A miskolci paleolit lelet⁺

I.

A miskolci őskőkori lelet anyaga tűzkő (silex), mely abban különbözik a „flint”-től, hogy szerves lények kovapáncéljai nem vehetők benne.

Ez a még megkülönböztethető szerves lények maradványai nélkül való tűzkő előfordul nálunk, holott a „flint” – noha előfordulásának lehetősége nincs is teljesen kizárva, de mind e mai napig nem találtatott Magyarország területén. Majd meglátjuk, hogy ennek a ténynek mily értéke van az eddigi magyar leletekre nézve, amelyekről azt állították, hogy a paleolit korból valók.

E helyen csak arra tartozik a súly, hogy a miskolci lelet anyaga nem áll útjában annak a föltevésnek, hogy a lelet eredeti származása magyar földi.

Szín tekintetében két változatot mutat a lelet; éppen úgy, mint azok a tűzkövek, amelyek magyar földről származva oly nagy szerepet játszottak a kovás puska és az acél, kova, tapló tűzi szerszám idejében; a tiszta „Chelles” típusú darab sötétzöldes-barna, teli világításban vöröses bemosódásokkal; két társa világosszürke.

Ott, ahol az a kéreg maradt meg, amely a tűzkőrögöket rendesen borítja, s úgy alakul, hogy a kő vizét veszti, láthatjuk, hogy ezt a kérget vasas elemek rozsdavörösre festették: ez különösen a „Chelles” darabon kiválóan vehető észre; de ott van a terpedtebb darab hegyesebb végén is, mégpedig érintetlen állapotban, mint a rög, amelyből készült, eredeti kérgének egy kis része. Ezen az utóbbi darabon, mégpedig sok ponton daraszerű gödröcskék mutatkoznak, melyek az anyag elváltozásának új folyamatát, tehát azt tünteti fel, amely már a kőszerszám kiformálása után vette kezdetét. A teli világosság ellen tartva, a két kiélezett nagy darab legszélei kissé áttetszők.

Ezek után az általánosságok után adjuk a leletnek tüzetes leírását, amint következik.

Alakja szabályos; a csiszolásnak semmi nyoma: tisztán kagylós formájú szilánkolással előállítva. Anyaga sötétes szaru, fekete, vöröses bemosódással.

Hossza: 23,8 cm. Szélessége: 11,0 cm. Vastagsága: 2,3 cm (legnagyobb).

Vastagsága a hegyesebb vége felé nagyban és egészben menedékesen fogy.

Az egyik oldalon, a széles végen, tövétől és kissé jobbra terjedve a kő vasas kérgének jókora maradványa. Ugyanez a kéreg a szakóca hegyes végén s itt mindkét oldalon látható; az alján kérges oldalt véve, a másit oldalon a hegye táján világosan látható, hogy itt az anyakő be volt hasadva, s e hasadásban már könnyedén elváltozni kezdett.

E kőszakóca körös-körül éles. Patinája – archeológiai értelemben –, vagyis oly kérge, mely a kiformálás után keletkezett volna s az egészet borítaná, nincsen. Zománca – lustre – van és egyenletesen selymes. A darab egy kicsinyke csorbát kivéve, melyet hegye táján alkalmasint a munkások ásója vagy csákánya ejtett, tökéletesen ép.

1. ábra.

 

Mind a két oldal a kiformálásra alkalmazott technika tekintetében azonos; a használattól eredő kopásnak vagy kavicsosokban való zsúrolásnak semmi nyoma.

Alakja szabályos, az előbbinél terpedtebb; ezért nem hegyes, hanem elkerekített vég alakítására hajló; itt terjedelmesebb, mint a tőnek vehető elvágott végén. Csiszolásnak semmi nyoma. Tisztán kagylós formájú szilánkolással előállítva. Anyaga egyenletesen világosszürke. Hossza: 19,5 cm. Szélessége: 11,1 cm. Vastagsága: 2,3 cm (legnagyobb).

Vastagsága a hegyesebb vége felé csak – körülbelöl a tövétől számítva – a 13-dik centiméteren túl kezd menedékesen fogyni.

Az egészben szabálytalanul kitöredezett, elvágott tövétől úgy 3-4 cm-nyire egy, majdnem sugár egyenes, keresztbe futó, finom ér, mely mindkét oldalon látható, s résünt szeli a szerszámot. Ezen a tőrészen a vasasan beszűrt kéregnek kevés maradványa. A szakóca léghegyén az eredeti vasas kéregnek egy ép darabkája, mely 25 mm hosszú, 3-5 mm széles, egyenes, sima felületű; e felületnek menedékessége pedig megfelel annak, amelyet a már leírt ér is – oldalról tekintve – alkot. Mindkét oldalon a kő újabb elváltozásának első, daraszerű nyomai láthatók. E kőszakóca is körös-körül éles; a tőrész éle a kő elváltozása folytán kevésbé sikerült, ki-be töredezett. Patinája: nincsen. Zománca: van; egyenletes, az előbbinél kevésbé fénylő. A darab teljesen ép. Mind a két oldal a kiformálásra alkalmazott technika tekintetében azonos; a használatnak vagy a kavicsosokban való zsúrolásnak semmi nyoma.

2. ábra.

 

Alakja elég szabályos; de ez nagyrészt véletlenség eredménye, amelyen a szilánkolás csak javított, amennyiben az egyik oldalt a másikhoz idomította. A darab lignitszerűen réteges, alapállománya sárgásan világosszürke. Hossza: 11,0 cm. Alapja: 8,0 cm. Vastagsága: 3,0 cm. Vastagsága – nagyban és egészben – tövétől hegyéig egyforma.

Az egyik lapja meglehetősen sima és sík felületet alkot, amelyen a vasasan – de gyöngén beszűrődött kéregnek nyomai láthatók: a másik lapon a kéreg terjedelmes, s itt a jobb oldalon – ha ti. alapjára állítjuk a szakócát – a felső réteg ki van csorbulva: e kicsorbult rész alapja ismét kérges. Ez a kéreg eredeti, ti. már megvolt, mielőtt a kő formáltatott volna: bizonyítja ezt a kopás, melyről alább lesz szó.

E kőszakóca körös-körül tompa. Patinája: a tördelt részeket értve – nincsen. Zománca: a tördelt részeken ép és zsírosan fénylő.

3. ábra.

 

A darab ép; újabb törést nem mutat. A kiformálás tisztán csak az alapra és jobbadán az egyik oldalra szorítkozott; mindkét lapja érintetlen. A formáló ősember nem volt rajta, hogy a szilánkolás kagylósan a lapok felé terjedjen, hanem láthatólag arra törekedett, hogy a már lapos és nagyjából háromszögletes követ ebben a formájában tökéletesítse, hegyesebbé – de nem élesebbé – tegye. Ez a formálás tehát kevésbé szilánkolás, mint inkább tördelés.

E kőszakócán az a legnevezetesebb, hogy a használat világos jeleit viseli magán. A tördelésektől minden él lekopott; de azért az egyes törések világosan kivehetők: a csúcsos végről lekopott a (kérges oldal felől) kőkéreg, nemcsak, hanem maga a kő is olyanformán, mint le szokott kopni a csákányoknak a földdel érintkező csúcsos fele és oldala az ásástól; mintha a kő szélesebb alapjával valamibe foglalva, ásásra szolgált volna. Úgy látszik, hogy e foglalásnak nyoma a kérges oldalnak az a hosszúkás lekopása is, amely az alap felé vonul.

Az föl sem tehető, hogy itt a kavicsosokban való lezsúrolás eredményei mutatkoznak, mert ekkor a málladék, ti. a kéreg nem maradhatott volna meg oly kiterjedésben, aminőben szemlélhető. A kopás természetéből világos, hogy a kérges lap volt legerősebben érintkezésben a földdel vagy egyáltalában avval, amit e szerszámmal vájtak vagy ástak.

Az én fölfogásom szerint a paleolit szerszámot az jellemzi, hogy az ősember egy adott kődarabból tisztán szilánkolás és tördelés útján iparkodott magának szerszámot formálni anélkül, hogy azt csiszolás segítségével tökéletesbíteni igyekezett volna; ami pedig éppen oly jellemző, mint az előbbi: anélkül, hogy oly szilánkok nyerésére törekedett volna, amelyek neki szerszámul szolgálhattak.

Merőben fölösleges munkát végeznék annak tüzetes tárgyalásával, hogy a neolit korszak csiszolás és fúrás útján tökéletesbített szerszámjaival fejlettebb technikát is jelent, s hogy amennyiben még külön szilánkolt is, fő törekvése legtöbbször arra irányult, hogy technikailag fejlettebb szilánkolás – mint fölteszik, nyomás – útján oly szilánkokat nyerjen, amelyek mint olyanok, szerszámok, kések stb. szolgálatát tehették. Ennek a műves szilánkolásnak maradványai, mint tudjuk, a neolit nukleusok, amelyek világosan mutatják, hogy mesterök hosszú, éles szilánkok nyerésére törekedett.

A miskolci leletnek mind a három darabja a paleolit kor technikáját mutatja. Azonban mielőtt, hogy ennek a miskolci darabokon mutatkozó részleteit tárgyalnám, álljon itt a technika általános jellemzéseül az, hogy annak két fogása különböztethető meg, úm. először; az ütés révén való kagylós és terjedelmes nagyolva formáló szilánkolás jele (a „Schlagmarke”); másodszor a már kiformált szerszámnak és leginkább éleinek finomabb kiszilánkolása (retouche). Mind a két fogás ütés, csakhogy a nagyolva formáló erősebb, az élesítő vagy egyengető gyöngébb.

Ennek a technikának köszöni az őskőkorszak Mortillettől származó nevét „Époque de la pierre taillée”⁺.

A miskolci lelet I. és II. számú darabja a paleolit technikának minden jellemző jegyét viseli magán, s a tűzkő természetének bámulatos ismeretéről tanúskodik. Az I-ső darabon akad oly kagylós lerepesztés, mely 8 cm hosszúságú, a II-on akad 10 cm hosszú is; mind a két darabon pedig látható, hogy a szilánkoló azon volt, hogy első, nagyolva formáló ütéseivel a középen túlig hasson, és így kapja ki a középen a kellő vastagságot; csak azután alkalmazott gyöngébb ütéseket, melyekkel a szélek felé vékonyított; végre oly gyengéket, hogy csak 4-6 □ mm-nyi kagylós szilánkocskák pattanjanak le, s állítsák elő az éleket.

Kiválóan érdekes az az óvatosság, amely abban nyilatkozik hogy ott, ahol a jobb él érdeke még kívánt volna egy formáló ütést, ez elmaradt, mert azon a helyen a kő repedéses és már kissé mállófélben is volt, s így könnyen megtörténhetett volna, hogy kicsorbul, vagy éppen letörik. Az I. hegye felé – a fényképezett oldalon – ez kiváló módon látható.

Az egészben kagyló alakú egyes repesztések sugaras jegyeinek alapján az egyes ütések pontjai legtöbbnyire meghatározhatók: ez a „Schlagmarke”.

Ezekből nyilvánvaló, hogy a miskolci leleten a technika teljesen megfelel annak amely mint a paleolit korszakra nézve jellemző, a tudományban el van fogadva.

Véghetetlen érdekes dolog volna azt a tűzkőtechnikát ismerni, amely a kovás puskák és kovás tűziszerszámok idejében dívott s rendkívül fejlett volt; mert úgy a puska-, mint a csiholókova is tisztán szilánkolás útján, folyton szabályos négyszögű formát és kitűnő élt kapott. A franciák ebből akkoron állami titkot csináltak. Élt – és talán még él – az azonban nálunk; és leginkább tót emberek voltak azok, akik ilyen tűzkövekkel országszerte házaltak, az ún. „kremenar-ok”, vagyis tűzkövesek; ha jól emlékszem cigányok is űzték e mesterséget, amelynek tüzetesebb ismerete a kőkor technikájának megítélésében nem kis szolgálatot tehetne.

Már érintettem, hogy a miskolci lelet anyagánál fogva magyar földi lehet; és ha egyes darabjai – I. – szín szerint el is ütnek a többitől, a magyarázat az, hogy bajosan található két olyan silexrög, mely egymásnak anyagának színe szerint teljesen megfelelne. Egyáltalában azok a kőzetek, amelyek avval, amit a szó bevett értelmében tűzkőnek nevezünk, sokszoros átmeneteket tüntetnek föl. Azt is meg kell jegyezni, hogy miután e kőzetek tulajdonképpen nem ásványok, azokra az ásványtárak kevés súlyt fektetnek; noha különösen a paleolit leletek pontosabb meghatározása e kőzetek gyűjtését és tüzetesebb ismertetését megkívánná.

Az a körülmény, hogy az I. és II. számú kőszerszám a használat nyomait nem tünteti föl, arra is mutathatna, hogy a lelhely környékén készült; de erre csak akkor lehet tüzetesebben kiterjeszkedni, mikor megtudjuk, hogy mi jelentősége van az Avas-hegy azon részének, amelynek népies neve „Tűzköves”, s amelyről a nép állítja, hogy a név onnan ered, mert ott tűzkő található?

Az a körülmény is figyelembe veendő, hogy Miskolchoz közel esik a Hegyalja, melynek tűzköves részei vannak.

A Nemzeti Múzeum ásványtárában található tűzkőgyűjteményben a miskolci leletnek szín szerint leginkább az a rög felel meg, mely Besztercebányáról való.

Mindent egybevéve, amit a miskolci leletről és részben tüzetes vizsgálat alapján mondhatunk, azt bizonyítja, hagy itt kétségkívül a paleolit kor maradványával van dolgunk…

A magyar irodalomban, Magyarország területére nézve, a kőkorszak buzgó munkásokkal dicsekszik. Az első összefoglaló dolgozatot Pulszky Ferenc^x írta, bevezetésül Lubbock híres művének magyar kiadásához; megjelent pedig ez a második kötet élén. Ebben a bevezetésben azonban alig egy-két oldal adja a kőkort, a többi inkább a bronzkor ismertetése és a rézkor vitatása.

A kőkor tárgyalásának súlypontja a Liptó megyében fekvő baráthegyi barlangnak állítólag paleolit leletére van fektetve, amelyről alább majd tüzetesebben is szólok.

Utána, alig egy évtizeddel későbben, dr. Ortvay Tivadar^x vetette magát e tárgyra; valóságos hangyaszorgalommal hordta össze az arra vonatkozó irodalmi anyagot, s hogy minél biztosabban haladhasson, meglátogatta a kőkori leletek klasszikus helyeit és gyűjteményeit; Dániát és Skandináviát.

Ezekben a munkálatokban, mégpedig a második fél 52-dik oldalán, Ortvay már hat olyan leletet sorol föl, mely állítólag a paleolit kor emberére mutatna, úm.

1. Alvinc; kőszekerce, őselefántfoggal.

2. Kolozsmonostor; cserepek, Rhinoceros és más maradvánnyal.

3. Ó-ruzsini barlang: kőkori leletek.

4. Nándori barlang: emberi csont. Cervus megacerosszal.

5. Zimony: agyagcserepek a löszből.

6. Nagy-Sáp: emberi koponya a löszből.

A baráthegyi barlang lelete, amelyre Pulszky Ferenc^x oly nagy súlyt fektetett, ebből a sorozatból kimaradt.

Lássuk mindenekelőtt a baráthegyi leletet Pulszky fölfogásában.

A lelet Majláth Bélától való, ki azt a M. Tud. Akadémia közlönyeinek kilencedik kötetében – 1874 – a következő cím alatt írta le: Tanulmányok az ember eredetének történetéből. A lelet tárgyai: emberi koponyatöredékek, cserepek, mammutfogtöredék és mások, különösen pedig több tűzkő szerszám, ami minden a travertin réteg alatt, együtt is televényben találtatott. A koponyatöredékek és kőszerszámok le is vannak rajzolva az előbbi, a híres neander koponyával egybevetve. A szerző arra a konklúzióra jut, hogy ez a barlang látta a negyedkori embert, mi annál nevezetesebb állítás, minél bizonyosabb volt az, hogy a paleolit korabeli leleteket mindaddig az jellemezte, hogy az ember maradványaival nem fordultak elő. A technikán kívül a paleolit kormeghatározás is a geológiai réteg és az emberi maradvány hiányán sarkallott. A szerszámok tekintetében Majláth reámutatott, hogy a lelet környékén tűzkő nem fordul elő; a legközelebbi lelhely szerinte Körmöcbánya.

Pulszky az idézett helyen adja e lelet tűzkő részének rajzát, s eleintén helyesen indul, amikor a travertin alatt televényre támaszkodva mondja ki, hogy a koponya és a mammutfog különböző időből való is lehet, megjegyzi azonban, hogy a kovaeszközök; „amelyek itt ásattak ki, alakjokra nézve megegyeznek azokkal, melyek az angol barlangok lakói által használtattak”.

Úgy látszik, hogy ez az utóbbi körülmény az angol analógia, hatott Pulszkyra, s reábírta, hogy kevés sorral alább ezeket írja le e leletről: „ezt is ugyanoly kételyekkel fogadták sokan, mint annak idejében a franciák Boucher de Perthes^x epokális, fölfedezéseit: holott a barlangi leleteknél előforduló kőeszközöknek Liptó vármegyében bizonyosan ismeretlen alakja már magában is kizárja a rászedetés lehetőségét”.

Pulszky reménye nem teljesült, s a baráthegyi lelet nem fogadtatott el epokálisnak; a paleolit korszakra vonatkozólag Lóczy Lajos^x vizsgálata, melyes e barlangban utólagosan végrehajtott, negatív eredményt adott; szóval valami homály mindig reáborult erre a dologra.

Minthogy a miskolci lelet megítéléséhez az összehasonlítás kedvéért a baráthegyi lelet kőszakócáit és szilánkjait is számba kellett vennem, én a N. Múzeumban őrzött legnagyobbat (4) tüzetes vizsgálat alá fogtam, s mindenekelőtt konstatáltam, hogy rajza Majláthnál s Pulszkynál egyaránt rossz, nemcsak a körvonalra, hanem egyébre is, különösen pedig a kő megmunkálásának technikájára értve. Éppen az az oldala van – hozzá rosszul – lerajzolva, amely nem jellemző, mert a túlsó oldalon látható az a négy, közvetlenül egymás mellett vonuló, átlag 6 cm hosszú pattintás, mely teljesen megfelel a neolit nukleusokon valóknak, amikor ti. nem a kő formálásáról, hanem egy éles és hosszú szilánk nyeréséről volt szó. Ugyanilyen pattintások láthatók az ellenkező vég oldalain is. Ez a pattintásos oldal hosszának közepe táján nyerges és durván kérges, ez a horpadás állotta útját annak, hogy a pattintó még hosszabb szilánkokat kapjon. Ez tehát kevésbé kőbalta, mint inkább egy rossz nukleus, s mint ilyen határozottan neolit jellegű.

E fölfogás mellett az is bizonyít, hogy e leletben akadt „késpenge” és „tőr” darabokban a gyarló rajz dacára is a neolit szilánkszerszámot föl lehet ismerni.

De reám maga a kő is idegenszerű benyomást tett, s ez arra bírt, hogy azt a Nemzeti Múzeum ásványtárában fölmutassam, hol Krenner József tanár legott reámondta, hogy flint, tehát a tűzkőnek az a faja, mely hazánkban mindeddig még nem találtatott. És valóban a benne rejlő kovapáncélok már gyöngébb nagyítás mellett is világosan kivehetők.

Nem bocsátkozom annak vitatásába, hogyan kerülhetett e kő a baráthegyi barlang travertinje alá, illetőleg az ásatók kezébe; ez nem volna egyéb meddő találgatásnál. Én a súlyt azokra a neolit jellegekre fektetem, amelyek e kövön és felsorolt társain határozottan rajta vannak.

4. ábra.

 

Ami a többi hat leletet illeti, úgy megjegyzendő, hogy ezeknek legnagyobb része az ember csontmaradványaival vagy oly készítményeivel fordult elő – cserepek –, amelyek a paleolit korszak mai fölfogásával nem találnak; amit pedig különösen meg kell jegyezni; e leletek emberi részeinek jellege egymagában nem dönthet a paleolit kor mellett, a járulékokról pedig – mint őselefánt, Rhinoceros, Cervus megaceros, az ún. lelet-situs nincsen avval a szabatossággal fölvéve és megbizonyítva, mely a kor meghatározására nézve elégséges volna.

Egyetlenegy esetben sem jelentkezik a szerszám formájának, a technikájának és a geológiai situsnak az a klasszicitása, amely a miskolci leletet nyomban a paleolit korszakba utasítja.

És talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a paleolitoknak vitatott magyar leleteknél éppen a klasszicitás hiánya okozta azt a bizonytalanságot, ingadozást, de helytelen apodikticitást is, amellyel e téren az irodalomban találkozunk.

Egyfelől állnak azok az archeológusok, akik előre is azt vitatták, hogy az ember szereplése nálunk sem lehetett fiatalabb kori, mint a kontinens egyéb részein; ide tartozik Ipolyi Arnold, Peters tanár, Kalchbrenner Frigyes, különösen pedig Hampel József^x, ki a paleolit kor nyomainak fölbukkanását vagy a Bihar-hegységi barlangokban, vagy Erdélyben, vagy végre Felső-Magyarország előhegységeiben várta; holott másfelől Kandra Kabos kijelenti, hogy Borsodban paleolit régiségekre hasztalanul számolnak; most pedig a véletlen úgy intézi a dolgot, hogy éppen Borsod szívében kerül napfényre éppen e kor egész klasszicitással.

A leletek klasszicitásának e hiánya okozza talán azt is, hagy a szorgalmas Ortvay, rááldozva egész éleselműségét, végre mégis nagy tévedésbe esik, amidőn azt vitatja, hogy a csiszolt, sőt a fúrt nyéllyukkal bíró kőszerszám régibb a pusztán kiszilánkoltnál.

Ameddig Ortvay azt vitatta, hogy a magyar földi kőkorszak, már a leletek bőségénél és a felhasznált kőanyagnál fogva, nem északról importált, hanem önálló, addig megokolható nyomon járt; de amidőn az induktív kutatás s az ezen az alapon való bizonyítás terét elhagyta, szükségképpen tévednie kellett.

Sorban megtámadja – a prehisztorikus kőeszközök régiségéről értekezve – azokat, akik a technikára súlyt fektetnek, így Lehoszkyt, ki Bereg vármegye monográfiájában azt mondja, hogy a kovás pengét a második – neolit –, a szilánkolás útján készített durva és súlyos szerszámok pedig a régibb – paleolit – korszakból valók. Megrója Hampelt, mert az obszidiánból készült pengéket a neolit korba helyezi.

Ortvay szerint a technika nem bizonyító, a csiszoltság vagy csiszolatlanság nem kormeghatározó, amellyel szemben viszont az a későbbi állítás érdemel figyelmet, hogy a kőszerszámokon folytonos fejlődést kell látnunk, ami pedig időmomentum, tehát kiválóan korhatározó is.

Az első, kétségtelenül paleolit lelet fölbukkanása, mint aminő a miskolci, szükségképen Ortvay ellen fordítja azoknak a mondásoknak az élét, amelyekkel dedukált tételeit bizonyítani kívánta, így, midőn mondja, hogy a fejlődés a legtökéletesebb szerszámnál sem lépi át azt a határt, amelyet a kő fizikai tulajdonsága a folyton tovafejlődő értelem erőnek és ügyességnek szabott; ami – közbevetve legyen mondva – kiválóan a technika kormeghatározó természete mellett, így a pusztán kiszilánkolt és csiszolt szerszámok közötti korkülönbségre mutat. Továbbá hogy a kőkorban minden egyes esetben az anyag fizikai tulajdonsága jutott érvényre, s az alapforma ez anyag, a cél találkozásánál fogva mindenütt ugyanaz maradt; ami ismét a technika, ennek fejlődése, így előbbinek kormeghatározó értéke mellett vall. Végre: hogy a kőszerszámok hasonlatossága nem véletlen, hanem szükségszerű; de a fejlődés foka nem egy, s ez ismét a fejlődő technika s ennek korhatározó jellege mellett bizonyít. Mindezeknek a mondásoknak lényege szerintem, éppen a miskolci lelet világításában, arra a nagy korkülönbségre mutat, s a csupán kiszilánkolt kovaszerszám régibb – paleolit – volta mellet bizonyít.

De azt is el kell ismerni, hagy Ortvay nézeteinek fejlődésére a klasszikus paleolit leletek hiányán kívül sok más körülmény is hatott. Így az Összehasonlító vizsgálatok stb. második felében számba veszi a löszkérdést és azt, amit erről neves szaktudósaink mondottak, aminek foglalatja az, hogy a löszlerakódások idejében Magyarország területén sem ember, sem állat nem lakhatott. E szakbúvárok közül kettő – dr. Szabó^x és Koch Antal –, vizsgálataikra támaszkodva, arra az eredményre jutnának, hogy hazánk területén sem diluviális, sem kőkori ember nem tanyázhatott, ami nyilván úgy a paleolit, mint a neolit kor kizárásával egyértelmű. Ez szükségképpen reáhatott a szorgalmas búvárra, s mintha ez indította volna az Ázsiából nyugat felé tartó fajáramlás belevonására és föltevésére, amelyből azt következteti, hogy a kőkor embere így hamarább érte el hazánk területét, mint Európa nyugoti tájait, ezért a nálunk talált kőszerszámok régibbek, noha azok, amelyekre támaszkodik, már fejlett technikát mutatnak.

De ennek a föltevésnek gyönge voltát semmi sem bizonyítja be fényesebben, mint a tapasztalati úton szerzett azon tény, amelyre ez értekezés első részében már reámutattam, hogy ti. a paleolit kort jellemző, sajátos kőszerszámok mindenütt egyazon földtani rétegből kerülnek napfényre. E réteg pedig régibb annál, amelyben a neolit leletek fordulnak elő.

Ez dönti el a kort.

Semmi kétség, hogy a miskolci lelet sok évezreddel viszi előbbre – vagy inkább a hallgatag múltba vissza – Magyarország ősrégészetét, Miskolc városa pedig és a Szinva völgyének torkolata, valamint az egész Bükk-hegység is majd maga felé fogja vonzani ezentúl úgy az ősrégészeket, mint a földtan híveit, kik a paleolit korszak pontos, a tudományhoz illő meghatározásainak helyein nem is lehetnek el egymás nélkül.

Bizonyos, hogy a miskolci lelet az ősrégészet híveit a felszíntől a mélyebben fekvő rétegek kutatására utasítja, s reménylem, hogy ez meg is fog történni.

Köszönetet mondok e helyen Bársony János tiszti ügyész úrnak páratlan buzgalmáért; Széll Farkas kir. táblai tanácselnök úrnak jóindulatáért és készségéért, dr. Hampel József tanár úrnak támogatásáért és tájékoztatásáért, úgy dr. Krenner József tanár úrnak is.