Nevek magyarázata

Apáthy István (1863–1922): zoológus, a kolozsvári, majd a szegedi egyetem tanára, az MTA tagja. Fő kutatási területe az összehasonlító idegszövettan volt. Mikroszkopikus módszerekkel vizsgálta a gerinctelen állatok idegrendszerének szövettani szerkezetét; foglalkozott a férgek rendszertani osztályozásával is.

 

Baer, Karl Ernst Von (1792–1876): német származású észt zoológus, anatómus, fizikus. A modern embriológia, a korszerű fejlődéstan megalapozója, a csíralemez és az epigenézis elméletének megfogalmazója. A hüllők, a kétéltűek, a halak és az emlősök világát összehasonlító fejlődéstani alapon vizsgálta. Megállapításaival Darwin egyik előfutára volt. Jelentős munkája az „Entwicklungsgeschichte der Tiere”(1828–1837).

 

Bonnet, Charles (1720–1793): svájci természettudós és filozófus, az angol és a francia akadémia tagja. A botanika és a rovartan művelőjeként elsőként használta a fejlődés kifejezést. A lárvák és a rovarok lélegzésében kulcsszerepet játszó pórusuk felfedezője. A biológiai pszichológia előfutáraként is számon tartják.

 

Boucher de Crevecoeur Perthes, Jacques (1788–1868): francia régész. Bebizonyította a pleisztocén kori ember, valamint az eltűnt nagy állatfajok egykori létezését, felfedezte az ember állkapocscsontjának fosszilis maradványait. A jégkorszak előtti emberről szóló elmélet megalapozója.

 

Brassai Sámuel (1797–1897): polihisztor, az MTA tagja, az Erdélyi Múzeum-Egylet igazgatója. A matematika tanára, az általános nyelv és a szankszrit előadója a kolozsvári egyetemen. Foglalkozott földrajzzal, történelemmel, statisztikával, közgazdaságtannal, zeneelmélettel, valamint a természettudományok majd minden ágával. Jelentős tudománynépszerűsítő tevékenységet folytatott.

 

Brehm, Alfred Edmund (1829–1884): német zoológus, a hamburgi állatkert igazgatója, a berlini Aquarium megalapítója, a hallei akadémia tagja. A terepmunkát középpontba állító korszerű ornitológiai szemlélet egyik fő képviselője. Természettudományos gyűjtő- és feldolgozó utazásokat tett Afrikában, Szibériában és Turkesztánban. Közismert műve az Állatok világa, ma is a szaktudomány használt kézikönyve.

 

Buckle, Henry Thomas (1821–1862): angol pozitivista történész, aki a történelmet a természettudomány módszereivel vizsgálta. Törekvései középpontjába a történelmi folyamat törvényszerűségeinek felismerését, a fejlődés rendszerének feltárását állította. Az egyes népek történeti fejlődésének sajátosságait természeti okokkal magyarozó földrajzi determinizmus képviselője. Legfontosabb munkája a History of Civilisation in England (1857–61).

 

Cuvier, Georges (1769–1832): francia zoológus, természettudós, a francia akadémia tagja. Az összehasonlító anatómia megalapítója. Az őslénytan és az állatrendszertan művelőjeként az osztályozás alapjának az idegrendszert tekintette. Az élőlények sokféleségét a természetfölötti erők hatására visszavezető kreacionizmus képviselője. Megfogalmazta a kataklizma-elméletet, amely szerint a természet változásait nem a folyamatos fejlődés, hanem az időnként bekövetkező nagy katasztrófák okozzák. Ennek megfelelően a fajokat változatlannak tekintette. Fő munkája: Leçons sur l'anatomie comparée (1800–1805).

 

Csengery Antal (1822–1880): reformpolitikus, közgazdász és történetíró, az MTA tagja. A reformellenzék centralista szárnyának egyik fő képviselője, 1849-ben a Békepárt politikáját támogatta. Világos után az „irodalmi Deák-párt” egyik vezetőjeként kiemelkedő szerepet játszott az irodalmi és tudományos életben. Deák barátjaként jelentős részt vállalt a kiegyezés létrehozásában. Az MTA által kiadott Budapesti Szemle szerkesztője (1857–69). 1871–1880-ig az MTA másodelnöke.

 

Földi János (1755–1801): orvos, természettudós, nyelvész. A Linné rendszerezési elveire alapozott és nómenklatúráját követő első magyar nyelvű állatrendszertan megalkotója. Fő munkája: Természeti historia a Linné systémája szerint (1801).

 

Frivaldszky János (1822–1895): zoológus, entomológus, az MTA tagja. Magyarország leíró és rendszerező vizsgálatához kapcsolódva monográfiát készített a magyarországi egyenesszárnyúakról. Elsők között szorgalmazta a magyar rovartani műnyelv problémáinak megoldását, s dolgozta fel a barlangok állatvilágát. A Magyarország madarai katalógusának elkészítésével úttörő munkát végzett.

 

Haeckel, Ernst (1834–1919): német zoológus, természetfilozófus, a jénai egyetem állattanprofesszora. Darwin evolucionista elméletének továbbfejlesztője. A biogenetikus alaptörvény, azaz az egyedi és a fajfejlődés párhuzamossága elméletének megfogalmazója. Kiterjedt állatrendszertani munkássága során elsősorban az alacsonyabb rendű organizmusokat tanulmányozta. A hipotézisek segítségével felállított állattörzsfáit sokan bírálták és ellenezték.

 

Halaváts Gyula (1853–1926): bányamérnök, geológus, paleontológus. Az Alföld földtani viszonyainak összefoglaló ismertetője. Érdemeket szerzett a műemlékvédelem terén is.

 

Hampel József (1849–1913): régész, az MTA tagja. A budapesti egyetemen a klasszika-archeológia s az ókori történelem professzora. 1890-től a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának igazgatója. A magyarországi régészeti kutatások s a feltárt anyag tudományos feldolgozásának egyik fő szervezője. Az Archeológiai Értesítő szerkesztője.

 

Haynald Lajos (1816–1891): kalocsai érsek, bíboros, az MTA tagja. 1849-ben nem engedte kihirdetni a függetlenségi nyilatkozatot, s ezért felfüggesztették prímási irodaigazgatói állásából. 1863–1867 között Rómában a rendkívüli (politikai) ügyek kongregációjában működött, 1867-ben tért haza kalocsai érsekként, 1879-ben bíborossá nevezték ki. Fellép a darwinizmus, valamint a polgári házasság törvénye ellen, de támogatja a zsidóemancipáció ügyét. Lelkes növénygyűjtő, a flórakutatók bőkezű mecénása, jelentéktelen botanikai művek szerzője.

 

Hoernes, Moritz (1852–1917): német archeológus és etnológus. A bécsi egyetemen a prehistorikus archeológia tanára, az európai őstörténettel foglalkozó több összefoglaló ábrázolás szerzője. Fő munkái: Urgeschichte der Menschheit (1895), Der diluviale Mensch in Europa (1903)

 

Horváth Géza (1847–1937): zoológus, orvos, az MTA tagja. Jelentős kutatásokat végzett a gyakorlati rovartan terén, elsősorban a poloskák és a kabócák vizsgálatával. 1880-ban megszervezte az Országos Filoxéra Kísérleti Állomást, 1890-ben pedig a Rovartani Állomást. Nevéhez fűződik a Magyar Entomológiai Társaság megalapítása.

 

Huxley, Thomas Henry (1825–1895): angol zoológus. Az alacsonyabb rendű tengeri állatok és a trópusi állatok kutatója, a protoplazmának mint az élet fiziológiai alapjának meghatározója. Darwin előtt mutatta ki az ember és az emberszabású majmok közötti rokonságot. Jelentős szerepet vállalt a fejlődéselmélet népszerűsítésében.

 

Jussieu: francia család, amelynek több tagja neves botanikus volt. Bemard de (1699–1777): a trianoni kertek igazgatója. A tudománytörténeti szempontból nagy jelentőségű új természeti rendszer megalkotója, amelyben a kétszikűektől és az egyszikűektől elkülönítette a sziklevél nélkülieket, azaz a virágtalan növényeket. Rendszerét kiegészítette, és bizonyos fokig átdolgozva kiadta unokaöccse, Antoine Laurent de (1748–1834) Genera plantorum secundum ordines naturales disposita címen (1774) Ő vezette be a növényrendszertanban a mai értelemben vett rend (ordo) fogalmát.

 

Lamarck, Jean Baptiste Antoine (1744–1829): francia zoológus, botanikus, a francia akadémia tagja. Az élővilág fejlődésének első hirdetője. Elsőként foglalkozott az élet keletkezésének kérdésével, kidolgozta az élőlények szervezetének fokozatos – a legegyszerűbb alakoktól az emberig tartó – tökéletesedéséről szóló elméletet. A növényeket a szervek tökéletesedése alapján osztályozta; a környezet hatásának fontosságát hangsúlyozta.

 

Linné (Linnaens), Carl Von (1707–1778): svéd természettudós, botanikus, a tudományos nómenklatúra binominális rendszerének megalapítója. Az állatok, növények és ásványok rendszertanának kidolgozója. Az uppsalei egyetemen a medicina s a botanika professzora, udvari orvos, a svéd tudományos akadémia alapító tagja és elnöke. Mesterséges növényrendszerét (Systema, naturae, 1734) századunkig használták; Species plantorum című műve (1753) a növényrendszertani nómenklatúra kiindulópontját jelentette; az állatrendszertani nómenklatúra alapjául a Systems naturae X. kiadása szolgál.

 

Lister, Martin (1638–1712): angol természettudós, zoológus, a Royal Society tagja. A cukorbaj, a vérbaj, a köszvény és a skorbut problémáit kutatta; zoológusként a pókokat és a puhatestűeket tanulmányozta. Geológusként az elsők között hangoztatta a kövületek szerves eredetét. Anglia állattanának, külön kagylóinak monografikus feldolgozója, a gyógyhatású források leírója.

 

Lóczy Lajos (1849–1920): geológus, földrajztudós, egyetemi tanár, az MTA tagja, a Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytárának segédőre. Kimutatta, hogy a közép-ázsiai sivatagok kő- és homokanyaga nem tengerfenék maradványa, hanem évmilliók sivatagi felhalmozódásinak eredménye. Úttörő jelentőségű megállapításokat tett a hátsó-indiai hegyláncok geológiai felépítésére vonatkozóan. A Földrajzi Intézet osztálygeológusa, a Földrajzi Tanszék igazgatója, a Földrajzi Társaság elnöke. 1891-ben részt vett a Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága megalakításában, melynek célja a tó tudományos kutatásának irányítása volt. Az Erdélyi-medence rendszeres geológiai és geomorfológiai feltárásának egyik kezdeményezője.

 

Lubbock, John (1834–1913): angol természettudós, régész, társadalomfilozófus. Az evolucionizmus sikeres népszerűsítője, az angol parlamenti-politikai élet jellegzetes alakja. Fő munkái: Preshistoric times (1865); The origin of civilisation and the primitive condition of man (1870).

 

Lyell, Charles (1797–1875): angol geológus, az MTA külső tagja. A Cuvier óta uralkodó kataklizma-elmélettel szemben megfogalmazta az aktualizmus elvét, melynek értelmében a földtani múltban ugyanazokkal az erőkkel és folyamatokkal kell számolni, mint amelyek ma is működnek. A földtani erőket tehát állandónak és változatlannak feltételezte, s nem látta meg a minőségi és mennyiségi különbségeket sem. A korábbi metafizikus szemlélettel szembefordulva azonban így is megteremette a korszerű oknyomozó földtörténeti kutatás alapjait.

 

Margó Tivadar (1816–1896): biológus, hisztológus, zoológus; a kolozsvári, majd a pesti egyetem professzora, az MTA tagja. Alapkutatásokat folytatott a szövettan és az állattan terén. Elősegítette Darwin magyar nyelvű megjelenését, s ezzel nagy lépést tett az evolucionizmus magyarországi népszerűsítésében.

 

Ortvay (Ortmayr) Tivadar (1843–1916): történész, régész, az MTA tagja. A pozsonyi jogakadémia tanára, 1900-tól Csanádi apát. Fő munkája: Összehasonlító vizsgálatok a hazai és észak-európai prehistorikus kőeszközök eredete és régisége körül I–II. (1885)

 

Owen, Sir Richard (1804–1892): angol összehasonlító anatómus, paleontológus, zoológus. A fosszilis gerincesek összehasonlító anatómiája terén elért eredményeivel nagyban járult hozzá a paleontológia kifejlődéséhez. Természetfilozófusként szemben állott Darwin fejlődéselméletével.

 

Petényi Salamon János (1799–1855): zoológus, a magyar tudományos madártan megalapítója, az MTA tagja. Az ornitológia mellett a halbiológia és az őslénytan terén ért el jelentősebb eredményeket.

 

Pulszky Ferenc (1814–1897): politikus, régész, művészettörténész, az MTA tagja. 1848-ban Kossuth mellett dolgozott pénzügyi államtitkárként, majd Angliában folytatott sajtó- és sikertelen diplomáciai tevékenységet, 1866-ban tér haza, és csatlakozik Deákhoz. A Képzőművészeti Társulat és a Régészeti Társulat elnöke, 1869–1894 a Nemzeti Múzeum igazgatója. 1895-től ez MTA másodelnöke. Fő munkái: A magyar jakobinusok (1861); Magyarország archeológiája I–II (1897–99).

 

Szabó József (1822–1894): bányamérnök, geológus, minerológus, egyetemi tanár, az MTA tagja. A kőzetkutatás világhírű szaktekintélye. 1883–1884-ben az egyetem rektora. Fő kutatási területe Magyarország harmadkori vulkánikussága volt. Nagy jelentőségű eredményekben jutott az Alföld geológiai viszonyainak vizsgálata során, elsőként mutatva ki medencealjzata mozgásainak nyomait. Szerepe volt a budapesti egyetem ásvány-kőzettani intézetének létrehozásában.

 

Török Aurél, Ponori Tewrewk (1842–1912): orvos, antropológus, akadémikus, egyetemi tanár, a magyar tudományos embertan megalapítója. Elsősorban a koponya-méréstan (kraniometria) terén kifejtett tevékenységével lett világhírűvé. Foglalkozott a honfoglaló magyarok antropológiájával, bevezette a statisztikai módszereket az embertani kutatásokban.

 

Virchow, Rudolph Ludwig Karl (1821–1902): német antropológus és patológus. A würzburgi, majd a berlini egyetemen a patológiai anatómiaprofesszora, az MTA külső tagja. A mikroszkopikus patológiai anatómia, a modern antropológia és etnológia megalapítóinak egyike, jelentős szövettani és kórbonctani kutatásokat, archeológiai tanulmányokat folytatott. Részt vett a liberális Haladópárt megalapításában, a parlamentben Bismarck elszánt ellenségeként harcolt. A betegségeket a sejtek rendellenes elváltozásaira visszavezető sejtkórtan elméletének megfogalmazója.

 

Wallace, Alfred Russel (1823–1913): angol természettudós, a Royal Society tagja. Darwin műveinek ismerete nélkül kidolgozta a természetes kiválasztódás elméletét. A. Weismann-nal együtt az ún. neodarwinizmus képviselője. Érdemeket szerzett a korszerű állatföldrajz megteremtésében. Nevéhez fűződik az állatok földrajzi elterjedésének monográfikus feldolgozása.




Hátra Kezdőlap