoztam, elbődült a Haakon Adalstein postagőzös kürtje; ma egy órával korábban jött.
A ház népe fölgyülekezett. Kivettem a tárcámat; de az öreg Kraaból tiltakozott s megölelt; fia és öccse felkapták a holmimat, s pár perc múlva már ott táncolt a sajka a haragvó hullámok taraján: ki kellett lesni a pillanatot, amikor a hullám a hajó garádicsáig emelte a csónakot; de minden simán ment.
Egy meleg kézszorítás, még egy tekintet az északi ködpadra, egy a jó emberek becsületes arcába és a hajó délnek fordulva, bevágott a Laxe-fjord vizébe. Amíg csak látszott Svaerholt telepe, tartott a kendők lobogtatása is; végre eltűnt. Elszakadtunk, tudom, hogy örökre!