Ad acta [Magyar Elektronikus Könyvtár

Immár ötödik alkalommal jelent meg a Hadtörténelmi Levéltár évkönyve 1999-es újraindítása óta, azzal a céllal, hogy bemutassa és kézzelfoghatóvá tegye azt a munkát, amelyet mi, levéltárosok napról napra végzünk.

Ez a kötet is, mint eddigi évkönyveink, dr. Lenkefi Ferenc szerkesztésében és a Petit Real Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.

Mi, akik részt veszünk e könyvbemutatón, nyilvánvalóan tudjuk, mi a feladata egy levéltárnak, mi az, amiért létrehoznak és fenntartanak egy ilyen intézményt. A nagyközönség, a mindennapi emberek számára azonban talán nem ennyire egyértelmű, milyen munka folyik az ilyen intézményben, mit csinál a levéltáros. Nos, ez az évkönyv választ ad ezekre a kérdésekre.

A kötet első felében, a Levéltár munkatársainak bemutatása után beszámoló olvasható 2003. évi tevékenységünkről és a 2004-re tervezett feladatokról. Ezt követik az év eseményeiről készített írások, melyek közül kiemelkedik a levéltáralapító Gabányi János mellszobrának felavatása novemberben, vagy a szeptemberi Európai Kulturális Örökség Napja, mely alkalommal mintegy 150 látogatót fogadtunk levéltárunkban. Olvashatunk itt az októberi kárpátaljai levéltári kirándulásról is, melynek során igen sok élménnyel gazdagodtunk.

A kötet második részében azok a tanulmányok kaptak helyet, amelyeket munkatársaink és külsős szerzők készítettek. Itt található például az ebben az évben doktori fokozatot szerzett kollégánk, Kiss Gábor írása a m. kir. honvédség lábadozóosztagainak tevékenységéről az első világháború idején, vagy a szintén idén doktorált Számvéber Norbert publikációja, aki egy részletet közöl most készülő új könyvéből, amely a német páncéloscsapatok 1943 és 1945 között a keleti hadszíntéren folytatott tevékenységével foglalkozik. Érdeklődésre tarthat számot Blasszauer Róbert Hadifoglyok Magyarországon az első világháború idején vagy Szentpály-Juhász Miklós A zilahi eset című tanulmánya is, amely az 1918 utáni – ahogy a szerző nevezi – „furcsa háború” egyik epizódját ismerteti.

Reméljük, ezt a kötetet nemcsak a szakma képviselői vagy azok a történészek forgathatják majd haszonnal, akik rendszeresen járnak hozzánk, látogatják kutatótermünket, hanem azok is, akik csak most kezdenek érdeklődni a magyar katonai múlt vagy egy levéltár munkája iránt.

Azt hiszem, aki végiglapozza ezt a kis könyvet, átfogó képet kap a Hadtörténelmi Levéltár 2002. évi tevékenységéről, és még az is lehet, hogy kedvet kap más kiadványaink tanulmányozására is.

Különös örömmel vehetjük kézbe a Petit Real Könyvkiadó gondozásában megjelent fenti című kiadványt, hiszen az egy korábbi jól bevált ötlet sikeres továbbfejlesztése, folytatása. A 3 évvel ezelőtt megjelent első kötet a Levéltárunkban őrzött legszebb, legmutatósabb iratokból – vagy legalábbis azokból, amelyeket az egyes korszakokért „felelős” referensek annak gondoltak – nyújtott át egy csokorravalót a tisztelt Olvasónak. A gondolat maga bevált, a kötetet a szélesebb olvasóközönség is érdeklődéssel, élvezettel forgathatta. Ez a szerencsés helyzet abból az egyszerű tényből is adódhatott, hogy a képek, az igényes kivitelben elkészült színes másolatok segítségével azok számára is közel lehet vinni a levéltárosok munkájának mindennapjait, akik egyébként soha levéltári kutatóterembe nem jutnak, nem is akarnak eljutni, akik szürke, poros, már-már divatjamúlt szakmának tekintik a levéltárosok hivatását.

Reményeink szerint ugyanezt a „küldetést” tölti, töltheti majd be a most kezemben tartott kiadvány is, azzal a lényegi többlettel, „hozzáadott értékkel”, hogy mostantól a nem magyar anyanyelvűek is látványos bepillantást nyerhetnek Levéltárunk irategyütteseibe, az egyes korszakok irataiba. Ez az új kiadás ugyanis háromnyelvű: magyar, német és angol! Az első kiadás eredeti koncepciója kiegészült azzal az elképzeléssel, hogy a kötetben található levéltár- és iratismertetések idegen nyelvre való átültetésével tegyük elérhetővé Levéltárunkat a határokon átnyúlóan is – tekintve, hogy számos európai, sőt amerikai partnerintézettel is tartjuk a kapcsolatot! Erre a célra a Közép-Európában legáltalánosabban elterjedt két vezető idegen nyelv – az angol és a német – tűnt a legkézenfekvőbbnek. Ennek megfelelően – az első kiadás céljain és szépségén semmit sem változtatva – egy budapesti fordító irodának, nevezetesen az Akáb Bt. Fordítóirodának köszönhetően sikerült elkészíttetni a kötetben olvasható regesztáknak, valamint a Levéltár történetét és a levéltári fondfőcsoportok alapvető tartalmi jellegzetességeit bemutató bevezető fejezeteknek a két említett nyelvre történő átültetését, a fordítást.

Az új Képeskönyv első oldalain magyar nyelven olvashatjuk a Levéltár történetét, az irategyütteseket bemutató bevezetőt, ezt követi a közölt iratok – összesen 74 – tételes felsorolása darabonként az 1529 és 1945 közötti majd’ öt évszázadból, mindegyik esetben az irat keletkezési időpontjával (legalább hozzávetőlegesen), a keletkezés helyével, majd egy rövid tartalmi kivonattal egyetemben. A magyar szöveget követi előbb a német, majd az angol nyelvű ismertetés. Egyebekben a kötet a 2000. évinek pontos hasonmás kiadása.

Emlékeztetőül – mit is lehetne röviden elmondani a kötetben közölt iratokról? Tény, hogy igyekeztünk a kötetbe az általunk őrzött katonai irattípusok közül minél többet beleválogatni (személyi anyag, rendelet, hadrend, parancs stb.). Azt hiszem, az egyes fejezetcímek önmagukért beszélnek, fussunk végig rajtuk: „Nagy két császár birodalmi között” (török hódoltság kora); „Megkezdtem hazám felszabadításának művét, a saját magam és a nyomorult nép szenvedéseitől indítva” (Rákóczi-szabadságharc); „A császári sas árnyékában” (1711–1848); „Mit kíván a magyar nemzet – legyen béke, szabadság és egyetértés” (1848–1849-es forradalom és szabadságharc); „Indivisibiliter ac inseparabiliter” (az Osztrák–Magyar Monarchia kora); „Quo vadis?” (a Horthy-kor és az MN kezdeti időszaka).

Úgy érzem, többet talán nem is kell mondani: a jelen kiadás legfőbb erénye tehát a háromnyelvűség! Ennek a kezdeményezésnek a gondolata jól illeszkedik a Levéltár immár egy évtizede megkezdett „PR-politikájának”, vagyis a nyitottság érvényesítésének, a szűkebb és tágabb közvélemény előtti bemutatkozásnak sorába. Modern, új világunkban már nélkülözhetetlen az idegen nyelvek ismerete és széles körű használata. Különösen így van ez épp manapság, amikor Magyarország egy tág európai család, egy gazdasági-politikai-közjogi közösség részévé válik, ahol csak közvetítő nyelvekkel érthetjük meg egymást – elmondhatjuk tehát, hogy a Hadtörténelmi Levéltár a maga részéről ezzel a trilingvis kiadvánnyal csatlakozik az Európai Unióhoz!

A mai, hagyományosnak bátran nevezhető alkalommal a számomra adott rövid időtartamban két munkát villantanék fel a Hadtörténelmi Levéltár ez évi kiadványai közül. A kettős megtiszteltetésért kezdetben nem lelkesedtem, mert egy műre összpontosítva jobban szaladhatott volna tollam, szebben szárnyalhattak volna gondolataim. Aztán alaposabban belemerülve a „A cibakházi híd 1849” hadijelentés-, napló- és visszaemlékezés-, valamint a „Barátja, Kossuth” emigrációs levelezés-gyűjteménybe, Plutarkhosz gyenge utánzójaként nem is volt olyan nehéz párhuzamokat találnom, amelyek természetesen nem feltétlenül takarnak azonosságokat.

Arra azonban mindenképpen fel kell hívnom a figyelmet, hogy az első kiadvány Csikány Tamás egyéni kutatómunkájának, szakértelmének, tehetségének köszönhető, míg a második a néhány évtizede Bőhm Jakab és Kun József által már publikált, megkerülhetetlenül fontos előzményeket kiteljesítve, igazi csapatmunka, amelyben ki kell emelnem Solymosi József és Hermann Róbert közreműködését.

Úgy érzem, nincs szükség a munkák magukat amúgy is adó, kifogástalan szerkesztői módszereinek elemzésére, a fejezetek követésére, hiszen világos szerkezetével és a használhatóságot megkönnyítő eszköztárával mindegyik kiválóan használható és élvezetes, alapműnek minősíthető kiadvány. Lehetőségeim béklyójában csupán a művek erényeinek és fontosságának elismerése során támadt észrevételeim jelzésszerű felmutatására szorítkozhatom, mert véleményem szerint fő feladatom a figyelemkeltés. Azt hiszem, emiatt szükséges némileg rendhagyónak lennem, s ezért le kell szögeznem, alábbi néhány gondolatomat nem akartam pusztán száraz, szakértői szintre szorítani.

Magától adódik a megállapítás, hogy mindkét forrásgyűjtemény 1848/49 – mint történelmi csomópont – hatása alatt áll. A cibakházi híd jelen időben, a szabadságharc felívelő szakaszában, a szerkesztő ugyancsak plutarkhoszi módszerének alkalmazásával járja körül magyar és császári-királyi szemszögből a Közép-Tisza-vidék e fontos átkelőjének sorsát. A Kossuth-féle emigrációs levelezés-közlemény 1848/49 múlt idejében, de politikai főszereplője, Kossuth vonzáskörében lebeg, ám éppen neki köszönhető, hogy törekvéseinek és álmainak hálójában az elvesztett és letűnt szabadságharc (kései utódokként mi tudjuk, hogy bár fáziskéséssel ugyan, de tárgyalási alappá vált), aktualitássá emelkedik. S ne felejtsük el, hogy Kossuth dacos és megalkuvást nem ismerő, haláláig, de nem sírig tartó száműzetésének illúziói ellenére is voltak szárnyaló szakaszai, amikor a világpolitika forgandósága, ha nem is eredménnyel, de legalább reménnyel kecsegtetett. Elegendő a krími háborún túl Solferinóra és Königgrätzre utalnom.

Másrészt viszont el kell gondolkodnunk azon is, hogy Cibakháza szerepe az egész magyarországi hadszínteret tekintve csak az adott hadműveletek, a tavaszi hadjárat előkészítése szempontjából megkerülhetetlen, később elveszti hadászati aktualitását. Ma már némi felülemelkedő fölénnyel olvashatjuk a magyar, illetve császári-királyi különböző szintű parancsnokságok akkoriban halálosan fontosnak, komolynak minősülő elemzéseit, jelentéseit, terveit. Igaztalan túlzással, de a világ- vagy akár európai történelmi léptéket érzékeltetni akarván, bocsássák meg, hogy az ismert angol mondásra: „Storm in a teacup” (Vihar egy pohár vízben) utalok, s tudjuk, hogy Tisza-vízről van szó. Az eseménysorok megértését, elemzését ettől függetlenül a rész vevő kortársak naplói, majd letisztult visszaemlékezései is megkönnyítik, bár itt csak a magyar oldal szerepel és nem vonhatunk párhuzamokat. Izgalmas elemző játék lehetett volna, ha a másik fél részéről is fennmaradnak hasonló (talán lappangó) dokumentumok, nem csak az események után kiadott megrendelt ezredtörténetek és osztrák főtiszti, tábornoki historiográfiai munkák.

A mai politikai, elkeserítően aktuális küzdőteret szemlélve – lásd az ausztriai bevált és elfogadott, nálunk vitaponttá vált tapasztalatot: „tanuljunk meg kicsik lenni” –, a másik kiadványról szólva igazat kell adnom az idézett megállapításnak. Ennek értelmében Kossuth vitathatatlan tekintélye, részsikerei és kétségbeesett erőfeszítései ellenére hadd emlékeztessek a szétforgácsolt, majd széthulló, s már a kiegyezés eljövetele előtt operett-szintre süllyedt emigráció iszapbirkózására. Ez megmutatkozik abban is, hogy Kossuth levelezésében böngészve, elkeserítő, hogy családi gondjai közepette mennyi kisstílű ügy és emberi gyarlóság szorításában kellett vergődnie, s legendás munkabírása elveszett ebben a magányos, személyes szétforgácsoltatásban.

Mégis, imént megfogalmazott vívódásaim ellenére, mindkét forrásgyűjtemény az alkotók és a szerkesztők lelkiismeretes és áldozatos munkájának köszönhetően direkt oktatói szándék nélkül mutat példát hősiességre, meg nem alkuvásra, kitartásra, de a tárgyilagosság követelményeit szem előtt tartva ugyanezt bizonyos mértékben az ellenérdekelt fél esetében is el kell ismernünk. Elsődleges céljukat a közleménysorok a mai igényeknek megfelelve kétséget kizáróan elérték, betekintést adnak a döntéshozatali folyamatokba, miközben nem maradnak rejtve az emberi tényezők sem. Ezáltal pótolhatatlan szolgálatot nyújtanak a korszak kutatóinak és az iránta érdeklődőknek a továbbgondoláshoz, a további elemzésekhez és a még részletesebb feldolgozásokhoz. Köszönettel tartozva a szerkesztőknek és a közreműködőknek, ezért is ajánlom figyelmükbe e két lelkiismeretes s bizonnyal hivatkozási alappá váló tisztázó és tényfeltáró munkát.

Sólyom Ildikó: Összetört – szétszakadt – elillant (A Sólyom tábornok-per utóélete) c. munkáját Vargyai Gyula, az ELTE professzora, A Hadtörténelmi Levéltár katonai igazságügyi szerveinek, iratainak repertóriumát (1802–1991), valamint a katona-egészségügyi iratok repertóriumát (1740–1980) Számvéber Norbert ismertette.

A könyvbemutatót Sólyom Ildikó szavai és szavalata zárta – előadta Simonyi Imre Leckemondás című versét.

A budapesti Hadtörténelmi Levéltár és a freiburgi német Bundesarchiv-Militärarchiv a tudományos kapcsolatok előmozdítása érdekében 1978 decemberében írásbeli megállapodást kötött. Ebben mindkét intézmény vállalta, hogy egyrészt kölcsönösen tájékoztatják egymást a partnerintézményt érdeklő, elsősorban az 1871 és 1945 közötti időszakban keletkezett levéltári anyagokról, másrészt kicserélik ezen anyagokról készült segédkönyveiket és mikrofilmjeiket. E megállapodást magyar részről dr. Kun József alezredes, a Hadtörténelmi Levéltár akkori igazgatója, német részről dr. Stahl, a Német Szövetségi Katonai Levéltár akkori igazgatója látta el kézjegyével. Mint szolgálati elöljáró, a nemzetközi megállapodás létrejöttében különösen jelentős szerepet játszott dr. Liptai Ervin vezérőrnagy, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum akkori főigazgatója, illetve dr. Bőhm Jakab, a Hadtörténelmi Levéltár főlevéltárosa.

E magyar–német levéltárközi megállapodás keretében számos magyar vonatkozású, elsősorban második világháborús német katonai dokumentum került mikrofilmen és papírmásolat formájában a Hadtörténelmi Levéltár őrizetébe. Ugyancsak ez tette lehetővé, hogy 1999 nyarán a Hadtörténelmi Levéltár átadta partnerének a német 13. Panzer-Division (13. páncéloshadosztály), valamint az SS-Polizei-Regiment 1 (1. SS-rendőrezred) összesen 303 fóliónyi eredeti iratanyagát.

E tudományos együttműködést kívánta továbbfejleszteni dr. Szijj Jolán igazgató asszony, amikor 1999 őszén hivatalos freiburgi látogatása során felvetette a Hadtörténelmi Levéltár akkor megjelent, a Budapestért 1944–1945-ben folytatott harcok katonai irataiból megjelent forráskiadványának kétnyelvű (magyar és német), bővített kiadásának ötletét. A felvetést dr. Manfred Kehrig ezredes úr – Stahl úr utóda a Német Szövetségi Katonai Levéltár élén – magáévá tette, s megkezdődtek a közös publikáció munkálatai. Ennek során Kehrig úr több alkalommal Budapestre látogatott, a Hadtörténelmi Levéltár munkatársa, Számvéber Norbert pedig két alkalommal hosszabb időt töltött Freiburgban a kötet szerkesztési munkálataival kapcsolatban. A közös kiadvány végül 2003 novemberében ünnepélyes külsőségek között került bemutatásra Budapesten, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum márványtermében.

Az első közös publikáció bemutatása után a két levéltárigazgató között előzetes szóbeli megállapodás született arról, hogy az 1938 és 1944 között Budapesten tevékenykedő német, illetve a Berlinbe akkreditált magyar katonai attasék irataiból újabb kétnyelvű forráskiadvány lásson napvilágot.

A budapesti Hadtörténelmi Levéltár és a freiburgi Bundesarchiv-Militärarchiv közös gondozásában megjelent kétnyelvű kötet tulajdonképpen forráskiadvány, mégis kiemelkedik a klasszikus forráskiadványok több könyvtári polcot megtöltő halmazából, két okból is.

A hazai munkák sorában különlegesnek számít, hogy két nyelven, magyarul és németül jelent meg. A magyar történelemtudomány, nemzetközi összehasonlításban, alaposságáról ismerszik meg. Igen nagy problémát jelent azonban, hogy magyar nyelven csak kevesen olvasnak, így a magyar történelemtudomány jelentős eredményei elsősorban csupán hazánkban s legfeljebb a szomszédos országok magyarlakta területein válnak ismertté. Az angol, de főként az amerikai tömegmunkák – tisztelet a kivételnek – elárasztják Európát, sőt az egész világot nem eléggé széles körű kutatásokra alapozott, elnagyolt megállapításaikkal. S most végre egy olyan munka jelent meg a magyarországi harcok egy szakaszáról, amelyet a nyugat-európai történésztársadalom vagy érdeklődő közönség is kézbe vehet, magyar nyelvtudás nélkül.

A másik, ami kiemeli Számvéber Norbert munkáját a többi közül, a többszempontúság, illetve a „több lábon állás”. A Hadtörténelmi Levéltár főlevéltárosa ugyanis szisztematikusan összeállította az 1944–1945. évi budapesti csatában részt vett valamennyi harcoló fél, így a magyar, a német, a szovjet és a román haderő fennmaradt iratanyagát, s azokat – mintegy egymás megerősítéseként vagy épp kontrasztjaként – egyaránt beillesztette a kötetbe.

A munka törzsanyagát ezek a dokumentumértékű tervek, intézkedések, jelentések, hadinaplórészletek etc. alkotják, amelyek kronológiai rendben követik egymást. A szerkesztő – itt, ezen ismertetésben a teljesség igénye nélkül –

magyar részről a budapesti I. hadtestparancsnokság, a 10. gyaloghadosztály jelentéseire és ez utóbbi hadinaplójára; német részről a Dél Hadseregcsoport hadinaplójára, a 6. hadsereg, a IX. SS-hegyihadtest, a 13. páncéloshadosztály, a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály, az 1. SS-rendőrezred jelentéseire; magyar–német részről még a légiellátás adatait tartalmazó iratokra, a légihelyzet-jelentésekre, a budapesti légvédelmi tüzércsoport jelentéseire, magas katonai vezetők távirataira és intézkedéseire; szovjet részről a 2. és a 3. Ukrán Hadseregcsoport (engedtessék meg ezt használni a Front helyett) harcjelentéseire, harcintézkedéseire, a 46. hadsereg, a 10. gárda-lövészhadtest, a 83. tengerészgyalogos-dandár jelentéseire; román részről a 9. lovashadosztály és a 19. gyaloghadosztály hadinaplójára, harcparancsaira támaszkodik.

S hogy kerül „a csizma az asztalra”, az „engedtessék meg” egy könyvismertetésbe? A forráskiadvány szerkesztője szovjet vonatkozásban a „front” terminus technicust használja, amivel ezen ismertető írója, aki 2003. november 20-án a művet is bemutatta, nem feltétlenül ért egyet. A harcokkal egyidejűleg keletkezett iratokban és a korabeli sajtóban a hadseregeket összefogó szovjet köteléket ugyanúgy hadseregcsoportnak nevezték, mint a németekét vagy az angolszászokét. Jóllehet a hadseregcsoportnak orosz eredetiben front volt a megnevezése, ezt sem a magyar, sem a német nyelvben nem használták, mivel a front szó jelentése a magyar és a német, sőt a francia, az olasz és az angolszász szaknyelvben a hadműveleti terület részét képező arcvonalat takarta, ahol a szemben álló felek közvetlen harcérintkezése folyt. A front kifejezés hadseregcsoport-értelmezésű átültetése a magyarba a Rákosi-érában történt. A könyvet bemutató megítélése szerint – elsősorban és egyértelműen nyelvészeti okból – szerencsésebb visszatérni a hadseregcsoport megnevezés következetes használatához.

Bírálatból (?) elegendő ennyi, a Hadtörténelmi Levéltár szorgalmasan szigorú igazgató asszonya amúgy is szűkre határolt terjedelmet szabott e könyvismertetésnek, s egy katona tartja magát a parancsokhoz. Kőkeményen sokkoló, ám feltétlen javító szándékú kritikai észrevételeit mind a szakmai tartalomról, mind a szerkesztés fortélyairól négyszemközt átadta már a szerkesztőnek, jogosan dicsérő felmagasztalását pedig amúgy sem osztja meg vele – egy ígéretes fiatal történésznek sokat kell még görnyednie, hogy tovább haladhasson a tudomány csúcsainak ostromlásában, s eközben nem szabad beleesnie a legnagyobb hibába, mit tudós véthet: szürkeállományán nem hatalmasodhat el a bizakodottság, minek eddig, hál' Istennek, nyomát lelni nem lehet megnyilatkozásaiban.

A kötet dr. Szijj Jolán főtanácsos és dr. Manfred Kehrig ezredes közös előszavával indul. A Hadtörténelmi Levéltár és a Bundesarchiv-Militärarchiv igazgatója megfogalmazza a munka célkitűzését, hangsúlyozva az objektivitás fontosságát. Leírják az adatközlés és a bemutatás kizárólagos elsődlegességét, amihez – azt maradéktalanul helyeselve – e sorok szerzője teszi hozzá, hogy mindezt megítélés nélkül tárják az Olvasó elé. Csupán ő maga vetemedik egyfajta megítélésre: az előző bekezdésben.

Az előszót elemző tanulmány követi, ami némiképp szintén rendhagyó a forráskiadvány műfajában. Elhelyezése azonban mindenképpen hasznos, hiszen ösvényt mutat az Olvasónak a korabeli történések dzsungelében, főként ha az Olvasó nem tartozik a feldolgozott témát kutató szakemberek meglehetősen szűk táborához. S itt érkezünk el a kötet egyik – nem elhanyagolható – célkitűzéséhez: nem csupán a legszűkebb kutatói-szakmai csoportot célozza meg, de a történelemtanárok, a diákok és az érdeklődők széles körét is. A tanulmányt a szerkesztő egy, a Hadtörténelmi Közlemények 1999. évi I. számában megjelent szakcikk átdolgozásával, illetve továbbfejlesztésével alakította ki, s azt igen szemléletes táblázatok egészítik ki a hadműveletek szakaszolásáról, s a szemben álló felek hadrendjéről, létszámáról, illetve páncélozott harcjárművei harcértékének összevetéséről. Ez utóbbival kapcsolatban feltétlen említést érdemel, hogy Számvéber Norbert a korszak páncélostechnikájának, illetve páncélosalakulatainak és azok harceljárásainak szakértőjévé képezte magát.

A mű 1999-ben már megélt egy hazai, akkor még „csupán” magyar nyelvű kiadást. Az igazgató asszony határozta el, hogy a Hadtörténelmi Levéltár egyre ismertebbé váló kiadványsorozatát egy, a budapesti csatáról szóló forráskiadvánnyal gyarapítja, s annak szerkesztésével az akkor még „újoncnak” számító, de már ígéretes fiatal levéltárost bízta meg. Aztán azóta újabb dokumentumok kerültek a Levéltár birtokába, például – ismét a teljesség igénye nélkül – a szovjet 46. hadsereg iratanyaga, a német 13. páncéloshadosztály néhány jelentése vagy egyes román dokumentumok.

A második kiadást a fentieken túl ezen iratanyag beillesztésének igénye, illetve szükségessége is indokolta a már meglévő kötetbe. Az pedig szinte természetes volt, hogy a „sikeres csapaton nem célszerű változtatni” elv alapján az újabb kiadás szerkesztését is Számvéber Norbertnek kellett magára vállalnia. Következett az újabban feltárt vagy a levéltárba került dokumentumok feldolgozása, időt és fáradtságot nem kímélve, a levéltár „poros” raktáraiban, kis olvasólámpás, meghitt kutatóhelyiségében vagy szemrongáló mikrofilm-olvasója előtt; majd a szerkesztés az otthonos levéltári kuckóban, a modern tudomány egyre nélkülözhetetlenebb elektronikus kábítószere, a számítógép vibráló monitora előtt.

S ha már a könyvismertetés írója megítélésre vetemedett, engedtessék meg neki, hogy elkövesse a sorok közül való kiszólás vétségét is. A kötet szerkesztője, Számvéber Norbert korábban tanítványa volt. Kísérte szakmai fejlődését, örömmel nyugtázta, hogy utolérte, s most már boldogság tölti el lelkét, hogy sikerült túlszárnyalnia egykorvolt mesterét. Végszavaként hasonló érzést kíván minden középkorú és idősebb kollégájának, hiszen ebben látja a magyar (történelem)tudomány jövőjének – egyik – zálogát.

A Hadtörténészek Nemzetközi Szervezete 2003. augusztus 10. és 16. között tartotta évenkénti, sorban XXIX. kongresszusát Bukarestben.

A hatnapos rendezvényt a Román Köztársaság Nemzetvédelmi Minisztériuma felügyelete alatt működő Hadtörténeti és Védelmi Politikai Tudományok Intézete szervezte meg. A kongresszus első munkanapján került sor a Katonai levéltári szekció ülésére, amelynek témája a háborúk és a média kapcsolata volt. Az ülést a Nemzeti Katonai Klub dísztermében prof. Rudolf Jaun elnök vezette. A tanácskozáson Németország, az Egyesült Államok, Finnország, Görögország, Kanada, Magyarország, Marokkó és Románia katonai levéltárainak képviselői vettek részt.

A tanácskozás első felében elsőként Jaun elnök úr összegezte a múlt esztendei, Norfolkban megrendezett konferencia tapasztalatait. Ezt követően dr. Christoph Tepperberg udvari tanácsos úr, a Bécsi Hadilevéltár igazgatója távolléte miatt a cs. és kir. Sajtófőhadiszállás működéséről és fennmaradt irattáráról készült előadását olvastam fel, amely teljes körű képet adott az első világháború során fennállt központi haditudósítói szerepet betöltő szervezetről. Kötelékében olyan neves írók, festők dolgoztak, mint Molnár Ferenc, Jászi Oszkár, illetve Oskar Kokoschka.

Az előadást követően elhangzott kérdésekre az ülésen szintén részt vett dr. Balla Tibor hadtörténész kollégámmal közösen próbáltunk meg kielégítő válaszokat adni.

A második előadást a Görög Katonai Levéltár munkatársa, Dimitriou asszony tartotta A balkáni háborúk és a média címmel. A referátum a témával kapcsolatos, a Görög Katonai Levéltárban található irategyütteseket mutatta be.

Ezzel befejeződött az első, délelőtti ülés, amelynek résztvevői a Katonai könyvtári szekció tagjaival közös ebéden vettek részt a román Nemzeti Katonai Klub épületében.

A második, délutáni ülésszak keretében a résztvevők dr. Robin Higham professzor titkári megbízatásának lejárta miatt megválasztották az új titkárt dr. Christoph Tepperberg udvari tanácsos személyében. Ezután a küldöttek rövid tájékoztatást adtak levéltáraik helyzetéről, gondjaikról és eredményeikről.

Befejezésképpen megtudhattuk, hogy a 2004-ben rendezendő konferenciának Marokkó fővárosa, Rabat ad otthont, s ez a konferencia a háborúk és a gazdaság összefüggéseivel kíván foglalkozni.

A Hadtörténelmi Levéltár mint állami szaklevéltár jelenleg önálló igazgatóságként a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum elnevezésű közgyűjteményi, tudományos katonai intézmény része.

Az 1918-ban megalakult Hadtörténelmi Levéltárat 1950-ben a Magyar Országos Levéltárral és a területi állami levéltárakkal együtt a közlevéltárak közé sorolták, majd az 1969. évi 27. sz. törvényerejű rendelet értelmében állami szaklevéltárrá minősítették. Ezt erősítette meg a jelenleg is hatályos 1995. évi LXVI. tv., a levéltári törvény – így a Hadtörténelmi Levéltár ma is állami közlevéltár (tegyük hozzá, hogy az ország legnagyobb közlevéltára). Fenntartója a Honvédelmi Minisztérium.

A levéltár feladata a katonai múlt, a magyar hadtörténelem írásos emlékeinek gyűjtése, megőrzése és a kutatás számára használhatóvá tétele. Emellett élő levéltárként folyamatosan átvette, s napjainkban is átveszi a Magyar Néphadsereg, illetve a Magyar Honvédség levéltári megőrzésre kijelölt maradandó értékű iratait (őrzésében jelenleg mintegy 6800 iratfolyóméternyi iratanyag, 15 ezer tekercs mozgófilm és 8 millió mikrofilmfelvétel van).

A Hadtörténelmi Levéltár őrzésében lévő iratanyagok megközelítőleg egyharmada élő levéltártesthez tartozik. Az 1945 utáni hadsereg – magyar demokratikus hadsereg, Magyar Néphadsereg, Magyar Honvédség – iratai a HM HIM Központi Irattárból kerültek és kerülnek Levéltárunkba – többnyire a keletkezés évétől számított 15 év elteltével. A történelmi közelmúlt ezen iratainak összterjedelme megközelíti a 2100 ifm-t, ami a Levéltár legkiterjedtebb irategyüttesévé teszi az 1945 utáni gyűjteményt.

A leegyszerűsítve csak néphadseregi anyagnak nevezett 1945 utáni fondok az általánosan elfogadott szakmai tektonika szerint fondfőcsoportokba sorolhatók, hasonlóan a „civil” levéltárak gyakorlatához. Az egyéb állami és önkormányzati levéltáraktól eltérően azonban a fondfőcsoport-tagolás – épp a Hadtörténelmi Levéltár szaklevéltári jellegéből és gyűjtőterületének az egész országra való kiterjedéséből adódóan – eltér az általánosan alkalmazott és követett beosztástól, ami a Magyar Országos Levéltár rendszerét tekinti alapnak. Nálunk az össziratanyag 13 fondfőcsoportban nyert elhelyezést, ebből hat (VIII–XIII.) fedi le a néphadseregi fondképzők levéltári iratait. A tagolás elsősorban szervtipológiai szempontok alapján történt meg:

– VIII. fondfőcsoport: országos katonai hatóságok (HM, MNVK, hadtápszolg.) iratai,

– X. fondfőcsoport: egészségügyi szolgálat (kórházak, üdülők) iratai,

– XI. fondfőcsoport: igazságügyi szervek (ügyészségek, bíróságok) iratai,

– XII. fondfőcsoport: tanintézetek iratai (Kossuth Akadémia, tiszti iskolák, ZMKA, főiskolák stb.),

A felsorolt hat fondfőcsoport összesen 1506 fondra tagolódik (fondcsoportok kialakítására a Hadtörténelmi Levéltárban nem került sor). A fondok döntő többsége középszinten rendezett, a kutatást áttekintő raktári jegyzékek, összevont mutatókönyv, ill. cédulakatalógus segíti. Az 1960-as és ’70-es évek iratainak legnagyobb része mikrofilmmásolatban is megtalálható, jelenleg az 1960 és 1967 közötti iratok csak mikrofilmen kutathatók. Az elkészített negatív mikrofilmlapokat – mint biztonsági tartalékot – különálló vidéki raktárban őrizzük.

Ami az iratok évkörét illeti, általánosan elmondható, hogy az 1978-cal, mint utolsó évvel zárul le. Néhány egyedi fond és a bírósági iratok esetében ez alól akad kivétel, legtöbb fondképzőnk későbbi iratai azonban még a HM HIM Központi Irattárban találhatók és – az általános jogszabályi irányelvek betartása mellett – ott is kutathatók. Igaz ugyan, hogy a levéltári törvény alapján már a nyolcvanas évek közepén keletkezett maradandó értékű katonai iratoknak is a levéltári raktárakban lenne a helyük, elhelyezési kapacitásunk azonban véges, férőhelyeink beteltek. Ennek a problémának a megoldására a Levéltár már megtette a kezdeti lépéseket, s a raktárhelyiségek bővítése, esetleg új raktárhelyiség(ek) kialakítása a közeljövő fontos feladatát képezi.

A néphadseregi iratanyag részben a „civil” levéltárakban is őrzött iratanyagokhoz hasonló jellegű és típusú iratokat, részben azonban csak a Hadtörténelmi Levéltárban található, kifejezetten a hadsereg mindennapjaira, a társadalomban mindig valamilyen formában elkülönült katonai életre jellemző egyedi iratokat foglal magába. Másképpen fogalmazva, a polgári levéltárak gyűjtőkörébe tartozó iratképző szervtípusok közül számos elem megtalálható nálunk is: minisztérium, minisztériumi szervek, bíróságok, helyi hatóságok iratai (ezek a helyi hatóságok azonban a katonai igazgatás helyi szerveit jelentik: városi, megyei, járási stb. kiegészítő parancsnokságokat és így tovább), kórházak iratai, de ezzel együtt is a sajátosan egyedi katonai iratképzők dominálnak Levéltárunkban (alakulatok saját parancsai, ügyviteli jellegű iratai; hadműveleti tervek, katonai térképek, hadgyakorlatok)!

Külön gyűjteményes fondot képez egy sajátos iratcsoport: az ún. néphadseregi Tanulmánygyűjtemény, amely nem más, mint egy hadsereg-történeti összefoglalókat és csapattörténeteket, valamint egykori katonák visszaemlékezéseit tartalmazó, szekunder forrásokból álló, elkülönítetten kezelt levéltári egység.

Az iratok nyelve többnyire a magyar, kivéve a külföldi, zömmel a Varsói Szerződés tagállamainak katonai vezetőivel folytatott levelezést, ami általában orosz nyelven zajlott. Szerencsére az oroszul esetleg nem tudó kutatóknak vagy levéltárosoknak sem kell „megijedniük”, mert a raktári egységekbe lefektetve, szinte minden esetben követi a magyar nyelvű egykorú fordítás az orosz példányt.

Az általunk őrzött iratok többsége keletkezésekor minősített (titkos, szigorúan titkos stb.) jelzésű, katonai és szolgálati titkokat tartalmazó irat volt. Ezeket a minősítéseket azonban az elmúlt évtized során a titokgazda törölte, az illetékes szervek pedig hatályon kívül helyezték a korábbi, kutatási korlátokat felállító rendelkezéseket is. Ezek révén a Hadtörténelmi Levéltár a kilencvenes évek folyamán – a közérdekű információkhoz való hozzáférés alkotmányos alapkövetelményét szem előtt tartva – egy, a korábbinál lényegesen nyitottabb levéltárrá vált, korábbi hadseregbeli „elzárkózása” és „belterjessége” szerencsére megszűnt. Mindezek egyenes következményeként ma már az ország egyik leglátogatottabb levéltára vagyunk, kutató- és ügyfélforgalmunk évről évre növekszik.

Végezetül néhány szóban tekintsük át azt a folyamatot, amelynek eredményeképp a katonai iratképzőktől a Hadtörténelmi Levéltárba kerül az irat: vagyis a gyűjtőterületi munka néhány egyedi, csak a Hadtörténelmi Levéltárra vonatkozó jellegzetességét, ami a Néphadsereg és a Honvédség irataira is vonatkozik!

A katonai iratok iktatásáért, megőrzéséért, irattári terv szerinti kezeléséért az egyes alakulatok, parancsnokságok ügyviteli szervei, irodái a felelősek. Ezek tevékenységét a HM Információs és Dokumentumvédelmi Főosztály ellenőrzi. A főosztály hatásköre kiterjed az ügyviteli, titokvédelmi és adatvédelmi jogszabályokban előírtak betartásának és érvényesülésének ellenőrzésére. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a főosztály tevékenysége valójában felér egy szervellenőrzéssel. Ezt azért fontos megemlíteni, mert látnunk kell, hogy a Hadtörténelmi Levéltár gyűjtőköri szerveinek iratkezelését nem a Levéltár ellenőrzi – eltérően a MOL és az önkormányzati levéltárak gyakorlatától –, nem is a már fentebb említett Központi Irattár, hanem egy HM-en belüli miniszteriális szerv.

Az ügyviteli célú – irattári tervben előírt, általában ötéves – megőrzés után az iratképző szervek irataikat átadják a Központi Irattárnak. Ez az intézmény a hadsereg „fő irattározója”: itt történik a selejtezés. A Hadtörténelmi Levéltár minden, az 1945 utáni nyílt levéltártesthez tartozó, illetékességből átvett iratát az Irattártól kapja meg – az egyetlen kivételt a katonai bíróságoknál keletkezett periratok képezik, amelyeket közvetlenül a bíróságoktól veszünk át –, s mindegyiket egy már befejezett selejtítés után! A levéltárosok tehát nálunk nem mennek ki az iratképzőkhöz és nem is selejteznek! Ez adja a rendszer egyedi mivoltát, ami – tegyük hozzá – lényegében a hatályos jogszabályokba ütköző gyakorlat, hiszen mind a levéltári törvény, mind pedig a 10/2002 (IV. 13.) NKÖM-rendelet a közlevéltárak feladatává teszi a köziratok iratkezelésének ellenőrzését az iratképzőknél, valamint a selejtezések és a selejtezési jegyzőkönyvek ellenőrzését, jóváhagyását.

A klasszikus levéltárosi gyűjtőterületi munka fent vázolt intézményi megkettőződése a levéltári szakfelügyelő figyelmét is felkeltette, aki 2002-ben kelt jelentésében javasolta a fenti szisztéma megváltoztatását, mint ahogy ezt a nemkívánatos jelenséget már évek óta sérelmezi.

A Hadtörténelmi Levéltár gyűjtőterületi munkájának egy másik, az előbbinél kétségkívül kisebb volumenű, de egyáltalán nem elhanyagolható területe a magánszemélyektől, a katonai szervektől történő vásárlás, letéti megőrzésre való átvétel, illetve az iratanyag ajándékozás útján történő gyarapítása. Az elmúlt három évben (2000–2002) a Levéltár őrizetében lévő gyűjtemény összesen 47 iratfolyóméternyi iratanyaggal, 1323 tekercsnyi mozgófilmanyaggal, 95 kazettát kitevő videoanyaggal és mintegy 230 lapnyi mikrofilmmel gyarapodott a fentebb taglalt tevékenységek eredményeképpen.

Az elmúlt évben a korábban kialakított és jóváhagyott koncepciónak megfelelően folytattuk a Magyar Néphadsereg története 1960 és 1990 közötti időszakáról a személyes visszaemlékezések gyűjtését. A 2000 és 2002 közötti időszakban a legmagasabb szintű honvédelmi, katonai vezetésre, a vezető tábornokokra, az alapvető szolgálati ágak és a haderőnemek vezetőire koncentrálva szerveztük meg a kerekasztalbeszélgetés-sorozatot. A munka eredményeit a 2002. július 12-én megtartott záró konferencián értékeltük.

2003 évben a HM Oktatási és Tudományszervező Főosztállyal és a HVK Személyügyi Csoportfőnökséggel együttműködve végeztük a Magyar Néphadsereg történetével összefüggő kerekasztal-beszélgetések szervezését, szakmai interjúk és visszaemlékezések gyűjtését, feldolgozását, archiválását.

Célunk 2003-ban is változatlanul az volt, hogy összegyűjtsük a Magyar Néphadsereg egykor volt magas szintű párt-, állami és katonai vezetőinek, magasabb parancsnokainak visszaemlékezéseit, hogy birtokunkba kerüljenek mindazok a személyes élmények, emlékek, amelyek a történelmi események sodrában születtek és megmaradtak.

A 2003. évre betervezett feladatokat végrehajtottuk. Az év során fő feladatunknak tekintettük:

– a Magyar Néphadsereg környezete, a hadsereg feladatait, erőforrásait és tevékenységét meghatározó intézményrendszer fő elemeinek feltérképezését,

– csapatparancsnokok megszólaltatását és tapasztalataik szembesítését a Néphadsereg vezetőinek emlékeivel.

A program irányítója, felelőse a levéltárigazgató. A feladatok végrehajtásában 5 fő vett részt:

– Szekeres István: az MN története szakanyagainak tanulmányozása, a beszélgetések szakmai tartalmának előkészítése, a beszélgetések vezetése, az elkészült anyagok archiválása,

– Mónus Miklós: közreműködött az interjúk és kerekasztal-beszélgetések levezetésében és az elkészült anyagok lektorálásában,

– Mándi Tibor: a névjegyzék és a részt vevő személyek pontosítása, az életutak főbb jellemzőinek összegyűjtése, a lektorálás segítése,

– Ehrenberger Róbert: részvétel a beszélgetések levezetésében, valamint a kép- és hangrögzítés működtetése,

Az év során 8 témakörben szerveztünk és folytattunk kerekasztal-beszélgetést, illetve a beszélgetéseket kiegészítő két személyes interjút készítettünk. A beszélgetésekre a Magyar Néphadsereg egykori vezetői közül 41 főt hívtunk meg, közülük 28 személy vett részt a rendezvényeken.

A beszélgetésen a VSZ parancsnokságán, törzsében, valamint a technikai testületben szolgált tábornokok vettek részt. A résztvevők által érintett kérdések:

– a VSZ célja, funkciója, az EFE-EFEF működése, döntési, vezetési rendje,

– Magyarország, az MN mozgástere, a magyar képviselők szerepe, jog- és hatásköre, lehetőségei,

– politikai, katonai, tudományos és technikai együttműködés, emberi kapcsolatok a szövetségben,

A beszélgetésen a KAO Honvédelmi Alosztályának egykori munkatársaiként szolgálatot teljesítő katonák vettek részt. A beszélgetés fő kérdései:

– a Honvédelmi Alosztály szerepe, hatásköre, katonai és/vagy pártszerv, katonák és/vagy pártmunkások,

– a honvédelem súlya, a hadsereg, a katonák megítélése a pártvezetésben.

A kerekasztal-beszélgetés témájához kapcsolódik Györgyi Béla altábornaggyal, a Néphadseregi Pártbizottság volt első titkárával készített életútinterjú.

A beszélgetésen a Minisztertanács Honvédelmi Bizottságában, az Országos Tervhivatalban és a Pénzügyminisztériumban szolgálatot teljesített tábornokok vettek részt. A kerekasztal-beszélgetés fő kérdései:

– a kormányzat szerepe a honvédelmi politika alakításában, feltételeinek meghatározásában és biztosításában,

– a központi és a területi állami szervek közreműködése az országvédelem feladatainak meghatározásában és végrehajtásában,

– hadiipar, hadszíntér előkészítés, tartalékolás, országmozgósítás,

A kerekasztal-beszélgetésen az MN Személyügyi Főcsoportfőnökségének számos egykori vezetője vett részt. A beszélgetés fontosabb kérdései:

– az MSZMP káder- és személyzeti politikájának jellemzői és érvényesülése az MN-ben,

– a vezető-kiválasztás, az előmenetel rendszere, minősítés, értékelés, képzés, továbbképzés, állomány- és rendfokozati arányok,

– a személyi állomány szolgálati és életkörülményei, jövedelmi viszonyai, elismerései,

A kerekasztal-beszélgetésen az MN egészségügyi szolgálatának egykori vezetői vettek részt. A beszélgetés főbb kérdései:

– a katonai orvoslás specifikumai, kapcsolatai, viszonya az orvostudománnyal, az állami egészségüggyel,

– a hadtudomány és a katonaorvosi tudomány, a hadsereg és az egészségügy viszonya, kölcsönhatása,

– a katonai egészségügy káderhelyzete, utánpótlás, képzés-továbbképzés, tudományos teljesítmények, presztízs,

A kerekasztal-beszélgetés témájához kapcsolódik egy életútinterjú dr. Farkas József orvos vezérőrnaggyal, az MN volt fősebészével.

A kerekasztal beszélgetésen több tudományos terület katonatudósai vettek részt. A beszélgetés fő kérdései:

– az MN tudományos életének kibontakozása, intézményei, fórumai, feltételei,

– a hadtudomány helye, szerepe, elismertsége a hazai és a nemzetközi tudományos életben,

– magyar hadtudomány és/vagy szovjet adaptáció, a magyar katonai gondolkodás,

A kerekasztal-beszélgetésen a katonai felderítés és a katonadiplomácia területén szolgált tábornokok vettek részt. A beszélgetés fő kérdései:

– az MN nemzetközi katonai kapcsolatainak meghatározó tényezői, prioritásai,

A kerekasztal-beszélgetésen a Magyar Néphadseregben magasabbegység-parancsnoki beosztást betöltött tábornokok vettek részt. Fő kérdések:

– az MN fejlődésének hatása a csapatok feladataira, a szolgálati viszonyokra,

– a feladatok és a feltételek viszonyának alakulása a csapatok életében,

– a személyi állomány szolgálati és életkörülményei, a helyőrségi élet jellemzői,

Tizedik alkalommal rendezték meg az Európai Kulturális Örökség Napját. Országszerte huszonhét intézmény nyitotta meg ismét kapuit, illetve lehetett sétát tenni szakemberek vezetésével, pl. az Andrássy úton, a Műegyetemvárosban, a budai Várban vagy a Tabánban. Az idei nyílt napokat Zsolnay Vilmos alakja köré szervezte a Kulturális Örökség Hivatala a majolikagyáros 175. születésnapja alkalmából.

A rendezvénysorozaton az idén immár harmadik alkalommal fogadta az érdeklődőket a Hadtörténelmi Levéltár.

Mikor alakult meg az állandó hadsereg? Miért volt a Monarchiának három hadserege? Miben állott Kossuth és Görgei vitája? Mennyi az a 7 kilométernyi iratanyag, amelyet őrzünk? Miért csak 1918-ban alakult meg a Levéltár? Kérdések, amelyeknek elhangzását természetesnek éreztük a látogatóktól, az érdeklődőktől, akik talán már tudják, mi az a levéltár.

Azután minden másképp alakult. A nyitás utáni néhány perces várakozás, ekkor még nem tudtuk, de később vihar előtti csendnek bizonyult. Egy kedves idős hölgy volt az első látogató, aki elmondta, hogy a világháború alatt pár évet a Ludovika Akadémián dolgozott, és amikor nyugdíjba készülődött, nem hitte, hogy ezeket az éveket igazolni fogják számára. Levéltárunkból azonban megkapta a szükséges tanúsítványt, amiért a mai napig nagyon hálás, és amint felfedezte az újságban nyitvatartási időinket, rögtön elhatározta, hogy megnézi magának a helyet.

Majd bekövetkezett az, amire nem számítottunk. A Kapisztrán térre ugyanis a Nagycsaládosok Országos Egyesülete a családosok részére szervezett találkozót. Itt a várbeli egyéb rendezvényekre is felhívták a figyelmet, ezek sorában a Hadtörténelmi Levéltár nyitva tartására is. A legtöbb család számára nyilván a Levéltár csak egy helyet jelentett, ahol el lehet ütni egy kis időt az egész napos itt létük alatt, és még a mellékhelyiséget is lehet használni. (Több látogatónak ez volt az egyetlen célja, amiért bejöttek, de azért illendőségből végighallgatták háziasszonyi minőségben elmondott bevezetőmet.)

A 15-20-25 fős, többgyermekes csoportok alig fértek be kis kutatószobánkba. Sokan közülük a fővárosban is most jártak először, nemhogy egy levéltárban. Így szó sem volt érdeklődő kérdésekről, bő magyarázatokról, csak arról, hogy néhány szóban elmondjam, valamiképp érzékeltessem, hol vannak egyáltalán, és annak is örültem, ha a többség érdektelenségét legalább egy picit sikerült megtörni.

A szeptemberi „vénasszonyok nyarának” szombatján a térről nemcsak a nap melege áramlott be a nyitott ablakokon, hanem a Vitéz László bábjáték hangjai is, amely a kis gyerekeket sokkal jobban érdekelte, és nagyokat kuncogtak előadásom alatt, míg az anyukák megpróbálták lepisszegni őket. Azután amikor elkezdődött az épület előtt a huszárok zenés felvonulása, megadtam magam, meg a hangom is. Gyorsan áttoloncoltam mind a 23 embert egy csendes raktárrészbe, bízva munkatársaim segítőkészségében. Ám az a pont is elkövetkezett, amikor lelkileg is összetörtem. Egy aránylag kisebb csoportnál sikerült szépen felépített bevezetőmet végig elmondani, és úgy éreztem, ezekután semmi kétség nem maradt senkiben, hol is járnak, mi a katonai levéltár. Egy kedves vidéki néni jött oda hozzám, aki addig lelkesen bólogatott minden mondatomra, és felajánlotta postaforgalmit végzett unokájának a munkáját, mint aki nagyon ügyesen tud leveleket szortírozni.

Természetesen most is voltak visszatérő vendégeink, humoros jelenetek és valódi érdeklődés is. Egy bácsi csak azért akart bejönni, hogy innen nézze meg a Dunát. Egy másik idősebb úr megkérdezte, vannak-e itt falfestmények, ha nincs, nem is érdekli tovább a dolog. Egy hölgy kezében a budai várnegyedről összeállított kérdőívvel jött oda hozzám, és kért, hogy gyorsan segítsek neki kitölteni, mert rögtön le kell adnia, és még egyetlen kérdésre sem tudott válaszolni. Egy másik hölgy kedvesen aziránt érdeklődött, hogy télen mit szoktunk csinálni, miután igencsak fázott raktárainkban, és nehezen hitte el, hogy mi télen is ott dolgozunk. Két fiatalember viszont azt nem hitte el, hogy az elébük rakott Horwatinovity kapitány levele magyar nyelven íródott. Voltak nagyon érdeklődő látogatók – Bonhardt Attila kollégánk legnagyobb örömére –, akik töviről hegyire megnéztek és elmagyaráztattak mindent. És voltak visszatérő vendégeink, mint az a fiatalember, aki azért jött vissza lelkesen, mert tavaly nem sikerült mindazt megnéznie, amit szeretett volna. A Levéltár életében első alkalommal egy vak fiatalembert is üdvözölhettünk, aki édesanyja segítségével járta végig raktárainkat. Neki – kivételesen – megengedtük, hogy megérintse az iratokat, így legalább annyi tapasztalatot szerezhetett, hogy a különböző korokban mennyire más papírt használtak.

Egy idő után már a látogatók számolását is feladtam. Két „ajtónálló” munkatársam 256-ig jutott el, amelyben nincsenek benne a gyerekek. Én biztosan ennek a dupláját éreztem a hangszálaimban és a lábamban. Amikor délután 4 óra körül lerogytam egy kis pihenésre, már arra sem volt erőm, hogy azt mondjam: nagyon elfáradtam.

Turisták könyvet olvasva egy épület előtt vagy térképet böngészve egy utcasarkon. Ugye, milyen ismerős a kép? Látjuk itthon, és mi magunk is ilyenek vagyunk külföldi utazásaink során. Megismerkedni egy ország történelmével a helyszínen, megnézni városainak kialakítását, megcsodálni épületeinek stílusát – megszoktuk már, de gondolunk-e eközben azokra az emberekre, akik mindezt létrehozták, akik akkor és ott sétáltak az utcákon, akik nyomot hagytak valamilyen módon, vagy egyszerűen csak ott éltek? Levéltárunk munkatársainak Prágában tett látogatására emlékezve, én róluk szeretnék egy-két szót ejteni.

Bertramka-villa, ahol kedvenc zeneszerzőm, W. A. Mozart (Salzburg, 1756. 01. 27.– Bécs, 1791. 12. 05.) gyakori prágai látogatásai során általában megszállt a Dušek család vendégeként. Mozart, aki 36 évnyi rövid élete során remekművek egész sorát (626) komponálta. L. da Ponte szövegkönyve alapján, a frissen modern nagyvárossá (1784. 5 részből) egyesült Prága számára komponálta a Don Giovanni című operáját. Állítólag a kertben fejezte be operája utolsó taktusait is. Az épületben ma Mozart Emlékmúzeum működik, XVIII. századi bútorokkal, csembalóval és zongorával, amelyeken talán a zeneszerző is játszott. A Don Giovannit 1787. október 19-én mutatták be a Birodalmi Színházban. Ma Tyl Színház a neve, és a Karolínum mellett található a Železna utcában. A színháznak 1813 és 1816 között egy másik nagy zeneszerző, Karl Maria von Weber (Cutin, 1786. 12. 18 – London, 1826. 06. 05.) volt az igazgatója. Az operát mind a mai napig folyamatosan játsszák Prágában, most marionett figurákkal keltve életre a történetet.

A Szent Vitus székesegyház tervét Arrasi Mátyás készítette 1334-ben az észak franciaországi katedrálisok mintájára. Halála után Peter Parler vette át a munkát, még idejében, hogy némi módosítással a késő gótika egyik legszebb belső terét hozza létre. (A székesegyház építése a huszita felkelés miatt félbeszakadt, csak a XIX. században folytatták neogótikus stílusban). Parler műhelye feloszlott, de tagjai elvitték stílusát Európa más államaiba, ezt láthatjuk pl. az ulmi székesegyházban, a landshuti Szentlélek templomban vagy a salzburgi ferences templomban.

Szent Vitus székesegyház – Zsigmond kápolna. Bár a kápolnát Szent Zsigmondról nevezték el, itt alussza örök álmát Erdély hányatott sorsú fejedelme, Báthori Zsigmond (Várad, 1573 – Prága, 1613. 03. 27.), aki élete utolsó több mint tíz évét töltötte Csehországban. A vesztett mezőkeresztesi csata (1596. 10. 26–29.) után mondott le trónjáról, és adta át Erdélyt I. Rudolfnak. Cserébe Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségeket kapta meg. 1598-ban azonban visszatért, és újra fejedelemmé választatta magát. A következő év márciusában azonban a török megtorló hadjárata miatt és a Béccsel folyó eredménytelen alkudozásokon elkeseredve, a fejedelmi trónt a Habsburgok és a rendek háta mögött átjátszotta unokatestvére, Báthori András warmiai (Lengyelország) püspök javára. Az ő halála után immár harmadszor is visszatért a fejedelmi székbe, 1601. február 4-én. A Basta generális és Mihály havasalföldi vajda egyesített seregeitől elszenvedett goroszlói veresége (1602. 08. 03.) már végleg országa elhagyására kényszerítette. Rudolf császár még megpróbálta 1606-ban Bocskai ellen felhasználni, de mivel erre nem vállalkozott, 1611-ben felségárulás címén 14 hónapra a Hradzsinba zárták. Művelt, több nyelvet beszélő, művészeteket kedvelő reneszánsz uralkodó volt, akinek megítélése mind a mai napig igen vitatott.

A Nemzeti Múzeumtól negyedórányi járásra kedvenc irodalmi művem színhelye, a „Kehelyhez” címzett kocsma történelmi-irodalmi zarándokhelynek tekinthető. Ez volt a helyi kutyakereskedők és köztük Svejk törzshelye, innen indult a háborúba derék katonánk, ahogy Jaroslav Hašek (Prága, 1883. 04. 30. – Lipnice, 1923. 01. 03.) elmeséli nekünk. Hašek, a prágai bohémvilág egyik központi figurája szintén volt kutyakereskedő, majd 1915-ben beállt katonának. A következő évben a cseh légióban harcolt, 1918-ban átállt a Vörös Hadsereghez. Két év múlva tért haza, Lipnicén telepedett le. Regényének írása közben halt meg. Az Osztrák–Magyar Monarchia országait bejárva, Magyarországról is írt, ezeket az elbeszéléseket 1954-ben jelentették meg először hazánkban „a Balaton partján” című kötetben.

Az 1391-ben épült Betlehem-kápolna a város középkori történelmének egyik legfontosabb épülete. Husz János (Husinec, 1369, 1373/?/ – Konstanz, 1415. 07. 06.) 1402-től prédikátora volt a templomnak a prágai egyetem tanári állása mellett. Annyira szívén viselte az imaház sorsát, hogy még a konstanzi börtönben raboskodva is aggodalommal figyelmeztette híveit, hogy vigyázzanak jól a „jászolra”. John Wyclif egyházi reformköveteléseit összekötötte a cseh nemzeti érdekek védelmével, a cseh anyanyelvű kultúra szabad fejlődési lehetőségeiért folytatott harccal. Mint a prágai egyetem rektora sikeres mozgalmat indított az iskola cseh jellegének biztosítására. A német tanárok 1409-ben tiltakozásul diákjaik nagy részével együtt kivándoroltak, és megalapították a lipcsei egyetemet. Tanításának forradalmi jellege abban állt, hogy azt vallotta: minden hatalom elveszti jogát, ha megszegi az isteni törvényt. Cseh istentiszteleti nyelv bevezetését is megkezdte. Ez, valamint cseh nyelven írott munkái irodalmi szintre emelték a nyelvet. Prédikációiban az egyházi birtokok felosztását hangoztatta, fellépve ezzel a gazdag német papság ellen. 1410-ben kiközösítették az egyházból, két év múlva Prágát is el kellett hagynia. A következő évben zsinatot hívtak össze Prágában tanításai visszavonására, amely azonban eredmény nélkül zárult. Egy év múlva ismét erre kényszerítették, most már a konstanzi zsinaton. Mivel itt sem volt erre hajlandó, máglyahalált halt. Konstanzból írott leveleivel megteremtette a cseh episztola irodalmat.

Nem épület, hanem egy utca őrzi Jeszenszky (Jessenius) János (1566–1621.) magyar tudós nevét. A Turóc megyei nemes Wittembergben tanul, majd Páduában Vesalius követőinek tanítványa lesz. A lutheránus szász fejedelmi udvar orvosa, 1594-től a wittembergi egyetem anatómiai és sebészeti professzora. Az ő nevéhez fűződik a prágai egyetemen az első emberi boncolás 1600-ban. Számos új felfedezést tett az emberi testtel kapcsolatban, például a szemlencse leírása, amely alapján Kepler a lencsék fénytörésén alapuló új optikai elméletét kidolgozta. Habsburg (II.) Mátyás udvari orvosaként szolgált Bécsben, de 1616-ban visszatért Prágába, ahol az egyetem rektoraként a Habsburg-ellenes függetlenségi mozgalomban vett részt. 1618-ban a Frigyes pfalzi választófejedelem pártján álló cseh rendek Pozsonyba küldték, hogy a magyar országgyűlésen megnyerje a rendek támogatását. Forgách Zsigmond nádor azonban elfogatja (július 3.) és Bécsbe viteti, ahol 22 heti fogság után azzal az ígéretével engedték szabadon, hogy nem fog a császári ház ellen működni. A legenda szerint megjósolta Mátyás márciusi (1619. 03. 20.) halálát. Ő sem élte sokkal túl uralkodóját, mert felségárulással perbe fogva, 1621. január 21-én a Prága piacán felállított vérpadon fejezte be életét. Orvostörténeti munkái mellett vallásbölcselettel is foglakozott és történeti műveket is írt. Magát mindig „eques hungaricus”-nak nevezte.

Miről mesél a város egyik központja, a Károly híd? Vajon azokról a kőszentekről, akik a korlátján állnak? Szepsi Csombor Mártonnak biztosan nem, hiszen 1618-ban így emlékezik meg róla: „Ily közbeszéd vagyon felőle, hogy a hídon soha úgy ember által nem mehet, hogy ez három közül valamelyiket rajta nem találná, vagy fehér lovat, vagy kurvát, vagy pedig barátot”.

Az Óvárosi városháza mindenképpen azokat a polgárokat juttatta eszembe, akik függetlenségük kifejezésére meg akarták építeni, ám a hatalom ezt sokáig nem engedte. Végül Luxemburgi János úgy engedélyezte építését, hogy csak a borból befolyt adót lehet ehhez felhasználni. A derék prágai polgárok pedig hazafiúi érzületüktől hajtva igen gyorsan összeitták az épület árát.

A Károly Egyetem Bölcsészkara évszázadok óta a politikai csatározások és a cseh nemzeti ellenállás színtere volt. A mindenkori hatalommal való szembenállás jelképe. Az előtte álló teret Jan Palachról († 1969.) nevezték el.

Az emberi nemnek sajátja, hogy nemcsak alkotni tud, hanem pusztítani is. Ezt mutatja a szegény dodó galambnak a Strahovi kolostor egyik vitrinjében látható összeaszott példánya. A Mauritius szigetén élt galambról (Raphus cucullatus) először 1505-ben adtak hírt a szigetet felfedező portugál hajósok. Ez a nagy testű, 20-25 kg súlyú röpképtelen madár könnyű prédája lett nemcsak a friss húsra éhező hajósoknak, hanem az általuk behurcolt patkányoknak és a betelepített disznóknak is. A XVII. század végére sikerült is kipusztítani. Így az elsők egyike lett azon állatfajoknak, amelyek áldozatául estek az emberek féktelen pusztítási őrületének. Még inkább ezt példázza a XVI. században épült Pinkas zsinagóga épülete. 1938-ban a bevonuló német csapatok a város zsidó lakosságának 90%-át kiirtották. 80 000 cseh és morva zsidó neve szerepel a zsinagóga kőtábláján, akik a II. világháborús holocaust áldozatai voltak.

A tavalyi évhez hasonlóan 2003 őszén is „felkerekedett” a Levéltár, hogy új ismereteket és tapasztalatokat szerezzen külföldön. A 2002-es kárpátaljai élmények után úgy gondoltuk, folytatjuk kellemes körutazásunkat az egykori k. u. k. Monarchia területén. Idei célvárosunk ugyanis Prága volt, Csehország fővárosa, amit – talán nem vagyok túlságosan elfogult – egyszerűen nem lehet megunni!

A fárasztóan pihentető utazásra az ősz második hónapjának első „hosszú hétvégéjén”, október 3-a és 6-a között került sor. Péntek kora hajnalban szálltunk buszra még meglehetősen álmosan és üres gyomorral (alvás- és táplálékigényét ki-ki igényei szerint menet közben pótolhatta). Zökkenőmentes utazás és gyors határátkelések után a kora délelőtti órákban érkeztünk meg a cseh fővárosba, ami már nem is volt olyan ismeretlen számunkra. Mondom ezt azért, mivel idegenvezetőnk, Miklós Zoltán – aki egyben a Levéltár szorgalmas kutatója – még a buszon rövid, de annál tartalmasabb kedvcsináló ismertetést tartott a legfontosabb látnivalókról, a cseh konyha specialitásairól, a cseh sörről, valamint a számunkra meglehetősen nyakatekertnek tűnő cseh nyelvről.

A szállodába történt bejelentkezés, a szobák elfoglalása és egy kis szusszanás után elindultunk a város felfedezésére. A belváros elérésére a legegyszerűbb és leggyorsabb tömegközlekedési eszközt, a metrót vettük igénybe (ez egyébként jellemző volt ott-tartózkodásunk teljes időtartama alatt a városban történő közlekedést illetően). Elsőként a város kereskedelmi és üzleti szívének számító, téglalap alaprajzú Vencel-teret látogattuk meg. Ennek a térnek – amelyet felső bejáratánál Szent Vencelnek, a csehek nemzeti védőszentjének 1912-ben emelt lovasszobra vigyáz – igen jelentős történelmi szerepe volt. 1918 októberében itt kiáltották ki az ország függetlenségét és az önálló Csehszlovákia létrejöttét. Néhány évtizeddel később, 1969 januárjában a patrónus szobrának tövében gyújtotta fel saját magát a szovjet megszállás ellen tiltakozó ifjú egyetemista, Jan Palach, akinek – és nem sokkal később szintén önkéntes mártírhalált halt társának, Jan Zajícnak – szimbolikus hőstettét emléktábla örökíti meg. Ezen az emléktáblán mindig friss virág pihen.

A Vencel tér után az óváros főterét néztük meg, majd a régi Városháza épületében tettünk látogatást, ahol megcsodálhattuk a belső enteriőr ornamentikáját, a Tanácstermet, valamint a hatalmas méretű, történelmi jeleneteket ábrázoló festményeket. Amikorra kiértünk az épületből, épp eltelt egy óra, így délután ötkor teljes egészében láthattuk a híres Orloj órajátékát az apostolokkal. Ezt követően az európai hírű zsidónegyed felé vettük utunkat, ahol – igaz csak kívülről – a jellegzetes zsidótemető kuszának tűnő sírkőrengetegét vettük szemügyre. Különleges élmény ezeket látni, közben pedig a híres Lőw rabbira és a Gólem legendájára gondolni!

Ezzel véget ért az első napi „hivatalos” program, s az estét mindenki egyéni kedve szerint – megkockáztatom: jellemzően egy pompás fekete sör mellett – tölthette el. (Én a magam részéről sötétedés után még kisiettem a Károly hídra. Megérte: az éjszakai Prága kivilágítva káprázatosan szép!)

Második napunkon folytattuk a város megismerését. Alaposan falatozgattunk a reggeli során, mivel tudtuk, hogy napközben nem lesz sok idő arra, hogy az emberben vissza-visszatérően és törvényszerűen felmerülő gasztronómiai vágyaknak hódoljunk. Nos, az Óvárosban kezdtünk a híres Rott-ház megtekintésével, majd a Karolinum egyetemi épülete mellett elhaladva értünk a Keresztesek terére, ahol pár percre megálltunk a nagy középkori városépítő és egyetemalapító uralkodó, IV. Károly császár (és cseh király) szobra tövében. Innen néhány lépést kellett csak megtennünk, hogy a „prágai Pont Neuf”-re, a Károly hídra érjünk. Miklós Zoltán szakavatott vezetése révén megismerhettük az ősi folyami átkelőhely történetét, a hidat két oldalt övező szoboralakok sorát a hozzájuk kapcsolódó – ma már inkább csak turistacsalogatónak számító – legendáriummal. A hídról szinte egyenes út vezetett a pazar, barokk Szent Miklós templomhoz, amely a Kisoldal nevű városrész legnagyobb katolikus temploma. Ez a templom lenyűgöző méretei mellett rendszeres esti komolyzenei koncertjeiről is híres. (Prága amúgy is a muzsika egyik európai centruma. Nem is csoda, hisz a hagyományok erre kötelezik: 1787. október 29-én ebben a városban csendült fel először az egyetemes operairodalom sokak szerint legnagyobb alkotása, a Don Giovanni. S hogy ki vezényelt az előadáson? Maga a szerző, Wolfgang Amadeus Mozart. Úgy érzem, ennél többet nem is kell mondanom a prágai komolyzenei hagyományok jelentőségének alátámasztására.)

Hosszú sétánk következő állomása a prágai Vár, a Hradzsin volt. Az itt látottak bőségét nem könnyű néhány sorban leírni, talán nem is lehet, ezért csak felvillantanám azokat: elsőként a közép-európai gótika gyöngyszemének számító Szent Vitus székesegyházat kell megemlítenem, amelynek lenyűgöző díszítései, tornyai, belső ornamentikája valóban megragadó (nem beszélve a toronyból nyíló panorámáról). A katedrális kriptájában a mi V. László királyunk sírját is láthattuk – e síremlék előtt állva leginkább Arany János balladája juthat eszünkbe („Állj meg, boszú, megállj: cseh földön űl a rab; cseh földben a király, mindég is ott marad, de visszajő a rab...!”).

Várbeli élményeinkhez tartozik, hogy megnéztük a híres Ulászló-termet is, amely olyan hatalmas, hogy annak idején nemcsak országgyűléseket, de szabályos lovagi tornákat is rendeztek falai között. Jártunk a bűbájos Arany utcácskában, távolról megszemléltük a Daliborkát – amelynek legendás foglyáról Smetana írt hasonló című operát –, valamint láthattunk egy hagyományos őrségváltást is. A Várból a strahovi kolostor felé irányítottuk lépteinket, ahol szerencsénkre még épp nyitva álltak a csodálatos könyvtártermek. Megtekinthettük a mennyezeti freskókat és beszívhattuk a régi könyvek jellegzetes – és egy levéltáros számára igencsak kellemes – ódon levegőjét. A nap sokrétű programjait a loretoi Szűz Mária-kolostor kerengőjének, kápolnájának és kincstárának meglátogatása zárta le.

Vasárnap borongós időben keltünk, sajnos az időjárás később sem fordult kedvezőbbre. Erre a napra „külső” kirándulást terveztünk: buszra szálltunk, és a híres középkori bányászváros, Kutna Hora felé vettük az irányt. Másfél órás utazás után értük el úticélunkat, ahol – az eső miatt kissé szaladva – rögtön a Szent Borbála-székesegyház gótikus épületébe siettünk. A belső tér, a főoltár és a XIX. századi üvegablakok mindannyiunk figyelmére méltónak bizonyultak (az egyiken személyesen Ferenc József alakját fedezhettük fel). Ezt követően utunk talán legbizarrabb állomása következett: a híres Csontkápolnát kerestük fel, ahol a szakrális és a mortális sajátos „egyvelegét” fedezhettük fel. Valóban különös, ha egy felszentelt helyet a halálra emlékeztető emberi csontokkal és koponyákkal díszítenek fel. Bár, ha belegondolunk a kettő némileg összefügg: a földi halál és a keresztény – és egyéb – vallások szerinti örök élet szükségképpen feltételezi egymást. Azt hiszem, legalább egyszer mindenkinek érdemes felkeresnie ezt a helyet, ha Csehországban jár.

A kora délutáni órákban értünk vissza Prágába azzal, hogy a nap további részét mindenki saját kedve szerint, szabadon töltheti el.

Elutazásunk napján, azaz hétfőn, még egy konkrét városi programot terveztünk. Idegenvezetőnk tanácsára felkerestük Prágának azt a részét, amit a hagyományos turistacsoportok egyébként – érthetetlen okokból – csak ritkán keresnek fel. Ez Prága Vyšehrad nevű kerülete, ahol egy csodaszép templomot (a Szent Péter és Pál templomot), valamint a leghíresebb cseh művészek nemzeti sírkertjét nézhettük meg (láttuk többek között Dvořak síremlékét is)!

Az utolsó prágai szippantások után élményekkel telítődve indultunk haza e nap délutánján. Sima és zökkenőmentes hazaút (és meglepően gyors határátkelések) után már sötétedett, amikor a Déli pályaudvar parkolójába érkeztünk.

Azt hiszem, mindannyiunk számára életre szóló élményeket és emlékeket jelentett ez az út (sokan szép számmal hoztak tárgyi relikviákat is – és nem csak sört!). Külön ki kell emelnünk Miklós Zoltán, kiválóan felkészült és megbízható idegenvezetőnk nélkülözhetetlen hozzájárulását az út sikeréhez. Bátran mondhatjuk, hogy kirándulásunk az ő szervezőmunkája és hozzáértése, remek helyismerete nélkül sokkal szegényesebbre sikeredett volna, sőt, talán létre sem jön az út, ha ő nem vállalja el lelkesen az előkészületek fáradságos munkáját! Köszönettel tartozunk érte!

A 2002/2003-as tanévtől kezdve látogatják a Sibrik Miklós Általános Iskola nyolcadikosai a Hadtörténelmi Levéltárat. Kiss Gábor főlevéltáros tájékoztatása alapján már 75 gyerek ismerkedett meg a Levéltár történetével, a gyűjtőkörrel, a raktározás módjaival, oklevelekkel és a gyerekek számára külön élményt jelentő eredeti iratokkal.

A Levéltárunkkal a tavalyi tanévben megindult ismerkedés 2003 őszén rendszeressé vált: a Sibrik iskolából minden második héten egy-egy kétórás foglalkozásra tíz fős szakköri csoport látogat el hozzánk. A gyerekek minden alkalommal más témával ismerkednek meg. A már megtartott és tervezett foglalkozások tematikája igen változatos: a diplomatika alapjai, oklevélolvasás és -írás, a heraldika alapjai, címer- és pecsétkészítés, történelmi események filmen való ábrázolásának elemzése, ismerkedés a forráskritikával stb.

A tematika rendkívül jól egészíti ki a tantervi tananyagot, árnyalja és elmélyíti a tanórákon és a tankönyvekből megszerezhető tudást, felkelti az érdeklődést, és arra ösztönöz, hogy a könyvekben foglalt állításokra a gyerekek is feltegyék a „miért?” kérdést.

A szakkör sikerességét mi sem bizonyítja jobban, mint a gyerekektől idézett mondatok:

„A levéltári látogatás azért tetszik nekem, mert érdekes leveleket, iratokat és a minap egy nagyon szép nemesi oklevelet is megnéztünk. A levéltárban nagyon kedvesek az emberek, Gábor bácsi sokat mesél, és érdekes dolgokat mutat meg. Az igazgatónő pedig ajándékot ad nekünk.”

„Nekem nagyon tetszik a levéltári szakkör. Nagyon örülök, hogy én is járhatok erre a foglalkozásra. Még az ottani tanár is rendes, aki a foglalkozást tartja.”

„Azért szeretek a Levéltárba járni, mert sok érdekes dolog van. Nagyon tetszenek az oklevelek, régi iratok. Gábor bácsi is nagyon jól magyaráz, mindent megmond, amit nem tudunk. Jó dolognak tartom ezt a szakkört, nagyon tetszik.”

„Tetszett, mert érdekesnek találtam az iratokat, és jól éreztem magam.”

TANULMÁNYOK

Solymosi József: Zrínyi Ilona örökében • A munkácsi vár parancsnokai 1848–49-ben I.^[1]

Ha napjainkban felkeressük a mai Ukrajna területén található munkácsi várat, az egykori erőd legbelső udvarán – több magyar emlék között – rábukkanhatunk a Zrínyi Ilona alakját megörökítő emléktáblára, mely a munkácsi vár 1685 és 1688 közötti hősi védelmére emlékeztet. Az akkor a várat ostromló császáriaknak több mint két évre volt szükségük a környezetéből kiemelkedő magas sziklakúpon épült vár bevételéhez.

1849-ben, amikor ez az erődítmény utoljára jutott szerephez a magyar hadtörténetben, ilyen hosszú ellenállásra már nem volt lehetőség. A haditechnika rohamos fejlődése miatt az erőd ekkor már nem tartozott a legkorszerűbbek közé. Emellett, amikor 1849. augusztus 19-én megérkeztek a vár alá a cári csapatok, már nem volt értelme az ellenállásnak. Így, amikor a várbeliek meggyőződtek a világosi fegyverletételről szóló hír hitelességéről, augusztus 26-án átadták a várat a Karlovics orosz tábornok vezette csapatoknak.

Munkács vára

Az erőd és a nevét adó település a történelmi Magyarország északkeleti részén, az egykori Bereg vármegyében található. A vár a Vereckei-hágótól egészen Munkácsig húzódó völgy kijáratánál, a Latorca folyó partján emelkedő különálló sziklakúpon épült.

Az erősség létéről már az Árpád-kor végén oklevelek tanúskodnak. Feltehetően a tatárjárás után épült, és az Anjouk idején már „jelentékeny erősség lehetett, mert mindenkor a beregi főispánok viselték benne a várnagyi tisztet”. A következő századok folyamán a várnak számtalan tulajdonosa volt, gyakran a király vagy a leggazdagabb főúri családok birtokolták. A 17. század első felében lett Munkács a Rákóczi-család birtoka. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem francia hadmérnökök segítségével rendbe hozatta a várat, megerősíttette a védőfalakat.

Ezzel Munkács a legerősebb várak közé emelkedett. I. Rákóczi Ferenc özvegyének, Zrínyi Ilonának kezével együtt került Thököly Imre birtokába. Ez az erődítmény lett a felkelők legerősebb vára és főhadiszállása. Amikor Thökölyt a váradi pasa 1685 októberében elfogatta, és felső-magyarországi fejedelemségének várai sorra meghódoltak, Munkács nem adta meg magát. Zrínyi Ilona vezetésével még több mint két esztendőn át hősiesen ellenállt. Az 1688. január 17-én császári kézre került várat a hosszú ostrom után helyreállították, megerősítették. A Rákóczi-szabadságharc idején 1704 és 1711 között volt a felkelők kezén, ekkor ismét átépítették a kor elvárásainak megfelelően. Ezután újra császári kézre került, őrséget kapott, de felújításával nem törődtek. II. József idején állami börtönné vált, köztörvényes és politikai elítélteket helyeztek el benne.^[2]

1848 tavaszán a 2. Garnison Bataillon ^[3] egy százada, valamint a 9. Hartmann gyalogezred 2. zászlóaljának két százada állomásozott a várban, ahol ekkor is őriztek politikai foglyokat.^[4] Ezek az alakulatok nem magyarországi kiegészítésűek voltak, és nem túl sok rokonszenvvel viseltettek a magyar forradalom és annak eredményei iránt. Így érezhetett a várparancsnok, a szintén idegen ajkú Franz Laube őrnagy ^[5] is.

A március–áprilisi országos események Munkácson is éreztették hatásukat: megkezdődött a nemzetőrség szervezése, a vár és az itt állomásozó katonaság pedig a Budán székelő magyarországi főhadparancsnokságon keresztül, az újonnan alakult magyar kormány alárendeltségébe került. A változások következménye volt az is, hogy a várbeli politikai foglyok szabadon bocsáttattak.^[6] Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a várőrség a továbbiakban is feltétlenül engedelmes lesz a magyar kormányhoz.

A munkácsi várat ennek ellenére sikerült biztosítani a magyar ügy számára 1848 őszén, így ez az erőd is azok közé tartozott, amelyek már az önvédelmi háború kezdetén magyar kézre kerültek. Munkács a szabadságharc folyamán végig hű maradt a magyar kormányhoz, és a térség egyetlen erődjeként, bázisul szolgált az itt állomásozó alakulatoknak.

A régi-új parancsnok: Franz Laube

Az udvarral történő végleges szakítás, Josip Jellačić horvát bán fegyveres intervenciója eredményeképpen, színvallásra késztette a még mindig az országban állomásozó idegen legénységű császári-királyi alakulatokat. Ebből a szempontból két fontos rendelet látott napvilágot 1848. október elején. Az egyik V. Ferdinánd október 3-án kelt manifesztuma volt, amely többek között elrendelte a magyar országgyűlés feloszlatását, Jellačić horvát bánt pedig az ország teljhatalmú biztosává és az összes Magyarországon állomásozó katonai erő parancsnokává nevezte ki. Arról természetesen még nem tudott, hogy a bán szeptember 29-én, a Pákozd és Sukoró között lezajlott ütközetben vereséget szenvedett, és Győr irányába visszavonult. A másik rendeletet Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke adta ki, és amely október 8-án kelt. Ebben hírt adott Jellačić vereségéről és Roth csapatainak fegyverletételéről. Ezen kívül utasított minden várparancsnokot, hogy két napon belül tűzze ki a nemzeti színű lobogót, és nyilvánítsa ki hűségét az ország, valamint az Országos Honvédelmi Bizottmány parancsai iránt. Ellenkező esetben: „…ki ezen két kötelességet elmulasztaná, mint hazaáruló tekintetik, s mint ilyen törvényen kívülinek nyilváníttatik és bárki által is megfogattathatik és agyonlövettethetik”.^[7]

Franz Laube cs. kir. őrnagy, a munkácsi vár parancsnoka azonban az október 3-i manifesztumot érezte magára nézve kötelezőnek, és nemhogy nem tűzte ki a piros-fehér-zöld lobogót, de mindenben az említett rendeletnek megfelelően járt el, „…e kibocsátványban pedig a magyar kormány intézkedései törvényteleneknek nyilváníttatván s az ország a hadi törvény alá helyeztetvén, a várak ostromállapotba tétettek”.^[8]

A feszültség egyre növekedett Munkács városában és környékén. A Hartmann-gyalogezred újabb századai ^[9] érkeztek a városba, melyet tisztjeik azzal indokoltak, hogy a csapatösszevonásokra a közelgő kivonulás miatt van szükség. Erre válaszul a magyar szervek a városba vezényeltek különböző nemzetőr-, önkéntes és újonc honvédalakulatokat. Mindkét fél kijelentette, hogy ellene irányuló támadás esetén védekezni fog. Laube őrnagy mint várparancsnok folyamatos összeköttetésben állt a Budán székelő főhadparancsnoksággal és annak vezetőjével, Hrabovszky ^[10] altábornaggyal is. Tőle is megkapta az OHB híradását a pákozdi és ozorai eseményekről.^[11] Érdekesebb azonban egy október 5-én kelt irat, amelyben a főhadparancsnok megküldte az aradi vár semlegességi nyilatkozatát, és felszólította Laubét, hogy ne kövesse ezt a példát, mert ez fenyítést von maga után.^[12]

1848 októberére tehát a császári udvar és a magyar politikai és katonai vezetés között megtörtént a szakítás. Ezután rövid időn belül színt kellett vallania, mind a beregi és máramarosi cs. kir. alakulatok parancsnokainak, mind a munkácsi várparancsnokságnak.

A közel hatvanéves várparancsnok, Laube őrnagy, akit az uralkodó iránti hűségre, a birodalom feltétlen szolgálatára neveltek, ráadásul nem is magyar származású volt, természetesen nem rokonszenvezett a magyar forradalommal és annak eredményeivel. Március óta tanúsított magatartása azt mutatta, hogy nem rendült meg uralkodója iránti hűsége, és természetesen csak a katonai vezetés utasításait volt hajlandó elfogadni és végrehajtani. Laubét májusban egy uralkodói rendelet a magyar hadügyminiszter fennhatósága alá rendelte, aki vagy személyesen, vagy a budai főhadparancsnokon keresztül utasíthatta. Az október 3-án kiadott manifesztum az országban állomásozó összes katonai erőt Jellačić alá tartozónak mondta ki. A magyar országgyűlés ezt törvénytelennek minősítette, és a lemondott kormány helyett az Országos Honvédelmi Bizottmányra bízta a végrehajtó hatalom gyakorlását, melynek elnöke Kossuth Lajos volt. Mint fentebb már szó volt róla, a várparancsnok nem engedelmeskedett a magyar hatóságok parancsainak, az OHB október 8-i rendeletének, és esze ágában sem volt kitűzni a magyar lobogót. Viszonya, így elég hamar elmérgesedett a helyi hatóságokkal is, és ezt csak fokozta a tudtával vagy anélkül történt csapatösszevonás, a városban és a vár környékén: ti. az újabb és újabb Hartmann gyalogszázadok érkezése Máramarosból. A magyar szervek azt feltételezték, hogy a császáriak ezekkel az alakulatokkal a vár birtoklását szeretnék biztosítani.

Amikor a 2. zászlóalj törzse is megérkezett Máramarosszigetről, a helyzet tarthatatlanná vált. A városi és a megyei hatóságok nem voltak hajlandók szállást és élelmet biztosítani az újonnan érkezettek számára. A magyar hatóságok részéről felmerült az idegen katonaság lefegyverzésének gondolata is, erőik ehhez azonban elégtelenek voltak. A császáriak viszont a város felgyújtásával fenyegetőztek, és nem voltak hajlandók elvonulni.

A feszült helyzetben végül kompromisszumos megoldás született: a megyei kormánybiztos letett arról a szándékáról, hogy lefegyverzi a városban állomásozó Hartmann-gyalogosokat, ők pedig az elvonulás mellett döntöttek. Ezután elvonultak a határig, de ott – feltehetően felsőbb utasításra – megálltak, hogy őrvonalat képezve megakadályozzák a hazaszökő magyar katonák átkelését.

A munkácsi erőd azonban még a császáriak kezén volt. A várban ekkor már csak a 2. Garnison Bataillon egy százada állomásozott. Október 19-én Laube őrnagy váratlanul beleegyezett, hogy a vár külső kapujánál magyar nemzetőrök adjanak őrséget, és ott ki is tűzzék a nemzeti színű lobogót. Ez alapvető fordulat volt, hiszen az őrnagy eddig mereven elzárkózott a város és a nemzetőrök ilyen irányú kérései elől. Most azonban, természetesen tárgyalások után, engedélyezett egy kompromisszumos megoldást. A császáriak várból való végleges kivonulására és a magyar hatóságok részére történő átadására két időpont is fellelhető a forrásokban.

Az egyik álláspont szerint, melyet Ollé Vilmos képvisel ^[13], a vár átadására október 23-án került sor. Előzőleg, október 22-én a Szintay ^[14] kormánybiztosból, Pulszky ^[15] hadkerületi biztosból és Eötvös ^[16] nemzetőrparancsnokból álló honvédelmi bizottság felszólította a várparancsnokot, hogy adja át a várat. Laube, aki korábban már a magyar hadügyminisztertől is kapott parancsot az átadásra, a tisztikar ellenkezése ellenére eleget tett a felszólításnak. A fent említett bizottság másnap, október 23-án vette át a várat, teljes felszerelésével együtt.

A vár átadásának időpontjával kapcsolatos másik álláspontot Lehoczky Tivadar képviseli. Eszerint november 13-án távoztak a várból az utolsó, még itt állomásozó császári-királyi egység katonái. A nemzetőrséggel és a lakossággal való esetleges összetűzések elkerülésére előkelő munkácsi polgárokat vittek magukkal túszként a határig.^[17]

Laube őrnagy valószínűleg erre az október végi november eleji időpontra ítélte meg úgy a helyzetet, miszerint kilátástalanná vált a vár megtartását jelentő halogató, tárgyalásos taktika, a nyílt ellenállást pedig értelmetlennek tartotta, célszerűnek viszont azt, hogy a magyar hatóságokkal együttműködjön. Annál is inkább, mert gyakorlatilag egyedül maradt az északkeleti országrészben, hiszen az eddig legfőbb támaszát jelentő Hartmann-zászlóalj ekkorra már kivonult az országból.

Abban mindkét forrás egyetért, hogy a vár őrségéből többen átléptek magyar szolgálatba, köztük több tiszt és maga a várparancsnok, Laube őrnagy is. Sőt, Franz Laube a helyén maradhatott, és október 27-től – a magyar hatóságokkal való „együttműködéséért” – honvéd alezredesként szolgálhatott.

Munkács várába elsőként egy nemzetőrszázad vonult be Kralovánszky László ^[18] nemzetőr százados vezetésével, aki a vár helyettes parancsnoka lett. A nemzetőröket hamarosan a 21. honvédzászlóalj katonái váltották fel, és Laube is leköszönt november végén.^[19] A vár ideiglenes parancsnoka Eötvös Tamás nemzetőr őrnagy lett. Az északkelet-magyarországi erőd ezzel nemcsak a forradalmi kormány, az Országos Honvédelmi Bizottmány alárendeltségébe került, de szilárd bázisát jelenthette az ebben az országrészben szerveződő alakulatoknak és határvédelemnek is.

Okmánytár ^[20]

1.
Budapest, 1848. október 8.
Az OHB rendelete a várparancsnokokhoz a nemzeti lobogó kitűzéséről.

Miután Isten kegyelméből s vitéz seregeink győzelmes elő haladása által annyira van biztositva a Hazának szent ügye, hogy a pártütő Jellasicsnak egész hadserege Székesfehérvár alatt hatalmasan már megveretvén, és Bécs felé megfutamodott, Rothnak pedig 10 ezernyi rabló csoportja egytől egyig minden vezérekkel s tisztekkel együtt az ország foglyaivá lettek, és rövid időn az ellenségnek egész erője vagy tökéletesen semmivé lesz téve, vagy a csúful megfutamlott csoport az országból egészen ki lesz szoritva, a király és nemzet nevében az Országgyülésnek határozatából ezennel szorosan és kemény felelet terhe alatt meghagyatik minden magyarországi, erdélyi, slavoniai és horvátországi vár parancsnoknak és várakban létező minden katonaságnak, hogy

1-er ezen parancsnak a közlönyben közhirré tétele után 7 nap alatt múlhatatlanul tüzze ki a magyarországi háromszínű lobogót, és valamint ezt, úgy

2-or a Magyar és hozzá kapcsolt országok iránti hüséget és a honvédelmi bizottmány parancsa iránti kész engedelmességet ugyan akkor a honvédi bizottmányhoz múlhatatlanul írásban be jelentse, ellenkező esetre mindenki, ki ezen két kötelességet elmulasztaná, mint haza áruló tekintetik, s mint illyen, törvényen kivülinek nyilvánittatik, és bárki által is megfogattathatik, és agyon lövettethetik, visszahuzhatlanul kijelenttetvén, hogy azon esetben, ha valaki a fent megirt két kötelességnek engedelmeskedni csak vonakodna is, mihelyt seregeink vitézsége a hazai ügynek győzelmét a pártütőnek rablócsoportjától megtisztitván, biztositja, minden engedetlen várbeliek, mint hazaárulók fognak megkegyelmezés nélkül szigoruan megbüntettetni. Melly parancsolat mihez tartás és a várban leendő kihirdetés végett minden vár parancsnoknak is megküldetni rendeltetik.

A király és haza nevében a nemzeti képviselet határozata következtében, az Országos honvédelmi bizottmány.

Madarász s. k. fogalmazványa MOL OHB 1848: 893.

Megjelent a Közlöny október 9-i számában.

Közli: Kossuth Lajos összes munkái. XIII. k. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. I. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1952. 126–127. o.

2.
Pest, 1848. október 14.
Az OHB utasítása Bereg megyének egy megbízható parancsnokra bízza a munkácsi várat.

Az Országos Honvédelmi Bizottmány

Bereg megye közönségének.

Miután honunknak ellenségei még olyan helyeken is támadtak, hol a nemzet bizodalomra számolni teljesen fel vala jogosítva, szükség, hogy a várakban szilárd ^[21] jellemű egyének legyenek parancsnokok, kikre a hon legveszedelmesebb perceiben is számolhat; ennélfogva meghagyatik a honvédelmi bizottmány részéről e megyének, hogy a munkácsi várt felelősség terhe alatt bármily erővel, ha szükség az ellenszegülők megsemmisítésével is vagy maga vegye át, vagy olyan egyénre bízza a parancsnokságot, kiben a hon teljes bizalmát vetheti.

Pesten, októb[er] 14. 1848.

A király és haza nevében az Országgyűlés által választott Ország[os] Honvédelmi Bizottmány.

Kossuth Lajos elnök

HL K. k. Kriegsgericht zu Pest, 37. d., 1850-12/71, 493-494 f.

Magyar nyelvű, eredeti tisztázat, Kossuth Lajos s. k. aláírásával. OHB iktatószáma: 1061/E. Hátoldalán: „Az Országos Honvédelmi Bizottmánytól Bereg vármegye közönségének hivatalból Beregszászban, sürgöny által”. Címeres pecsét, melyen a körirat: „Miniszterelnök pecsétje 1848”. Érkezés időpontja: „19-én reggeli 3 ˝ órakor [1]848.”.

Közli: Bőhm Jakab: Kiadatlan Kossuth-iratok 1848/49-ből. In: HK 1962/1. 332–333. o. és „Barátja Kossuth”. Forráskiadvány Kossuth Lajos Hadtörténelmi Levéltárban és Hadtörténeti Múzeumban őrzött irataiból. Szerk.: Solymosi József. A bevezető tanulmányt írta: Hermann Róbert. Budapest, 2003, 20. o.

3.
Budapest, 1848. október 27.
Franz Laube alezredesi kinevezése.

A király és a haza nevében, az Országgyűlés által választott Országos Honvédelmi Bizottmány, október 26-ról 1755/E. szám alatt kelt rendelete alapján, őcs[ászári] és apostoli királyi felsége, urunk királyunk utólagos jóváhagyása reményében, őrnagy úr, szakjábani tökéletes kiképzettsége és tiszta hazafiúi buzgalma tekintetéből, ezennel alezredessé kineveztetik.

Miről alezredes úr azon hozzáadással értesíttetik, miszerint Ön rangjába és az avval járó illetmények élvezetébe, folyó évi október hó tizenhatodikától lépend.

Budapest, október hó 27-kén [1]848.

hadügyminiszter:
Mészáros Lázár

Laube Ferencz alezredes és munkácsi várparancsnok Úrnak.

HL K. k. Kriegsgericht zu Pest, 37. d., 1850-12/71, 363–364 f.

Magyar nyelvű, eredeti tisztázat, Mészáros Lázár s. k. aláírásval és V. Ferdinánd címeres pecsétjével. Hátoldalán: „Laube Ferencz, alezredes, és munkácsi várparancsnoknak.”

4.
Debrecen, 1849. február 12.
Franz Laube szolgálati igazolása.

A magyar Hadügyminisztérium részéről ezennel bizonyíttatik, hogy Laube Ferencz alezredes, volt munkácsi várparancsnok, a magyar hadseregben szolgált, és jelenleg önkényt benyújtott kérelmére, a Hadügyminisztériumnak A/s 606. szám alatt kiadott rendelete folytán, eddigi szolgálatától azon hozzáadással mentetik fel, hogy miután minden igény fenntartás nélkül lépett ki a legfelsőbb szolgálatból, neki sem a tiszti címnek használata, sem a hadseregi egyenruha viselése meg nem engedtetett.

Miről fennérintett Laube Ferencz úrnak, említett szolgálata igazolásául, az oklevél ezennel kiadatik.

Kelt: Debrecen, február hó 12-kén [1]849.

hadügyminiszter:
Mészáros Lázár

HL K. k. Kriegsgericht zu Pest, 37. d., 1850-12/71, 366-367 f.

Magyar nyelvű, eredeti tisztázat, Mészáros Lázár s. k. aláírásával.

5.
Debrecen, 1849. március 26.
A hadügyminiszter utasítása Laube alezredes nyugdíja ügyében.

A 7719. szám

A hadügyminiszter

A munkácsi várparancsnokságnak.

Debrecen, március hó 26-án 1849.

Laube alezredes úrnak nyugdíjaztatását illető folyamodványa, és az erről szóló, e folyó hó 23-án 2867. szám alatt az Országos Honvédelmi Bizottmánynak kibocsájtott rendelete folytán, nevezett alezredes úr oda utasíttatik, miszerént őrnagyi illetménnyeli nyugdíjaztatása egyedül azon feltétel alatt méltányoltatik, ha a magyar alkotmány iránti hűségéről reverzálisát ^[22] ide felterjeszteni semmi feltétel alatt nem vonakodnék, mely esetben egyszersmind nyugdíjának hova utalványozását is meghatározni szíveskedne.

Az e tárgyról szóló okiratok visszavárólag ide mellékelve áttétetnek.

hadügyminiszter:
Mészáros Lázár

HL 1848/49: 18/471.

Magyar nyelvű, eredeti tisztázat, Mészáros Lázár s. k. aláírásával.

6.
Munkács, 1849. október 16.
Munkács város igazolása Franz Laube részére.

27-ik szám.

Mi Szabadalmas Munkács város főbírája és Tanácsnoki adjuk tudtul, hogy midőn az alól írt napon és évben köz dolgaink intézgetése végett rendes tanácsűlést tartánk, ugyanakkor Laube Ferencz őrnagy, és Munkács vára volt parancsnoka megkeresvén bennünket, azon kérelemmel járult hozzánk, hogy ittlakása alatti magaviseletéről, és erkölcsi jelleméről tennénk bizonyságot, és e bizonyítványt részére hiteles alakban kiadni szíveskednénk.

Mi ezen kérésnek engedve, saját tapasztalásunk után bizonyítjuk, hogy mi a megkereső őrnagy urat, mint a munkácsi vár volt parancsnokát – ki bár a múlt ősszel előállt nehéz körülmények, és a vár közelében mutatkozott erőnek ellenszegülni tanácsosnak nem tartván, a várat által adta –, úgy ismertük, mint kinek magaviseletét, a Király és uralkodóház iránti ingatlan hűség és ragaszkodás bélyegezte, ki az ő megelőző, emberséges, mívelt bánásmódja által, e város lakosságának közszeretetét és becsülését bírta.

Miről ezen városi előljáróság, a megkereső Laube Ferencz őrnagy, és volt munkácsi várparancsnok úr részére, ezen városi hiteles pecséttel megerősített hivatalos bizonyítékot, lehető használat végett kiadni méltányosnak tartja.

Kelt: Munkácson, 1849-ik évi október 16-án tartott tanácsűlésünkből.

Gáthi Sámuel
város főbírája
Lang Witus
Tanácsnok
Papp Sámuel
Katona János
Dobor György
Ifj. Frants Antal

Kiadta: Oláh Sámuel
városi h[?]főjegyző

HL K. k. Kriegsgericht zu Pest, 37. d., 1850-12/71, 372-373 f.

Magyar nyelvű, eredeti tisztázat, a város viaszpecsétjével megerősítve.

Kiss Gábor: Egészségügyi kutyák és társaik az első világháborúban

A kutya évezredek óta az ember leghűségesebb társa – tartja a ma már közhelynek számító mondás. A következetes tenyésztés során kialakult fajták közül néhány akár az életét is kockára teszi az emberért. Ezt persze az emberek kihasználják, és akár hadicélra is alkalmazzák őket. Ezt természetesen a kutyakiképzők és az ebek fáradságos munkája előzi meg. Főként a következő fajták alkalmasak hadicélra:^[23]

– A német juhász, amely nyugodt vérmérsékletű, jó szaglóérzékkel rendelkező és erőteljes testfelépítésű. Ezért rendszerint kiváló egészségügyi, őrző- és jelentőkutya.

– A dobermann, amely izgatott és támadóbb vérmérsékletű, így elsősorban őrzési feladatokra vehető igénybe.

– A különféle terrierek, amelyek játékos, kitartó, fürge állatok, szenvedélyes rágcsálópusztítók.

Kutyák katonai feladatokra történő alkalmazására első ízben a német–francia háborút követően a francia hadseregben került sor. 1872-ben próbaképp 20 kutyát (10 airdale terriert és 10 skót juhászt) vásároltak.^[24] 1897-ben, a kedvező tapasztalatok után már 200 ebet foglalkoztattak, elsősorban őrző-védő feladatokra. Később, látva a német rendőrkutyák, a német juhászok sikerét, a skót juhászokat lecserélték német juhászokra. Az első világháború kitörésekor a francia hadseregben már 380 kiképzett kutya dolgozott. A háborúban több lehetőség nyílt a kutyák alkalmazására, a következő feladatokra használták őket:

– a sebesültek felkutatására és szállítására egészségügyi kutyákat,

– járőrkíséretre,

– hadifogolytáborok és más katonai objektumok őrzésére,

– jelentés- és üzenettovábbításra,

– lövészárkok rágcsálómentesítésére, valamint

– teherhordásra, vontatásra.

A cs. és kir. hadseregben ^[25] az egészségügyi kutyák szervezett keretek közt történő kiképzése – a rendőrségtől átvett tapasztalatok alapján – 1914 végén indult meg. 1915. január 2-án az osztrák belügyminisztérium már felhívást tett közzé, amelyben egészségügyi kutyavezetői képzésre várták a 18. életévüket betöltött, katonai szolgálatra alkalmas önkénteseket.^[26] A felvettek napi 5 korona zsoldot ^[27], valamint kutyájuk után napi 40 fillér költségtérítést kaptak. Az iskola a bécsi cs. és kir. 2. sz. helyőrségi kórház parancsnoksága és az Osztrák–Magyar Rendőr és Hadikutya-szövetség szakmai irányításával működött. A felszerelésről, a ruházatról és az ellátásról a bécsi katonai állomásparancsnokság gondoskodott.

A kutyákat a hadsereg szerezte be, általában vásárolták vagy bérbe vették őket. Egy fajtatiszta, „katonai szolgálatra” megfelelő kutya ára 1915-ben kortól és képzettségtől függően 40 és 100 korona között mozgott.

A világháború harcterein 1915 elejére kialakult állásháború egyre több kiképzett kutyát és kutyavezetőt kívánt. A jelentkezők száma azonban nem érte el a szükséges mértéket. Ezért az 1916. május 21-én kiadott m. kir. honvédelmi miniszteri rendelet ^[28] már nem felhívást, hanem felszólítást tartalmazott a kutyavezetők önkéntes jelentkezésére: „Az egészségügyi kutyavezetőkben fennálló szükséglet a lehetőségekhez képest önkéntes jelentkezés által leendő fedezése végett a legalább négy heti katonai kiképzésben részesített legénység jelentkezésre továbbra is felszólítassék. Hangsúlyozom, hogy a szembeszökő törődöttséggel bíró legénység mint kutyavezető nem lesz alkalmazva.” A szükséges kutyalétszámot pedig gyakorta – a hadiszolgáltatásokról szóló 1912. évi LXIII. törvény alapján – kutyasorozásokkal próbálták biztosítani.

1916. október 13-án újabb felhívás ^[29] látott napvilágot, amelyre olyan legénységi állományú jelentkezőket vártak, akik már túlestek a 4 heti katonai kiképzésen, büntetlen előéletűek voltak, és – mivel a bécsi tanfolyamon a képzés német nyelven folyt – német nyelvismerettel is rendelkeztek. Sőt, előnyben részesült az, aki saját kutyájával együtt jelentkezett. A felvetteknek azonban az alábbi nyilatkozatot kellett aláírniuk: „A kutya tulajdonosa a kincstárral szemben lemond minden követelésről, eredjen az akár a kutya elveszéséből, akár balesetből vagy sebesülésből, akár a kutya esetleges fedeztetéséből, valamint lemond mindennemű haszonról is, amelyet a kincstár a kutyakölykek értékesítéséből nyerhet. Végül kifejezetten lemond az átvétel után ellett kutyakölykek birtokjogáról.”

A fenti feltételekkel azonban még kevesebben jelentkeztek. Ezt a m. kir. Honvédelmi Minisztérium illetékesei „természetesen” nem a szigorú feltételeknek, hanem a felhívás nem megfelelő terjesztésének tulajdonították.^[30] Mindezek után egy 1917. február 17-én kiadott rendelet értelmében a kutyavezetők legfeljebb őrmesteri rendfokozatig emelkedhettek a ranglétrán.^[31]

Az egészségügyi kutyaként alkalmazott ebek egyik legfontosabb feladata a sebesültek felkutatása volt. Az emberi szem által nem látható rejtett helyeken (erdőben, magas vetésben, földmélyedésben, összeomlott házak romjai alatt) fekvő sebesülteket megkeresték, és az egészségügyi személyzetet a sebesültekhez vezették. A hadi alkalmazásban álló kutyák nem ugatással vagy más figyelemfelkeltő jelzéssel figyelmeztettek, hanem a sebesült valamely ruhadarabját vagy használati tárgyát odavitték a kutyavezetőhöz. A mentés sikeréhez a sebesülteknek is megfelelően kellett viselkedniük, ezért a kutyákkal együttműködő viselkedésre napiparancsokban hívták fel a figyelmet.

Az egészségügyi kutyák másik feladata a sebesültszállítás volt. A tábori kórházakhoz beosztott sebesültvivő taliga szakasz 3 taligából, 6 kutyából és egy egészségügyi altisztből állt.

Az egészségügyi kutyákat rendszerint vörös kereszttel ellátott zászlócskával jelölték, valamint felszerelték sebkötöző csomaggal és kulaccsal.^[32]

Az egészségügyi feladatok mellett az alábbi területeken foglalkoztattak még kutyákat:

Járőrkutya (német juhász). 1915–1916 telén kíséretképpen a síjárőrök mellé kutyákat osztottak be. A próba sikeresnek bizonyult, így elsősorban a magashegységek járőreinek társai lettek.

Őrkutya vagy rendőrkutya (német juhász, dobermann). Ők általában a hátországban szolgáltak. 1915 második felétől a hadifogolytáborok őrzésére is használták őket. Kétféle feladatot láttak el: a szökések megakadályozását, illetve nyomkeresést. A világháború során kb. 4000 szökött hadifoglyot találtak meg kutyák segítségével. Mindezek mellett katonai objektumok, lőszerraktárak őrzésében is segítséget nyújtottak.

Jelentőkutya (német juhász). Minden hadosztály távírószázadához egy-egy jelentőkutyás rajt osztottak be, 8 kutyával és vezetőikkel. Szerepük – telefonkapcsolat híján – két pont közötti összeköttetés biztosítása volt. Például az előretolt megfigyelőállások és a lövészárok közt, gyalogsági harccsoport-parancsnokság és a tüzércsoport-parancsnokság közt stb. Gyakorta azonban telefonvezetékek fektetésére is felhasználták őket.

Patkányfogó kutyák (foxterrier). Fontos szerepet töltöttek be a lövészárkok rágcsálómentesítésében. Egy kutya naponta akár 40-60 patkányt is képes volt elpusztítani.

Vontatókutyák (berni juhász, bernáthegyi, leonbergi, északi kutyafajták). Először a délnyugati hadszíntéren alkalmaztak kutyás vonatosztagokat olyan keskeny hegyi utakon, amelyeken már az öszvér sem tudott biztonsággal közlekedni. Később nemcsak lőszer- és élelmiszer-utánpótlást szállítottak, hanem akár géppuskavontatásra is felhasználták őket. (Belga és holland tapasztalatok alapján még gyalogsági ágyút és akkumulátort is vontattak velük.) A vontatókutya-szolgálat 2 vagy 3 kutya által vontatott kocsikból, valamint 5 altiszt vezetésével 25 kutyavezetőből állt. Egy szakaszba 5 kocsi tartozott. Egy szolgálat alárendeltségében 5 szakasz dolgozott, amely 50-75 kutyát foglalkoztatott.

A fentebb tárgyalt szigorú feltételek és a kemény munka következtében 1917. július 31-én 1553 képzett kutyavezető és 1086 kiképzett kutya állt a hadsereg rendelkezésére. Ez a létszám már megközelítette a felmerülő igényeket.^[33]

A kutyák hadi alkalmazásának lehetőségei az első világháborút követően tovább bővültek. A két világháború közt Németországban például gázfigyelő szolgálatra is képeztek ki kutyákat.^[34] Manapság pedig a világ számos fegyveres testületénél akár kábítószerkeresőként vagy „határőrként” is foglalkoztatják őket.

Blasszauer Róbert: Egy magyar d'annunziáda

Baranya vármegyének (pontosabban a megye nagy részének) a belgrádi fegyverszüneti egyezmény másnapján történő megszállását (1918. november 14.) követő harmadik év nyarán a Pécsett megjelenő Hír rendkívüli kiadása szenzációs riportban arról számolt be olvasóinak, hogy a Széchenyi téri nagygyűlésen „Kikiáltották a baranyai szerb–magyar köztársaságot”, és ugyanakkor megválasztották azt az öttagú intézőbizottságot, melynek elnöke Pécs szülötte: Dobrovics Péter (Petar Dobrovič)^[35] lett. Ő hatalmas éljenzés közepette kijelentette: „Itt 60.000 sokác, 50.000 munkás élete forog kockán. Mi itt születtünk, itt éltünk és itt akarunk élni. Úri magunk akarunk ennek a területnek a sorsáról dönteni. Jöhet az ántánt, 100.000 ember életét nem lehet kipusztítani... Esküt teszünk, hogy ezt a területet fegyverrel fogjuk megvédeni.”^[36]

Vagyis úgy tűnik, Dobrovičnak sikerült megvalósítania a tervét, azt, amit egy barátjának, Cserta Bélának nem sokkal korábban így körvonalazott: „Egy dannunziádát akarok Pécsett csinálni.”^[37] (Angyal Endre: Petar Dobrovič, az ember, művész és politikus. Pécs, 1968.) Utalva a Gabriele D’Annunzio olasz költő által 1919-ben, Fiuméban kikiáltott Quarnerói Olasz Államra. Mindazonáltal nem egy ember műve volt a kérészéletű „állam” létrehozása, hanem az egymást követő események logikájának, a „teszik, de nem tudják” szükségszerű következménye. Nézzük az előzményeket!

Még jóformán be sem rendezkedtek a magyar részről ellenállásba nem ütköző, így Baranyába harc nélkül bevonuló, Cvetics Milos alezredes vezette szerb csapatok ^[38], amikor Újvidéken kimondták a megszállt Bánságból, Bácskából és Baranyából létrehozott Vajdaság (Vojvodina) megalakítását, illetve annektálását: „A szerbek, bunyeváczok, sokácok és más szlávoknak Újvidéken 1918. évi november hó 25-én megtartott nemzetgyűlése elhatározta, hogy Bánátot, Bácskát és Baranyát (Somogy és Tolna megye megszállt részét) azokkal a határokkal, amelyeket az entente balkáni haderői vontak meg, Magyarországtól elszakadtaknak nyilvánítja. Úgy államjogi, mint politikai és gazdasági tekintetben. A nemzetgyűlés (Narodna Skupstina) megszervezte a Nagy Nemzeti Tanácsot (Veliki Narodni Savet), melynek végrehajtó szerve a Nemzeti Kormány (Narodna Uprava). Az újvidéki nemzeti kormány jelenleg mint a belgrádi szerb–horvát–szlovén királyi exponense [sic!] működik” (Baranya Vármegye Hivatalos Lapja. 1919. március 1. A kiadvány neve 1919 júliusa és 1921 augusztusa között: Službene Novine Baranjske Župane – BVHL), s kinevezi Baranya, Tolna és Somogy megszállt részeinek, valamint Pécs város főispánjává dr. Pandurovits László brecskai ügyvédet, a pécsi katonai reáliskola volt tanárát, alispánná pedig Rajits Szvetiszlávot. (Pandurovitsot 1919. december 28-án felmentik: utódja Rajits lesz.)

Történik mindez jóval a békeszerződés megkötése előtt! A közleményből kiderül az is, hogy Baranyába annektálták a megszállók Tolna és Somogy, Belgrád felől nézve a demarkációs vonalon belül fekvő területeit is. Módosították a járási beosztást is a következők szerint:

1. Pécsi járás, székhelye: Pécs (főszolgabíró Borics Szvetiszláv).

2. Baranyavári járás, székhelye: Dárda (főszolgabíró dr. Radics Tihamér).

3. Siklósi járás, székhelye: Siklós (főszolgabíró dr. Dvornák ?).

4. Mohácsi járás, székhelye: Mohács (főszolgabíró dr. Mogin Száva).

5. Szentlőrinci járás, mely magába foglalta az addigi járás valamennyi községét és rajtuk kívül a hegyháti (sásdi) járásnak a demarkációs vonalon belül fekvő településeit, székhelye: Szentlőrinc (főszolgabíró Léh Ferenc).

6. Pécsváradi járás, amelyhez a pécsváradi járásnak és Tolna vármegyének a demarkációs vonalon belüli községei tartoztak, székhelye: Pécsvárad (főszolgabíró Krsztics Vásza).

7. Szigetvári járás, székhelye Szigetvár (főszolgabíró dr. Schedl Ádám).

8. Barcsi járás: ez magába foglalta az addig Somogy vármegyéhez tartozó barcsi és kaposvári járásoknak a demarkációs vonalon belül fekvő községet, székhelye Barcs (főszolgabíró dr. Schedl Ádám).

1919. április 1-jén a két utóbbit összevonták Barcs központtal (Szigetváron szolgabírói kirendeltséget hoztak létre), a szentlőrinci járást átkeresztelték sellyeire az új főszolgabírói székhelynek megfelelően. Közben a szabad megyerészen (melyből a szerbek 1919 januárjában még kihasítottak egy darabot, elfoglalva az Árpád-tetői demarkációs vonaltól Komlóig terjedő térséget) a Károlyi-kormány önálló megyei igazgatást alakított ki Sásd központtal, létrehozva két járást, nevezetesen: 1. a sásdit (ide 74 hegyháti és 6 szentlőrinci község tartozott), 2. a hidasit, melyhez 7 falut soroltak a pécsváradi és a pécsi járásból.

A tanácskormány gazdaságossági szempontok (?) miatt a sásdi járást a dombóvári termelési körzethez csatolta, a hidasit pedig a bonyhádihoz (azaz maradék-Baranyát Tolnához kapcsolták). A Friedrich-kormány aztán visszaállította a régi közigazgatást, s vele a hegyháti és a „pécsváradi” főszolgabíróságot.

Kaotikus állapotokat mutat a megszállt területek adminisztrációs, közigazgatási rendszere. Nemcsak az annexiós célokat szolgáló szerb átszervezés, hanem a törvényi jogalap hiánya, az intézmények – városi törvényhatóság, (fő)szolgabírói hivatalok stb. –, a rendfenntartó közegek – rendőrség, csendőrség, szerb katonaság – identitászavara, a hivatalnoki kar magatartása miatt is. A szerbekkel együttműködni nem akaró tisztviselők legtöbbje vagy passzív rezisztenciába vonult, vagy önkényesen abbahagyta a munkát. Néhányukat kiutasították a megye területéről és áttették a demarkációs vonalon túlra. Így járt például Oberhammer Antal (1871–1930) pécsi rendőrfőkapitány, dr. Kerese György ügyvéd (mindketten kormánybiztos-főispánok is voltak) két alkalommal is, Nendtvich Andor (1867–1951) polgármester. Erre a sorsra jutott a szerbek által lefegyverzett mintegy 240 csendőr is (l. Ernyes Mihály: Fejezetek a rendőrség történetéből 1944-ig. Pécs-Baranya. Pécs, 1995.) Eltávolították a megyéből dr. Hajdu Gyula pécsi ügyvédet, a szocialisták (kommunisták) egyik itteni vezetőjét, valamint internálták Cseh Gyula, Endl János, Kisfaludy Vidor, dr. Margitay Lajos, Német Károly, dr. Prakatur Tamás, Schmidt Károly és Zdillár György mohácsi polgárokat stb.

Romokban hevert a gazdaság. A megszálló hatóság olyan adópolitikát folytatott, amelynek következményeképpen a „síró milliomosok” azzal fenyegetőztek, hogy bezárják gyáraikat.^[39] És miközben megtiltja a „bolsevik magyar pénzek behozatalát”, 2 és 5 koronás pénztárjegyeket ad ki.^[40] „1919. február 22-én kezdetét vette a megszállás ellen tiltakozó általános sztrájk, valamennyi üzem, gyár, hivatal beszüntette a munkát... A városban elfogyott minden tartalék, az éhínség veszélye fenyegette a lakosságot.”^[41] 1920 májusában a legtöbb pécsi üzemben bérmozgalmat indítottak. A gázgyári munkások sztrájkba léptek.

A hatalmukat véglegesnek gondoló megszállók mindent megtettek, hogy regnálásukat a nemzetközi közvéleménnyel elfogadtassák, a Párizsban tárgyaló, békediktátumot fogalmazó Antant képviselőivel szentesíttessék, s ehhez a megye lakosságának együttműködését megszerezzék. Ennek érdekében 1919-ben „…úgy emlékszem rá – vallja dr. Prakatur Tamás mohácsi ügyvéd –, tavasszal vagy a nyár folyamán... dr. Andrics Tivadar népgyűlést tartott Mohácson, amelyre minden községből kirendeltek 2-3 szerbet. A népgyűlésen dr. Andrics elnökölt. A népgyűlés határozatilag kimondotta, hogy az a kívánsága miként Baranya az SHS királysághoz csatoltassék... Dr. Andrics népgyűlést tartott Pélmonostoron is, ahol ugyan ilyen határozatot hozatott a népgyűléssel. Valószínűleg 1919. év nyarán dr. Andrics Pakulics Pál volt mohácsi lakossal Párisba utazott, hogy a népgyűlések határozatát az ellenséges államok tanácsának bemutassa, s kérje szóval is, hogy a megszállt Baranya az SHS királysághoz csatoltassék.”^[42]

A lakosság – elsősorban a szerbek és a munkásság – körében sikerült támogatót találniuk a megszállóknak. Már a nagy sztrájkot követően ezt hangsúlyozta Csolák-Antics ezredes, katonai parancsnok ^[43] a pécsi szocialista párt mintegy 50 főnyi küldöttségének: „Mindennek alapja a szénkérdés. Ha a bányamunkásság néhány napon belül megmutatja, hogy a széntermelést fokozza, ha a szénprodukció emelkedő tendenciájú lesz, akkor kilátásba helyezi a memorandumban foglalt pontok teljesítését.” (Hír, 1919. augusztus 12.)

Sőt! A széntermelés növelése érdekében Pécsre engedik a Tanácsköztársaság bukása után menekülő, többnyire bányász foglalkozású vöröskatonákat ^[44], ugyanakkor Pandurovits kormánybiztos-főispán a pécsi polgármesternek ezt az átiratot küldi: „Az SHS kir. belügyminisztérium B.B.B. (Bánát, Bácska, Baranya. B. R) osztályának 1919. IX. 29. 553/ 1919. biz. sz. rendelete, a mellyel elrendeli, hogy a magyar bolsevik kormány bukása folytán Magyarországból, a bolsevik gárdából átjött gyanús és veszedelmes oroszok letartóztatandók és Valjevóba leendő internálás végett őrségileg Belgrádba szállítandók.”^[45]

A magyarországi ellenforradalom hatalomra kerülése, nagybányai Horthy Miklós kormányzóvá választása, különösen a trianoni béke aláírása után újabb politikai ütőkártya került az annexiót befejezett tényként kezelők, illetve elfogadók kezébe. Igazolja ezt a tényt a Pécsi Szocialista Párt 1920. február 26-i nagygyűlése, amelyet mintegy 25 ezer ember részvételével tartottak a Majláth (ma: Kossuth) téren. Itt többek között ez hangzott el: „Addig pedig, amíg Magyarországon ez a rendszer áll, eleve is tiltakozik a nagygyűlés az ellen, hogy annak úgynevezett »nemzeti hadserege« ide bevonulhasson.” (Hír, 1920. február 28.) Majd eleget téve Rajits felhívásának ^[46], augusztus 8-án ugyanitt az elnökké választott dr. Doktor Sándor a megjelent 20 ezer emberrel elfogadtatta az új hatalmi testület, a Nemzeti Tanács létrehozását.^[47] A Nemzeti Tanács néhány nappal később a Hajó szálló különtermében kimondta, hogy egyetlen feladatának a városi törvényhatósági választások megszervezését és lebonyolítását tartja. Az ekkor még a városban tartózkodó Nendtvich Andor tiltakozása ellenére a választásokat megtartották. Polgármesternek az időközben Pécsre jött és az SHS-kormánytól letelepedési engedélyt kapott Linder Bélát (1876–1962), a Károlyi-kormány hadügyminiszterét választották meg. Programnyilatkozata a megszállók szája íze szerinti volt:

„Pécs városának állásfoglalása nemcsak helyi jelentőségű, hanem megbélyegzi a mai magyarországi rendszert. Pécs város dolgozó népe minden erejével nemcsak itt fogja megakadályozni a fehér terrornak fellépését, hanem törekedni fog azt Magyarországon is megszüntetni... Mi itt a köztársaság alapján állunk és harcot hirdetünk mindenféle királyosdi ellen... Felülvizsgáljuk a kivetett ínségadót, melyet teljesen önkényesen, fehér szempontból vetettek ki... Ki akarjuk építeni a munkásság fogyasztási szövetkezetét. Gondoskodás történik a tüzifa beszerzéséről, az áruzsora letöréséről. A tőkéseket kényszertermelésre szorítjuk, amivel a munkanélküliségen lesz segítve... Végre fogjuk hajtani a lakáskataszter felvételét, a kaszárnyáknak lakássá való átalakítását... Szociális szempontból ellenőrizzük az üzemeket és megszüntetünk minden monopóliumot.” (Hír, 1920. szeptember 24.)^[48]

Az elhangzottak alapján nyilvánvaló, hogy Linder Béla és az őt polgármesteri székbe segítő pécsi szocialisták 1918 októberének talaján álltak (bár néhány gazdasági elképzelés – az áruuzsora letörése, a lakásügy rendezése stb.– mintha a Tanácsköztársaságig menne vissza). Erre utal az is, hogy Károlyi Mihálynak (1875–1955) és a „magyar köztársaság megteremtőinek” táviratküldést javasolt.

Ezt követően pezsgő politikai élet bontakozott ki Pécsett. Ennek egyik állomása Linder Bélának és Jászi Oszkárnak (1875–1957), a Károlyi-kormány nemzeti kisebbségek miniszterének belgrádi tárgyalása volt, amelyen még csak a pécsi adminisztrációs rendszer garantálását kérték. Ám 1920 decemberében Jászi – visszatérve Bécsbe – már ezeket mondotta: „Pécset és Baranyát nem szabad addig kiüríteni, míg a jog és a demokrácia uralma nem áll helyre Magyarországon, amíg a békeszerződés összes rendelkezései lojálisan keresztülvive nincsenek. Ámde egyidejűleg a hágai megállapodások értelmében a polgári közigazgatást át kell adni e terület magyar népének, mert csakis az egész terület magyar önkormányzata tenné lehetségessé a közigazgatás finánciális terheinek viselését. Ha Pécs-Baranyában egy csakugyan demokratikus önkormányzat alakulna ki a parasztok, a munkások és a dolgozó polgárság kezében és ha ez a demokratikus kanton a maga területén azonnal hozzáfogna az októberi forradalom letört, majd kijátszott programmjának megvalósításához s a népies reformok egész sorát hajtaná végre: akkor az Anyaország magyarsága valóságos szemléleti oktatást kapna a demokráciából és a szociális haladásból s nem sokáig tűrné, hogy bandavezérek, kalandorok és üzletemberek elsikkasszák mindazokat a jogokat és szabadságjogokat, melyeket a magyar nép öt év világháború, két forradalom és egy ellenforradalom kálváriája árán a maga számára kivívott. A revanche vak gyűlöletét az a törekvés váltaná fel, hogy okosan és becsületesen megértsük egymást a szomszéd-államok népeivel...” (Hír, 1920. december 19.)

A történtek Lovászy Mártont (1864–1927), a Károlyi-kormány közoktatásügyi miniszterét is a városba szólítják. Programbeszédet mond, majd nyílt levelet ír pártjának: „A függetlenségi és 48-as párt tekintetes Elnökségének! Budapesten. Mély tisztelettel tudatom a tekintetes Elnökséggel, hogy a függetlenségi és 48-as párt elnöki tisztéről lemondok. Okul szolgál erre az a körülmény, hogy hónapok óta és előreláthatólag hosszú ideig nem vagyok abban a helyzetben, hogy a párttal érintkezhessem és ügyeinek vezetésében részt vegyek.” (Hír, 1921. január 6.) A levél további részében arról a népgyűlésről írt, amelyen fölszólalt, majd céljáról: „...a demokratikus alapon nyugvó helyi magyar autonóm közigazgatás megszervezésé”-ről, amelyet az osztályküzdelmek megszüntetése céljából a polgárság, a parasztság és a munkásság fog vezetni.^[49]

Az autonómia gondolata, illetve igénye három karácsonyi nyilatkozatban (l. Hír, 1920. december 25.) is fölbukkan: „A városi és megyei önkormányzaton kívül szó van kormányhatósági önkormányzatról is, amelynek alá lenne rendelve ezen területek posta-, vasút- és pénzügyei, továbbá bírósági és más állami intézményei” – mondta Rajits. Linder Béla is hasonlóan nyilatkozik: „...elérkezett a tizenkettedik óra és most már sürgős szükség van a teljes impérium átvételére... Az autonómia kérdésében csak annyit jegyzek meg, hogy kezdettől fogva a teljes önkormányzat volt a célunk, és részletesen kidolgozott terveink is régen készen vannak.”

Hajdu Gyula külföldre ment. Elutazása előtt ezeket mondta az újságírónak: „Be kell látni ennek a semleges autonóm területnek a fontosságát, amely a pécsi szénvidék nagy jelentőségétől eltekintve is, gazdasági szempontból nem jelent kevesebbet, minthogy az önkormányzat megadásával ezen a területen Mohácsból semleges dunai kikötő lenne, ami határozottan az antant érdeke.”

Miként a Nemzeti Tanács újbóli megalakulása és a törvényhatósági választások kiírása idején, az autonómia hallatára azonnal megmozdultak Budapesten. A magyar nemzetgyűlésben Karafiáth Jenőnek (1883–1952), a későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszternek arra a kérdésére, hajlandó-e a kormány Pécs és Baranya megszállt területeinek a jugoszlávok által történő kiürítéséről azonnal intézkedni, Teleki Pál (1871–1941) miniszterelnök ezt válaszolta: „Baranya ki nem ürítése égbekiáltó igazságtalanság. A baranyai kérdésben számtalan jegyzéket küldött már a külügyminisztérium, sőt legújabban a jugoszláv állam itteni képviselőjével komoly eszmecserét is folytatott e tárgyban.” (Hír, 1920. december 22.)

Természetesnek tekinthetjük, hogy a magyar kormány Belgráddal tárgyalt Baranya kérdésében, hiszen az autonómia csak az SHS-kormány támogatásával jöhetett létre. S a szerbek jól tudták, hogy a nagyhatalmak Magyarországnak ítélték – az ún. baranyai háromszög kivételével – ezt a területet. Ha valakinek kétsége volna afelől, hogy a jugoszláv kormány az autonómiát csak kényszerűségből támogatta, és vele nem a nemzetiségek vagy éppenséggel a munkásság érdekeit tartotta szem előtt, annak álljon itt tájékoztatásul néhány szerb nyelvű újságcikk.^[50]

„A legigazságosabb Baja-Bátaszék és Mecsek vonalával egy határt húzni.” (Baranjski Glaznik, 1919. november 6.)

„Baranya határait Mohácstól és Pécstől északra és Siklóstól nyugatra jelöljék meg.” (Baranjski Glaznik, 1919. december 11.)

„Szükségünk van legkevesebb három járásnyi területre... Ily módon mentve volna nemcsak az ország számára hasznos népnek az egy része, hanem ezzel kapnánk természetes határokat a siklósi és harsányi hegyvonulattal.” (Baranjski Glaznik, 1920. május 15.)

„A mi csapataink visszacsatolás esetén Baranyát a magyaroknak nem adják vissza.” (Zastava, 1921. augusztus 19.)

1921 januárjában már részletes önkormányzati tervet adtak át Pécs képviselői a belgrádi kormánynak. Ez a dokumentum a leendő köztársaság alkotmányának is tekinthető.

„Terület. Az önkormányzat területét képezik: Pécs és Baja önálló törvényhatósági joggal felruházott városok és azon megszállás alatt álló összefüggő terület, amelynek az 1918. évi november 13-án kötött fegyverszüneti egyezményben megállapított demarkációs vonal és a trianoni békeszerződésben véglegesen megállapított jugoszláv határ között fekszik, kivéve a Tiszántúl elterülő, Magyarországnak ítélt sávot. Az autonóm terület székhelye és államjogi igazgatásának központja Pécs. Közjogi megjelölés: Pécs-bajai autonóm terület.

A magyar államhoz való viszony. A magyar állam törvényhozásának és kormányának rendelkezései az autonómia területére nem terjednek ki. Addig azonban, míg az autonómiának illetékes szervei még más jogszabályt nem alkotnak, a magyar államnak a magyar kormányzótanács megalakulásáig, azaz 1919. évi március 22-éig érvényben volt jogszabályai maradnak hatályban...

A szerb–horvát–szlovén királysághoz való viszony: Az SHS királyságnak joga van ellenőrizni azt, hogy az autonómia szervei a./ a jelen egyezmények megállapításait pontosan betartják, b./ a szerveknek működése a trianoni békeszerződés megállapításait s ezzel az SHS királyság jogszerű érdekeit nem sérti.

Jogkör és szervezet. 1. állami teendők: Az autonómia területén a szabályalkotást és kormányzást az „önkormányzati testület” veszi át és gyakorolja. 2. törvényhatósági teendők: Azt a jogkört, amelyet eddig a törvényhatósági szervek töltöttek be, Pécs és a Duna jobbpartján levő területre a »Dunajobbparti törvényhatósági bizottság« Pécs székhellyel, Baja városára és a Duna balpartján fekvő területre a »Dunabalparti törvényhatósági bizottság« Baja székhellyel látja el.^[51]

A hivatalos nyelv a magyar (de német és szerb nyelven írt beadványok is elfogadandók – B. R.)

Rendőrség. A közrend és a közbiztonság fenntartásáról az autonómia rendőrsége – szükség esetében – az illetékes autonóm szerveknek kívánatára a megszálló csapatoknak támogatásával gondoskodik.

Pénzügy. A valutarendezést külön egyezmény biztosítja.

Igazságszolgáltatás. Azok a magyar jogszabályok érvényesek, melyek 1919. március 22-éig voltak érvényben.

Függelék. Az autonómia területén jelenleg működő SHS tisztviselőknek működési jogosultsága megszűnik és azok visszarendelendők. Mindennemű utazási engedély kiállítására az önkormányzat kizárólagos jogosultsággal rendelkezik. Az önkormányzat megszüntetése kérdésében az önkormányzati testület kétharmad többséggel dönt.” (Hír, 1921. január 27.)

Mindezek az előkészületek, elképzelések a város szocialista vezetőit közelebb sodorták a megszálló hatalomhoz.^[52] Ugyanakkor azokat a célkitűzéseket, amelyeket a megválasztásakor Linder körvonalazott, nem tudták végrehajtani. És mivel – adják tudtul a város lakosságának – „olyan akadályokba ütköztünk, melyeket elhárítani minden igyekvéssel megkíséreltünk, de tőlünk független okokból – sikertelenül” (Hír, 1920. december 19.), megbízatásukról lemondanak. Ám a megszálló hatalom nem fogadta el lemondásukat. És az események gyorsan haladtak a végkifejlet felé.

A kiürítés közeli terminusa végső elhatározásra „serkentette Pécs és Baranya dolgozó tízezreit. Az itteni lakosság nagy többsége nem hajlandó átadni ezt a területet Horthy bandáinak” – tudósít a bevezetőnkben már idézett újság rendkívüli kiadása. Augusztus 12-én általános sztrájkba léptek a bányászok, tiltakozva a bevonulás ellen. Egy bűnügyben készült „tényvázlat” szerint Linder Béla és mások Villányban, Siklóson és Siklósbodonyban beszédet tartottak, „mely alkalommal a közönséget arra buzdították, hogy legyenek az ő pártjukon, kapnak mindent, amit csak követelnek, ha jönnek Horty [sic!] betyárok és bunkók, fogjanak ellenük fegyvert, és agyon kell őket verni, mert nekünk sokkal jobb lesz, ha Baranyában köztársaságot alakítanak.”^[53]

1921. augusztus 14-én, vasárnap délelőtt a Széchenyi téren népgyűlést tartottak mintegy 15 ezer ember részvételével. Az esemény az alábbiak szerint folyt le.

A gyűlést Schmira Károly kőművessegéd, szocialista párttitkár nyitotta meg. Az első szónok Bodnár Zsigmond kir. tanfelügyelő, városi tanácsnok volt. Ő a városvezetés munkáját az emberi szabadságért és a demokráciáért folytatott szolgálatnak nevezte, mely éles ellentétben áll a mindent elpusztító kurzus-molochhal. A kisantanthoz fordult segítségért, mondván, hogy Horthyék Baranya elfoglalása után a kisantant ellen fordulnak majd. Ezután Gyenis Ferenc, Szigetvár küldötte szólalt föl, őt dr. Fekete Ferenc követte, aki drámai szavakkal ecsetelte Horthyék kegyetlenkedéseit. A jelenlévő angol misszió tagjának pedig ezt kiáltotta: „Ide csak a munkások testén keresztül vezet az út!” Tettekre hívta föl a tömeget Pázmányi Zoltán a barcsiak nevében: „elég volt a szavakból, cselekedni kell! Fegyverre!”, majd átadta helyét Berki Györgynek, aki a bányászok elszántságáról számolt be. Ezt követően emelkedett szólásra Petar Dobrovič, aki – igaz, feltételes módban – már a köztársaságról beszélt: „Ha bekövetkeznék az az időpont, hogy a megszállt területeket kiürítsék, elérkezettnek látom azt az időt, hogy a baranyai magyar–szerb köztársaság életbe lépjen. Erre az eshetőségre az előkészületeket már most meg kell tenni.”

Ezután Fekete Ferenc dr. felszólította a tömeget, hogy „aki elfogadja a magyar–szerb köztársaság kikiáltását, emelje fel a kezét. A városháza előtt álló 15.000 főnyi tömeg, mint egy ember emelte fel a kezét.”

A tömeg ezután a megyeházához vonult, ahol Rajits Szvetozárral ismertették a történteket. Ő a nép döntését tudomásul vette, és ígéretet tett, hogy kormányával érintkezésbe lép. Alig várt ismertté a köztársaság deklarálása, „a szegedi háromszög, Baja városa és Baranya népe nagy küldöttséget küld Pécsre és bejelenti csatlakozását.” (Hír, 1921. augusztus 15.)

S valóban: másnap, augusztus 15-én „Mohácson ... Hajdinek Aladár és Kollin Mór mohácsi lakosok a „Korona” szálló elé népgyűlést hívattak össze. A gyűlés tárgya Baranyának az országtól való elszakítása és Baranyai szerb köztársaság néven önálló állammá való alakítása volt. A gyűlés szónoka Bencze József mohácsi lakos volt, aki ismertette a gyűlés tárgyát és felhívta a megjelenteket, hogy kiálltsák [sic!] ki a baranyai szerb köztársaságot, és esküdjenek fel arra. Bencze szavait az ott megjelent szerb egyének részére Jurisics Lázár 43 éves, gör. kel. vallású földműves mohácsi lakós tolmácsolta, aki Bencze szavait lefordította és megértelmezte.”^[54]

Amikor Baján megtudták a pécs-baranyai köztársaság kikiáltását a Baranyai Magyar Újságból, a városi tanácsháza nagytermében bajai ideiglenes intézőbizottságot választottak a szakszervezet és a szocialista pártvezetés javaslatára. Itt megbízták Neuberger Józsefet és Gyurákovics Pált, hogy Előre címmel újságot adjanak ki.^[55] Este 7-re a Szent István térre a „köztársaságiak” tüntetést szerveztek, majd tanácskozást tartottak a szerb kormánybiztosnál. Linder Béla, a pécsi polgármester ezidőtt a szerb fővárosban tartózkodott, így a történésekre – nagygyűlések, fáklyás felvonulások stb. – nélküle került sor. Itt találkozott az intézőbizottság három tagjával – Dobroviccsal, dr. Schwartz Gábor ügyvéddel és Zsifkovics Nikolával –, akik azért mentek Belgrádba, hogy tárgyalásokat kezdjenek a kormányalakítással kapcsolatos teendőkről. A Zastava híradása szerint: „Hamarosan kialakul a köztársasági kormány is, amely nem fog nagyban eltérni attól a pesti kabinettől, melynek gróf Károlyi Mihály volt a köztársasági elnöke. A lehetőségek szerint ma táviratilag Pécsre hívják Splitből gróf Károlyi Mihályt, aki a kikiáltott köztársaság egyedüli elnökjelöltje.” (Zastava, 1921. augusztus 17.)

Ez a kabinet azonban nem jött létre (Károlyi sem jött Pécsre), annak ellenére, hogy Jászi Oszkár állítólag táviratban jelezte Lindernek, hogy a hét végére Pécsre jönne, ha érkezése aktuális lenne. Az intézőbizottság azonnal megkezdte az önálló karhatalom, illetve hadsereg szervezését. A véderőt – amint azt Pázmányi Zoltán korábban idézett felszólalásában mondta – népfelkelés útján képzelték el: „A földműves nép azt mondja, hogy kaszával, kapával is kész harcba szállni, mert tudja, hogy földjét, életét kell megvédelmeznie, csak ti nem tudjátok, hogy honnan kell fegyvert venni! Ezt a területet eddig a demokratikus Jugoszláviának demokratikus hadserege és becsületes fegyverei védelmezték a Közép-Európa békéjét fenyegető Horthy-uralommal szemben. Ha az ántánt hatalmak kíméletlen, kegyetlen parancsa leparancsolná e területről a szerb–horvát–szlovén hadsereget, úgy mi kölcsön fogjuk kérni a fegyvereket.” (Hír, 1920. augusztus 15.)

A Belgrádban tartózkodó intézőbizottsági tagok előterjesztették azt a kérelmüket, hogy felállíthassák a köztársaság hadseregét, „mire a miniszterelnök a kért munkászászlóaljak felállítását engedélyezte. Ezenkívül a dobrovoljácok, akikkel Dobrovits és az intézőbizottsági tagok szintén tárgyaltak, elhatározták, hogy önkéntesen toboroznak hadsereget a köztársaság céljára. Ígéretet kapott az intézőbizottság arra vonatkozólag is, hogy ezek a munkászászlóaljak és önkéntes katonai alakulatok egyenruhát és fegyvert kapnak.” (Hír, 1921. augusztus 18.)

Jugoszláviában híre járta annak, hogy: „Szervezés alatt vannak az önkéntes népi csoportok, amelyhez csatlakoznak Baranya, a Vajdaság és az egész ország önkéntesei.” (Jedinstvo, 1921. augusztus 17.)

Tény, hogy már 17-én megalakult az első karhatalmi század Keinrath Péter volt főhadnagy vezetésével, de továbbiak létrejöttéről nincs tudomásunk. Valószínűleg nem is hoztak létre többet. Erre utal az a tény is, hogy bádoki Soós Károly ^[56] csapatai a népgyűlés fogadalma ellenére puskalövés nélkül vonultak be a megyébe, illetve Pécsre.

A pünkösdi királyság ugyanis csak néhány napig tartott. Augusztus 19-én a városi tanács felhívást intézett a „megszállott terület népéhez”, mely így hangzott: „Szabadságszeretetünk parancsolta küzdelmünk a megszállott területen egyelőre véget ért. Megadtuk magunkat kérlelhetetlen sorsunknak. Akik a fehér terror üldözését kikerülendő otthonukat elhagyják, azok az SHS. állam védelmében részesülnek. Akik viszont vagy nem voltak politikai harcainkban exponáltak, vagy mert anyagi eszközök híjján vannak, vagy családjuk kötik ide, azok a terror bevonulása elől f. hó 21-én este 7 óráig holmiaikkal, családjaikkal együtt az étkezéshez szükséges edényekkel, ágyneműikkel a pécsi dohánygyár épületébe költözzenek, ott az angol nemzet védelme alatt menedéket kapnak. Ha kivándorolni kívánnak, ott útlevelet s ez úton védelmet nyernek. A dohánygyár épületében az oda kirendelt megbizottaknál a védelmet keresők jelentkezzenek, hol nyilvántartásba vétetnek. Elvtársak! Polgártársak! Abban a reményben, hogy szenvedéseink nem fognak soká tartani, fogadjuk komoly nyugalommal az elkövetkezendőket.”^[57]

Ezzel egy időben a szerbek bejelentették s megkezdték a kiürítést, s másnap, Szent István napján Gosztonyi Gyula pécsi kormánybiztos átvette a város feletti hatalmat Rajicstól, dr. Prakatur Tamás pedig kormánybiztos-főispánként a vármegye kormányzását. Ugyanakkor Csolák-Antics városparancsnok Török Lajos (1880–1963) m. kir. rendőrtanácsosnak a rendőrkapitányság vezetését. Baján pedig dr. hegymegi Kiss György ügyvéd-kormánybiztos vette át a város irányítását a megszállóktól. Estére megérkeztek mindkét városba a csendőralakulatok, hogy biztosítsák a nemzeti hadsereg másnapi bevonulását. Pécs város polgársága virágesővel, diadalkapuval várta a nemzeti hadsereg katonáit. A Széchenyi téren Majorné Papp Mariska saját versével köszöntötte a felszabadítókat. Ennek egyik versszakából idézünk:

Dus orgiákat ült itt a becstelenség,
Árulók száján a bűn volt a törvény,
Büszke szálfa, hogyha szembe száll a vésszel,
Befalta a börtön, elnyelte az örvény.
Úr volt itt a céda, az idegen fajta,
Aki elárulta, mocskolta honát,
Kinek rongy volt a szent háromszínű zászló,
Ki nem akart látni magyar katonát,
Söpredék, akinek nem volt jó az Isten,
Aki leköpte az apácát, papot,
Judás, aki vérző Krisztusát eladta,
Hazájáért szennyes aranyat kapott.
…
Ma elröpült a város homlokáról
Mindörökre a vörös keselyű...” (Pécsi Est, 1921. augusztus 24.)

Az ünnepség fénypontjaként Soós altábornagy átadta a város vezetésének a jelképes hatalmat. Ám ezzel nem ért véget az örömünnep. Augusztus 28-án impozáns tábori misét tartottak a nagy katonai gyakorlótéren: itt az „új Kapisztránnak” titulált Zadravecz István (1884–1965) tábori püspök mondott gyújtó hatású beszédet. Augusztus 30-án díszvacsorát adott a város a nemzeti hadsereg tiszteletére a belvárosi Katolikus Kör emeleti dísztermében.^[58] Az ünneplésből a vidék is kivette a részét. A kerndeutschnak nevezett, németek lakta vidék falvaiban – Hímesháza, Szederkény, Monyoród, Nyomja, Máriakéménd – nagy népünnepélyt rendeztek, és „számos sokac és szerb község hálaadó istentiszteletet tartott a felszabadulás örömére.” (Pécsi Est, 1921. augusztus 31.)

S miközben Pécsről 1960, Mohácsról 2500 személy távozott Jugoszláviába, augusztus 21-én pedig „az utolsó vonattal elhagyta Baját a kompromittáltak kis csapata, s Zomborra ment”^[59], megkezdődött a pacifikálás. A kormánybiztos mindenekelőtt szesztilalmat rendelt el, este 11 óra utáni kijárási tilalmat, s a nyilvános helyek este 10 órai záróráját. A rendőrkapitányság mellett fölállították a pécsbányatelepi rendőrkirendeltséget (1924-ben Mohácson is létrehoztak rendőrkapitányságot), polgárőrséget szerveztek, megindították a magánlevél-posta forgalmát, de szigorú cenzúra alatt. A Klausz Endre vezetésével a pécsi kir. ügyészség épületében (Papnövelde – 1950-től Kulich Gyula – utca 5.) működő cenzúrabizottság betiltotta az alábbi sajtótermékeket: Pécsi Napló, Hír, Baranyai Magyar Újság, Baranyaer Volkswille, A Zsidó, Krónika, Rivalda, Szombat, Szigetvár és Vidéke, Drávavidék (ugyanakkor újból engedélyezték a szerbek által betiltott lapokat, pl. Pécsi Est, Mohácsi Hírlap, Siklós és Vidéke). Megkezdték a tanítók és a jegyzők igazolását, vizsgálatot indítottak a pécsi szabadkőművesek ellen (páholyuk dr. Kelemen Mózes pécsi ügyvéd Perczel utcai házában volt).

Az újonnan kinevezett főispán, Kiszely Gyula miniszteri tanácsos kidolgozta a közigazgatási feladatokat: a csonka baranyavári járás új székhelye Villány lett, élén Szivér István dr. főszolgabíróval, a mohácsi járás élére Sey Tamás, a pécsváradi élére dr. Feniczy István került. A Kiszelyt októberben fölváltó dr. (Keresztes) Fischer Ferenc ügyvéd (a későbbi belügyminiszter), a Pécsi Takarékpénztár ügyésze kemény szigorral folytatta elődje munkáját. Végrehajtotta többek között az 1921. évi 9.290. M.K. rendeletet ^[60], valamint az 1921. évi 10.620. M.K. számút. Ez utóbbi a szerb–horvát–szlovén megszállás alól felszabadult országrészekben a megszálló hatalom és közegei részéről létesített birtokviszonyok rendezéséről intézkedik.^[61]

A trianoni szerződés 64. paragrafusa lehetővé tette az SHS-államba történő önkéntes távozást, az optálást. A lehetőséggel „számosan éltek – tudósított a Pécsi Est –, különösen sok zsidó és meglehetősen nagy számmal rácok és sokacok.” Pedig „A megszállás alatt, az egy Lothárdot kivéve, a sokacság híven kitartott a magyarság mellett”. A jelenség szerb propagandatevékenységgel, illetve szervezkedéssel jár együtt. Egy, népgondozói kirendeltségre beosztott tiszt 1922. február 1-jei jelentése szerint: „…körzetemben azt tapasztaltam, miszerint a szerb lakósság szervezkedik, és hogy ezen szervezkedést Ilic szerb alezredes vezeti Pécsett. Bezedek, Sárok, Magyarbóly, Beremend, Kásád, ilocskai szerb parasztok igen sűrűn utaznak Pécsre csomag nélkül, jönnek-mennek hetenkin [sic!] 2-3-szor. A korcsmában összejöveteleket tartanak, úgylátszik Ilic utasításait beszélik meg társaikkal. Elakovics Boldizsár és testvére jár sűrűn Pécsre, különösen előbbi e héten már 2-szer bent volt. Szükségük arra nincs, hogy a határon átjuttassák adataikat, mikor kényelmesen Pécsre utaznak, ahol Ilic adataikat átveszi és futárral Eszékre továbbítja. Ilyen körülmények között nincs is már kémhálózatra szükségük, köztudomású, hogy minden egyes ezen előbb említett falvakban lakó szerb izzó gyűlölettel viseltetik a magyar állam ellen.”^[62]

Ilić az angol katonai misszió tagja, Gosset ezredes kívánságára maradt Pécsett, hogy „azon ügyekben, melyek a szerbek kivonulása után közvetlenül fölmerültek (főleg a szerb csapatokkal egyidejűleg kivonult jugoszláv alattvalók anyagi ügyeit illetőleg)”, a tárgyalásokat Soós altábornagy és a szerb parancsnokság között közvetítse.^[63] Noha a szerb alezredes státuszával össze nem egyeztethető tevékenységet folytatott, Maxon Oszkár tábornok, katonai állomásparancsnok 1921. augusztus 23-án 2. sz. állomásparancsában a következőket írja: „...nevezett a déli végeken vezénylő tábornok védelme alatt áll, miből kifolyólag a nemzeti hadsereg egyénei által inzultusoktól feltétlenül megvédendő.”^[64]

Soós Károly pedig 58. számú bizalmas parancsában a nemzetiségekkel szembeni helyes magatartásra utasítja beosztottait: „Egészen eltekintve attól, hogy a trianoni békeszerződés a nemzeti kisebbségeket oltalma alá vette, saját létérdekünk is megköveteli, hogy ezzel az idegen ajkú lakóssággal méltányosan bánjunk el és mindent elkerüljünk, ami csak a látszatot is keltheti az idegen nemzetiségünk üldözésének. Ez azért is fontos, mert különben sok idegen uralom alatt sínylőgő [sic!] magyar véreinket kitennénk repleszáliáknak [sic!]. Nincs is ok rá, idegen ajkú nemzetiségűekkel rosszul bánni, mert túlnyomó részben hazafiasan viselkedtek a szerb megszállás alatt.”^[65] A szerb propaganda az új demarkációs vonalon, illetve Baranya ki nem ürített részében is erőteljesen folyt. Különösen a határmegállapító bizottság tevékenységének idején.

Baranya ki nem ürített részében 1921 szeptemberében falragaszok jelentek meg, amelyeken Albániába történő száműzetés terhe mellett megtiltották annak híresztelését, hogy az SHS állam határa a Dráva főfolyása lesz. Mielőtt a határmegállapító bizottság kiszállt volna, Dél-Baranyában Marcsics jugoszláv vk. százados vezetése alatt „határkijelölő bizottság” működött. A községtől a szántóföldeket elvágták, így az északon fekvő községeknek a jugoszlávokhoz való csatlakozást kellett kérniük. Ezt megszavaztatják, a jegyzőkönyvet Belgrádba küldik. A német ajkú lakosság legtöbb esetben Jugoszlávia ellen nyilatkozik. Őket másnap a csendőrség letartóztatja, pénzüket, vagyonukat elkobozza és a demarkációs vonalra kíséri ki.”^[66]

Mi történt a köztársaság kikiáltásában szerepet játszó és zömmel emigrált személyekkel? Legtöbbjük az SHS-államba távozott, néhányan – Gálosi József, Berki György és neje stb. – Bécsbe mentek (l. Névjegyzék azon emigránsokról, akik a wieni magyar kommunista párt központi bizottsága által igazolva lettek)^[67] . Mások, miként Steinmetz István ^[68], Gyetvai János (1889–1967) is, Amerikában telepedtek le.

Az újságok ellenőrizhetetlen hírekkel traktálják olvasóikat. Dr. Doktor Sándorról ^[69] az elmenekült, de néhány nap múlva visszatért bányászok egyike állítólag azt híresztelte, hogy „amikor az egyik határszéli állomásra ért vonatjuk, melyen nyitott kocsiban utazott családjával, utolérte őket az Eszékre menő személyvonat, amely Doktor Sándort is vitte. Az állomáson a két vonat utasai összeverekedtek, ekkor a bányászok közül, kik meglátták Doktor Sándort, 7-8 kivált és szidalmazni kezdte. Doktor Sándor hasonló válaszára ütlegelni kezdték őt, s csak az elősiető csendőrök menthették meg.” (Pécsi Est, 1921. augusztus 25.) Az ütlegek oly súlyosak voltak, hogy állítólag még szeptember 11-én is az eszéki kórházban ápolták a kárvallottat. Linder Béláról ^[70] az a hír járta, hogy Berlinbe érkezett, de onnan rövidesen kiutasítják majd, vagy internálják. (Pécsi Est, 1921. augusztus 24.) Szeptember 30-án már „Zomborban felesége családjánál tartózkodik.” Egy későbbi híradás szerint a Sziszek melletti Topolovácon, az „egykori Frigyes főhercegi, jelenleg SHS állambirtokon gazdasági felügyelő.” (Pécsi Est, 1921. december 13.) Aztán egy hónap múlva Belgrádban bukkan föl. Kardos Imre dr. a Hír, Császár Géza (1894–1961) a Grimasz, Boros Imre a Heti Revü című kiadványt szerkeszti Újvidéken. (Pécsi Est, 1921. október 4.)

Február 8-i szenzáció, hogy „a Baranyából menekült kommunistákkal együtt Boros Imrét és Lenkei Jenőt is Ószerbiába viszik.” (Pécsi Est.) „Megbízható” értesüléseket lehet olvasni arról, hogy Rajitsék Dél-Baranyában mindent felhasználnak arra, hogy a magyarságtól megszabaduljanak. „A vasutasokon kezdték. E héten már a harmadik repatriáló vonat érkezik Dél-baranyából. Helyökbe szlovén vasutasokat helyeztek... A Pécsről elköltözött szerb tisztviselők még mindig a dárdai sarokban vannak elhelyezve.” (Pécsi Est, 1921. szeptember 18.) Az a hír is elterjedt, hogy a „pécsi szökevényeket” Baranya megye megszállva tartott községeinek kell eltartani, oly módon, hogy az emigránsokat kinevezik „jegyzőnek, tanítónak. Természetesen így egy községre több jegyző és tanító is jut, ez azonban a szerbeknek teljesen mindegy. Mint mondják, magában Karancs községben 17 jegyző van.” (Pécsi Est, 1921. augusztus 25.) Tudni vélik azt is, hogy az emigránsok „Szabadkán akarják újra indítani azt az akciót, mellyel Pécsett kudarcot vallottak. A Linder–Lovászi–Jászi-triász itt újra fel akarja támasztani a független magyar köztársaság álarca mögé rejtett magyarellenes propagandát.” (Pécsi Est, 1922. február 9.)

S hiába látott napvilágot a Horthy Miklós által 1921 karácsonyán kiadott amnesztiarendelet, „A jugoszlávok nem engedik haza a magyar bányászokat.” (Pécsi Est, 1922. január 14.) Ez az amnesztia természetesen nem vonatkozott azokra, akik felségsértést, lázadást stb. követtek el. Ellenük bűnvádi eljárás indult. Leggyorsabban a kaposvári törvényszék dolgozott. Ötös tanácsa 1921. november 30-án tárgyalta „három szigetvári hazaárulási ügyét. A vád szerint Mornig Gyula ez év augusztus hó 15-én elnökölt a baranyai szerb–magyar köztársaság kimondását célzó gyűlésen. Lakner János az »egybehívók« nevében ajánlotta a gyűlés megalakulását, Ujházi Ödön jegyző volt. Az ügyészség hazaárulással, felségsértéssel és lázítással vádolta őket.”^[71] (Pécsi Est, 1921. december 1.) 1921. december 4-én Wéber Miklós ivánbattyáni földműves ügyében a pécsi törvényszék hozott ítéletet ^[72], s másnap Jurisics Lázár került sorra ugyanott.^[73] „Fehér Miklós szigetvári malomtulajdonos ellen, ki a megszállás alatt egy ideig vezetőségi tagja volt a szigetvári szocialista pártnak, „társadalmi és haza elleni lázítás” címen (Pécsi Est, 1922. március 29.) indult büntető eljárás. Andrics Tivadart – távollétében – felségsértéssel és egyéb bűncselekményekkel vádolták meg 1923-ban.

Az események záróakkordjaként a monstre perre 1925-ben került sor a pécsi törvényszéken. Decleva Dénes (korábban pécsi törvényszéki jegyző, 1911-től nagykikindai alügyész) 1924. november 24-én emelt vádat összesen 69 személy ellen. Az „A” pontban 36 vádlott képviselte a „pécsieket”, a „C” pontban 14 a „szigetváriakat”, a „D” pontban 7 a „barcsiakat”, az „E” pontban 2 a „siklósiakat”, míg a „B” pont 12 vádlottja a megye többi területét (Baja, Mohács, Pécsvárad). A vádirat szerint a delikvensek „oly cselekményt követtek el, mely arra volt irányozva, hogy a törvényes államformát képező királyságot népköztársasággá” erőszakkal megváltoztassák, „a trianoni szerződés értelmében kiürítendő Baranya túlnyomó részét, Somogy egy részét s a bajai háromszöget erőszakkal elszakítsák Magyarországtól”. Néhányan idegen, „sőt ellenséges külhatalmakkal érintkezést kerestek, hogy őket az átadás megakadályozására bírják.”^[74] A vádlottak egy részét fölmentették, a többiek pedig az emigráció védettségéből figyelhették ügyük alakulását. Mindössze ketten reagáltak az ellenük fölhozott vádakra. Egyikük: Császár Géza azt üzente, hogy optáns létére nem tartozik a magyar igazságszolgáltatás alá, Linder Béla pedig védekező iratot nyújtott be a bírósághoz. Ebben bejelentette, hogy az 1925. november 28-i főtárgyaláson nem fog megjelenni. Leszögezte, hogy a pécsi igazságügyi hatóságok eszközeivé lettek a hazug rágalomhadjáratnak. Majd így fejezte be: „Kormány és bírósága üldözésének tárgya vagyok.”^[75]

1931-ben a szerb megszállás alóli felszabadulás 10. évfordulóján Pécsett két emlékművet avattak. Az egyiket a vármegyeháza előcsarnokában Baranya vármegye közönsége állította.^[76] Felirata: „Három éven át hullott ránk a falak mögül ellenséges megszállók ökölcsapása. Boldog szabadulásunkra emlékezve, hálával borulunk mindenható elé, és esdekelve kérünk rabságban maradt testvéreinken is könyörüljön irgalmas szíved. Csonka Baranya-vármegye közönsége a tízéves évfordulón. 1931. Nagyboldogasszony havában.

A másik emlékmű Weichinger Károly építész alkotása, s a Széchenyi téren, a dzsámi előtt emelte Pécs szabad királyi város lakossága azon a helyen, ahol bádoki Soós Károly átadta a visszatért város visszatért vezetőinek a hatalmat. A mészkőlapokkal burkolt, fordított csonkagúla alakú emlékmű bronzmécsesben fejeződik be, amelynek tetején apostoli kettős kereszt látható.

Miklós Zoltán: A m. kir. honvéd Ludovika Akadémia nevelési értékrendjének változása 1872 és 1944 között

A Ludovika Akadémia ^[77] képzését átszövő nevelési értékrend szempontjából két korszakot lehet elkülöníteni: a kiegyezés utáni évektől az I. világháború végéig, s a trianoni békétől a II. világháború végéig.

Amikor a közvetített nevelési értékrend elemeit veszem számba, ezzel az adott korszak általános társadalmi értékrendje alapján a hadsereggel szemben támasztott igényt is ábrázolom, hiszen mindig az állam és a társadalom igényei határozták meg, milyen szemléletű tiszteket képezzenek az akadémián.

A) 1872–1918

Amikor 1872-ben elkezdődhetett a katonai intézeti nevelés a Ludovikán, úgy látszott, behozhatatlan hátránnyal indul. Több oka volt ennek.

1. A hagyomány hiánya.

Először is a m. kir. honvédség – mint állandó hadsereg – csak a kiegyezés után, 1868-ban ^[78] jött létre, szemben Európa legtöbb országával, amelyek 1648 után, a westfáliai béke ^[79] hatására létrehozták állandó hadseregeiket. Magyarországon nem így történt: a hódoltság, a Habsburgok központosító törekvései miatt, valamint amiatt, hogy a magyar nemességnek sem kedve ^[80], sem – katonai iskola híján – alkalma nem volt saját hadseregben szolgálni. Így a katonai neveléshez, vagyis az elérendő célhoz hiányzott a magyar minta, s vele együtt a tekintély is.

2. Az értékrend hiánya.

A népiskolákban és a polgári tanodákban gyakorlatilag nem folyt olyan nevelés, amelyre a katonai értékrendet rá lehetett volna építeni.^[81] A kis számú és rosszul felszerelt iskolában a tevékenység főként csak az írás-olvasás-számolás-katekizmus tanítására szorítkozott, a hagyományos emberi erények (rend, pontosság, udvariasság, becsületszó megtartása, önbecsülés és mások becsülése, igazságkeresés, lojalitás a hatalom iránt stb.) –, amelyek a katonai erények alapját is képezik – kialakítására nem volt kellő mértékben mód, idő, lehetőség.

3. A tárgyi feltételek hiánya.

A magyar nyelvű tansegédletek és a magyar katonai szaknyelv hiánya ugyancsak hátráltató tényező volt, ezeket gyakorlatilag a semmiből kellett előteremteni.

4. A személyi feltételek hiánya.

Az akadémián tanító tanárok – mint ahogy valamennyi új utat kereső pedagógus – nem rendelkezhettek még olyan mérvű tapasztalatokkal, amelyek a kezdeti képzést rögtön sikeressé tehették volna (pl. a felvételi eljárás, az értékelés, az oktatási módszerek terén). A hallgatók közül pedig – egyenlőtlen előképzettségük és a szokatlan „katonai” követelményrendszer hatására – sokan nem is tudták sikeresen elvégezni a tanfolyamot.^[82] Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy pl. az 1873–74-es tanévben 4 osztály indult 231 fővel, de csak 143 fő fejezte be sikerrel tanulmányait.

Az egyik sürgető feladat tehát az volt, hogy ki kellett alakítani egy olyan nevelési értékrendet, amellyel azonosulni tudott a hallgatóknak legalább többsége, de amely elegendő volt a honvédelmi célok megvalósíthatóságához. Ezt az egyensúlyt nem volt könnyű megtalálni, hiszen a tisztképzés iránt vajmi csekély érdeklődés mutatkozott: 1872-ben a szabályszerű létszámból 2500-2700 tiszt hiányzott.^[83] Magyarországon a hadsereghez ugyanis értéktelítetlen képzetek tapadtak: a sarcolás, a forspont ^[84] és a porció, a katonai adók, egy-egy terület vagy falu felégetése-felprédálása, több évtizedes idegen földön való szolgálat. Nem véletlen tehát, hogy kötéllel kellett fogni a katonákat – ahogy népköltészetünk több műve is megemlékezik erről.

A kialakított-kialakult értékrendet öt összetevőre bontom. Ezek az elemek a következők:

I. Az önvédelem szükségessége;

II. A hagyományos katonai értékrend csírái (kapcsolódás a tízparancsolathoz);

III. A hagyományos katonai értékrend többi elemének kialakítása;

IV: A „katonai Szentháromság”: Isten-király-haza;

V. Az erkölcsi jellem mint a hatékony tisztképzés záloga.

I. Az önvédelem szükségessége

A nevelési értékrend első eleme az önvédelem szükségességére való rámutatás volt.^[85] Ez a gondolat részben a 48-as eszméből, részben az önfenntartás ösztönéből fakadt, s mint ilyen, értő fülekre találhatott a társadalom széles rétegeiben. A „tulajdon személye megvédése” és „az igazságtalan megbántások visszatorlása”^[86] kitételek a magyar honvédtisztet a polgárok védőjeként tüntették föl, ők váltak hivatottá arra, hogy a törvény és az igazság nevében – ha úgy tetszik, modern lovagként vagy mesebeli legkisebb királyfiként – gondoskodjanak az állam integritásáról, szuverenitásáról.

II. A hagyományos katonai értékrend csírái

Második elemként egy ugyancsak széles körben elfogadásra számító értékrendi tényező említendő meg: a tízparancsolattal összhangban lévő magatartás. A hallgatók mindegyike – a kor iskolarendszerének és családi hátterüknek megfelelően kapott vallásos nevelést, így a tízparancsolatnak az Istenhez való viszony három (1–3.) és az emberi együttélésre vonatkozó hét (4–10.) pontja gyermekkoruktól követendő zsinórmérték lett számukra. Ebben a tíz pontban több olyan motívum is markánsan jelen van, amely a katonai életben is a követendő magatartás része: a feltétel nélküli szolgálat, a kötelező tisztelet, az igazmondás és a becsület. Ezt a gondolatiságot az akadémiai nevelés egyik követelményeként állították fel. A Ludovika Akadémia közlönyeiben írt tanulmányaikban a szerzők ezt a gondolatkört a következő kulcsszavak köré fonták: engedelmesség és bizalom, becsület- és kötelességérzet.

Habrovszky Sándor – sok tiszt író társához hasonlóan – a „meggyőződésből való” engedelmesség helyett a feltétlen, vak engedelmességet állította célul.^[87] A vak engedelmesség elvárása azon az előfeltevésen alapult, hogy az engedelmeskedőnek feltétlen bizalommal kell lennie feljebbvalója iránt. E nézet szerint világos, rövid és határozott elöljárói parancsot, nem pedig barátságos kérést kell intézni a hallgatóhoz. Összhangban van ez a felfogás azzal a ténnyel, hogy a XIX. század utolsó harmadában reneszánszát élte a herbartista pedagógia ^[88], amely a fegyelmet a megtörésben, a tekintély mindenekfelettiségében fogalmazta meg. Nem is volt különbség a legénység és a leendő tiszt nevelésében ebből a szempontból. Némi változás csak a századforduló előtt történt. Az ekkor keletkezett tanulmányok, mint ahogy Dondon Olivéré ^[89] is, a katonai fegyelmet a hadsereg törvényhozásaként fogta föl, s ezzel összhangban a kényszer helyett a meggyőződésből teljesítő kötelességet tartotta helyesnek. Ám ez a nézet sem valamiféle demokratikus érzületből táplálkozott: a szerző egyértelművé tette, hogy egyetlen uralkodó akarat képezi a parancsot is közvetítő fegyelmezést, s azt, hogy a fegyelemnek az engedelmességben kell megnyilvánulnia. Összefüggésben van ezzel a szemléletváltással az 1880-as években elterjedő Kármán Mór-i ^[90] neveléseszmény, amely az „értelmi nevelés” alá rendelte az „erkölcsi nevelést”, így az annak részét alkotó fegyelmezést is.

Az 1900-as évek elején a fegyelmezéshez való viszony változása markánsabb lett. Bukovszky Péter 1902-ben már egyértelműen az értelemre hatás mellett tört lándzsát, a büntetést csak végső eszköznek tekintette: „Minden korszaknak megvan a maga eszméje. A jelenben a humanizmus uralkodik” a katonai nevelés terén is. E korszak „elődje a brutalizmus korszaka” volt: a bot, a deres világa, amikor az embert érzéketlen fatuskónak tekintették, s csak a külső, alaki iskolázást követelték tőle. Bukovszky Péter a lélekhez való hozzáférést három lépcsőben képzeli el: a „magunkhoz emeléstől” a „gondolkodásra megtanításon” át a „nemes katonai erények belecsepegtetéséig” kell eljutni a személyes példaadás erejével…^[91]

1904-ben Schnetzer százados a fegyelem és a nevelés egymáshoz való viszonyát tárgyalta tanulmányában.^[92] A fegyelemnek három fő alkotórészét különítette el: a feltétlen engedelmességet, a lelkiismeretes kötelességteljesítést és a legszigorúbb pontosságot. A feltétlen engedelmességet két feltételhez kötötte: akarjon engedelmeskedni az, akinek kell; és tanulja meg, hogy hogyan kell. Az akaratot elő lehet ugyan idézni tekintéllyel, félelemmel, de sokkal hatékonyabb, ha az engedelmességet nevelés, iskolázás és szoktató gyakorlás árán érik el. A nevelésé (a jellemnek erkölcsi alapelvek szerinti felépítése és megszilárdítása) és az iskolázásé (a katonai mesterségre, harcra való kiképzés) ebben a főszerep, a szoktató gyakorlás (az abszolút egyformaságot nélkülöző, hasonló típusú végrehajtott cselekmények) csak segédeszköz hozzájuk. Az idomítást (egyformán, egyszerre, akaraterő nélkül végrehajtott cselekmények) kategorikusan kizárta a lehetséges módszerek közül.

A becsület és a kötelességérzet egymással rokon fogalmak. A becsületes tisztet elöljárói tisztelik, bajtársai előtt tekintélye van. „A tiszt léte a becsülettel szoros kapcsolatban áll.”^[93] A becsületes, tisztességes munkavégzés; a kötelességként érzékeltetett folyamatos felelősségérzet a jelentkezők hozott „muníciójában” benne volt: családjuktól ezt a mintát látták, erre nevelték őket. A Ludovika Akadémia Közlönyében 1897-ben egy tanulmány a „jellemfejlettséget” kevésbé marasztalta el; hiszen legtöbben a szülői házból „bírják ezt”, de a hallgatók életkora miatt felhívta a figyelmet arra, hogy támogatást igényel a fejlődés.^[94]

III. A hagyományos katonai értékrend többi elemének kialakítása

Amíg az első és a második értékrendi elemet könnyű volt elfogadtatni a társadalom széles rétegeivel, így a jelentkezőkkel és szüleikkel is, addig a hagyományos katonai értékrend többi elemét nem, hiszen ezeknek egyszerűen nem volt múltjuk, nem volt hagyományuk. Ezek az elemek: a közösségi szellem, az egyetértés és a bajtársiasság, valamint a bátorság, a kitartás és az önfeláldozás.

A közösségi lét zökkenőmentessége alapfeltétele a katonai csoportkohéziónak is. Az egymásra utaltság és az egymás mellett élés olyan szoros kapcsolóelemeket fejleszt ki, amelyek nélkül egy hadsereg sem működhetne hatékonyan. Ezért definiálta a közszellemet Habrovszky főhadnagy olyan értékként, amely a becsület- és a kötelességérzetből fakad; s amely a rendben, az egyetértésben és a vitézség iránti bizalomban jelenik meg.^[95] Csakhogy a „közszellem és egyetértés” gondolata ^[96] magában foglalja a bajtársiasság és az összetartozás érzetén kívül a köz elsőbbségét s az adott közösség tagjainak a megegyezését is. A közszellem – egy másik megfogalmazásban – két tényezőnek, az „őszinte egyetértésnek” és a „viszonyos ^[97] becsülésnek” a kiteljesítettsége.^[98] Egyetlen csoportban sem könnyű létrehozni ilyen kohéziót, különösen nem egy olyan, hagyományt is nélkülöző csoportban, ahol csak szűk egy év áll kezdetben az összes nevelési és oktatási feladat elvégzésére, s ahol az egyént ugyanúgy kell fejleszteni, mint a közösséget – hiszen a csapatszolgálatban, a harc idején a tiszt egyéni tudásán, felkészültségén, határozottságán és gyorsaságán múlik a siker. A nehézséget csak fokozta az a poroszos szemléletből fakadó „társadalmi bezárkózás”, amely a Monarchia korában a m. kir. honvédségre is jellemző volt, s amely nem tette lehetővé, hogy a tiszt érintkezzen a saját társadalmi osztályán kívüliekkel, így – természetesen – alantosaival sem. Bajtársi érzés így nehezen alakulhatott ki lefelé, felfelé pedig szükségszerűen tompíthatta ezt az engedelmesség kötelme. A tiszt csak tiszttársaival, azok családjával jelenhetett meg a nyilvánosság előtt, így találhatott alkalmat a szórakozásra, az ismerkedésre, a szerelemre, a házasságra is.^[99]

Mindezek ellenére a tisztek egymás közti bajtársiassága, a „közszellem” kialakult a dualizmus kori m. kir. honvédségben. Az azonos társadalmi osztályból származás; az azonos sors; a zárt közösség azonos lehetőségei; a közös foglalkozások, körletek, tantermek, gyakorlóterek és szórakozási alkalmak közel hozták egymáshoz a tisztjelölteket, akik később már ezt az életérzést mintaként adhatták tovább az új tiszti sarjadéknak is. Az együvé tartozásból barátság lett.

Hasonló nehézségek vázolhatók a másik elemcsoporttal kapcsolatban is. A köznapi bátorság önmagában nem elérhetetlen követelmény, azonban a kitartás bátorsága igen. Hiszen ez önmegtagadást, férfias állhatatosságot, nélkülözést és fáradalmakat is jelent.^[100] Egy erőltetett katonai menet, egy gyakorlatozás bátor kitartása már korántsem köznapi bátorság, mivel e jellemző példaként említett katonai eseménynek mélyebb kapcsolódásai is vannak: a fegyelemre szoktatással, az engedelmességgel is összhangba kell kerülnie. S ez már a maga komplexitásában valóban jelenthet önfeladást is, sőt – mivel a katonalétben benne foglaltatik a harcban, háborúban való elpusztulás lehetősége – az önfeláldozás elfogadását is.

Kossa Béla főhadnagy az erkölcsi erélyt értelmi bátorságként azonosítja.^[101] Ez az értelmi bátorság abban is megjelenik, hogy a tisztjelölt legyőzi önfenntartási ösztönét, és vállalja a veszélyt és a bizonytalanságot. Ez az erkölcsi erély pedig a kötelességérzet átéléséből ered. Az első világháborúban sor is került a halál vállalására. 1918. október 1-jére a 188 000 tisztből csak 35 000 volt hivatásos, a többi tartalékos, holott a háború kezdetén a tiszti állomány zömét a hivatásos tisztek tették ki.^[102] A tisztek nagy arányú elhalálozásának három oka volt:

– a tisztek közül a tényleges állományúak mentek ki elsőként az első vonalba,

– öltözetük kirívóan eltért alantosaiktól, így könnyű célpontot nyújtottak,

– sablonosan alkalmazták a harcászati elveket, az ellenség ezt kiismerte, és így volt lehetősége a tiszti állományt „lelőni”.

Ahogy a bajtársiasság, a „közszellem” kialakulhatott, úgy fogadták el az élet vagy halál lehetőségét is: az élet végességének közös átélése segítette a bajtársiasság kialakulását is, de elfogadtatta a hazáért való esetleges önfeláldozást is. A korszakban a katonatiszt szerzők által írt tanulmányok hangvétele és attitűdje, mentalitása és felvázolt értékrendje kétséget sem hagy efelől: a századforduló előtt a sorok közt elő-előbukkanva, a századforduló után egyre markánsabban jelent meg ez a gondolat.

IV. A „katonai Szentháromság”: Isten-király-haza

Amíg az eddig említett értékek megfogható közelségben léteztek, addig az Isten-király-haza profán katonai Szentháromsága a vallás és az egyház iránti elkötelezettség, a király iránti lojalitás és a haza iránti szeretet absztrakt, nem elérhető, de követendő és mindenek fölé boltozódó eszmekörét zsinórmértékül állította fel követelményül a leendő tisztek elé.

Az istenfélelmet az 1887-es házi szabálygyűjtemény az erkölcsös élet alapjaként nevesítette.^[103] A vallásosság ápolását vasár- és ünnepnapokon a kötelezően szokásos istentisztelettel (mise és intelmek), katonai díszfelvonulásokon pedig rendkívüli istentiszteletekkel kellett gyakoroltatni a tisztjelöltekkel. A katonai díszfelvonulásokkal egybekötött istentiszteleteken az összes akadémikusnak részt kellett vennie, tekintet nélkül hitvallására vagy vallási hovatartozására.^[104]

Az 1898-as tanterv az istentiszteletek mellett már a havi egy intelem meghallgatását is, valamint húsvétkor a gyónást és az áldozást is kötelezővé tette.^[105] Habrovszky főhadnagy a már említett tanulmányában az istenfélést a „láthatatlan akaratnak hódoló alárendeltségben” látja, amely feladatteljesítésre ösztönöz, s vigaszt nyújt a balsorsban is.^[106]

Kérdés, hogy az egyház hogyan viszonyult a hadsereghez. Kölcsönös volt-e az elkötelezettségérzés? Domaniczky István írta, hogy egyes felekezetek ugyan tiltakoztak az erőszakot jelképező hadsereg ellen (vö. Ne ölj! parancsolata), de a vezető vallások támogatták.^[107] A zászlók felszentelése, a katonai lelkészi intézmény mind ezt mutatják. Sőt – VI. Pius pápának a még 1778. október 12-én kiadott szabályrendelete szerint – „a többi papságnál aránylag nagyobb joghatósággal ^[108] bírnak” a katonai lelkészek.^[109] Az egyház támogatása két oknak tudható be:

1. az egyházi nevelés értékrendje hasonló a katonai neveléséhez (erkölcs- és jellemfejlesztés),

2. az egyház hagyományosan az állammal karöltve tartotta fenn hatalmát Magyarországon.

Az uralkodóhoz való kötődés a hálából vezetendő le: a tisztjelölteknek hálával kell tartozniuk „Ő császári és királyi Felsége” iránt, mivel az ő kegyelméből volt módjuk tanulni. Ez a lojalitás szorgalomban, komolyságban, buzgalomban és odaadásban kellett hogy megnyilvánuljon. A haza iránti szeretet és hűség pedig minden más magatartási formára és gondolati jellemzőre „a szent pecsétet adta”.^[110] A király, a haza és a szolgálat érdekében a növendékek még „följelenteni is tartoztak”.^[111]

V. Az erkölcsi jellem mint a hatékony tisztképzés záloga

A Ludovika Akadémia első tantervétől kezdve folyamatosan megjelent az erkölcsi jellem kategóriája a nevelési értékek között. Mit értettek erkölcs, erkölcsi jellem alatt a korszakban? Definiálhatók-e egyértelműen ezek a fogalmak?

Sorra veszem az egyes évek kordokumentumaiból (tantervek, utasítások, katonatiszt szerzők tanulmányai) azokat a gondolatokat, amelyek segítenek a válaszadásban.

– 1873/74. „A férfi legnagyobb kincse a becsület. Az ily feláldozási készségre magasabb erkölcsi erő igényeltetik, és ez oknál fogva nyilatkozik egy egész nemzet erkölcsi értéke és jelleme harcosainak önfeláldozó odaadásában.”^[112] A szöveg további részéből kiderül: az önfeláldozó odaadás, a földi javakhoz való túlzott ragaszkodás elkerülése, az önzetlenség képezik az erkölcshöz és a jellemhez kapcsolódó kulcstulajdonságokat.

– 1883. A m. kir. honvédség kiképzéséről szóló tanulmány két erkölcsi tényezőre vezeti vissza a sikeres működést: a hatóság pozitív hozzáállására, valamint a honvéd tisztikar nemes és hazafias önfeláldozására.^[113]

– 1887. A Ludovika Akadémia számára készült szabályzatgyűjtemény a növendékek kötelességei és magatartása cím alatt első helyen említi: erkölcsös, jellemes férfiakká és lovagias, derék tisztekké kell válniuk a tisztjelölteknek.^[114]

– 1895/96. A millennium évének tanterve az erkölcsi jellem képzését kiemelkedően fontosnak tartja. A jellemtulajdonságok és az erkölcsi érzelmek kifejlesztése egyaránt része ennek a nevelési célnak.^[115] Ez magában foglalja a hivatás iránti valódi odaadást és a katonai pálya iránti lelkesedést is.

– 1902. A századelőn az erkölcs már az akarat erkölcsiségeként jelenik meg. Az erkölcsi nevelés pedig a cselekedetek jó, nemes, célirányos, „erkölcsi” irányba való terelése.^[116]

– 1903. „Az erkölcsi jellem a legbecsesebb kincs.” Az egyén értékét nem a tudás adja meg, hanem a tetteiben érvényesülő erkölcsiség, amely része a jellemnek – sok más tulajdonsággal együtt: a király és a haza szeretete, a hűség és az engedelmesség, a kötelességtudás és az állhatatos vitézség, az önfeláldozás és a magasztosuló önmegtagadás egyaránt a jellem részét képezik.^[117] A jellem azért fontos, mert a tiszti állás díszes jelvényei (a csillag és az arany kardbojt) csak szimbólumai a katonák előtti tündöklésnek, valódi fényüket a tiszt kifogástalan jelleme adja meg.

– 1904. Sándorffy főhadnagy a jellemet a cselekvésünket vezérlő teljes összhangzatban és következetességben értelmezi. Lélektani és erkölcsi jellemet különböztet meg: az előbbi az egyéni rátermettségből, az utóbbi a tudatos akarati tevékenységből ered.^[118] Az erkölcsi jellemnek ez az értelmezése a kanti filozófia hatását mutatja. A jellemet testi nevelés, értelem, érzelmek és akaratnevelés útján lehet fejleszteni. Így a jellem összefüggésben van az erkölccsel, s az erkölcsi érzelem központja a lelkiismeret. Schnetzer százados a jellemnek erkölcsi alapelvek szerinti fejlesztését nevezi nevelésnek, amelynek a katonai erények ébresztése a feladata.^[119]

– 1906. Aggházy hadnagy tanulmányában olvashatjuk, hogy a „népnevelésnek feladata lesz, hogy erkölcsileg műveltebb ifjúságot küldjön hozzánk”^[120] . Az erkölcsöt harcot is eldöntő tényezőnek tartja: „az egyenlően kiképzett ellenfelek közül a kultúrában és erkölcsben gazdagabb az erősebb”.^[121]

– 1909. Möszl főhadnagy a jellemképzés kettős alapjául a test és a lélek, a testi és a lelki erő fejlesztését tartja. Utóbbi az emlékezőtehetséget, a képzeletet, a kedélyt, az értelmet is magában foglalja az erkölcsös életvitel mellett.^[122]

– 1918. A HM oktatási utasítása, az általános határozványok értelmében a jellemet és az erkölcsöt ugyanúgy, egyenletesen kell fejleszteni, mint az észt és a testet – „a nevelés, a tanítás és a gyakorlatias kiképzés által.”^[123]

A fenti gondolatok alapján az alábbiak állapíthatók meg az erkölcshöz és a jellemhez fűződő viszonyról.

1. A tiszt erkölcsös-jellemes viselkedése a hagyományos katonai értékek mellett a hagyományos emberi értékeket is mintául veszi.

2. A katonai értelemben vett „erkölcsös jellemű” a köznyelvi erkölcsnél többet jelent, mert a hadsereg erkölcsisége az egész nemzet jellemére kihat, s mert magától értetődőnek veszi az erkölcsös életvitel mellett az erkölcsös, odaadó önfeláldozást is.

3. A fentieken kívül az erkölcs, az erkölcsi jellem nem definiálható egyértelműen. A szerzők beállítódásától és a mondandó súlyozásától függően ki-ki mást és mást hangsúlyoz, emel ki, vagy más-más összetevőből indul ki.

4. Az erkölcs és a jellem ugyanolyan fontos, mint a tudás vagy az edzettség. Az erkölcs- és jellemfejlesztés nélkül hatékony tisztképzés sem képzelhető el.

Összefoglalásképpen megállapítható, hogy a Monarchia korában a m. kir. honvéd tisztképzésben közvetítendő nevelési értékrend lényegesen nem változott. Az 1872-től 1918-ig tartó időszakban a kezdő és a záró évek között csak árnyalatnyi különbségek mutatkoznak. Kezdetben a katonai, tiszti eszmény elfogadtatása, a k. u. k. szint elérése volt a cél; utána lehetett az értékrendi követelményeket is emelni. A századforduló táján keletkezett források még említik a tiszttől elvárt tulajdonságokkal kapcsolatos problémákat: a kötelességérzet fogyatékos fejlettségét, az önerő és a képesség túlbecsülését, a hivatás iránti közömbösséget és a szükséges kitartás hiányát.^[124] A katonai erények viszonylagos kiteljesedése, koherens kikristályosodása e részkorszak végére, kb. 1918-ra lesz jellemző. A tisztikartól a korszakban mobilitást (beleértve a fejlődésbeli mobilitást is) várnak el:^[125] a hivatásért való lelkesedés, a becsvágy éppúgy szerepet kap a tisztikarral szemben támasztott követelményrendszerben, mint a világnézeti és az emberi-katonai értékek felé való törekvés.

A tiszti eszmény a poroszos nevelési elveken képzett, kemény jellemű, jó kiállású, bátor, vasakaratú, szívós, tudással kevésbé felvértezett junker katonatisztet preferálta, aki az „évszázadok csiszolta drill”^[126] hatására a feltétlen engedelmességet és a vakfegyelmet vallotta, akinek lételemét képezte a presztízs és az egységes szellem.

B) 1920–1944

A Trianon utáni katonai nevelés értékrendje azonos kategóriák mentén, de döntő többségében más tartalommal alakult ki, mint a Monarchia korabeli. Az azonos kategóriák eltérő tartalmait az 1. táblázat foglalja össze.

1. táblázat: A nevelési kategóriák tartalmai

	1872–1918	1920–1944
1.	Az önvédelem szükségessége	a revans szükségessége
2.	A hagyományos katonai értékrend csírái – kapcsolódás a tízparancsolathoz	a hagyományos katonai értékrend megtartása
3.	a hagyományos katonai értékrend többi elemének kialakítása	a hagyományos katonai értékrend kiegészülése
4.	a „katonai Szentháromság”: Isten-király-haza	változás a „katonai Szentháromságban”: vallásosság- Legfőbb Hadúr-nemzet
5.	az erkölcsi jellem mint a hatékony tisztképzés záloga	az erkölcsiség mint a felemelkedés záloga

I. A revans szükségessége

Amíg a Monarchia idején az önvédelem szükségessége, addig a Horthy-korszakban a revans szükségessége képezte a nevelési értékrend egyik elemét a Ludovika Akadémián.

1. A revansvágy oka

Az 1920-as években a kisantant elleni revansvágy egy igen jól körbehatárolt tényezőből gyökerezett: ez a „magyarság élni akaró nemzeti szelleméből” eredő „ludovikás szellem” volt. Vitéz ^[127] Sipos Árpád tábornok, a Ludovika Akadémia parancsnoka 1927-ben az akadémia évkönyve, a Ludovikás Levente bevezető tanulmányát a ludovikás szellemről írta.^[128] Ezt a fogalmat sem ő nem határozta meg, sem mások, akik erről írtak, beszéltek az 1920-as években, mint ahogy az „élni akaró magyar nemzeti szellemet” sem. Azonban a szöveg tartalma alapján az „egységes, hazafias szellemű nevelés”, egy markánsan körülhatárolt ellenforradalmi szellemiség szinonimájaként értelmezhető a „ludovikás szellem”, amelyet „az öreg alma mater patinás falai sugároznak ki”.^[129] Érvek és ellenérvek, tételmondatok és cáfolatok helyett romantikus-patetikus képek, a XIX. század magyar irodalmából vett motívumok uralják az erről a témáról szóló lelkesítő beszédeket, tanulmányokat. Ez a módszer érzelmi azonosulást eredményez, ezt is várták el az akadémikusoktól (mint ahogy az egész nemzettől is), nem pedig értelmi azonosulást.

Érdemes a parancsnok tanulmányának gondolatmenetét végigkövetni, mivel igen jól szemlélteti a korszaknak azt az életérzését, amit az akadémikusokba is beleneveltek.

– A „ludovikás szellemet” az akadémia első parancsnoka, sepsiszentgyörgyi Móricz Sándor ezredes honosította meg, s az első tisztek „élni akaró, erős nemzeti szellem által vezetve, pallérozott elmével és szívós kitartással eredményt eredményre halmozva” igazolták a honvédség létjogosultságát.

– Az I. világháborúban és az 1918–19-es forradalmak idején ez a „ludovikás szellem” segített átvészelni a zivataros időket: „A gondosan ápolt és nagyra nevelt, megalkuvást nem ismerő nemzeti érzés, tehát ismét csak a hagyományos ludovikás-szellem, szólította akadémiánkat ezekben a vészterhes időkben is a cselekvés terére, akkor, amikor a nemzeti érzület és a magyar becsület felett a lélekharang már megkondúlt… Az összeomlást követő forradalmak fergetege a nemzeti szellemnek ezt a régi várát is el akarta seperni…”

– A „ludovikás szellem” segít a jövőben is felvirágoztatni a magyarságot: „Ezek a fiatal, a régi ludovikás-szellemtől áthatott tisztek az ősöknek vérük hullásával szerzett dicsőségét szeplőtlenül és örökké ragyogó csillagként fogják mindenkoron megőrizni; ezek a fiatal ludovikás tisztek lesznek a magyar géniusznak is ama sorsjavító eszközei, akik a magyar eszményekért való hajthatatlan küzdelmükkel a magyar ügyet ismét csak diadalra fogják juttatni.”

A gondolatmenet romantikus szóképekre (megszemélyesítésekre, metaforákra) épül: „élni akaró, erős nemzeti szellem”; „megalkuvást nem ismerő nemzeti érzés”; „nemzeti érzület és magyar becsület felett megkondúló lélekharang”; „szeplőtlenül és örökké ragyogó csillagként”; „a fiatal tisztek lesznek a magyar géniusznak sorsjavító eszközei”. E megszemélyesítések és metaforák az egész tanulmányon végigvitt sort alkotva mintegy allegóriát képeznek: a nemzeti érzés már-már művészinek mondható allegóriáját – nem véletlen, hogy az olvasókra, a hallgatóságra ez a tanulmány (és a többi ilyen stílusú is) ugyanolyan lelkesítően hatott, mint a romantika korában azok a művek, amelyek ilyen vagy hasonló képiségre épültek.

2. A revans elérésének módja

Magyarország feltámasztásának, a revíziónak a gondolatokba mélyen beleivódott szellemisége fanatizmust feltételezett a kötelességérzet és a becsületesség mellett. Ehhez a gondolatisághoz kapcsolódik a militarizmusnak egy sajátos, az 1920-as évekre jellemző békés változata, amely Cato szállóigéjéhez („Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam!”^[130] hasonlóan – „Egyébként pedig Magyarországot fel kell támasztani” jelentésben – áthatotta az évtized eszmevilágát ^[131] :„Legyen hadseregünk kicsi, de jó, fegyelmezett, lelkes, magyar militarizmustól áthatott s árassza ki magából a rend, tekintélytisztelet, engedelmesség, lelkiismeretes s pontos munka szeretetét, tekintse az ország honvédségünket dédelgetett gyermekének, melynek erélyes életétől a lankadás pillanatában új erőt nyerhet, melynek fáradalmakat nem ismerő munkakedve csüggedésében újból lelkesedést tud vérébe ontani: fejlődjön az ország és a honvédség ily irányban s akkor a mi népünk is eggyé forr, lesz akkor militarizmusunk majdnem katonaság nélkül, erősek leszünk anélkül, hogy még érvényre jutnánk, de biztatunk, hogy a jobb idők azt is meghozzák.”^[132]

A békés militarizmus látszólagos paradoxona a trianoni béke traumájából egyetlen lehetséges megoldásként születhetett meg, ugyanis a békeszerződés nemcsak létszámbeli, hanem fegyver- és fegyvernembeli korlátozásokat is életbe léptetett. A mennyiségi növekedés helyett csak minőségi növekedéssel lehetett kitörni.

Ehhez az elvhez kapcsolódik a kultúrfölény gondolata. Ez az eszme a bethleni társadalmi-gazdasági konszolidáció ideológiai párja: erkölcsi, szellemi és kulturális konszolidáció, amelynek kidolgozása a Bethlen-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszteréhez, gr. Klebelsberg Kunohoz ^[133] fűződik. Pszichológiailag a kultúrfölény gondolata kétségkívül pótcselekvésnek fogható föl, de a közös sors és a közös cél: a revízió szükségességének hatására ezt a korszakban nem így érezték. A szenvedélyes hazaszeretet és a nemzet iránti elkötelezettség sokkal erősebb érzések voltak ennél.

Trianont nemcsak a területi veszteségek és a hadsereggel kapcsolatos számbeli és fegyvernembeli korlátozások miatt kárhoztatták a Ludovikán, hanem azért is, mert az ifjúság továbbtanulásának megakadályozójává is lett: a különböző felsőoktatási intézményekbe, így a Ludovikára is kevesebb hallgatót vettek fel, mert kis országnak kevesebb diplomásra volt szüksége.^[134] Ezzel összefüggésben a továbbtanulási lehetőségeket is magába foglaló kultúrának kisebb intézményes tere lett, s ezért a kultúrfölény gondolatának nagyobb elfogadottsága. Ezért is lett a műveltségeszmény a Trianon utáni ludovikás nevelési értékrend egyik alapja.

3. A revans elérésének eszköze

A korszak uralkodó nézete szerint a nemzet méltóságát a hadsereg megbecsülése is emelte: „Tartsa magát mindenki katonának, becsülje meg a fegyveres katonát, mert ezzel ki-ki önmagát is értékeli és a nemzeti méltóságot is emeli.”^[135] A katonaság s így a tisztképzés erkölcsi megbecsültsége annál nagyobb, minél inkább szükség van rá, ha a léte minél jobban összekapcsolódik az össztársadalmi igényekkel, a revízióval. Ehhez pedig hadseregre, tisztekre szükség volt ebben a korszakban is.

Az 1920-as évektől a revans szükségességének oka, elérésének módja és eszköze fölé boltozódik két erkölcsi kategória: a „nemzeti” és a „keresztény” ideológia. Ez áthúzódik az egész Horthy-korszakon. Az oly’ sokszor említett keresztény-nemzeti ideológiáról pozitív és negatív vélekedések is elhangzanak. Érdemes tehát megvizsgálni: mit takartak ezek a kifejezések a korszakban, hogyan kellett azokat értelmezniük az akadémikusoknak.

A nemzeti szó jelentése valójában nacionalista. Illyés Gyula tömör megfogalmazása szerint a nemzeti jogot véd, a nacionalista jogot sért. A kisantantnak a trianoni békében megszerzett jogát – tisztán a jogi értelmezés és nem az érzelmi azonosulás síkján – a revanspolitikával a magyar állam meg akarta sérteni. Amit tehát nemzeti érzületként jelenítettek meg a nevelésben, az jogsértés volt a nemzetközi jog oldaláról. Ez azonban soha nem hangzott el. Nem véletlen, hiszen attól, hogy a békediktátum igazságtalan volt, az eredeti állapot visszaállítására vonatkozó törekvés nem vált sem igazságossá, sem jogszerűvé.

A kereszténységhez, a keresztény gondolathoz a keresztényi szeretet és türelem érzete tapad(na). Nem mindig volt ez így a történelem során sem: pl. az inkvizíció vagy a fehérterror borzalmait is a kereszténység jegyében követték el. A forradalmak (különösen a Tanácsköztársaság) azonban kiteljesítették a társadalmi köztudatban amúgy is meglévő kommunistaellenességet: a diktatorikus 133 nap a román megszállást, a káoszt, és – Trianont eredményezte. A nemzeti tragédiát ezért a magyar társadalom a KMP számlájára írta. A kommunista ateizmus ellen jó fegyvernek bizonyult a kereszténység eszmeköre, s vallásos tömegek is álltak e mögött az eszmekör mögött. További ellenérzést keltett a zsidóság tevékenysége: az ipari-kereskedelmi zsidó nagytőke monopolhelyzetbe került Magyarországon a dualizmus korában; s a Tanácsköztársaság vezetői is nagyrészt zsidók voltak, valamint az értelmiségi pályákon a zsidók számaránya messze meghaladta társadalmi számarányukat. A zsidó vallás ellen szintén jó fegyvernek bizonyult a kereszténység eszmeköre.

A korszakban végzett ludovikások azonban nem így gondolták: egész neveltetésük alapján is a keresztény-nemzeti hazafias szellemet pozitív, előrevivő értékrendi tényezőként jelenítették meg.^[136] Az 1941-ben hadnaggyá avatott évfolyam emlékkönyvének gondolatai jól példázzák ezt, annak ellenére, hogy őket nem az 1920-as években képezték az akadémián. A keresztény-nemzeti érzülettel való azonosulás azonban a Horthy-kor egészében mit sem változott, így – bár későbbi forrásról van szó – mégis irányadónak tekinthetők gondolatai.

A hazafiasságot (a nemzeti gondolatot) a sovinizmustól, a rasszizmustól, az erőszaktól és a kirekesztettségtől elhatárolják. Azt pedig, hogy nem irredenta a nemzeti gondolat, azzal bizonyítják, hogy valamely szomszédos állam nyelvét tanulniuk kellett az akadémikusoknak. A keresztény szellemiséget – az elhangzó vádakkal ellentétben – nem hatalmi torzulásként, nem képmutató szokássá válásként, nem puszta külsőségként élték meg, ugyanis a kereszténység tartalmát igazából nem is vallási, hanem részben erkölcsi, részben kulturális kategóriaként értelmezték a korszak akadémikusai. Nézetük szerint a kereszténység – akárcsak a nemzeti hazafiasság, amellyel szorosan összefonódik – az európai kultúra meghatározója a magyarságnak a Géza nagyfejedelem és Szent István király általi keresztény kultúrkörbe való csatolásától az osztrák–magyar kiegyezés és a király nélküli független királyság korában, amely Európában is a nemzetállamok kora volt (1861: olasz királyság, 1871: német császárság létrejötte; XIX. század utolsó harmada: a Balkán felszabadulása a török uralom alól stb.). Az 1941-ben avatott évfolyam emlékkönyve a keresztény-nemzeti eszme létjogosultságát, értéktelített mivoltát azzal is indokolja, hogy ez az eszmekör a rendszerváltás óta a magyar közélet egyik meghatározó értékeként szerepel.

Az akadémikusok tehát neveltetésüknek és a korszellemnek megfelelően értelmezték és élték át a keresztény-nemzeti eszmét. A korszak kiemelkedő és nagy hatású katonapedagógusa, Saád Ferenc írta, hogy az I. világháború után új embertípus alakult ki: a hősi lélek embertípusa, aki magában hordozta a nemzeti önállóságra és a keresztény műveltségre vonatkozó igényt ^[137], ezért fonódhatott össze a nemzet- és a katonai nevelés, a polgári és a harcos erények ezért feltételezhették egymást. Saád Ferenc a katonai nevelést a természet megszabta kiindulóponthoz való visszatérésnek tekintette, ennek a nevelésnek a kezdetét pedig két törvény: egy isteni és egy nemzeti együttes létével határozta meg. Az isteni törvény: „Arcod verejtékével keresd kenyered!” A nemzeti törvény: „A vérrel szerzett hazát fegyverrel és az ősi katonai erények fenntartásával tarthatjuk meg!”^[138]

A keresztény-nemzeti ideológia adta azt a közös alapot, amely megteremtette az 1920-as és az 1930-as ^[139] évek közti átvezetést, hiszen az 1920-as években kialakult revanstörekvés elérésének módja a kor társadalmában is és így a Ludovikán folyó nevelésben is változáson ment át. A „békés militarizmus” eszméje a hadsereg felfegyverzésével és a „rejtés”^[140] feladásával egyre kevésbé volt tartható. A békés revízió helyett harcos irredentizmust kívánt meg a korszellem: részben a fokozódó harcias és heroikus érzés, részben a terület-visszaszerző politikának a kizárólag harc útján való elérhetősége miatt.^[141] Vitéz Szombathelyi Ferenc tábornok, az akadémia parancsnoka az 1938. március 15-e alkalmából elmondott beszédében az alábbi gondolatokat fejtette ki: „Azok a politikai eszmék és jelszavak, amelyekkel elődeink 1848-ban harcba indultak, távol fekszenek tőlünk.”^[142] A szabadság-egyenlőség-testvériség forradalmi jelszava helyett a harcos kiállást, a „Talpra, magyar!”-t állítja követendő mintául. Petőfi Sándorral nem azért kell azonosulni az akadémikusoknak, mert a világszabadságról írt, hanem azért, mert magyar honvédtisztként esett el! Beszédében a parancsnok a világszabadság és az emberi jogok helyett saját jogokat és saját szabadságot követel, bevallottan nem demokratikus érzülettől vezettetve. Az ünnepet harcos katonai ünnepként mutatja be, amelynek egyik üzenete az, hogy a „békés revízió csalóka képével” szemben a harcos revízió szükségességét bizonyítsa.

Az 1930-as években a Ludovika Akadémia önművelő körében, a Levente-körben több ízben is rögtönzött vitaversenyeket rendeztek, amelyek témája a revízió szükségességével volt összhangba hozható. 1931-ben pl. az idegen nyelvi csoportoknak Trianon igazságtalanságai volt a témájuk; az irodalmi csoportnak adott cím a következőképpen szólt: „Miben és hogyan hatott az ország megcsonkítása a szellemi életre, közelebbről pedig az irodalomra?”

Míg az 1920-as években a nemzeti sérelmekre összpontosult a politika, addig az 1930-as évekre a faji és a „turáni” eszme ^[143] harcosan irredenta és soviniszta szemléletére.^[144] Ez a fasisztoid ^[145] váltás a szellemi közösségen nyugszik, és egy értékválsággal küszködő világ elbizonytalanodására is utal. Két életfelfogás került szembe itt egymással. Az egyik a hivatalos politika által képviselt szemlélet: a Gömbös–Darányi–Imrédy miniszterelnöki vonulat 1932–39-ig fémjelezte a követendő „hivatalos értékvilágot”: az olasz fasizmushoz és a német nemzetiszocializmushoz kötődést többek között a revíziós célok elérése érdekében. E „hivatalos értékvilág” kultúrpolitikusa volt Hóman Bálint, aki az „egészséges és egyöntetű világnézetre nevelés” jegyében vállalta a szellemi erők háborúra való felkészítését.^[146] Ez a világnézet az ismereteknél sokkal többre értékelte az erkölcs-, a jellem-, valamint a testnevelést. Ez a világnézet már nem a kultúrfölénnyel akart győzni, hanem a „dicső ezeréves magyar múlt” jelszavával, erővel, harccal és a turáni eszme fajelméletével, a Szent István-i gondolattal, amely leginkább egy korabeli nótával értelmezhető:

„Legyen úgy, mint régen volt,
süvegelje meg a magyart
mind a német, mind az oláh, mind a tót.
Legyen úgy, mint régen volt…”

A másik szemlélet a Bethlen–Teleki vonal, a liberális szemléletet sem nélkülöző konzervatív tradicionalizmus eszmekörével, s az ennek megfelelő klebelsbergi kultúrfölénnyel.

A két szemlélet – természetesen – nemcsak a nagypolitikában, hanem a tisztképzésben is ellentmondásokat idézett elő az 1930-as évek második felére. A hivatalos szemléletet olyan, főleg az idősebb generációhoz tartozó, a Monarchiában nevelkedett és szolgált katonák képviselték, mint vitéz Szombathelyi Ferenc tábornok, akadémiaparancsnok vagy pávai Vajna Győző tábornok, 1937 és 1939 között magyar királyi tisztképzési és nevelésügyi szemlélő.^[147] Ők kevesebb műveltséget, de több jellem- és testi nevelést, a hagyományos gyakorlati katonai ismeretek oktatását tartották helyesnek ^[148] . A másik szemléletet olyanok képviselték, akik a túlzásoktól akarták óvni a tisztképzést. Ide tartozott Kornis Gyula, az Országos Közoktatási Tanács tagja, aki 1936-os jelentésében ^[149] ugyan a katonai nevelést érzületformálásként definiálta, de az általános műveltséget is elengedhetetlennek tartotta. Ide tartozott Náray Antal alezredes is, 1937 és 1939 között a HM 9. osztályának ^[150] vezetője, aki a nemzeti önámítás veszélyére hívta fel a figyelmet.^[151] Ide tartozott Saád Ferenc tiszt tanár, a korszak széles körben elismert, nagy hatású pedagógusa, aki a tisztnevelést a nemzetnevelő hivatásra való előkészítésként értelmezte, s mint ilyet, az egész társadalom nevelésére szélesítette ki.^[152]

S idetartozott dr. Mathia Károly, a Ludovika Akadémia katonai irálytan tanára, a személyes példájával is ^[153] a műveltség erejét sugárzó tanárideál, a Leventekör tanár titkára. Egyik tanítványa, Ráskay Pál írta róla ^[154], hogy az angol public school szellemiségét honosította meg már kőszegi reáliskolai tanár korában a porosz szoldateszka szellemisége helyett, s ezt magával hozta a Ludovikára is. Egyik tanártársa pedig így foglalta össze pedagógusi jellemét: „Aki környezetében élt, jobb lett és boldogabb.”^[155] Dr. Mathia Károly egyik, az akadémikusoknak szóló katonapedagógiai előadásában a jellemnevelő munka három fokozatát fogalmazta meg: a fegyelmezett, egész emberrel elérhető erkölcsi erőt; a kifogástalan gentlemanként viselkedést, vagyis a feddhetetlen gondolkodást; s a hősi szellemtől áthatott honvédő magyarban megtestesülő katonai értékkiteljesedést. A nevelés első lépéseként az önismerettel elérhető önnevelést, második lépésként az emberismeretet is feltételező „mások nevelését” határozta meg.^[156] E négy egyéniség hatása számottevő volt: egyikük az országos neveléspolitikára, másikuk az országos katonai nevelés irányítására, harmadikuk a tiszt tanárokra, negyedikük az akadémikusokra volt rendkívül nagy hatással. Tudásuk és műveltségük, beosztásuk és befolyásuk nem elhanyagolható mértékben ellensúlyozta a „hivatalos értékvilágot”.

Az akadémikusokra dr. Mathia Károly pedagógiai gyakorlata volt nagy hatással. Ennek a hatásnak a hátterében az állt, hogy egy olyan pedagógiai eszmekörnek volt ő híve, amelyet Angliában ismert meg az angol college-okra jellemző sajátos jellemnevelési filozófiaként. Ennek a jellemnevelési filozófiának a lényege az erős, helytállni tudó jellem nevelése volt.

Ez a pedagógiai irányvonal John Locke filozófiájából ered. Az ő embereszménye volt a gentleman, a nevelés fő helyszínéül a társasági életet, fő módszeréül a szoktatást, a gyakorlást határozta meg. Az erkölcsi nevelést a legfontosabb nevelési területnek tartotta, mivel ez az egészséges lélek záloga. Az egészséges lélek mellé az egészséges test eszményét is felállította. Nézete szerint az oktatás tartalmát a hasznosság határozza meg, így lehet tevékeny és művelt embereket képezni.^[157]

A kétféle nézet (a „hivatalos értékvilág” és ennek ellensúlya, amelyet a fent említett négy egyéniség is képviselt) összeütközése azonban kétségkívül hatott az akadémikusoknak a politikához való viszonyára. A Ludovika hagyományosan távol tartotta magát a politikától.^[158] Már 1873-ban olvasható volt a Ludovika Akadémia Közlönyében, hogy a politikába való beavatkozás elkerülendő: a „politikai jogok élvezetéből való kizárás” követendő ^[159], az 1887-es szabálygyűjtemény pedig az egyletekben, gyülekezetekben való részvételt és a sajtóban való szereplést kifejezetten tiltotta.^[160]

Ezt a hagyományt a Horthy-korszak ludovikásai is követték: az eszmei nevelés ugyanis Trianon-ellenességet, hagyománytiszteletet, nemzeti gondolatot ölelt fel, s nem politikai nevelés volt: napi vagy pártpolitikába az akadémikusok nem avatkoztak, nem is avatkozhattak bele.^[161] Az 1930-as évek politikai változásai azonban be-beszűrődtek az akadémiára is.^[162] A parancsnoki beszédek, a Ludovikás Levente kiadvány bevezető tanulmányai a demokráciaellenesség, a német orientáció szükségessége mellett is lándzsát törtek.^[163]

Az akadémikusok szemléletmódjának változását jól tükrözik az általuk a Leventekörben írt irodalmi alkotások is. Példaként és összefoglalásként is érdemes összehasonlítani az 1920-as és az 1930-as évekből származó egy-egy versrészletet, melyek a revans gondolatához fűződő viszonyulásváltozást mutatnak:

„Fejedbe szállt a bor? Testvér,
Még töltsünk a kupába,
Hogy ne járjon itt a lelkünk?
Vagy elég volt már mára?”^[164]

„Vén Európa sápadtan néz rám,
Szemembe mélyed: „Ez ujjal vont határ!…”
…Elég volt, elég! Ne mondd tovább!
S szívembe sikolt vadul, lázadón:
…Ez az én Hazám!”^[165]

Az első idézet az 1920-as évek sírva vígadó, metaforikus pátosszal tele érzésvilágát mutatja be, a második pedig irredenta eszmétől vezetve bosszúért kiált.

II. A hagyományos katonai értékrend megtartása

A Monarchiában kialakult katonai értékrend a Horthy-korszakban is megmaradt, bár némi hangsúlybeli eltolódáson ment keresztül. Varga László főtanár az 1930-as évek elején összefoglalta, hogy az akadémikusokkal szemben milyen követelményeket kell támasztani.^[166]

Követelmények az akadémikussal szemben:

Általános tiszti követelmények	Fegyvernemek követelményei X
Szolgálatban			Szolgálaton kívül
I	I	I	I
Katonaként	Oktatóként	Vezetőként	Szolgálaton kívül
Megbízhatóság	tudás	áttekintőképesség	sokoldalú műveltség
Önfeláldozás	emberismeret	képzelőerő	úri gondolkodás
Leleményesség	következetesség	elhatározóképesség
Bátorság	belátás	erély
Értelmesség	önuralom	logikus gondolkodás
Rendszeretet	jó hang	ép idegrendszer
megfigyelőképesség	jó termet
ép érzékszervek
erő
ügyesség
felelősségérzet
önbizalom

A tisztjelölttel szemben támasztott katonai értékrendet az első oszlop mutatja. A legfeltűnőbb ebben a sorozatban az, hogy az engedelmességhez és a fegyelemhez kapcsolódó tulajdonságok helyett az önállósághoz és a gondolkodáshoz kapcsolódó tulajdonságok kerültek előtérbe, ezeket súlyozta a szerző (pl. leleményesség, értelmesség, megfigyelőképesség). Az önálló gondolkodásra való nevelésnek már az I. világháború alatt keletkezett tantervben ^[167] is voltak előzményei. Ezen tanterv szerint a Ludovika Akadémia gondolkodó egyénekké akarta nevelni a tisztjelölteket. Öntevékenység és tettre készség, gondolkodás és kezdeményezés, felelősségvállalás és körültekintés, önérzet, önbizalom és akaraterő alkották e szuverenitás mozaikelemeit.

Ez nem jelenti azt, hogy a fegyelemre és az engedelmességre nevelés kiveszett volna az 1920-as és 1930-as évek értékrendjéből. Ugyancsak az 1930-as évek elején írta vitéz Keményfy Zoltán százados, hogy a katonatiszt hivatása szolgálatban egyrészt a fegyelem fenntartásában, másrészt a kötelességteljesítésben jelentkezik, szolgálaton kívül pedig a tekintélyszerzésben és a „jó példával való elöljárásban”^[168] . A kötelesség elemei közt pedig első helyen említette az engedelmeskedést.

Vitéz Jány Gusztáv akadémiaparancsnok a Ludovikás Levente 1933-as bevezető tanulmányában rámutatott arra, hogy a parancsolás és az engedelmesség egymás mellett meglévő és egymással együtt élő kategóriák.^[169]

Saád Ferenc a mozgékonyság és az alkalmazkodni tudás feltételeként nevezte meg a feltétlen engedelmességet, de ennek a korszakban – és ebben van hangsúlybeli eltolódás – nem a drill, vagyis a büntetéstől való félelem, hanem a meggyőzés az eszköze.^[170]

Dr. Szabó Mária a meggyőződéses fegyelemről és a megértéses kötelességtudatról ír tanulmányában, amelyben rámutat arra is, hogy a polgári és katonapedagógiai szemléletmódok egymást kiegészítve jelennek meg a korszak katonai nevelésében.^[171]

Az 1936-ban elkészített Kornis-jelentés ^[172] kiindulópontja az volt, hogy a társadalom a drill csökkenése miatt jobban elfogadta a katonai nevelés értékrendjét ^[173], amelyben a kollektivizmus és a feltétlen engedelmesség mellett számottevő szerepet kapott az individualizmus és az önálló gondolkodás motiválta autonóm cselekvés is.^[174] Ez a változás a közös társadalmi cél, a revízió jegyében született, s kielégítette a liberális eszmevilágú, az emberi és polgári szabadságjogokat is fontosnak tartó polgárság elvárásait.

Az individualizmus és az önállóság gondolatát fejezi ki az 1922-ben alakult Levente-kör (1940-től Zrínyi-kör), az akadémia önképzőköre és annak tudományos-szépirodalmi, a folyóiratok sajátosságait is magában hordozó évkönyve, a Ludovikás Levente (1940-től Ludovikás évkönyv).^[175] Ebben az önképzőkörben az akadémikusok és tanáraik együtt dolgoztak, alkotásaik is egymás mellett jelentek meg az évkönyvekben. Az egyéni képességeknek, tehetségeknek és érdeklődéseknek megfelelően számtalan alkotás jelent meg 1922 és 1943 között: versek, elbeszélések, műfordítások, történelmi, hadtörténeti, katonapolitikai, műszaki, pedagógiai tanulmányok, humoros glosszák és karikatúrák. Az individualizmus és az önállóság védelme érdekében a neveléspolitika és a nevelésirányítás szintjén is intézkedtek: a honvédelmi miniszter az akadémia parancsnokának 1931-ben levélben írta meg, hogy a lealacsonyító, önérzetet sértő kitételek és hasonlatok nem alkalmas nevelőeszközök az akadémián, az akadémikusokat koruknak és a főiskolai szintnek megfelelő bánásmódban kell részesíteni.^[176] A Ludovika parancsnoka, vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc 1940-ben kiegészítő utasítást adott ki, melynek 2.h pontjában ez olvasható. „Hibákat észleltem az akadémikussal való bánásmód tekintetében. Sok tanár helyesnek tartja az akadémikust éretlen gyereknek kezelni, ’nehogy túl nagy úrnak képzelje, elbízza magát’. Igen nagy hibának tartom ezt még akkor is, ha a tanárnak tényleg igaza van, ha az akadémikusok tényleg éretlen gyerekek. Még ebben az esetben is az ellenkezőjét kell hangoztatni, arra kell hivatkozni, hogy az akadémikus úr, komoly, kifogástalan gentleman, ki úrhoz méltatlan magatartást nem is tanúsíthat. Ez célravezetőbb, ezzel beleszuggeráljuk az akadémikusba, hogy ő tényleg úr, míg első mód alkalmazása mellett az ellenkezőjét érjük el.”^[177] Ez a „dicsérni, nem büntetni” típusú magatartás annak a felismerésén alapult, hogy rövid időn belül az akadémikusokból tisztek lesznek, kollégák, akik ugyanannak a zárt közösségnek lesznek tagjai, mint korábbi tanáraik. Ezért szerepel már az 1928–29-es tanévről szóló jelentésben az is, hogy a tanteremben a tanárok ne gyakorlótéri parancsnokként; sőt sokkal inkább nevelőként, semmint csak oktatóként viselkedjenek.^[178]

A magyar közgondolkodásban ez a fent vázolt viszonyulásbeli változás jórészt ismeretlen, mivel a trianoni béke utáni katonai nevelésről sokaknak Ottlik Géza ábrázolása juthat eszébe. Az Iskola a határon című regényből az derül ki, hogy a hét újonc növendék alávetettsége és kiszolgáltatottsága, a vakfegyelem és a megalázás, a kegyetlenkedés és a szeretetlenség át- meg átjárta a katonaképző intézetek mindennapjait (a mű nem nevesíti, hogy melyik képzőintézményről van szó): „A követelményeket úgy szabták meg, hogy soha senki ne lehessen ártatlan.” „A büntetéseket vaktában kaptuk.”^[179]

Ennek a beállításnak a valószerűségét már maga a regény is többféleképpen megkérdőjelezi. Az eseményeket eleve két nézőpontból láthatjuk: Medve rögzített emlékeiből és Bébé reflektáló szemszögéből. Bébé szövege hol megerősít, hol kétségbe von, hol kiegészít. Ezen kívül az epikai hitel azért is kérdésessé válik, mert maga Medve is hivatásos szépíró volt, s a szépirodalom – lényegéből fakadóan – másképp ábrázol, mint a dokumentumregény. Ha ezt rávetítjük az eredeti síkra – Ottlik Géza regényírói tevékenységére – ugyanezt érezhetjük: tény és emlékezet, lényeg és képzet biztonsággal nem választható szét a regényben pontosan nem definiált időben és térben egymástól.

Az Iskola a határon ugyanis valójában nem is a katonai nevelőintézetek visszatetsző mivoltát ábrázolja, hanem azt rögzíti a szépirodalom eszközeivel, allegorikusan és áttételesen, hogy a kietlen világban is lehet és kell is élni. Hiszen a regényt a Kádár-rendszer elején írta Ottlik Géza. A katonai nevelés csak eszköz és ellenpont a lét értékeinek ábrázolásához.

Az 1920 utáni katonai nevelésre valóban nem a rosszul értelmezett ottliki kép illik. Az irodalomtörténeti érvek mellett ezt igazolják a volt ludovikások is.^[180] Amellett, hogy igen jó színvonalú oktatást és nevelést, s ezek által tartást és a II. világháború bukása utáni időre is a „megmaradni képességet” kapták az akadémiától, csak bajtársias légkörről, az ottliki típusú megalázásból élő hierarchikus viszonyrendszer hiányáról beszéltek. Klikkesedés sem volt jellemző, sem a főreáliskolát végzettek és a civil életből jöttek között, sem származási különbség miatt. Éppen ellenkezőleg: az ún. fegyvernemi szellem bajtársiassága volt jellemző.

A hagyományos katonai értékrendnek az engedelmesség és a vak fegyelem mellett a Monarchia korában másik pillére volt a becsület- és a kötelességérzet. Varga László is beépíti ezeket az értékeket a követelmények közé: a megbízhatóság, a felelősségérzet ezek szinonimái.^[181]

III. A hagyományos katonai értékrend kiegészülése

A fegyelem és az engedelmesség motivációjának árnyaltabb értelmezése már átvezet a hagyományos katonai értékrend arányainak változásához. Ez az értékrend többi elemében sem változott meg gyökereiben, hanem kiegészült. Vagyis a közösségi szellem-egyetértés-bajtársiasság és a bátorság-kitartás-önfeláldozás értékvonulatát a Horthy-korszakban is a katonai nevelés alapelemeiként értelmezték. Varga László főtanár már idézett vázlatában a katonatiszti szolgálati követelmények közt említi az önfeláldozást, a bátorságot és a rendszeretetet.^[182] Saád Ferencnek a katonai nevelésről szóló tanulmányában a rend- és pontosságszeretet, az udvariasság, a lovagiasság, a bajtársi szeretet és a kitartás (vagyis a „kényelemszeretet kiirtása”) is alapértékek.^[183] A Ludovikás Leventében a hősi halottakról megjelent emlékezések pedig a halált is vállaló akadémikusok példaként állításával is megjelenítik az önfeláldozás szükségességét és lehetőségét: „Ha meghalnak, áldja meg emléküket az Isten.”^[184]

A II. világháborúban több ízben is sor került erre. A parancsvégrehajtás kötelmének igazolására jó példa a következő eset: Gróf Széchenyi Mihály hadnagy egy falu felderítésére indulva találkozott onnan visszavonulókkal, akik figyelmeztették, hogy az ellenséges túlerő miatt alig van esélye az életben maradásra. Mivel azonban felderítésre kapott parancsot, végrehajtotta, s ott is halt meg.^[185] Egy másik eset az akadémia volt parancsnoka fiának, kisbarnaki Farkas Ferencnek az esete. Protekcióval érte el, hogy 1944 őszén az 1. felderítő osztályhoz helyezett öt hadnagy közül ő mehetett elsőként csatába, s így halt hősi halált Szentes környékén, míg a másik négy hadnagy életben maradt.^[186]

A szellemi-testi-viselkedésbeli műveltség eszméje a minden oldalról képzett katonatiszt típusát tartja követendő példának. A neveléstörténet során több ízben vált ez a típus adott társadalom követendő eszményévé. Arisztotelész testi-erkölcsi-értelmi nevelése, a reneszánsz perfecta humanitas ^[187] eszméje, Comenius panszofikus ^[188] műveltségeszméje jó példák erre.

A Ludovika Akadémián a sokoldalú tisztképzésnek három pillére volt a Horthy-korszakban: a szellemi, a testi és a viselkedésbeli műveltség megszereztetése. Mindháromnak voltak előzményei a dualizmus korában is. Egy 1910-es tantervutasítás a testi, az értelmi nevelést, valamint a képzelet és a szépérzék fejlesztését különítette el az erkölcsi nevelés után. A testi nevelés értékei közt nevezte meg többek között a test összhangzatos erősítését, az ügyességet, a kitartást – mindezeket az erkölcsi nevelés támogatásaként. Az értelmi nevelés részben az értelem és az ítélőképesség fejlesztését, részben a tudásvágy és az érdeklődés felkeltését célozza meg. A képzelet és a szépérzék fejlesztése pedig a szép-igaz-jó esztétikai kategóriahármas felől a személyes példamutatást is felöleli.^[189]

A szellemi műveltség általános katonai erényeken kívüli mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Varga László főtanár felosztásában ez – az úri gondolkodással egyetemben – a szolgálaton kívüli kategóriába sorolt követelmény lett.^[190] Az általános műveltség különböző területeivel való megismerkedés tantervi, ennek művelése: az ez iránti érdeklődés pedig tanterven kívüli követelmény lett. Az esztétikailag szép és értékes művészet, valamint a tudomány iránti érdeklődés a Levente-kör éltető-mozgató rugója lett, kezdetben vitéz Rózsás József főhadnagynak, majd a kör 1930-as évek végi és 1940-es évekbeli tanár titkára, dr. Mathia Károly ösztönzésére. Az 1939-es Ludovikás Leventében Ráskay Pál akadémikus a műveltség kiépítésének eredőjeként a lelki tényezőt emelte ki, melynek három összetevője az akaraterő, a tervszerűség és a komolyság.^[191] A Levente-kör működésének több mint két évtizedes időszaka alatt számtalan tudományos és művészeti alkotás született, ahogy ezt az évkönyvek is bizonyítják. Ezek a katonai műveltség valamennyi területét felölelték, egyéni gondolatvilágot is beleszőve a keresztény-nemzeti-revíziós-irredenta milliőbe. A művek részben pályázatokra, részben a mindennapok velejárójaként születtek, s az évkönyvekben mindig megjelentek a pályázatok, az egyes csoportok eredményei. Íme néhány példa.

A) Tudományokhoz kapcsolódó tanulmányok

a) Neveléstudományok:

dombóvári Révy Kálmán ezredes: A ludovikás leventékhez – 1922,^[192]

Szeib György akadémikus: A tiszt egyéniségében rejlő nevelő erők – 1922,

Kökény László akadémikus: Ifjúságunk eszmevilága – 1928,

Szabó Gyula Attila főhadnagy: A rajzzal való szemléltetésről – 1930,

Técsöi Móricz Béla főhadnagy: A rajvezetés technikája – 1930,

Fruttinger János ny. százados: A jó példa mint nevelőeszköz – 1930,

vitéz Jávor Dénes akadémikus: Az erkölcsi tényezők fontossága a katonai hivatás betöltésében békében és háborúban – 1934.

b) Katonai tudományok:

A magyar katonai szakirodalomról (név nélkül) – 1923,

Gyalókay Jenő ny. ezredes: A mohácsi csata – 1926,

Chotvács-Herényi Béla akadémikus: A technika befolyása a harcászatra – 1929,

Priváry László akadémikus: A tüzérség motorizálása – 1929,

Dr. Mathia Károly: Mátyás, a katonakirály – 1940.

c) Általános műveltséghez kapcsolódó tudományok:

Bessenyei Lajos akadémikus: A régi magyar határok földrajzi szempontból – 1927,

vitéz Rózsás József főelőadó: A magyar katonalélek Gyóni Géza költészetében – 1928,

Gerő Barnabás akadémikus: A kétütemű motor – 1928,

Gaskó Dénes akadémikus: A magyar klasszikus zeneirodalomról – 1932,

Ráskay Pál akadémikus: Hősi motívumok Beethoven életében – 1939.

B) Művészetek

a) Irodalom (vers, elbeszélés, műfordítás, utópia, ismertetés, színpadi kép):

Panyigay Sándor akadémikus: Új magyar fájdalom – 1924,

Bocsor Elemér akadémikus: Világfelfordulás – 1926,

Bocsor Elemér akadémikus: A Maros partján – 1927,

vitéz Rózsás József ny. százados: Széljegyzetek Remarque könyvére (Nyugaton a helyzet változatlan) – 1929,

vitéz Rózsás József: Kard és toll (1 felvonásban) – 1930,

Erdélyi Tibor főhadnagy: Vérvörös máglyák – 1932,^[193]

Muhoray Zoltán akadémikus: A Rémkirály – 1934 ^[194] .

b) Zene:

Dr. Mathia Károly–Rózsás József: Magyar panasz – 1941,

Dr. Mathia Károly népdalfeldolgozásai: Horthy Miklós, sej, ha… (az akadémikus zászlóalj menetelője); Nincs szebb virág… (a 3. akadémikus lövészszázad menetelője) – 1942,

Dr. Mathia Károly népdalfeldolgozásai: Édesanyám rózsafája… (Ludovikás menetelő); Sírhat az a kislány… (az akadémikus légvédelmi üteg menetelője) – 1943.

c) Képzőművészet (fényképek, karikatúrák):

Bihacsy György főhadnagy: Magyar katona-típusok – 1926,

Martinovics akadémikus: Karikatúrák a Világfelfordulás c. utópiához – 1926,

Pályi Ferenc akadémikus: Akadémikus-karikatúrák – 1927,

Lányi Gyula akadémikus: Gesztenyevirág – 1930,

Moravecz Imre akadémikus: Őszi alkonyat a Ludovika Akadémia kertjében – 1930.

A címekből és a tanulmányok, alkotások vizsgálatából a következők állapíthatók meg.

1. A kultúrfölény politikájának egyenes következménye volt, hogy a katonai képzettség szintje mellett a műveltségi szint is emelkedett. A Ludovikás Levente saját címere ^[195] a Zrínyi Miklós-i „tollal és fegyverrel” jegyében keletkezett. Az osztatlan címerpajzs közepén katona áll, jobb kezével tollat fog és könyvre támaszkodik, baljában lelógó kard van. Az alak fölött és alatt feliratok: „Kard és tudás a fegyverünk”, illetve „Ludovikás Levente” olvashatók.

2. A többször említett kornisi jelentésnek az az állítása, hogy a katonai képzés folytonos önművelődésre nevel ^[196], kiemelkedő mértékben igaz az akadémiai képzésre. A fennmaradt könyvtári jegyzékek, amelyeket tantárgyak és témák szerint ábécérendben szerkesztettek meg, egyértelműen jelzik ezt.^[197] A Ludovika könyvtárai átmenetet képeztek az iskolai és a szakkönyvtár típusai között. (Született egy terv a Ludovika Akadémia központi honvéd könyvtárrá fejlesztésére is.)^[198] A tanári könyvtár 1872-től, az akadémikusok számára biztosított ún. iskolai könyvtár 1894-től működött, s mindkét könyvtár két-két részre különült tovább. A tanári könyvtár részben kézikönyvtárból állt (enciklopédiák, lexikonok, szótárak, tájékozódásra szolgáló művek), részben a továbbképzést elősegítő nagy könyvtárból. Az iskolai könyvtár egyrészt az osztályonkénti szakkönyvtárakból állt, melyek a tanult anyag elmélyítéséhez, a hazafias neveléshez adtak további információt, másrészt az ifjúsági nagykönyvtárból, melynek gyűjtőköre a műveltség fejlesztését és az önképzést preferálta.

3. Az alkotásokat áthatja a nemzeti szellem vezérelte mozgósító színezet. (Az évkönyvekben szinte reklámszerűen jelennek meg a nemzeti gondolathoz kapcsolódó jelmondatok, képek is: Papp-Váry Elemérné Hiszekegyje, a „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország…” mondat; az Árpád-címer, a hármashalmot és a kettőskeresztet tartalmazó címer, Nagy-Magyarország térképe stb.)

4. A témaválasztást is nagyrészt a nemzeti szellem által sugallt hősies életérzés motiválja. A magyar irodalomból szerepel többek között Zrínyi „tollal és fegyverrel” ars poeticája (ez jelképesen az új akadémikuseszményt sugárzó önképzőkör és évkönyv jelmondatává is lesz); Bessenyei és Kisfaludy művészete; Berzsenyi „tiszta erkölcse” a „romlásnak indult hajdan erős magyar” nemzet felemelkedéséért ^[199] ; Jókai regényíró művészete (mert és tudott írni a nemzeti trauma után, s a magyarságról írt); Gyóni Gézának az első világháború valóságát példázó katonaversei. A történelemből Hunyadi Mátyás, a mohácsi csata, Széchenyi István tevékenysége és az első világháború lettek a minták.

5. Az értelemre és az érzelmekre egyaránt ható művek tudatos jellemformálási szándékra utalnak.

A szellemi műveltség mellett a testi műveltség értelmezése is több lett, mint korábban. Már nem pusztán az egészség fenntartásának kötelme ^[200] vagy a poroszos katonatípust szimbolizáló jó kiállású, jó svádájú tiszt állóképessége és szívóssága kapcsolódott hozzá. A testedzés ugyanis nemzetfenntartási aurát kapott ^[201], a kemény akarat csak a test edzése által fejlődhetett ki, a jellem csak így szilárdulhatott.^[202] Bár a testi épség a Monarchiában is a hagyományos katonai erények között szerepelt, a Horthy-korszakban a test épsége a jellem épségének is előfeltételévé vált. A Ludovika Akadémián az 1920-as évek elején megalakult LASE (Ludovika Akadémia Sportegylete) ugyanazt a célt töltötte be a testi műveltség kialakításában, mint a tudományos és művészeti körök a szellemi műveltség létrehozásában. Évente számtalan sportversenyt, bajnokságot hirdettek meg, gyakran civil versenyeken is indultak a ludovikások (pl. dunai evezős nyolcas), eredményeiket és győzteseiket mindig feltüntették az évkönyvekben. A Varga László-féle felosztásban a katonai követelmények közt szereplő ép érzékszervek, az erő, az ügyesség ennek a műveltségrésznek a fontosságát hangsúlyozzák.

A viselkedés műveltségét, az „úri gondolkodást” – akárcsak a szellemét – ez a felosztás a szolgálaton kívüli kategóriában említi. Ez teljesen új elem: a Monarchiában csak a tiszttársakkal és azok családjaival lehetett érintkezni, a társadalom alsóbb rétegeivel nem, noha a tiszt akkor is példakép kellett hogy legyen: „nem a felügyelő altisztben, csak a tisztben összpontosul mindazon előkelő erély, amely arra alkalmas, hogy a növendékek szeme előtt minta-, példakép gyanánt ragyogjon”.^[203] Most – a közös revíziós cél miatt – az alantosokkal érintkezni kellett, nevelni kellett őket, a társadalomnak a tiszt mintául kellett hogy szolgáljon – vagyis „társadalmi életet” kellett élni. Ezért a mentalitás és a habitus úrhoz méltó kialakítását is vállalnia kellett a Ludovika Akadémia nevelésének. A magyar úr, az angol gentleman és a középkori lovag erényei egyesültek a kialakítandó „úri tiszt” ideáljában… Az 1930-ban megjelent Hivatás és álláskötelmek című tankönyv tárgyalja az alábbi témákat, amelyek gyakorlatilag az illemtan alapjait képezik:

– magánéleti követelmények,

– lovagias gondolkodás és fellépés,

– az adósság keletkezése és annak nyomasztó hatása,

– a tekintély tisztelete mint a törvényes rend biztosítéka,

– magatartás a tiszti étkezdében és a kaszinóban,

– a tiszt otthon,

– a családi élet tisztelete, a helyes és okos nősülés.^[204]

Miként dr. Szabó Mária rámutat, ezek a polgári középosztály műveltségszintjéből és viselkedési kultúrájából levezethető polgári erényeknek felelnek meg: a kor szellemi és testi műveltséget is tartalmazó katonai műveltségének ki kellett egészülnie a társadalom példaképéül állítható katona- és férfieszménnyel: a finom lelkű, művelt és lovagias, víg kedélyű tiszt úr típusával.^[205]

A katonai vezetőben élő nemzetnevelő pedagógus képének megformálásában elévülhetetlen érdemei vannak Saád Ferencnek és dr. Mathia Károlynak – a korszak nagy katonapedagógusainak, akik tanulmányaikban pótolták az akadémiai elméleti oktatásból csírájában is hiányzó pedagógiai-pszichológiai tantárgyak hiányát. A pedagógiai tantárgy szükségességére már 1906-ban rámutatott Aggházy Kamill hadnagy ^[206], felismerve, hogy a tisztikarnak nincs pedagógiai tudása, noha a tiszt békében főként pedagógus.

A pedagógiai nézetek közlésére kiemelkedő lehetőséget: fórumot biztosított a Ludovikás Levente (Ludovikás évkönyv). Az ezzel a kérdéskörrel való foglalkozás azért vált kiemelkedően fontossá a trianoni béke után, mert ebben az időszakban különösen nagy szerepet kapott a tisztek békében ellátandó nemzetnevelő szerepe. A Ludovikás Leventében több alkalommal is szó esett arról, hogy a tiszti hivatásnak két oldala van. Háborúban a nemzet védelme: a vezetés és a győzelem vagy halál, ám békében a nemzet nevelése: az önképzés és az alantosoknak a kiképzésükkel karöltve folyó nevelése.^[207] Mivel gyakran analfabétákkal kellett foglalkozni a csapatszolgálat során, a tiszt csak a tekintélyével és a hozzáértésével tudott a kötelező, rövid idő alatt bármiféle eredményt elérni. A tekintély és a hozzáértés elemeit vitéz Keményfy százados az alábbiakban jelöli meg: fellépés, példaadás, szigor, erélyesség, igazságos bánásmód, gondoskodás. Ez igen nehéz feladat lehetett, hiszen a kezdő, mindössze 21-22 éves tiszt élettapasztalatából semmiképp nem, legfeljebb a csapatszolgálatban látott gyakorlat alapján nevelhetett. A hagyományos katonai értékrend megtartásáról szóló fejezet kiinduló felosztásában Varga László főtanár a fentieknél részletesebben, teljeskörűen határozza meg, sőt különíti el a vezetői és az oktatói kritériumokat.^[208] Vezetőként a tiszt sajátja kell hogy legyen az áttekintőképesség és a képzelőerő, az elhatározóképesség és az erélyesség, a logika és az idegrendszer épsége. Oktatóként a „jó hang” és a „jó termet” adottsága mellett tanulható jellemvonásokkal is bírnia kell: a tudáson kívül emberismerettel és önuralommal, valamint következetességgel és a belátás képességével. Igaz volt tehát az angol közmondás a katonai nevelésre és oktatásra is: „Ahhoz, hogy Johnyt megtanítsuk angolul, két dolgot kell ismerni: az angolt és Johnyt”.

Az 1926-os Ludovikás Leventében megjelent, a tiszt népnevelési feladatairól szóló tanulmány szerint a tiszt szellemi összekötő kapocs a hadsereg és a nép között ^[209] : ezért fontos arra nevelni, hogy nemcsak kiképző, hanem nevelő és oktató feladata is van. Csathó Egon akadémikus 1940-es tanulmányában a nevelést értelmi, erkölcsi, szociális ^[210], valamint testi kategóriákra osztja fel. E nevelőmunka előfeltételeként pedig megnevezi a széles körű tudást, a nevelendő nép alapos ismeretét és a személyes példaadást.

A fenti gondolatok kialakítására és elterjedésére Saád Ferenc és dr. Mathia Károly voltak nagy hatással, így érdemes és hasznos egy-egy legismertebb pedagógiai tanulmányuk gondolatmenetéből idézni. Saád Ferenc ^[211] a katonai nevelésnek három szintjét különíti el:

a) a tisztképzést, ami a vezető réteg katonai és általános műveltségbeli kiképzése;

b) az altisztek és a legénység nevelését, ami az állam védelmének parancsától áthatott frontharcos testi és lelki fejlődését jelenti; valamint

c) az általános honvédelmi nevelést, amelynek jegyében a védelmi gépezetbe mindenkit be kell állítani. (A hadseregek születése idején a „Minden katona legyen jó polgár!”, a Trianon utáni Magyarországon a „Minden polgár legyen jó katona!” jelmondat a vezérelv.)

A tisztikar hatékony nevelésében az egyéni jellem kialakítása, a történeti öntudat kifejlesztése, a világnézeti nevelés, a nemzetnevelő hivatásra való előkészítés, valamint a „hadseregszellem magvának elhintése” és a harcászati érzék növelése egyaránt fontos. A harcászati érzék fejlesztésének végcélja az eszményi harctéri katonatiszt kialakítása, s ennek négy összetevője van:

a) az értelmi nevelés – helyzetfelismerés, gondolkodás, következetesség, képzelőerő;

b) az akarati nevelés – kezdeményező szellem, gyors elhatározás, tettrekészség, akaratátültetés;

c) az érzelmi nevelés – felelősségvállalás, szenvedélyes hazaszeretet, az alantosok megbecsülése;

d) a testnevelés – testi alkalmazkodás, mozgás a terepen, mozgékonyság, szívósság, fáradhatatlanság.

Az intézeti nevelésnek, amelyet nyugodt légkör és következetes szigor egyaránt jellemez, fel kell készítenie arra, hogy a megálmodott környezet és a csapatszolgálat valósága ne térjen el egymástól. Céljaiban, feladataiban a katonai nevelés a cselekvő iskola híve kell hogy legyen, s ennek a záloga az, hogy „igazi jó tanárok” tanítsanak, akik „sugározzák maguk körül a jót”.

Dr. Mathia Károly ^[212] az ideális tiszt egyéniségének három összetevőjét nevezi meg:

a) emberként úriember;

b) bajtársként hűséges, megértő, méltányos, önzetlen és önfeláldozó;

c) elöljáróként fegyelmet követelő, pontos, igazságos, emberséges, jóhiszemű és következetes.

A durvaságot a legrosszabb fegyelmező eszköznek tartja, hisz’ az a nevelés hármas célját: az erkölcsi erőt, a feddhetetlen gondolkodást, valamint a katonai értékkiteljesedést nem biztosíthatja. E két gondolatmenet alapján érthetővé válik dr. Mathia Károly tanulmányának zárógondolata: „a katonai nevelés művészet”.

IV. Változás a katonai Szentháromságban: vallásosság-Legfőbb Hadúr-nemzet

A Monarchia korában kialakult Isten-király-haza „szentháromságához” való viszony alapjaiban nem változott, értelemszerűen azonban – részben mivel az összetevők társadalmi kategóriák, részben mivel az államforma változásaiból erednek – módosult. Jány Gusztáv 1933-ban a csapatpedagógiáról szóló tanulmánya vezérgondolatában így ír: „A honvéd imádja az Istent, lángolva szereti Hazáját, és sziklaszilárdan áll Legfőbb Hadura mögött.”^[213] A három kategóriának egyaránt nagybetűs használata jelképes értelmű; a kategóriák szimbólumokká váltak: összességükben a katonatiszttől elvárt, köznyelvi értelemben vett erkölcsös, példaszerű viselkedés zsinórmértékévé. Ennek a három kategóriának a gyakorlati értelmezése is szerepel Jány Gusztáv gondolataiban: az Isten imádata magában foglalja azt, hogy a fegyvert bűnös célra használni nem lehet; a Haza lángoló szeretete kizárja a vagyonszerzésért elkövetett árulást és nagyravágyást; s a Legfőbb Hadúr mögötti felsorakozás a fegyelmezettségen és a veszély vállalásán nyugszik. A nagybetűs említések a többi tanulmányíróra is jellemzők. Például Keményfy százados az Isten, a Haza és a Nemzet elleni irányzatoktól való elhatárolódásra int.^[214]

Az Isten és a Legfőbb Hadúr szimbóluma mögött a vallásos nevelés és a valláserkölcsi ideológia, valamint a feljebbvalónak való engedelmesség és a parancsteljesítés kötelessége húzódik meg – vagyis a hagyományos katonai értékek. A Nemzet (Haza) szimbóluma mögött azonban a korszakban tudatosan felszított magyarságtudat áll. A nemzeti-keresztény ideológia, a polgárság és a hadsereg által is követett revíziós össztársadalmi elv kiteljesítette ennek a szimbólumnak a tartalmát: a Nemzet fogalmához kapcsolódó történelmi tudatformálás a múlt tradícióinak és a jelenben kialakítandó új hagyományoknak a letéteményesévé vált. Ennek a tudatformálásnak az akadémián az önképzőkör és évkönyve, valamint a kialakított hagyományok váltak eszközeivé.

Vitéz Sipos Árpád tábornok, az akadémia parancsnoka az 1927-es évkönyv bevezető tanulmányában így írt: „Minden szerves életű intézmény a régi tradíciók tiszteletében és a múltak hagyományainak ápolásában találja fel létének és további fejlődésének legerősebb alapjait.”^[215] Nemes vitéz Szinay Béla tábornok, a Ludovika későbbi parancsnoka az első világháború emlékének tradícióba való belegyökeresedését tartja helyesnek: „A háborús múlt éljen minden katonában. A békemunkát ezen kell felépíteni. Ébren kell tartani a világháború eseményeit, mert csak ezeken keresztül éleszthetjük és fokozhatjuk az önmagunkba vetett hitünk elpusztíthatatlanságát. És csak ebből a megrendíthetetlen hitből fakadó erő és akarat sarkal(l)hat majd nagy tettekre.”^[216]

E gondolattal összhangban a Ludovikás Leventében ettől kezdve több tíz oldalon keresztül, a Mellékletekben megjelennek az első világháborúról szóló hadtörténelmi tanulmányok is. (Pl.: 1929: A cebroni csata 1915. IX. 12–16.; Járőrlovaglás az orosz hadszíntéren.)

A Ludovika hagyományait a konzervatív szellemiség jegyében a közösség összetartó erejének, a bajtársiasságnak a növelése érdekében alakították ki, nem elhanyagolható Monarchia-beli alapokon. Emléknapok, előadások, felolvasások, ezredtörténetek, kiállított képek, emlékünnepek, a hadtörténelmi és a vidéki múzeumok, az 1901-es zászlószentelő ünnep nyomain haladtak az 1920-as évek úttörői.^[217] Ezek mind a katonai szellem ébresztésében, fejlesztésében, megszilárdításában játszottak szerepet. Az új hagyományok egész rendszert képeztek, amelynek elemeit szinte évről évre alakították ki, és illesztettek be az azt követő évektől kezdve a rendszerbe. A hagyományrendszer kialakulásáról az évkönyvekből pontos képet kaphatunk.

1. Az 1920–21-es tanévben létrejött a LASE, a Ludovika Akadémia Sportegylete, amely 1944-ig folyamatosan működött.

2. Az 1921–22-es tanévben megalakult a tartalmas szabadidő-eltöltést biztosító, nyolc tanulmányi csoportban működő Levente-kör (1940-től Zrínyi-kör) és 1922 májusától 1943-ig évente egyszer (1922-ben kivételesen két ízben, valamint 1936 helyett 1937 januárjában) megjelent a Ludovikás Levente (1940-től Ludovikás évkönyv).

3. Az 1924–25-ös tanévben megalakult az akadémia múzeuma, s a Ludovikás Levente új rovattal bővült, melynek címe Múzeum volt. A múzeum és a rovat célja a „hagyományos szellem ápolása” lett. (A rovat például 1926-ban a katonatiszti egyenruhákról és a jubileumi ünnepekről írt.)

4. 1928-ban a fegyvernemi szellem ápolására, fejlesztésére létrehozták a fegyvernemi serlegekhez kapcsolódó hagyományt. E serlegek odaítélése kapcsán a bajtársiasság eszméjét, az együvé tartozást, az egymásra utaltságot, az összetartást és a versenyszellemet is erősítette, fejlesztette az akadémia vezetése. Szent László a gyalogság védőszentje lett. A szent király vezérlő eszményként állt a gyalogosok előtt, példaként jelenítve meg előttük a harcos erényeket és a lelkierőt. Barbácsi és vitézvári báró Simonyi József óbester a huszárság ^[218] védőszentjeként az ősi magyar huszárerényeket, „a világdicsőséget jelentő ősi magyar huszárszellemet”^[219] szimbolizálta mint a legvitézebb magyar huszár, a wagrami, az asperni és a lipcsei csaták hőse. Szűz Szent Borbála a tüzérek védőszentjévé vált, „felélesztve a legenda köré szőtt hagyományokból”^[220] . Mindhárom védőszentnek egy-egy emléknapja alkalmából ünnepségeket is rendeztek az adott fegyvernem számára. A Szent László-napot június 27-én, a Simonyi-napot június 16-án, a Szent Borbála-napot december 4-én tartották minden évben. A fegyvernemi napon nyerhette el egy tüzérakadémikus a Simonyi-sarkantyút, a Simonyi-emlékversenyek hagyományos vándordíját is. Mária Ludovika királyné pedig a műszakiak (utászok, árkászok) szimbólumává vált – a mellett, hogy az egész akadémia jelképe is volt –: az „emlék körül szőtt kegyelet”^[221] tette az alapító királynét e fegyvernem védőszentjévé. A négy fő fegyvernem mellett a híradósoknak is alapítottak serleget.

5. 1929-ben a Ludovika kertjében felállították Vass Viktor szobrász művét, a Tanácsköztársaság alatt lerombolt „Ludovika-szobrot”, gipsz helyett immár ércből. Mária Ludovika alakja áll a szoborhármas főhelyén. A királyné a tőle jobbra elhelyezkedő egyik mellékalaknak, József nádornak ^[222] nyújtja az akadémia alapító levelét, a bal oldali mellékalak, Buttler János gróf ^[223] szintén a királynéra néz.^[224] A még ma is álló szobor talapzatán ez olvasható: „A Ludovika név hirdesse a nemzethez való vonzalmunknak emlékezetét.”

6. Ugyancsak 1929-ben avatták fel a Romanelli olasz alezredes emlékét őrző emléktáblát. Guido Romanelli alezredesnek, az olasz katonai misszió vezetőjének a Tanácsköztársaság alatt, 1919. június 24-én halálra ítélt ludovikások megmentéséért kifejtett tevékenységére emlékeztetett ez az emléktábla.^[225] Az emléktábla finoman cizellált rámáját az olasz és a magyar címer díszítette, fölötte az olasz és a magyar zászló lengett, alatta koszorúk helyezkedtek el.

7. Szintén 1929-ben írtak ki pályázatot a ludovikás címer, jelmondat és gyűrű megalkotására – az együvé tartozás fokozott fejlesztése érdekében. A címerre kiírt pályázaton Szigethy Árpád III. évfolyamos akadémikus lett az első. Az ő címerterve vált a Ludovika Akadémia címerévé, melynek középső részén a Ludovika-szobor áll. A kép előterében hármashalmon ugrásra kész oroszlán helyezkedik el, hátterében pedig dicsfény vonja be az apostoli kettőskeresztet, a magyar koronát és Nagy-Magyarország határvonalát. A címer felett a jelmondat, a pályázaton győztes Tolnay Dezső vkszt.^[226] őrnagy alkotása olvasható: „A hazáért mindhalálig!”; alatta pedig a „M. kir. honvéd Ludovika Akadémia 1808” felirat. Az emlékgyűrű a bajtársi összetartozás jelképe volt, először az 1929. augusztus 20-án avatott évfolyam kapta meg. A tömörarany ^[227] fejesgyűrű a címert ábrázolta, minden végzett akadémikus és távozó tanár megkapta: a tanárokéban a működés évei, az akadémikusokéban az avatás éve volt olvasható. A címer nemcsak az emlékgyűrűn, hanem az arany, ezüst és bronz sportplaketteken is megjelent. A sportjelvényeken piros-fehér-zöld alapon az LA (= Ludovika Akadémia) volt olvasható.

8. 1930-ban emléktáblát lepleztek le az alapkőletétel 100. évfordulóján. A triptichonra emlékeztető dombormű-emléktábla középső részén Mária Ludovika alakját, jobb és bal oldalon pedig a királyné felé forduló, teljes fegyverzetben őrséget álló, egy régi és egy akkori jelenbeli ludovikás alakját formázta meg Turi Jobbágy Miklós szobrászművész.^[228]

9. 1933 őszére – a gömbösi politikával összhangban, Hitler hatalomra jutásának évében – a déli összekötő folyosó I. emeletén „Irredenta-folyosó” létesült. Célja az irredentizmus, a revízió gondolatának és a hazafias szellem érzésének az erősítése volt. Könyveket, dokumentumokat állítottak ki a tárlókban, a falakra történelmi képeket s a keresztre feszített Magyarország fából készült jelképét tették fel.

10. 1939. május 14-én felállították a fegyvernemi szobrokat. A gyalogságé Szent László, a huszároké Szent György ^[229], a tüzéreké Szent Borbála, a gyorscsapatoké Szent Kristóf ^[230] alakját ábrázolta.

11. Az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején számos emléktáblát avattak fel az akadémia épületében: az 1838-as árvíz, az 1849-es események, az 1852-ben kivégzett 3 vértanú és az akadémia történetének emléktábláit.

12. 1941-ben a belső udvaron vármegyecímereket, a főépület hátsó homlokzatán a magyar történelmet felelevenítő 7 márványtérképet helyeztek el.

13. Számos olyan tradíció is megemlíthető, amely nem konkrét évhez kötődik, hiszen az egész Horthy-korszakban jellemezték az akadémia működését.

A.) Ilyenek voltak a nemzeti ünnepek ünnepélyei. Október 6-át, december 6-át (a kormányzó neve napját), március 15-ét és május utolsó vasárnapját (az első világháború hőseinek ünnepét) ünnepelték meg kiemelkedő figyelemmel. Az 1924-es évkönyv bevezetőjében az akadémia parancsnoka azt írja az ünnepekről, hogy azok célja az erő, a fegyelmezettség, a dicsőség, valamint a múlt és a jelen iránti tisztelet és a becsület ébrentartása. A magyar becsületért pedig „küzdeni, dolgozni, imádkozni kell”.^[231] Az ünnepi műsorok összeállítása a korszak ideológiájának jegyében történt. Például az 1931-es Miklós-napi ünnepély műsora a következő volt:^[232]

– Elesett hősök, ébredjetek – énekkari mű,

– ünnepi beszéd,

– Rákóczi megtérése – Kacsóh Pongrác dalműve,

– Éjféli lázak – Gyula diák költeménye,

– Magyar Hiszekegy – Papp-Váry Elemérné–Szabados Béla, énekkari mű.

Az ünnepségek egyik helyszíne az akadémia díszterme volt, melynek falán függött többek között József nádor, az 1901-es zászlószentelés, s Auguszta főhercegnő, a zászlóanya festménye.

B) A nemzeti ünnepek megünneplésén kívül ide tartoztak a Ludovika évről évre ismétlődő saját ünnepei is: a június 24-i ellenforradalmi ünnep sportbemutatókkal és történelmi jelenetekkel, a száznapos ünnepségek, az avatások, a régi akadémikusok találkozói, díszmenetek és koszorúzások, valamint a fegyvernemi napok rendezvényei.

A száznapos ünnepség a végzős akadémikusok ünnepe volt, melyet avatásuk előtt 100 nappal tartottak.^[233] Az 1932. május 21-én lezajlott ünnepség a korszak ezen ünnepségeinek jó példája. Hogyan is zajlott le?^[234] 18.30 h-kor az akadémia dísztermében bajtársi vacsorát adtak, amelyen akadémikusi és parancsnoki beszéd is elhangzott. 21 h-kor a vívóteremben műsor következett (Suppé: Könnyűlovasság; beszéd; Grieg: Új hon – ének- és zenekari előadás; Hacsek és Sajó – jelenet; szcenírozott tangó; Kodály: Háry János/Intermezzo). Ez után a kertben tánc lett volna, mint rendszerint, de két repülő akadémikus halála miatt ez elmaradt, és csak csendes kerti beszélgetés volt helyette.

A régi akadémikusok találkozóinak egyikéről egy 1920-as kiadvány ad hírt. A találkozó előestéjén vacsora volt a Gellért Szállóban, a találkozó napján pedig 9.45 h-kor a díszteremben való gyülekezővel kezdődött az ünneplés. Majd az udvaron át a kápolnába vonultak ünnepi istentiszteletre, ez után megkoszorúzták az első világháborús emléktáblákat. Ezt a volt akadémiai évfolyam közös fényképezése ^[235] és az ellenforradalom megörökítésére emelt oszlop megkoszorúzása követte. Az ünneplők előtt felvonult az akadémikus zászlóalj díszmenetben, majd a kötetlenebb ünneplés következett.^[236]

Az akadémia legnagyobb ünnepe évente egyszer (a két világháború miatt esetenként évente többször is) a tisztavatás volt. Míg a Monarchiában augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján, a Horthy-korszakban augusztus 20-án, Szent István ünnepén avattak, rendszerint az akadémia nagyrétjén. (1944. augusztus 20-án a bombázások miatt a Hűvösvölgyben, a Bolyai Akadémia nagyrétjén a három akadémia ^[237] összevont avatását tartották meg. Az 56-os villamos egyik megállójának neve is Akadémia – emlékezve az avatásra is, s arra is, hogy ott volt a Bolyai János Műszaki Akadémia.) Az 1936-os hadnagyavatás menete – a korszak más hadnagyavatásaihoz hasonlóan – a következő volt ^[238] :

1. 7.30 h-kor a díszteremben a parancsnok kihirdette a hadnagyi kinevezéseket, kiosztotta az okleveleket és az emlékgyűrűket.

2. 8.30 h-kor hálaadó istentisztelet, majd a fegyvernemenkénti alapítványi jutalmak kiosztása következett.

3. 10.30 h-kor a kertben a kormányzó képviselője ^[239] (a hadsereg parancsnoka) fogadta a díszelgést, majd a Ludovika-szobornál az akadémia zászlajával tisztelegtek.

4. Ez után a parancsnok elmondta búcsúztató beszédét, s az akadémikusok esküt tettek. Az eskü kiindulópontja a mindenható Isten, a Legfőbb Hadúr iránti engedelmesség és a Magyarországhoz való hűség volt. A következő gondolatként a feljebbvalóknak való engedelmeskedés és az alárendeltekről való gondoskodás jelent meg. Harmadikként a haza védelme, az önfeláldozás és a politikától való távolságtartás gondolata következett, majd a becsületes élet és halál gondolatával zárult az eskü. (Az 1918 előtti eskühöz képest az alárendeltekről való gondoskodás, illetve a politikától való távolságtartás az új elem, a többi rész a Monarchiában is megvolt hagyományos esküszöveg aktualizálása.)

5. Ezt a kardrántás és a jelmondat („A Hazáért mindhalálig!”) közös hangoztatása követte.

6. A kormányzó képviselője üdvözölte az új tiszteket, s a ludovikás indulóra végrehajtott díszmenet zárta az ünnepélyes alkalmat.

7. Végül este a díszteremben és a folyosón bankett következett.

C) A rendszeres ünnepeken kívül a Ludovika saját ünnepeinek számítottak az eseti ünneplések is: 1926-ban a Rákóczi-ünnepség, 1930-ban a százéves évforduló ünnepsége, ahol toborzót táncoltak a ludovikások.^[240] Ilyen volt az 1938-as kassai és az 1940-es kolozsvári bevonuláson való részvétel, 1941-ben pedig a Szovjetunió visszaadta történelmi zászlókkal való felvonulás is.^[241]

D) Az akadémia nemzeti és saját ünnepei mellett a korszakot jellemezte a mindennapok tradíciója is, amelynek egyik legszebb példája, hogy a tantermeket történelmi személyiségekről nevezték el. Például az 1939–40-es tanévben a következőképpen:^[242]

I. a.	Kinizsi Pál	I. gyors	Béri Balog Ádám
I. b.	Lehel vezér	Tü. A.	Losonczi István
I. c.	Toldi Miklós	Tü. B.	Bem József
II. a.	Mátyás király	II. gyors	Simonyi óbester
II. b.	Zrínyi Miklós	Tü. A.	Gábor Áron
II. c.	Rákóczi Ferenc	Tü. B.	Szondi György
III. a.	Görgey Artúr	III. gyors	Hadik András
III. b.	Szurmay Sándor	Tü. A.	Bercsényi Miklós
III. c.	Gömbös Gyula	Tü. B.	Klapka György

A történelmi sorssal való azonosulást segítette ez elő, a névadóról bensőséges ünnepséggel osztálykeretben emlékeztek meg évről évre, hiszen az egyes osztályok teljes képzésük időszaka alatt ugyanabban a tanteremben tanultak. (Ma hasonló elnevezéseket egyházi iskolákban lehet látni – a céljuk a vallásos nevelés ilyeténképpen való megerősítése.)

A mindennapi tradíciók közé tartozott a „ludovikás” induló ünnepi alkalmakhoz fűződő éneklése is. Az Evva Ernő szövegével és Hadfy Hermann zenéjével megszületett három versszakos induló lelkesítő szerepét leginkább refrénje fejezi ki:

„Fegyverbe lép az őrség, fegyverbe lép az őrség,
Nyílik a Ludovika ősi kapuja,
Fegyverbe’ lép ki rajta, fegyverbe’ lép ki rajta
Mindenre elszánt katonafia.
Vissza, ha soha nem tér, vissza, ha soha nem tér:
Indul utána százszor újra száz!
Sorsunk a szent örökség: fegyverben áll az őrség,
Népünkre, földünkre testével vigyáz!”^[243]

V. Az erkölcsiség mint a felemelkedés záloga

A Monarchia korában az erkölcs- és a jellemfejlesztés már alapvető nevelési kategória volt. A Horthy-korszakban a háborús vereség, Trianon okaként az addigi erkölcs elhajlását határozták meg. A Ludovikás Levente 1922-es májusi, legelső számában dombóvári Révy Kálmán ezredes, az akadémia parancsnoka azt írta, hogy a háború legsúlyosabb sebesültje az erkölcs. Ezért mindenki közös feladata a tisztult erkölcsi felfogás terjesztése. Az erkölcsöt olyan, szinte befejezetlen mozaikképhez hasonlóan ábrázolta, amelynek kis kövei a hazaszeretet, az istenfélelem, a kötelességteljesítés, a felebaráti szeretet, a családi élet tisztelete, az önzetlenség és a jó ízlés. Vagyis a hagyományos katonai értékrend képe azonosul itt az erkölcs fogalmával. Az erkölcsi tisztulás eredménye pedig a jövőben a Haza feltámasztása lesz.^[244] Ezt a gondolatiságot az akadémia következő parancsnokai és tiszt tanárai is képviselték, s az akadémikusok is átvették, magukénak érezték, sőt, hittek benne. Jány Gusztáv, az akadémia egyik későbbi parancsnoka az erkölcs megtisztulásának jutalmául egyenesen Nagy-Magyarországot ígérte.^[245] Vitéz Jávor Dénes akadémikus azt írta, hogy „a világháború elvesztésének közvetlen oka kétségbe nem vonhatóan az erkölcsi erők, a háborús akarat végső kimerülése volt a központi hatalmak részéről. Ha nálunk nem, talán később ellenfeleinknél következett volna be ugyanez, s akkor mi nyertük volna meg a háborút. Hogy igazuk van-e azoknak, akik (az antant anyagi fölényével indokolják a központi hatalmak vereségét), azt én nem vagyok hivatott eldönteni.”^[246]

Az akadémikusi gondolkodásnak ezen a jellemző példáján látszik, hogy a nemzeti fanatizálásból hogyan jött létre egy rosszul értelmezett, a vak hiten és a gondolat félresiklásán alapuló erkölcsi tőke, hasonló módon, mint ahogy a fasizmus és a nemzetiszocializmus is elérte ezt. Ez az önámítás odáig fajult Zalay Tamás akadémikus tanulmányában ^[247], hogy az erkölcsi erőket – annak ellenére, hogy nem mérhetők, és hogy változnak (romlanak és újjáélednek) – a „holt anyaggal” szemben a hadviselésben fontosabbnak ítélte, mivel „az erkölcsi erővel a létszámkülönbségeket ki lehet egyenlíteni”.

Az önmegtévesztő illúziók valótlan túlzásai, a realitás megláttatása helyetti önmalasztalás és önmagasztalás Trianon igazságtalanságainak lehetséges kiküszöbölését sugallták. A katonai nevelést meghatározók közül még a kiemelkedő pedagógus személyiségek sem vették észre, hogy rossz a nevelés iránya: az erkölcs túlhangsúlyozása. Az erkölcs és az „anyagi erők” viszonyáról az általam felkutatott valamennyi forrásban még akkor is csak romantikus képekben és ködös elképzeléseket megfogalmazva nyilatkozott meg minden érintett fél, amikor a győri fegyverkezési program ellentmondott a közhelyeknek, amikor a Donnál a II. magyar hadsereg az anyagi javak hiánya miatt szinte teljes egészében felőrlődött. A Horthy-korszak Magyarországában sem a politikában, sem a társadalomban, sem a nevelés színterein nem észlelték azt a tényt, hogy „maga a revízió önámítás”^[248], s így szükségszerű volt a rendszer bukása, mint ahogy az önámító célt átvevő katonai nevelés bukása is.

C) Összefoglalás

A Ludovika Akadémia katonai nevelése 1872-től 1945-ig a kor Európájának kiemelkedő nevelése volt. A szükségszerű társadalmi értékrend csapdájába való belesodródástól eltekintve számtalan értéket fejlesztett ki: szellemi, testi és viselkedésbeli műveltséget adott; az emberi együttélés hagyományos értékrendjéhez és elvárásaihoz igazította a katonai nevelést is; hazaszeretetre nevelt; és megteremtette a modern magyar tisztképzést.

Kifejezi ezt a Ludovikás Levente mottója is: „Nyelvében és – hadseregében él a Nemzet!”^[249] S más oldalról kifejezi az a tény is, hogy 1945 után a ludovikások, akikre nem tartott igényt a szocialista társadalom ^[250], képesek voltak meg- és fennmaradni, sokan diplomát is szereztek. A túlélés annak az erkölcsi alapnak, sokoldalú nevelésnek, valamint szellemi és fizikai állóképességnek köszönhető, amelyet „hadnagyi alaptőkének” lehet metaforikusan nevezni, s amely a kor valamennyi hátrányánál erősebbnek bizonyult.^[251] A túlélni akarás miatt nem omlottak össze: „Minket ott kudarctűrő képességre is neveltek…” – mondta dr. Kakasy Gyula.^[252]

A külföldre került ludovikások el tudtak helyezkedni: sokrétű oktatásuknak köszönhetően mérnökök, rajzolók, földmérők, sportoktatók lettek. A beléjük nevelt lojalitás, megbízhatóság és kötelességtudat miatt keresett munkaerőkké váltak.^[253] „Sok mindenre képesít minket e diploma, / Csak egy nem lett belőlünk soha: katona” – hangzott el egy találkozón.^[254] A „hadnagyi alaptőke” biztosítani tudta a megélhetést a „II. Bach-korszaknak”^[255] nevezett 1945 és 1987 közti időszakban is. S az élő ludovikások még ma is találkoznak, követik egymás sorsát…

Blasszauer Róbert: Magyar leventék Finnországban

Ezerkilencszáznegyvenkettő őszét írjuk. Az egyfelől az európai új rend megteremtésének igényével – mely (egyebek közt) a német élettér kiterjesztését, az olasz „Mare Nostrum” létrehozásának szándékát is magába foglalta – indított, másfelől a versailles-i diktátumban rögzítettek megőrzésében, illetve a szovjet annexionista politika eredményeinek fenntartásában érdekelt antifasiszta koalíció által vívott háború már három éve tart. S nemcsak a harctereken.

Bécsben 14 nemzet – köztük a magyar – képviselői jelentek meg, hogy megalakítsák a keresztény és a nemzeti eszmékért harcoló Európai Ifjúsági Szövetséget. A szövetség legfőbb célja a vezetőjévé választott Baldur von Schirach (1907–1974) birodalmi helytartó szerint: „ápolni az európai összetartozás eszméjét”.

Ennek szellemében került sor az alapító okiratot aláíró országok azonos vagy rokon ideológiájú ifjúsági szervezeteinek mind szorosabb együttműködésére. Közülük a legjelentősebb a magyar Levente, a német Hitlerjugend, az olasz Gioventu Italiana del Littorio (GIL), a bolgár Brannik („védő”) és a finn Lotta.

A kapcsolat „sportrendezvényeken, táborozásokon, üdültetések formájában [...], cserelátogatásokon realizálódott„.^[256] A finn–magyar kulturális kapcsolatok addig is szorosak voltak. Azonban ahogyan a Finn Nemzeti Szövetség (Suomalaisuuden Liitto) 1942-ben megindított magyar nyelvű, évnegyedes folyóirata, a Finnország (főszerk.: V. A. Heiskanen egy. tanár ^[257] ) írta: „Itt az ideje annak, hogy a finn–magyar rokonsági gondolat szerepet követeljen magának nemcsak eszmei, hanem gyakorlati téren is. Hogy az eddigi előkészítő korszak lezárult s a finn–magyar rokonsági munka új fázisába lépett, azt az 1939–40-es orosz veszély ránk zúdulásakor Finnországnak küldött segítség bizonyítja, mellyel Magyarország hitet tett a népeinket egybefűző sorsközösségről és együvé tartozásról.”

Ezért számított valóságos határkőnek a finn–magyar ifjúsági kapcsolatok történetében a finn nemzet hivatalos képviselői által meghívott leventéink finnországi látogatása.

Az útra az 1942-ben létrehozott Levente Együttesből ^[258] választottak ki 18 főt. Köztük Kovács József hegedűművészt, Borsay Pál zongoraművészt ^[259]. A többiek – Ambrus Ferenc, Berecky György, Biró Zoltán, Borvető Béla, Faragó Tibor, Görög Imre, Horváth István, Jakab Zsigmond, Kerek Gábor, Lovass László, Pál József, Sima Anna, Sipos Gyula, Szabó Endre, Tárczy Ferenc, Tőkés Ottó ^[260] ) énekesek, néptáncosok voltak. A küldöttség élén v. Béldy Alajos (1889–1946) altábornagy, az ifjúság honvédelmi nevelése és a testnevelés országos vezetője állt. Kíséretében volt v. dr. Rosztóczy Ernő (1899–1969) egyetemi tanár, a M. kir. Honvéd Képességvizsgáló Intézet Levente Alosztályának vezetője; dr. P. Nagy Töhötöm (1908–1979) jezsuita pap, a Kalot helyettes elnöke; Richter (Kevey) János (1907–?) százados, v. Béldy Alajos személyi segédtisztje; Vida Ilona leventeleány-vezető és Molnár István. A külügyminisztériumot dr. Soos Géza ^[261] külügyi tisztviselő képviselte.

A kis csapat három és fél hétig volt távol. Vonaton „végigutaztak a viharzó Európán, látták a harci feszülésben élő Németországot, a meghódolt Dániát”^[262], Koppenhágából hajón mentek Stockholmba, onnan tovább szintén hajón – nem kis kockázat árán – Helsinkibe.

A megérkezést követően, október 24-én, szombaton a küldöttség sajtótájékoztatót tartott. Este a vendéglátók bajtársi összejövetelt rendeztek és vacsorát adtak a magyar vezetők tiszteletére. Minderről másnap az Uusi Suomi így tudósította olvasóit „400 sebesültnek ajándékcsomag és 100 hadiárvának vitamincsomag, melyet a magyar Levente-küldöttség hozott Finnországba” c. cikkében: „A magyar Levente-küldöttség Finnországba érkezése alkalmából a sajtó képviselőit meghívták a Seurahuone-ba, ahol tájékoztatást kaptak a magyar ifjúságot napjainkban érintő nevelő- és gondoskodó tevékenységről. Az eseményen jelen volt vitéz Béldy altábornagy, a Levente vezetője, Szentmiklósi Szabó magyar nagykövet, Gombó ^[263], a követség titkára, Kóbor ^[264] százados, katonai attasé, a magyar küldöttség több vezető személyisége, Malmberg vezérezredes ^[265], továbbá más finn katonai személyiségek.

Béldy altábornagy részletesen ismertette a magyar ifjúsággal kapcsolatos kérdéseket, valamint a Levente szervezetet és annak működését. A beszámolót Kulain sajtóattasé tolmácsolta. Beszéde elején megköszönte Finnország kormányának a meghívást, tolmácsolta a magyar honvédelmi és a vallás- és közoktatásügyi miniszter üdvözletét, és viszontlátogatásra szóló meghívást adott át. Majd Béldy altábornagy áttért hazája ifjúságnevelésének ismertetésére: rögtön az elején figyelmeztetett, hogy az ősi hagyományokon alapszik. Kiindulópont a hazai hagyomány volt, mellőzték minden idegen példa utánzását. Hasonlóan a finn ifjúsági szervezethez, a magyar is az Európai Ifjúsági Szövetséghez tartozik. Ezt figyelembe véve a szónok hasznosnak és követendőnek tartja, hogy a magyar és a finn ifjúság között jöjjön létre a lehető legszorosabb együttműködés.

A következőkben a magyar ifjúsági mozgalom alapelveit vázolta föl Béldy altábornagy. Az ifjúság vezetése teljesen független mindennemű politizálástól, ám a kormány kezében az ifjúság hatalmas tényező. Az ifjúság nevelésében egyetlen politikai pártnak sincs része. A magyar ifjúság keresztény alapon áll. [...] Vezetői között 1800 pap is működik. [...] Fontos alapelv, hogy a fiatalokat nem szabad kiszakítani a családból, mint ahogy az iskolából sem. [...] A szervezet részben a Honvédelmi Minisztérium, részben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alatt működik és a hadsereg kiegészítését képezi. Legfőbb célja, hogy nemzeti érzéssel átjárt állampolgárokat neveljen, a fiataloknak erőteljes katonai felkészültséget adjon, végül gondoskodjon a szükséges szociális ellátásról. [...] A lányok kiképzéséhez hozzátartozik, hogy őket [...] jó háziasszonyokká, anyákká és igazi magyar nőkké [nevelje]. Béldy altábornagy az ismertetésében különösképpen kiemelte a sport jelentőségét a levente mozgalomban, úgyszintén a szociális gondoskodást, amelynek leginkább említésre méltó intézménye a pályaválasztásra előkészítő kutatóintézet. Végül Béldy altábornagy átadta a szót Rosztóczy Ernő orvos ezredesnek, az Országos Ifjúsági Egészségügyi Bizottság főtitkárának, aki igen szemléletes táblázatok segítségével bemutatta a magyar gyermek- és ifjúság-egészségügy működését. A Bizottság vezetése alatt 1500 orvos és 800 orvosnő működik. Az 1,5 millió magyar gyermek mindegyikének van saját egészségügyi kartonja, ahová rendszeresen bejegyzik mind testi, mind lelki fejlődésüket. Egymillió gyermeknek osztottak vitamincsomagokat. A magyar vendégek hoztak magukkal egy különleges orvosi szekrényt, mely tartalmazza az összes lehetséges kezelőeszközt, a minilaboratóriumot, a mérőeszközöket stb. A szekrényt odaajándékozták a finn orvosoknak.

Katonafiúk ^[266] és kislották bajtársi estje a magyar vendégek számára

A magyar vendégek látogatása alkalmából a katonafiúk és a kislották Helsinkiben bajtársi estet rendeztek a leventék tiszteletére az uusmaalaiseni részleg helyiségeiben. A rendezőkön és a vendégeken kívül megjelentek egyéb ifjúsági szervezetek képviselői is – cserkészfiúk, cserkészlányok, a fiú sportszövetség és a TUL ^[267] képviselői. Elsőnek a helsinki körzet zenekara a Sotilaspojan-t ^[268] adta elő, majd az YL-ből ^[269] alakult kvartett előadásában egy finn népdalcsokor következett. Ezt Pyykkö őrnagy üdvözlő szavai követték magyarul és finnül. A műsorban ekkor a neves hegedűművész, Jouko Ilvonen játékát hallhattuk, aki nagy közönségsikert aratva adta elő többek között Sarasate cigánydalait. Aava Reini kislotta szavalt igen figyelemre méltóan karél és kalevalai verseket. Az együtt előadott befejező ének után kávézás következett, majd zeneműveket és népi zeneszámokat hallhattunk. Az estet az együtt énekelt, zenekar által kísért Eskü zárta be.” (A fordítást – miként a többit is – Csonka László készítette.)

Vasárnap, 25-én délután fél kettőkor díszelőadáson mutatkoztak be leventéink a helsinki Nemzeti Színházban.^[270] „Amikor a csapat erre felkészült, irányító szempontnak vette, hogy kizárólag a legősibb és legszebb magyar értékekkel lép elő [...], ősi balladajátékok, páratlan szép népi táncok és népdalok szerepeltek a műsorban”. (P. Nagy Töhötöm id. cikke.) Íme a színlap:

1. Magyarország négy égtájának dalai.

2. Magyarország ifjúsága üdvözli a finn testvérnépet.

3. Magyar tánc: székely toborzó.

4. Hegedűszóló. Veress Sándor: Nógrádi toborzó.

5. Kondástánc, előadja az együttes.

6. Bíró Máté. Népballada. Színpadra alkalmazta és betanította Molnár István, a KALOT tanára.

Szünet

7. A magyar lélek a népművészetben. Dr. Nagy Töhötöm előadása.

8. Katonatánc, előadja az együttes.

9. Zongoraszám. Bartók Béla: Magyar parasztdalok.

10. Isteni bábszínház. Népi játék. Összeállította és betanította Molnár István.

Himnusz.

Este a magyar nagykövet, Szentmiklósi Szabó „otthonában mintegy másfélszáz meghívott vendég számára estélyt adott – tudósít az Uusi Suomi hétfői száma. A vendégek között volt a miniszterelnökön ^[271] és a külügyminiszteren kívül a kormány több tagja, valamint a közélet számos kiemelkedő képviselője.” A hallgatóság megcsodálhatta Kovács József hegedűjátékát, az együttes által előadott magyar népzenét, népdalokat.

Másnap az egyetem előadótermében v. dr. Rosztóczy Ernő tartott nagy sikerű előadást a magyar ifjúság egészségügyi ellátásáról, az általa vezetett Honvéd Képességvizsgáló Intézet Levente Alosztályának tevékenységéről (illusztrációul statisztikai táblázatok, térképek, rajzok szolgáltak), valamint színes filmen a fajtakutatás méréseiről, eredményeiről számolt be.

27-én este a finn Hátországi Csapatok vezérkarának szervezésében az Egyetem dísztermében v. Béldy Alajos tartott előadást. A magyar Himnusszal kezdődő, majd a közösen elénekelt finn Himnusszal („Maamme laulu”) záródó esten „a testvéri szeretet megnyilvánulásának jeleként két magyar kenyeret” adtak át a vendégek a kislották képviselőinek, „mint a magyar élet legszebb jelképét”. (Uusi Suomi, okt. 28.) Malmberg tábornok megnyitója után „nagy tapsvihar közepette” v. Béldy Alajos finnül szólt a megjelentekhez. Bevezetőjében a két ország „közös történelmi sorsáról” beszélt. Elmondta: „Mindkét nép történetében vannak ragyogó példái a kötelességteljesítésnek és az áldozatvállalásnak. Hasonlóképpen napjaink nagy hadvezérei, Kustaa Mannerheim báró és vitéz nagybányai Horthy Miklós jelszava: a kötelesség előbbre való az ember életénél.

Évszázadunk nagy eseményeire utalva, az előadó rámutatott, hogy mind Finnország, mind Magyarország véres harcok után született újjá. Amikor 1918-ban a szétesett Oroszország Finnországban maradt hulladéka a vörös pokol rémségeit zúdította a sokat szenvedett finn nép nyakába, Finnország egén ragyogó üstökösként tűnt föl Mannerheim marsall... Hasonlóképpen a magyar nép is megtapasztalt ilyen sorsdöntő pillanatokat. Finnországban Mannerheim marsall soha nem látott hősies fellépése, valamint hazánkban a Legfőbb Hadúr örökké emlékezetes feltűnése hazánk összetört kormányrúdjánál sorsszerűen hasonlítanak egymásra” Ezután a szónok bemutatta a Levente-szervezetet (az anyagot Magyarországon nyomtatott, finn nyelvű kiadványban is megjelentették), majd így fejezte be: „Szeretném, ha az ifjainkat egyesítő kötelékek a korábbinál is szilárdabbakká válnának. Meg kell szervezni egy finn–magyar frontot, nemcsak a csatamezőn, hanem nemzetközi ifjúsági fórumokon is... Javaslom tehát, hogy a jövőben minden nemzetközi ifjúsági tanácskozáson együttes küldöttséggel jelenjünk meg. A világ lelkiismeretébe bele kell vésni, hogy a lélekszám szerint ugyan kicsi, de katonai erényekben bővelkedő, kötelességtudó finnugor néptörzs a múltban is betöltötte jelentős világtörténeti hivatását, s a jövőben is be fogja tölteni.” (Uusi Suomi, okt. 28.)

Az előadással egy időben az egyetem aulájában magyar népművészeti kiállítást is rendeztek: a faragások (faládikák, sétabotok, pipák), a hímzések (párnák, abroszok, kötények), a szarumunkák és a kerámiák nagy elismerést arattak a nézők körében.

A következő napok is gazdag programokat kínáltak. A küldöttség tagjai meglátogatták a parlamentet, megismerkedtek a Seurasaari Szabadtéri Múzeummal, tisztelegtek a hietaniemi katonai temetőben a finn hősök sírjánál (a koszorút, amelynek szalagján ez volt olvasható: „A finn hősöknek a magyar ifjúságtól”, Béldy helyezte el, és magyar szokás szerint a négy égtáj felé fordulva áldozott az elesettek emlékének), filmbemutatón vettek részt, megtekintve néhány, honvédelemmel és a finn ifjúsággal foglalkozó rövidfilmet, meglátogatták Tuusulában a Nemzetőrség Tisztképző Iskoláját, részt vettek Kämpiben a Finn Nemzeti Szövetség és a Finnugor Társaság által adott vacsorán, fölkerestek katonai kórházakat, ahol ajándékcsomagokat adtak át a sebesülteknek, s műsorral szórakoztatták őket.

Ám nemcsak adtak, hanem kaptak is a csaknem egy hónap múlva hazainduló küldöttség tagjai. Ahogy P. Nagy Töhötöm fogalmazott: „Tanulhattunk tőlük férfiasságot, áldozatvállalást és nemes önérzetet.”^[272]

Számvéber Norbert: Vörös páncélosok Budapest körül • Adalékok a szovjet harckocsi- és gépesített harcászati-hadműveleti magasabbegységek tevékenységéhez a budapesti csatában

A második világháború magyarországi harcainak leghosszabb összefüggő eseménysora az 1944. október 29-től 1945. február 13-ig tartó, 108 napos budapesti csata volt.

Erről a hadművelet-sorozatról már számos monográfia, tanulmány és szakcikk látott napvilágot. A budapesti csata során hazánk fővárosa körül igen jelentős páncélos-összecsapásokra is sor került. Ám az ezekben az ütközetekben alkalmazott szovjet, német és magyar páncélosalakulatok tevékenységéről, szervezetéről, felszereléséről, harcászatáról és hadműveleti lehetőségeiről már jóval kevesebb írásmű jelent meg. E publikációk is a legtöbbször elhanyagolták a bevetett német és magyar páncélosseregtestek, illetve szovjet harckocsi- és gépesített magasabbegységek részletes hadrendjének és páncélosállományának áttekintését. Ennek oka részben a hiteles levéltári források hiánya lehetett, amelyeket azonban részben pótolhatnak a nyomtatásban megjelent, egykorú dokumentumok felhasználásával készült különféle kiadványok. Ezek a hadrendekre és a páncélosállományra vonatkozó adatok sok esetben jelentős segítséget nyújthatnak a szemben álló csapatok harcászati és hadműveleti lehetőségeinek pontosabb felméréséhez, és szinte elengedhetetlenek egy-egy hadművelet alaposabb feldolgozásához.

Noha a budapesti csatában a 2. és a 3. Ukrán Front alárendeltségében számos önálló harckocsi-, gépesített- és önjáró tüzér-egység is bevetésre került, ezúttal csak a szovjet Vörös Hadsereg által alkalmazott harckocsi- és gépesített harcászati-hadműveleti magasabbegységek jellemzőit szeretnénk röviden áttekinteni.

A szovjet gépesített-hadtest az 1944-ben érvényben lépett állománytábla szerint három gépesített-dandárral (bennük egyebek mellett egyenként három gépkocsizó lövészzászlóaljjal és egy harckocsiezred 39 páncélosával), egy harckocsidandárral (három zászlóalj összesen 65 harckocsival), három önjáró tüzérezreddel (21-21 önjáró löveggel), egy aknavetőezreddel, egy légvédelmi tüzérezreddel, egy sorozatvető-osztállyal, egy motorkerékpáros-zászlóaljjal, egy utászzászlóaljjal, egy híradózászlóaljjal és egyéb kiszolgáló alegységekkel rendelkezett. Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:

Szovjet gépesített-hadtest 1944-ben

Személyi állomány	16.438 fő
Közepes harckocsi	183
SZU–76 önjáró löveg	21
SZU–85 önjáró löveg	21
ISZU–152 önjáró löveg	21
76 mm-es tüzérségi löveg	36
45 és 57 mm-es páncéltörő ágyú	44
37 mm-es légvédelmi gépágyú	16
82 és 120 mm-es aknavető	154
BM–13 sorozatvető	8

A Vörös Hadsereg állományában csupán elvétve voltak megtalálhatók alaprendeltetésükben a lövészeket szállító páncélozott szállító járművek (a németek lövészpáncélosoknak nevezték ezeket), amelyekről gyengébb ellenséges védelem esetén leszállás nélkül is lehetett harcolni. A szovjetek a második világháborúban ilyen harcjárművet nem gyártottak. Az angolszászoktól kapott 3808 darab M2 és M3 típusú járművek különböző változatait főleg mozgó vezetési pontokként, önjáró páncéltörő eszközként, önjáró légvédelmi eszközként és felderítő harcjárműként alkalmazták. Emiatt a harckocsi- és gépesített alakulatok gyalogságát a háború végéig legtöbbször tehergépkocsikkal szállították, amelyeket az főleg az Egyesült Államok szállított a Szovjetuniónak. Ha a gyorsaság létfontosságú volt, a gyalogság deszantként felkapaszkodott a páncélosokra. Ez a módszer viszont a harckocsikat akadályozta a tűzharcban, mert lövészekkel megrakva nem tudták elfordítani lövegtornyaikat. Ráadásul a páncélosokra zúduló elhárító tűz a szovjet gyalogság soraiban is nagy veszteségeket okozott.

A szovjet harckocsihadtest 1944-ben három harckocsidandárral rendelkezett, egyenként 65 harckocsival. Gépesített-dandár helyett lövészerőit egy gépkocsizó lövészdandár jelentette (harckocsik nélkül). Állományába továbbá egy könnyű tüzérezred és három önjáró tüzérezred tartozott. Egyéb vonatkozásban szervezete megegyezett a gépesített hadtestével. Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:

Szovjet harckocsihadtest 1944-ben

Személyi állomány	11.788 fő
Közepes harckocsi	207
SZU–76 önjáró löveg	21
SZU–85 önjáró löveg	21
ISZU–152 önjáró löveg	21
76 mm-es tüzérségi löveg	36
45 és 57 mm-es páncéltörő ágyú	28
37 mm-es légvédelmi gépágyú	16
82 és 120 mm-es aknavető	94
BM–13 sorozatvető	8

A keleti hadszíntérrel foglalkozó külföldi (és részben a hazai) szakirodalomban elterjedt az a nézet, hogy egy szovjet gépesített vagy harckocsihadtest leginkább egy német páncéloshadosztálynak feleltethető meg. Ez a megközelítés azonban a teljesen feltöltött német páncéloshadosztályt veszi alapul, amelyből 1943 és 1945 között a keleti fronton csak elenyészően kevés volt. A jellemzően 60-70 (vagy sokszor ennél is kevesebb) bevethető páncélossal rendelkező német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályoknál még egy 50 százalékosan feltöltött, tehát mintegy 135 üzemképes harckocsit és önjáró löveget számláló szovjet gépesített- vagy harckocsihadtest is csaknem kétszer erősebb volt.

A 6. gárda-harckocsihadsereg

A Vörös Hadsereg által a háborúban utolsóként megszervezett harckocsihadsereget 1944 januárjában állították fel Ukrajnában, de csak február 22-én érte el a hadrafoghatóságot. Parancsnoka Andrej Grigorjevics Kravcsenko altábornagy (1944. szeptember 13-tól vezérezredes) volt. A harckocsihadsereg, amely 1944. szeptember 12-én megkapta a „gárda” elnevezést, a 2. Ukrán Front állományában részt vett az 1944. októberi alföldi páncéloscsatában, amelyben eleve gyenge páncélosállománya igen jelentős veszteségeket szenvedett. Emiatt fronttartalékba került, majd a temesvári javítóbázison feltöltötték. Újabb bevetésére csak 1944. december 5-től került sor, ugyancsak a 2. Ukrán Front állományában.

A harckocsihadsereg hadrendje ^[273] 1944. december 1-jén:

– hadseregtörzs,

– 5. gárda-harckocsihadtest (részletesen lásd lentebb),

– 9. gárda-gépesítetthadtest (részletesen lásd lentebb),

– 51. gárda önjáró tüzérdandár,

– 364. gárda nehéz önjáró tüzérezred,

– 49. gárda-nehézharckocsiezred,

– 4. gárda-motorkerékpárosezred,

– 202. könnyű tüzérdandár,

– 301. páncéltörő tüzérezred,

– 22. gépkocsizó műszaki dandár.

A harckocsihadsereg 1944. december 5-én 317 üzemképes harckocsival és 14 önjáró löveggel; 1944. december 20-án 220 harckocsival és önjáró löveggel; 1945. január 5-én 170 harckocsival és nyolc önjáró löveggel; 1945. január 11-én pedig az alárendelt 4. gárda-gépesítetthadtest állományával együtt is mindössze 72 harckocsival rendelkezett.

Az 5. gárda-harckocsihadtest

A hadtestet 1943 februárjában állították fel a 4. harckocsihadtestből. Parancsnoka a magyarországi harcokban Mihajil Ivanovics Szaveljev vezérőrnagy volt. A 2. Ukrán Front 6. gárda-harckocsihadseregének állományába tartozó magasabbegység az 1944. októberi alföldi páncéloscsatában súlyos veszteségeket szenvedett. Ezért fronttartalékba került, és Temesvár körzetébe vonták ki feltöltésre. Újabb bevetésére csupán december 5-től került sor.

A hadtest hadrendje 1944. december 1-jén:

– hadtesttörzs,

– 20. gárda-harckocsidandár,

– 21. gárda-harckocsidandár,

– 22. gárda-harckocsidandár,

– 6. gárda-gépkocsizólövészdandár,

– 390. gárda önjáró tüzérezred,

– 391. gárda páncéltörő tüzérezred,

– 454. aknavetőezred,

– 127. gárda-aknavető- (rakéta-sorozatvető) tüzérosztály,

– 392. gárda légvédelmi tüzérezred,

– 15. gárda-motorkerékpároszászlóalj.

A hadtest 1944. december 5-én 154 T–34 és T–34/85 harckocsival; 1944. december 20-án 89 harckocsival; 1945. január 11-én pedig mindössze 23 harckocsival rendelkezett.

A 18. harckocsihadtest

A hadtestet 1942 júniusában állították fel. Számos jelentős összecsapásban vett részt, többek között a kurszki csata prohorovkai páncélosütközetében. Parancsnoka a magyarországi harcokban Pjotr Dmitrijevics Govorunyenko vezérőrnagy volt. A 2. Ukrán Front alárendeltségében bevetett hadtest az 1944. októberi alföldi páncéloscsatában elveszítette páncélosállománya legnagyobb részét. Ezért először fronttartalékba került, majd október 31-én átadták a 3. Ukrán Frontnak, és a temesvári javítóbázison feltöltötték. Következő bevetésére csupán 1944. december 20-án került sor. A németek 1945. január folyamán a hadtestet ismét szétverték. A magasabbegység állományát január utolsó harmadában nagy valószínűséggel főleg amerikai gyártmányú M4A2 (Sherman) harckocsikkal egészítették ki.

A hadtest hadrendje 1944. december 1-jén:

– hadtesttörzs,

–110. harckocsidandár,

– 170. harckocsidandár,

– 181. harckocsidandár,

– 32. gépkocsizó lövészdandár,

– 363. gárda nehéz önjáró tüzérezred,

– 1438. önjáró tüzérezred,

– 452. könnyű tüzérezred,

– 1000. páncéltörő tüzérezred,

– 292. aknavetőezred,

– 106. gárdaaknavető- (rakéta-sorozatvető) tüzérosztály,

– 1694. légvédelmi tüzérezred,

– 78. motorkerékpáros-zászlóalj.

A hadtest 1944. december 20-án 186 harckocsival és 41 önjáró löveggel; 1945. január 1-jén 120 T–34 és T–34/85, 19 ISZ–2 harckocsival, 11 SZU–85 önjáró löveggel; 1945. február 1-jén pedig három M4A2 és 26 ISZ–2 harckocsival, valamint 11 SZU–85 és nyolc ISZU–152 önjáró löveggel rendelkezett.

A 23. harckocsihadtest

A hadtestet 1942 áprilisában állították fel Harkov körzetében. Parancsnoka 1944. március 12-től a háború végéig Alekszej Osipovics Ahmanov altábornagy volt. A magasabbegység először november 11-től a 2. Ukrán Front 1. gárda-lovasgépesített csoportjának állományában vett részt a budapesti csatában, majd 1944. december elején fronttartalékba került. A hadtestet 1945. január 25-én adták át a 3. Ukrán Frontnak.

A hadtest hadrendje 1944. november 1-jén:

– hadtesttörzs,

– 3. harckocsidandár,

– 39. harckocsidandár,

– 135. harckocsidandár,

– 56. gépkocsizó lövészdandár,

– 363. gárda nehéz önjáró tüzérezred,

– 1443. önjáró tüzérezred,

– 1669. könnyű tüzérezred,

– 1501. páncéltörő tüzérezred,

– 457. aknavetőezred,

– 442. gárdaaknavető- (rakéta-sorozatvető) tüzérosztály,

– 1697. légvédelmi tüzérezred,

– 82. motorkerékpáros-zászlóalj.

A hadtest 1944. november 11-én 107 harckocsival; 1945. január 25-én 174 T–34 és T–34/85 harckocsival, valamint 19 ISZU–122 önjáró löveggel; 1945. február 1-jén 13 T–34 és T–34/85 harckocsival, 11 SZU–85 és hat ISZU–122 önjáró löveggel rendelkezett.

Az 1. gárda-gépesítetthadtest

A hadtestet 1942 novemberében állították fel az 1. gárda-lövészhadosztályból. Parancsnoka 1943. június 7-től a háború végéig Ivan Nyikitics Russzijanov altábornagy volt. A hadtestet, amelynek 1944. december 8-ig Szabadka körzetében kellett összpontosulnia, 1944. december 18-án a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának tartalékából a Dunántúlon harcoló 3. Ukrán Front kapta meg, amely a magasabbegység bevetésére csak 1945. január 3-án kapott engedélyt.

A hadtest hadrendje 1945. január 1-jén:

– hadtest-törzs,

– 1. gárda-gépesítettdandár,

– 2. gárda-gépesítettdandár,

– 3. gárda-gépesítettdandár,

– 9. gárda-harckocsidandár,

– 382. gárda önjáró tüzérezred,

– 1453. önjáró tüzérezred,

– 1821. önjáró tüzérezred,

– 267. aknavetőezred,

– 407. gárdaaknavető- (rakéta-sorozatvető) tüzérosztály,

– 1699. légvédelmi tüzérezred,

– 11. gárda-motorkerékpároszászlóalj.

A hadtest 1945. január 1-jén 184 M4A2 harckocsival és 62 SZU–100 önjáró löveggel; egy hónappal később, február 1-jén pedig már csak 47 M4A2 harckocsival és 17 SZU–100 önjáró löveggel rendelkezett.

A 2. gárda-gépesítetthadtest

A hadtestet 1942. október–november folyamán állították fel a 22. gárda-lövészhadosztály csapataiból. Parancsnoka 1943. június 7-től a háború végéig Karp Vasziljevics Szviridov altábornagy volt. A hadtestet 1944. október utolsó harmadában a 2. Ukrán Front kapta meg a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának tartalékából. A 46. hadsereg alárendeltségében harcoló hadtestet 1944. december 12-én, a Dunán végrehajtott erőszakos átkeltést követően, a 2. Ukrán Front átadta a 3. Ukrán Frontnak.

A hadtest hadrendje 1944. november 1-jén:

– hadtesttörzs,

– 4. gárda-gépesítettdandár,

– 5. gárda-gépesítettdandár,

– 6. gárda-gépesítettdandár,

– 37. gárda-harckocsidandár,

– 30. gárda-nehézharckocsiezred,

– 251. gárda önjáró tüzérezred,

– 1509. önjáró tüzérezred,

– 524. aknavetőezred,

– 408. gárdaaknavető- (rakéta-sorozatvető) tüzérosztály,

– 139. légvédelmi tüzérezred,

– 99. motorkerékpáros-zászlóalj.

A hadtest 1944. október 29-én 206 harckocsival és 42 önjáró löveggel; 1944. november 11-én 114 harckocsival és 23 önjáró löveggel; 1944. december elején 160 harckocsival és önjáró löveggel; 1944. december 20-án 94 harckocsival és 14 önjáró löveggel; 1945. január 1-jén pedig 35 T–34, illetve T–34/85, nyolc ISZ–2 harckocsival, valamint 11 SZU–85 önjáró löveggel rendelkezett.

A 4. gárda-gépesítetthadtest

A hadtestet 1943 januárjában szervezték meg a 13. harckocsihadtestből. Parancsnoka 1944. március 31-től a háború végéig Vlagyimir Ivanovics Zsdanov altábornagy volt. A magasabbegység 1944. október végén a 3. Ukrán Front állományából került a 2. Ukrán Front alárendeltségébe. Átmenetileg az 1. gárda-lovasgépesített csoport, illetve a 6. gárda-harckocsihadsereg állományába is beosztották.

A hadtest hadrendje 1944. november 1-jén:

– hadtesttörzs,

– 13. gárda-gépesítettdandár,

– 14. gárda-gépesítettdandár,

– 15. gárda-gépesítettdandár,

– 36. gárda-harckocsidandár,

– 292. gárda önjáró tüzérezred,

– 352. gárda nehéz önjáró tüzérezred,

– 1512. páncéltörő tüzérezred,

– 527. aknavetőezred,

– 129. gárdaaknavető- (rakéta-sorozatvető) tüzérosztály,

– 740. légvédelmi tüzérezred,

– 62. motorkerékpáros-zászlóalj.

A hadtest 1944. október 29-én 121 (T–34, T–34/85, T–70) harckocsival és három önjáró löveggel; 1944. november 11-én 80 harckocsival és 19 önjáró löveggel; 1944. december elején 64 harckocsival és egy önjáró löveggel; 1945. január 11-én pedig 23 harckocsival rendelkezett.

A 7. gépesített-hadtest

A hadtestet 1943 nyarán állították fel. Parancsnoka 1943. október 19-től a háború végéig Fedor Grigorjevics Katkov vezérőrnagy volt. A gépesített magasabbegység az 1944. októberi alföldi páncéloscsatában a 2. Ukrán Front alárendeltségében harcolt, és súlyos veszteségeket szenvedett, majd 1944. november 14-én a Gorskov lovas-gépesített csoport alárendeltségében a 3. Ukrán Front állományába került, ahol némi feltöltést kapott. A hadtestet a német csapatok 1945. január folyamán ismét szétverték, ezért újra ki kellett vonni feltöltésre.

A hadtest hadrendje 1944. november 1-jén:

– hadtesttörzs,

– 16. gépesített-dandár,

– 63. gépesített-dandár,

– 64. gépesített-dandár,

– 41. gárda-harckocsidandár,

– 78. gárda-nehézharckocsiezred (1944 októberétől),

– 1289. önjáró tüzérezred,

– 1440. önjáró tüzérezred,

– 109. páncéltörő tüzérezred,

– 614. aknavetőezred,

– 40. gárdaaknavető- (rakéta-sorozatvető) tüzérosztály,

– 1713. légvédelmi tüzérezred,

– 94. motorkerékpáros-zászlóalj.

A hadtest 1944. december 20-án 80 harckocsival és 56 önjáró löveggel; 1945. január 1-jén 65 T–34, illetve T–34/85, 12 ISZ–2 harckocsival, valamint 14 SZU–76 és 10 SZU–85 önjáró löveggel rendelkezett.

A 9. gárda-gépesítetthadtest

A hadtestet 1944. szeptember 12-én hozták létre a 6. gárda-harckocsihadsereg részét képező 5. gépesített hadtest átnevezésével. Parancsnoka 1944. szeptembertől a háború végéig Mihail Vasziljevics Volkov altábornagy volt. A gépesített magasabbegység az alföldi páncéloscsatában súlyos veszteségeket szenvedett, ezért a budapesti csata első két szakaszában a 2. Ukrán Front 6. gárda-harckocsihadseregének alárendeltségében feltöltés alatt állt, és csak 1944. december 5-én került ismét bevetésre.

A hadtest hadrendje 1944. december 1-jén:

– hadtesttörzs,

– 18. gárda-gépesítettdandár,

– 30. gárda-gépesítettdandár,

– 31. gárda-gépesítettdandár,

– 46. gárda-harckocsidandár,

– 389. gárda önjáró tüzérezred,

– 458. gárda-aknavetőezred,

– 35. gárda-aknavető- (rakéta-sorozatvető) tüzérosztály,

388. gárda-légvédelmitüzérezred,

14. gárda-motorkerékpároszászlóalj.

A hadtest 1944. december 5-én 126 M4A2 és 26 MK III (Valentine IX) harckocsival, valamint 11 SZU–76 önjáró löveggel; 1944. december 20-án 107 harckocsival; 1945. január 11-én pedig 26 harckocsival rendelkezett.

Felhasznált források:

– Bojevoj szosztav szovjetszkoj armiji. Csaszty IV (janvar–gyekábr 1944). Moszkva 1988.

– Bojevoj szosztav szovjetszkoj armiji. Csaszty V (janvar–szentyábr 1945). Moszkva 1990.

– Kolomiec, M.–Mosanszkij, I.: Tanki Lend-Liza Moszkva, 2000.

– Mehner, Kurt–Staněk, Jaroslav: Armee unter dem Roten Stern. Die militärischen Kräfte der Union der Sozialistischen Sowjetrepubliken. Osnabrück, 1999.

– Szbornyik materijalov po izucsenyiju opüta vojnyi No. 21 (Budapestszkaja operacija). Moszkva, 1946.

– Szvirin, M.–Baronov, O.–Kolomiec, M.–Nedogonov, D.: Boi u ozera Balaton. Moszkva, 1999.

Bonhardt Attila: A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Bécsi Levéltári Kirendeltsége

Magyarország és a Habsburg-ház ausztriai ágának 1526 és 1918 közti története elválaszthatatlanul összefonódott. A dinasztia feje, aki 1526 óta a magyar királyi koronát is viselte, általában Bécsből kormányozta birodalmát. Itt működtek a legfőbb udvari és közigazgatási szervek. Ebből adódóan e 400 év alatt Bécsben halmozódtak fel a Magyar Szent Korona területeire vonatkozó iratok is.

Bécsben működött a birodalom hadügyeinek legfelső intézésére 1556-ban létrehozott Udvari Haditanács. A XVI. századtól az Udvari Haditanács irattárában feküdtek el a magyarországi hadműveletekről szóló, illetve a Magyarországon felállított csapatok tevékenységére, alkalmazására vonatkozó dokumentumok. Ebben, az 1711-től Udvari Haditanácsi Levéltárnak nevezett archívumban kaptak helyet a magyarországi katonai közigazgatással kapcsolatos iratok is. 1801-ben az Udvari Haditanács kancelláriája mellett működő iratgyűjteményt Kriegsarchiv néven katonai szaklevéltárra szervezték át, amelynek a katonai iratok az egész birodalom területére kiterjedő gyűjtésén és rendszerezésén kívül azok hadtudományi szempontból való kiértékelése és feldolgozása is a feladatkörébe tartozott. E levéltár volt hivatott a magyar hadtörténelem írásos emlékeinek gyűjtésére és megőrzésére. Ezen nem változtatott az 1867-es kiegyezés sem. A továbbra is közös – azaz bécsi – irányítás alatt működő parancsnokságok, csapatok és egyéb katonai létesítmények iratai mellett az újonnan szervezett M. Kir. Honvédséggel, illetve ennek Lajtán túli megfelelőjével a cs. kir. Landwehrrel (cs. kir. Honvédség) kapcsolatos dokumentumok is ide kerültek.

Az 1911-ben tett első magyar kísérlet – az 1867 óta egyre növekvő mennyiségű honvédségi iratanyag kezelésére a M. Kir. Honvédelmi Minisztérium mellett önálló magyar hadilevéltárat hozzanak létre – a trónörökös és a Kriegsarchiv igazgatójának ellenállásán megbukott. „Ez a levéltár legfeljebb gyűjtőhely lehetne, de semmi esetre sem a feldolgozás helye, mert egyedül a bécsi cs. és kir. Hadilevéltár (Kriegsarchiv) az a hely, ahol hadtudományi feldolgozások készülhetnek és csakis német nyelven”– állt a trónörökös katonai irodájának az üggyel kapcsolatos előterjesztésében.^[274]

Az ideiglenesen nyugvópontra jutott kérdésben az I. világháború hozott újabb fejleményeket. 1915. június 19-én egy cikk jelent meg a Budapesti Hírlapban, amely a magyar csapatoknak a háborúban véghezvitt dicső haditetteinek megörökítésére önálló budapesti hadilevéltár és hadimúzeum felállítását követelte, hangoztatván, hogy „idegenektől nem várhatjuk el, hogy a mieinket dicsőítsék”.

Ez ügyben a magyar parlamentben is hangzottak el interpellációk. A Hadsereg Főparancsnokság is támogatta, hogy a Monarchia népei számára a háborús propaganda eszközeként adjanak ki füzeteket, amelyekben saját nemzetük fiainak hősi tetteit emelnék ki.

A kérdésben kikérték a Kriegsarchiv igazgatója, Woinowich altábornagy véleményét is, amely szerint „hozzá kell járulni ahhoz, hogy a k.k. Landwehr és a M. Kir. Honvédség tisztjeit az e célból tekintetbe jövő anyag kiválogatására és feldolgozására a Kriegsarchivba vezényeljék. Ez által elhárítható lenne az a fenyegető veszély, hogy a két honvédelmi minisztérium azokat a hadtörténelmi iratokat, amelyek a két honvédséget érintik, magához vonja és, hogy ezekből egy saját levéltárat alkosson. Egy ilyen elképzelés ma vagy holnap konkrét formát ölthet. Ez azonban mind politikai, mind katonai, de elsősorban tudományos szempontból elutasítandó, mert a szervesen összetartozó levéltári anyagoknak együtt kell maradniuk, ha nem akarjuk a levéltár fogalmát teljes egészében elvetni.”

A cs. és kir. hadügymisztérium, amely maga is az egységes hadilevéltár szétszakítása ellen volt, 1915. szeptember 28-án az alábbi megjegyzéssel járult hozzá ahhoz, hogy a két honvédelmi minisztérium 2-2 tisztet vezényeljen a Kriegsarchivba: „A két honvédség kriegsarchivbeli munkásságának végleges szabályozását a hadműveletek befejezése utáni időre kell halasztani. E szabályozásnál alapelvként szolgáljon a Kriegsarchiv közössége és egységessége”.^[275]

1916. január 17-én lépett szolgálatba a Kriegsarchivban az első két – magyar pénzen eltartott – honvédtiszt, Martin Iván őrnagy és Tury György százados,^[276] akik Honvéd Csoport (Honvédgruppe) elnevezés alatt a Kriegsarchiv I. világháborús (Neue Kriegsakten) főcsoportjának IV. (Feldakten der k.u. Honvédség) csoportját alkották. Feladatuk a M. Kir. Honvédség tisztán magyar szellemi produktumnak tekinthető, de a cs. és kir. Hadilevéltárban elhelyezett iratainak gondozása volt.^[277]

Az Osztrák–Magyar Monarchia I. világháborút követő összeomlásával jogilag teljesen bizonytalan és rendezetlen helyzet állt elő. Az újonnan alakuló nemzeti államok függetlenségük proklamálása után azonnal igényt formáltak az egykori osztrák–magyar állam „levéltári örökségére”, és a területükre vonatkozó iratanyagok kiadását követelték. Ezzel a Monarchia egykor egységes levéltárainak tulajdoni hovatartozása nemzetközi problémává vált.

Az utódállamok területi szemléletű igényeivel szemben a volt központi levéltárak vezetői, elsősorban Károlyi Árpád, a Házi-, Udvari és Állami Levéltár (Haus-, Hof- und Staatsarchiv) igazgatója a proveniencia elvét szegezték szembe. Károlyi szerint a kérdés megoldását a Monarchia Bécsben lévő egykori közös központi levéltárainak „nemzetköziesítése”, azaz az iratoknak egy nemzetközi levéltári intézményben való egyesítése jelentette volna. Az itt őrzött levéltári anyag az utódállamok közös tulajdonába menne át, s bár a rendelkezési és igazgatási jog az osztrák kormányt illetné meg, az utódállamok meghatározott számú levéltári delegátust küldhetnének a közös állagok kezelésére és feldolgozására. Az intézmény szakfelügyelete az érintett országok tudományos akadémiáinak képviselőiből álló kuratórium kezében lenne.^[278] Hasonló elveket vallott Maximilian Hoen altábornagy, a Kriegsarchiv igazgatója egy, 1919. február 5-én kelt és az egykori cs. és kir. Hadilevéltár jövőjével foglalkozó emlékiratában.^[279]

Az összeomlás után, hogy a volt Monarchia közös vagyoni és szellemi értékeinek rájuk eső részét megszerezzék, az utódállamok az osztrák területen maradt közös intézményeknél úgynevezett felszámoló bizottságokat hoztak létre, amelyek közös érdekeik megvédésére a Meghatalmazottak Tanácsában (Bevollmächtigenten-Kollegium) tömörültek, amely később a Nemzetközi Felszámoló Bizottság (Internationale Liqiudirungskomission) nevet vette fel.^[280]

Magyar részről a felszámoló bizottságok megalakításában a katonák jártak elöl. Takách-Tolvay József vezérkari ezredes, a m. kir. honvédelmi miniszternek a cs. és kir. (közös) hadügyminiszter mellé delegált meghatalmazottja a magyar katonai érdekek védelmére öntevékenyen már 1918. november 1-jén Magyar Felszámoló Bizottság a Liquidáló Hadügyminisztériumban néven létre hozott egy szervezetet.^[281] Takách-Tolvay ezredes magyar tiszteket rendelt ki a volt cs. és kir. központi katonai hatóságokhoz, intézményekhez, raktárakhoz, tudományos és nevelőintézetekhez stb., hogy a magyar és osztrák közös vagyoni és szellemi tulajdonként keletkezett értékeket leltározzák és őrködjenek felette, hogy a közös vagyonból semmi se menjen veszendőbe.^[282] A Kriegsarchivba a volt Honvéd Csoport már amúgy is ott dolgozó 3 tisztjét – Martin Iván, Tury György és Bartunek József alezredesek – delegálta a Magyar Felszámoló Bizottság képviselőiként, akik Magyar Felszámoló Csoport a Kriegsarchivban elnevezéssel működtek tovább. A volt cs. és kir. Hadseregtörténeti Múzeumhoz Stürmer József őrnagyot osztotta be.^[283] A Kriegsarchivba kirendelt közegek feladata az ott található magyar eredetű és vonatkozású iratok, illetve műtárgyak felmérése, leltározása és – a majdan bekövetkező megosztás után – hazaszállításra való előkészítése volt. Személyi és gazdászat-közigazgatási tekintetben a magyar hadügyi tárca mindenkori bécsi meghatalmazottja alá tartoztak.

A Kriegsarchivba kirendelt magyar felszámoló bizottság haladéktalanul munkához látott, és 1918. december 21-én javaslatot terjesztett elő a felosztásról. Ebben ismertette az akkori igazgató, Hoen altábornagy elképzelését, amely szerint „a Kriegsarchiv mondassék ki továbbra is közös nemzetközi intézménynek, amelynél a nemzeti államok delegáltjai állandóan alkalmazva volnának, és talán az igazgatásban is részesednének”. Martin alezredes, a magyar felszámoló kirendeltség megbízott vezetője bár elismerte, „hogy a jól szervezett és kitűnően vezetett Hadilevéltár felosztása levéltártudományi szempontból mélyen sajnálható”, mégis a megosztás mellett foglalt állást. Hangsúlyozta, hogy „minden nemzeti állam soha jóvá nem tehető vétket követne el saját nemzete, a hazai irodalom és művészet ellen, ha jogos tulajdonáról most lemondana”. Véleménye alátámasztására az alábbi érveket sorolta fel:

1. Ha az iratanyag Bécsben maradna, a magyar történészek forrásanyag hiánya miatt nem dolgozhatnának, és jelentős hátrányba kerülnének osztrák kollégáikkal szemben, akik bármikor könnyen hozzáférhetnének a Bécsben maradt levéltári anyagokhoz.

2. Ha a magyar nyelvű iratokat továbbra is Bécsben kezelnék, nem lenne, aki feldolgozza őket. Pl. az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc iratait.

3. Egyetlen állam sem nyújthat biztosítékot arra, hogy idegen szellemi anyagot minden körülmények közt meg tudna őrizni, és azokat mindenkor más országbeli kutatók rendelkezésére bocsátani (forradalmak, nemzetközi konfliktusok, háborúk stb.)

4. „A Hadilevéltárban elfekvő anyag részben a közösen eltartott hadsereg szellemi produktumát képezi, részben a közösen eltartott személyzet által keletkezett, részben a többi országtól egyszerűen elvétetett. Így Magyarország mindkét esetben vérrel és pénzzel szerezte meg a jogát a rá eső részre.”

5. Nemzetközi egyezményekben lehetne biztosítani az iratmásolatok cseréjét.^[284]

Megalakulása után, még 1918 végén a budapesti Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum rögtön felvette a kapcsolatot mindazokkal a szervekkel és személyekkel, akik a Monarchia hadtörténelmi anyagának felszámolásában szerepet játszhattak. Így érintkezésbe lépett Fraknói püspökkel, a Bécsi Magyar Műkincsek és Akták Megmentésére Alakult Bizottság elnökével, Takách-Tolvay ezredessel és közvetlenül Martin alezredessel, a Kriegsarchivba delegált Magyar Felszámoló Csoport vezetőjével. Az 1919 januárjában Bécsből érkezett válaszból az itthon illetékesek megtudhatták, hogy „a felszámolás ügye és módozatai most tárgyaltatnak a volt Osztrák–Magyar Monarchia államainak küldöttei közt. Egyelőre bizonytalan, hogy a magyar vonatkozású hadtörténelmi anyagot mikor és mily módozatokban kapjuk vissza. …Ezek (a hadtörténelmi iratok – B. A.) felszámolására vonatkozólag még érdemleges munka nem történt, s a leltározás is csak éppen megkezdetett. Addig semmi sem eszközölhető, amíg a Bevollmactigten-Kollegium utasításait ki nem adja”.^[285]

1919. március 6-án a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum átiratban kérte a volt közös hadügyminisztériumban működő Magyar Felszámoló Bizottság vezetőjét, hogy a magyar történelemre vonatkozó és a Hadtörténelmi Levéltárat és Múzeumot érintő mindennemű tevékenységéről (muzeális tárgyak, képek, hadtörténelmi iratok stb.) minden hónapban részletes jelentést terjesszen fel a Hadügyminisztériumnak. Átiratában a budapesti levéltár vezetősége többek közt a Kriegsarchivban dolgozó magyar tisztekről érdeklődött. Egyben kérte Takách-Tolvay ezredest, hogy „utasítsa a felszámoló magyar katonai közegeket (a Kriegsarchivban – B. A.), hogy a hadtörténelmi iratok liquidálásnak minden kérdésében forduljanak közvetlenül a Hadügyminisztérium Hadtörténelmi Levéltár és Múzeumának vezetőségéhez, hogy a hivatalos iratváltás (a bécsi Magyar Felszámoló Bizottsággal – B. A.) csak az ezredes úr havi jelentéseire szorítkozzék”.^[286] A Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum evvel tulajdonképpen átvette a bécsi Magyar Felszámoló Bizottság állományából a Kriegsarchivhoz rendelt közegek szakmai irányítását.

Válaszában Takách-Tolvay ezredes jelentette, hogy a bécsi Hadilevéltár felszámolásához olyan tisztek vannak beosztva, akik már három éve dolgoznak ott, és működésükhöz megfelelő előképzettséggel bírnak. Különösen Bartunek Józsefre, a Kriegsarchiv „régi iratok” ügyosztályához beosztott referensre hívta fel a figyelmet, „aki mint történeti búvár és mint a Kriegsarchiv alapos ismerője, különös hírnévnek örvend”. Jelezte továbbá, hogy a kirendeltjei megkezdték a Kriegsarchivban ama régi iratok jegyzékelését, amelyek hazahozatalára jogcímünk van. Az elkészült jegyzékeket havi jelentéseivel együtt küldi majd haza. Ám hogy mikor és milyen anyag lesz hazavihető, azt majd a Nemzetközi Felszámoló Bizottság (Internationale Liquidirungs-Kommission) dönti el. „Hogy mindent igényelni fogunk, az csak természetes” – tette még hozzá.^[287]

Budapesten tudomásul vették a Kriegsarchivban folyó felszámolási munkákról szóló jelentést, és március végén röviden így reagáltak rá: „A Felszámoló Bizottság kísérje figyelemmel a Kriegsarchivban működő magyar csoport tevékenységét, és ha a személyzet szaporítása volna kívánatos, tegyen a hadügyminisztériumba jelentést”.^[288]

Úgy látszik, hogy sem a proletárdiktatúra magyarországi hatalomra kerülése és bukása, sem pedig a Magyarország elleni csehszlovák és román intervenció nem zavarták a bécsi levéltári munkálatokat. A bécsi Magyar Felszámoló Hivatal 1919. augusztusi havi jelentéséből ugyanis kiderül, hogy „a világháborúra vonatkozó, és a Kriegsarchivban lévő összes honvéd iratok eredetije Magyarország számára kiválasztás után elküldésre rendezve vannak. Munkában van a régi anyag feldolgozása a 30 éves háborútól 1323-ig (a későbbi iratokat már feldolgozták – B. A.), és folyik a világháborúra vonatkozó hadigondozási iratok másolása és rendezése elszállítás céljából”.^[289]

Az osztrák békeszerződés küszöbön álló aláírása miatt a Bécsi Magyar Felszámoló Hivatal katonai osztálya javasolta, hogy az I. világháború történetének megírásához szükséges anyaggyűjtéshez állítsanak fel magyar csoportot a Kriegsarchivban. A csoport felállítása „sürgősen foganatosítandó volna, mert a békeszerződés feltételei az archívum jelentékeny részének a nemzeti államok közti felosztását okozhatják” – hangsúlyozták a javaslattevők. A csoportba a már Kriegsarchivban dolgozó közegeken túl még két vezérkari tiszt, Gerevich Tibor egyetemi tanár és egy irattáros beállítását tervezték.^[290]

A Bécsi Magyar Felszámoló Hivatal kérésére a Hadügyminisztérium engedélyezte, hogy a világháború magyar szempontból való feldolgozására a szolgálatilag Bécsben tartózkodó tisztekből és más egyénekből bizottságot alakítsanak.

1919. december 12-én a Kriegsarchiv Magyar Felszámoló Csoportjának személyzetéből megalakult a Hadtörténelmi Irodalmi Bizottság ^[291], amelynek vezetője a Kriegsarchiv Magyar Felszámoló Csoportjának mindenkori vezetője lett. A bizottság tagjai azonosak voltak az addig is a Kriegsarchivban dolgozó magyar tisztekkel. A bizottság megalakulásáról a magyar hadügyminiszternek küldött memorandum szerint a Kriegsarchivban dolgozó katonai közegek készek megkezdeni az anyaggyűjtést a világháború történetének megírásához. „Tekintettel arra a körülményre, hogy a felszámolási előmunkálatok e hó folyamán befejezést nyernek – ugyanis a térképosztály és a régi iratosztály magyar vonatkozású anyaga az oda (a hadügyminisztériumnak — B. A.) is megküldött kb. 400 gépírásos lapoldalt tartalmazó 24 drb. jegyzékben már leltározva van, a hátra levő 1914/1918. évi iratanyagból pedig, miután az még sok tekintetben rendezetlen, és részben még kibontatlan ládákban van, csak összetes kimutatás készíthető – így a fenti rendelettel kiutalt munka 1920 januárjától megkezdhető és folytatható lesz mindaddig, míg a felszámolásra való döntés be nem érkezik. Hogy ezen döntés mikor fog bekövetkezni, az meg nem állapítható. Lehet, hogy pár hónap, lehet, hogy csak 1-2 év múlva. Másrészt meg ezen döntés mikéntjétől fog függeni, hogy a részletes átvétel csak rövid ideig vagy pedig – teljes felosztás esetén – 1-2 évig is el fog tartani. A bizottság az anyaggyűjtési előmunkálatokat az 1914/1918. évi háború iratanyagának nagybani leltározásával kapcsolatosan január hónapban megkezdi, és a munka folyásáról havi jelentésben fog a Magyar Felszámoló Hivatal útján beszámolni.”^[292]

A St. Germain-ben Ausztriával kötött békeszerződésnek a közös levéltárakra vonatkozó részei csalódást keltettek a magyar levéltárosi körökben. Ausztria ugyanis megkapta az osztrák területen található volt állami tulajdonok – köztük a széthullott Monarchia állami levéltárai – feletti rendelkezési jogot. A levéltári kérdést az utódállamokkal kötendő kétoldalú szerződésekkel akarta rendezni. Bár a Monarchia közös tulajdonainak együttes tulajdonjogára vonatkozó magyar igényeket a békeszerződésekben formálisan elismerték, de még sem volt bennük olyan egyértelmű jogalap megfogalmazva, amelyek alapján Magyarország az osztrák földön található közös tulajdonra – beleértve a levéltárakra – vonatkozó résztulajdonosi igényeit érvényesíthette volna.

1920-ban Ausztria egymás után kötötte meg az utódállamokkal a levéltárakra vonatkozó kétoldalú szerződéseket.

A tulajdonjog kérdésében fennálló elvi véleménykülönbség ellenére várható volt, hogy a levéltári területen létrejön az osztrák–magyar egyezmény is. 1920 nyarán a magyar kormány diplomáciai jegyzékben adta tudtul, hogy a levéltári nézetkülönbségeket a proveniencia elvének legmesszebb menő betartásával kívánja rendezni. Késznek mutatkozott a Magyarországot érintő iratok nagy részét Bécsben hagyni, ha osztrák részről elismerik Magyarországnak rájuk vonatkozó társtulajdonosi jogait. A közös levéltári anyag Bécsben hagyása esetén Magyarország az alábbiakat kérte:

– Ausztria biztosítsa a közös állagok épségét, sértetlen egységben való megőrzését,

– a közös iratok gondozására a megfelelő levéltárakba Magyarország szakembereket delegálhasson,

– a közös iratok rendezési munkálatai a magyar delegátusok meghallgatása után történjenek,

– ezen anyagoknak a magyar kutatók rendelkezésére bocsátása a magyar delegátusok közreműködésével történjen,

– a magyar kutatók az osztrákokkal azonos módon kezeltessenek,

– a zároltsági határidőket a magyar delegátusok egyetértésével határozzák meg.

Habár ezek a magyar elképzelések levéltári szempontból elfogadhatóak voltak, az osztrák kormány gazdasági érdekei és külpolitikai megfontolásai a levéltári egyezmény gyors megkötése ellen dolgoztak. Az osztrák kormány ugyanis nem akarta a magyar társtulajdonosi jogot a levéltári területen sem elismerni, hogy ez nehogy valamilyen precedenst teremtsen Magyarország számára a múzeumok, a koronabirtokok vagy az uralkodóház vagyonának együttes birtoklására.

Ugyanakkor a Bécs számára létfontosságú csehszlovák cukor- és szénszállítmányok leállításával való fenyegetés miatt Ausztria kénytelen volt aláírni a prágai egyezmény néven ismertté vált osztrák–csehszlovák levéltári szerződést, amely az osztrák részről mindig is hangoztatott proveniencia elvének súlyos megsértése volt. Az egyezményben Ausztria kötelezte magát, hogy kiadja vagy sértetlenül Bécsben őrzi az egész Csehszlovákia területére vonatkozó iratanyagot. A csehszlovák delegátusoknak korlátlan hozzáférést engedélyezett a levéltári anyagokhoz, tekintet nélkül arra, hogy azok a magyar szellemi és kulturális tulajdonhoz is tartoznak. Magyar részről ezt természetesen barátságtalan lépésnek tekintették.

A levéltárügy területén megnyilvánuló feszültségek és súrlódások nagyban összefüggtek azzal, hogy az osztrák–magyar viszonyt olyan politikai problémák terhelték, mint Nyugat-Magyarország kérdése és a pénzügyi természetű nézeteltérések. A levéltárügy szabályozására irányuló magyar próbálkozások rendre zátonyra futottak, mert Ausztria nem akart az egykori Monarchia vagyonáról addig tárgyalásokba bocsátkozni, ameddig a területi kérdéseket nem tisztázták.^[293]

Miközben a két ország közt a legmagasabb szinten folytak a levéltári tárgyalások a magyar hadügyminiszter utasította bécsi képviselőjét, keresse fel a Kriegsarchiv igazgatóját, s barátságos beszélgetés keretében tudja meg nézeteit a bécsi Hadilevéltár megosztása tárgyában, illetve fejtse ki a magyar Hadtörténelmi Levéltár igazgatójának a kérdésre vonatkozó alábbi álláspontját. „Azokat az iratokat, amelyek Magyarországot közjogi alapon vagy egyéb jogcímen megilletik és a Kriegsarchivból az ottani anyag káros megbontása nélkül kiemelhetők – mint jogos tulajdonunkat – a magyar Hadtörténelmi Levéltárba kívánom szállítatni. Azokat az iratokat, amelyek kiemelése az ottani szerves egységet megbontaná, másolatban kívánom megszerezni, és pedig úgy, hogy a mindenkori lemásolás jogát Magyarország számára már most biztosítani akarom. Az internacionalizálás eszméjével szemben állást nem foglalhatok. Ha megkapjuk a minket jogosan illető magyar anyagot, illetve ennek mindenkori lemásolási jogát, akkor talán nem lesz szükség arra, hogy Bécsben egy állandó magyar bizottság legyen.”^[294]

Az egykori közös központi katonai hatóságok felszámolásával kapcsolatos első ideiglenes egyezményt 1920 májusában kötötték meg. Ebben az osztrák Katonai Felszámoló Hivatal (a felszámoló cs. és kir. hadügyminisztérium) egyes osztályaihoz delegálható magyar exponensek számát határozták meg, akiknek joguk volt minden olyan aktába bepillantani, amelyek a volt közös hadsereg felszámolási ügyeit érintették. Ez az egyezmény azonban nem vonatkozott a Katonai Műszaki Bizottságban (Technische Militärkomité), a Hadilevéltárban (Kriegsarchiv), a volt vezérkar Katonai Országleíró Irodájában (Landesbeschreibungsbüro) és Katonai Hírszerző Hivatalában (Evidenzbüros) működő kirendeltekre.^[295]

A trianoni békeszerződés aláírása új lendületet adott a közös szellemi tulajdon megosztására vonatkozó törekvéseknek, mivel kimondta, hogy a magyar vonatkozású történelmi beccsel rendelkező anyagok visszaszolgáltatásáról külön egyezményt kell kötni.

A várható feladatok megoldására a bécsi Magyar Felszámoló Hivatal katonai osztálya további tiszteket vezényelt a Kriegsarchivban működő Magyar Bizottsághoz.^[296]

Egy 1920. október 7-én kiadott rendeletében a vezérkar főnöke a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum legfontosabb és legsürgősebb feladatává tette az Ausztria területén lévő, történelmi beccsel rendelkező levéltári és muzeális dolgok hazahozatalát. Ennek a feladatnak a megoldására szervezték át, és bővítették ki a Bécsben a Kriegsarchivba és a Heeresmuseumba kirendelt Magyar Bizottságot, amely egy tervezet szerint 28 törzs- és főtisztből, 1 történész tudósból, 5 gépírónőből, 4 írnokból és 2 szolgából állt volna.

A Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum ideiglenes szervi határozványának tervezete szerint a Bécsi Magyar Bizottság mint a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum bécsi részlege, a budapesti intézmény szakmai irányításával, de a bécsi Magyar Felszámoló Hivatal katonai osztályának alárendeltségében külön utasítás szerint működött.^[297]

1920. október 26-án az osztrák külügyi államhivatalban megkötötték az ideiglenes egyezményt a Kriegsarchivba és a Heeresmuseumba kirendelhető magyar exponensek tevékenységéről.^[298]

A Kriegsarchiv megosztására vonatkozó konzultáció tárgyában a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum főigazgatója, Rubint Dezső altábornagy összeköttetést keresett a Magyar Történeti Társulat Bécsi Intézetével, amelynek nevében Károlyi Árpád válaszolt 1920 novemberében. Elaborátumában annak a véleményének adott hangot, hogy a Kriegsarchiv anyagának nagyobb része megoszthatatlan. Így közös tulajdonként a legmegfelelőbb helyet az általa is javasolt, Bécsben felállítandó nemzetközi levéltári intézményben kaphatna. Javaslatát az alábbi érveléssel támasztotta alá: „Ha már nem kerülhet haza, s nem lehet kizárólag a mienk mind az, ami e dúsgazdag gyűjteményben hazánk viszontagságos történetére vonatkozik, legalább egységes vezetés alatt együtt találná, és szerződéses jog alapján, nem pedig, mint idegen, fanyarral elfogadott vendég használná minden magyar kutató úgy a magyar, valamint a magyarral történelmi összefüggésben álló nem magyar anyagot is ebben a nemzetközi tudományos intézetben”.

E dolgozat olvasása közben Rubint altábornagy nem tudta türtőztetni ellenérzéseit, és a lap aljára az alábbi ceruzával írt megjegyzéseket tette: „Ohó, nem!” Rosszul ismeri.” „Ezen érvelés lehetetlen.” „Inkább legyen nem egységes (megcsonkított) levéltárunk Budapesten – idehaza –, mint egységes levéltárunk – de Wienben – idegenben. A Kriegsarchiv Schriftenarchivjának megoszthatatlanságát tagadom.”

A Magyar Történeti Társulathoz címzett levelében kifejtette, hogy a Kriegsarchivban őrzött iratok nagy része magyar eredetű és katonai vonatkozású. A Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum feladatának pedig éppen azt tartja, hogy ezen dokumentumokat megszerezze, és megakadályozzon minden olyan törekvést, amelyek azokat az osztrák kormány fennhatósága alatt Bécsben egy nemzetközi levéltári tudományos intézet keretébe akarják bekebelezni. „Azt is tagadni merem – írta –, hogy a Schriftenarchiv megoszthatatlan lenne. Éppen a megosztás kérdésének tanulmányozására és megoldására, az okmányok előzetes kiválasztására lett a M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum Bécsi Magyar Bizottsága Englisch-Popparich Jenő ezredes vezetése alatt megszervezve és munkába állítva.” Levelében kérte a Történelmi Társulat elnökét, hogy kérjék fel dr. Károlyi Árpád és dr. Szekfű Gyula urakat, hogy a Nemzeti Hadsereg érdekeit ne veszélyeztessék egy nemzetközi tudományos intézetnek Bécsben való létesítésére irányuló propagandával, illetve ebből a volt cs. és kir. Hadilevéltár gyűjteményét teljesen kapcsolják ki.^[299]

Bár a Kriegsarchivban működő magyar felszámoló közegekre vonatkozó egyezményt még 1920. október 26-án megkötötték, az a Bécsi Magyar Bizottság jelentése szerint 1921. február 1-jén még mindig nem volt érvényben. Így a Bécsi Magyar Bizottságba beosztott 23 ^[300] tiszt nem kezdhette meg munkáját a Kriegsarchivban. Ezt magyar részről annál is inkább felháborítónak tartották, mert az osztrákok Csehszlovákiával, Lengyelországgal, Olaszországgal, Romániával és a Délszláv Állammal az archívumok liquidálási kérdésében már Magyarországot megelőzve 1920. augusztus 10-én megegyeztek ^[301]

Az egyezmény még március 1-jén sem lépett életbe,^[302] sőt, 1921 márciusában újrakezdődtek a Kriegsarchivval kapcsolatos tárgyalások. Ezeken Hoen altábornagyot egyetlen cél vezette: semmilyen tulajdonjogot, de nagyvonalú használati jogot adni a magyaroknak.

E tárgyalások eredményeként május 21-én ideiglenes megállapodás született a Katonai Földrajzi Intézetre (Militärgeographisches Institut), a Hadilevéltárra (Kriegsarchiv), a Hadseregtörténeti Múzeumra (Heeresmuseum) és a katonai közigazgatás egyéb intézményeire vonatkozólag. Az egyezmény nem tartalmazott döntést a Kriegsarchivban őrzött iratok tulajdonjogát illetőleg, de lehetővé tette a magyar delegátusok hozzáférését az egykori közös hatóságok legújabb irataihoz is. Kimondva, hogy a magyar kormány, „hogy az egykori cs. és kir. Hadilevéltárban és a Hadseregtörténeti Múzeumban folyó munkát általános kulturális és tudományos érdekekből támogassa, továbbá a kiemelések elvégzése céljából a fenti intézményekbe saját költségén megfelelő számú közeget oszthat be. Ezeknek a közegeknek a szóban forgó intézmények érvényben lévő szolgálati rendjének keretén belül minden felvilágosítást meg kell adni. Részükre minden, az egykori közös hatóságoktól és a működő hadseregtől származó állagot tanulmányozás és felhasználás céljából hozzáférhetővé kell tenni, és számukra a másolást, sokszorosítás és fényképezés lehetőségét biztosítani kell.”^[303]

A trianoni békeszerződés hadseregcsökkentő határozatainak végrehajtásával járó létszámkorlátozások a Bécsi Magyar Bizottságot sem kerülték el, mert 1921. július 1-jén már csak 14 tiszt és 10 segéderő számára igényeltek helyet a Kriegsarchivban.^[304]

A Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum számára 1921-ben kiadott szervi határozványok az alábbiakat tartalmazták a Kriegsarchivban működő magyar kirendeltségre vonatkozólag.

„A közösség megszűntével a Magyarországra vonatkozó és Wienben a Kriegsarchivban és a Heeresmuseumban őrzött magyar eredetű és vonatkozású okmányok, iratok, könyvek, művek, térképek, muzeális értékek visszaszerzésének megoldására a volt k. u. k. Kriegsarchivba kirendelt Magyar Bizottság van hivatva, amely a wieni Felszámoló Hivatal V.^[305] (katonai vagy hadsereg – B. A.) főosztálya állományának terhére alkalmazott személyzet egy csoportját képezi, amely egy VI. rangosztálybeli ^[306] vezetőből, 13 VI-IX.^[307] rangosztálybeli előadóból, 10 gépírónőből és egy küldöncből áll.”^[308]

A Magyar Bizottság 1921 nyarától a működéséről megkötött osztrák–magyar egyezmény alapján tevékenykedett, amely kimondta, hogy „a felszámolás befejezése és végrehajtása előtt a wieni levéltári bizottságnak joga van a cs. és kir. Hadilevéltárban okmányokat hivatalos másolatba venni, de ezek publikálása csakis a Magyarország és Ausztria részéről megadott engedély alapján lehetséges”.^[309] Tehát a Magyar Bizottság tagjai betekinthettek az okmányokba és le is másolhatták azokat, de hazaszállításukra és publikálásukra csak a tulajdonjogban való megegyezés után kerülhetett sor.

A St. Germain-i és a trianoni békeszerződések paragrafusai kimondták, hogy a közös szellemi és kultúrjavak Ausztria és Magyarország közti megosztását a két ország közötti békés megegyezés útján kell rendezni.

Bár Ausztria többször is kijelentette, hogy a volt közös tulajdont illetőleg hajlandó Magyarországgal tárgyalásokba bocsátkozni, de az érdemi megbeszélésekre csak a soproni népszavazás, azaz a nyugat-magyarországi kérdés eldöntése után került sor. 1922 májusában megkötötték a polgári levéltárakra vonatkozó első ideiglenes levéltári egyezményt. Ez lehetővé tette, hogy a magyar levéltári delegátusok a Házi-, Udvari és Állami Levéltárban, valamint az Udvari Kamara Levéltárában is szabadon hozzáférjenek a volt közös hatóságok irataihoz.^[310] Egy ilyen jellegű, „csak a munka továbbhaladását biztosító egyezmény” a Kriegsarchivot illetőleg már korábban megköttetett.^[311]

A magyar kormány részéről a volt közös levéltárak és múzeumok anyaga elosztásának előkészítésével a báró Wlassits elnöklete alatt működő „A Békeszerződés Kultúrjavakra Vonatkozó Részeinek Végrehajtását Előkészítő Bizottságot” bízták meg. A bizottságba katonai szakértőként Englisch-Popparich Jenő főtanácsnokot ^[312], a Bécsi Magyar Bizottság vezetőjét és Kant Árpád főtanácsnokot mint a Hadtörténelmi Levéltár képviselőjét delegálták. A Bécsi Magyar Levéltári Bizottság személyzete szakértőként állt rendelkezésre a tárgyalások idején.^[313]

1923 januárjában a nemzetközi viszonyok már lehetővé tették, hogy a volt tudományos intézetek felszámolásával kapcsolatos tárgyalások hamarosan megkezdődjenek. Februárra a Hadtörténelmi Levéltár a Honvédelmi Minisztérium nevében kialakította a Kriegsarchiv felosztására vonatkozó álláspontját, amely két lehetőséget tartalmazott.

1. Ha a felosztásban a többi utódállam is részesül, „tartani kell attól, hogy Magyarország az akták egy egész tömegére még a betekintés jogát is elveszítené, ami azonban lehetséges mindaddig, amíg az akták Bécsben vannak”.^[314] Ebben az esetben ragaszkodni kell az iratok Bécsben maradásához.

2. Ha az elosztás csak Ausztria és Magyarország közt lesz, a Kriegsarchiv iratainak felosztása az Ausztria és Magyarország közt megállapított egykori állami költségvetési kvóta arányában történjen.^[315]

„A félreértések elkerülése végett – szögezte le a Hadtörténelmi Levéltár igazgatója a Bécsi Magyar Bizottság vezetőjének küldött utasításában – már most megállapítom, hogy ezen kérdés bármilyen megoldást fog nyerni, Magyarország az őt megillető anyagot – a Honvédelmi Miniszter Úr álláspontjának megfelelőleg – haza fogja hozni, és semmi körülmények közt sem hajlandó Bécsben hagyni.”^[316]

A magyaroknak ezt a törekvését Hoen altábornagy, a Kriegsarchiv igazgatója így látta: „Itt is, mint mindig a magyaroknál, arról volt szó, hogy lehetőleg minél több aktát összehordjanak, hogy otthon magukat naggyá tegyék, és lehetőleg néhány tiszt jövőjét levéltárosként megalapozzák”.^[317]

A Bécsi Magyar Kirendeltség számára a tárgyalások előkészítésének idejére az alábbi munkaprogramot írták elő:

1. A hadtestparancsnokságoktól felfelé a magasabb parancsnokságok naplóinak és azok mellékleteinek lemásolása;

2. A duplum példányok kiemelése;

3. Jegyzékek összeállítása az I. világháborús iratokról, amelyek

– egyrészt az összes hadműveleti akták katalógusát képezik, kimutatva azokat az aktákat, amelyek a budapesti levéltár részére tekintetbe jönnek, és egyidejűleg ezek tartalmi kivonatát is megadják,

– másrészt segédletül szolgálnak a liquidálás számára, amennyiben a különböző fasciculusok aktáinak azonosítását lehetővé teszik.^[318]

Tárgyalási készségének és jóindulatának jeleként a Kriegsarchiv 1923 januárjában átadta Magyarországnak az 1848/1849-es vizsgálati aktákat.^[319]

Az 1923 márciusában megindult tárgyalásokon az osztrákok „végsőkig ragaszkodtak gazdag gyűjteményeik egységéhez”, azonban a magyar pénzügyi követelésekkel szemben kulturális téren hajlandónak mutatkoztak bizonyos engedményekre.^[320]

Az együttes tulajdon kérdése egy, mindkét fél számára elfogadható kompromisszumban oldódott meg. Az osztrákok lemondtak a levéltári anyagok kizárólagos tulajdonjogáról. Magyar részről pedig feladták a volt közös levéltárak gyakorlati együttbirtoklására vonatkozó igényt, és megelégedtek avval, hogy a levéltári anyagot közös szellemi tulajdonnak ismerjék el, és hozzájárultak ahhoz, hogy az egykori közös levéltári anyagok nagy részét továbbra is Bécsben osztrák igazgatás alatt kezeljék.^[321]

A fenti elvi megállapodás alapján külön folytak a megbeszélések a különböző levéltárak anyagáról. A Kriegsarchivval folyó tárgyalásokról Kant főtanácsnok így jelentett: „Tekintettel azon körülményre, hogy a Kriegsarchiv összes anyaga tudományos szempontok szerint a kvóta arányában megosztható nem volt – a Honvédelmi Miniszter Úr utasításának megfelelően – a Kriegsarchiv anyagára nézve azt követeltük, hogy amennyiben az a fenti szempontok szerint megosztható nem lenne, maradjon közös tulajdon, és Magyarország jogot kapjon arra, hogy a Kriegsarchivban egy szűkebb tudományos bizottságot, illetőleg levéltári szakembereket tarthasson, akik általában ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a Kriegsarchivba beosztott osztrák tisztek”.

Az osztrák fél a szerződésben elismerte a közös szellemi tulajdonjogot a volt közös katonai hatóságoknak, alakulatoknak, intézeteknek a Kriegsarchivban őrzött, 1526-tól az 1918-as összeomlásig terjedő iratanyagára. Engedélyezte Magyarország számára, hogy a Kriegsarchivban hattagú, esetleg nagyobb bizottságot tartson, szabályozta a kutatás és az anyagkölcsönzés feltételeit.

Az 1923. május 23-án aláírt elvi szerződést a Kriegsarchiv egyes osztályaira vonatkozó megállapodásokkal egészítették ki.^[322]

A fenti egyezményt egyelőre csak a Kriegsarchiv igazgatójával kötötték meg. Az 1923-as tárgyalásokról szóló jelentések mindkét fél részéről tartalmazták azokat a kompromisszumos formulákat, amelyek csaknem változatlanul megjelentek a badeni egyezmény néven ismertté vált államközi szerződésben. Ezen általános levéltári szerződés legfelsőbb szintű elfogadására és aláírására azonban a két ország még rendezetlen pénzügyei és olyan külpolitikai akadályok miatt, amelyek az osztrák kormány korábbi kötelezettségvállalásaiból eredtek, még 3 évig várni kellett.^[323]

A volt Osztrák–Magyar Monarchia katonai ügyei felszámolásának előrehaladtával csökkentették a Bécsi Magyar Felszámoló Hivatal katonai főosztály létszámát. Egy, 1923. szeptember 2-án a Bécsi Magyar Felszámoló Hivatal hadsereg főosztálya vezetőjének írott levelében Rubint altábornagy, a Hadtörténelmi Levéltár igazgatója élesen tiltakozott a „kizárólag neki alárendelt csoport”^[324] tervezett létszámcsökkentése ellen, amelyről ki sem kérték a véleményét. „További létszámcsökkentés kizárólag a felszámolási munkálatok előrehaladásának arányában volna csak keresztül vihető. Tekintettel azonban azon körülményre, hogy a felszámolás az osztrák körök magatartása miatt előre nem várt halasztást szenvedett, további létszámcsökkentést nem látok lehetségesnek. Ha a felszámolási tárgyalások befejeződnek, és az osztrákokkal konkrét megállapodásra jutunk, egy újabb létszámcsökkentésnek nem volna különösebb akadálya. De ezen esetben is annyi személyzetet kellene a bizottságnál hagyni, hogy az egyezmények alapján nekünk járó anyagot kiválaszthassák, átvehessék, és elküldhessék. Ha a felszámolás befejezést nyert, a létszámot illetőleg az osztrákokkal a közös szellemi tulajdon tárgyában kötött egyezmény a mérvadó. Ezen egyezmény értelmében jogunk lesz annak életbe lépése után állandóan hat tisztet a Kriegsarchivnál Wienben tartani.”^[325]

A Hadtörténelmi Levéltár igazgatója 1923 őszén többször tiltakozott a Kriegsarchivban működő Magyar Bizottság létszámának csökkentése ellen, hivatkozva az ott folyó munka nemzeti, tudományos és katonai szempontból való fontosságára. „A wieni bizottság kicsinyes szempontok szerinti elintézése által nemzeti érdekeket teszünk kockára, és az ismételt létszámcsökkentés által elért megtakarítás nem áll arányban érdekeinkkel, melyek ez által sérülni fognak” – írta október 1-jén, amikor megkezdték a Bécsi Magyar Bizottság addig 14 rangosztályba sorolt közigazgatási alkalmazottból, 6 napidíjjal foglalkoztatott nyugállományú tisztből és 10 főnyi segéderőből álló létszámának csökkentését.^[326]

1923 decemberében a Honvédelmi Minisztérium – a Bécsi Magyar Bizottság létszámának megtartása, illetve csökkentése melletti érvek mérlegelése után – a bécsi levéltári munkálatok ellátására vezényeltek számát 1924. január 1-jétől 9 főben, mégpedig 6 tényleges állományú közigazgatási alkalmazottban és 3 szerződésesben állapította meg. Tekintettel arra, hogy ezt a létszámot a budapesti Hadtörténelmi Levéltár létszámába számították be, elrendelték, hogy a Hadtörténelmi Levéltár 33 főben megállapított létszámából 2 rangosztályba sorolt közigazgatási alkalmazottat engedjenek át a Honvédelmi Minisztérium tiszti személyügyi osztályának, 3 segéderőt pedig bocsássanak el. Az így felszabadult helyek a bécsi munkaerők két rangosztályba sorolt, illetve 3 szerződéses alkalmazottja által töltendők be. A még szükséges 4 helyet úgy kívánták biztosítani, hogy a Hadtörténelmi Levéltár állományában vezetett 4 vezérkari szolgálatot teljesítő tisztet január 1-jétől a Honvédelmi Minisztérium Elnöki D osztályának állományába vették át, és helyükre a maradék 4 bécsi kirendeltet osztották volna be.^[327]

A Pénzügyminisztérium takarékossági okokból már az egész bécsi kirendeltség megszüntetését követelte, egyben felajánlotta, hogy a Kriegsarchivban lévő levéltári anyag megszerzését majd saját felszámoló közegein keresztül biztosítja. A Bécsi Magyar Bizottság felszámolása elleni érveit a Hadtörténelmi Levéltár igazgatója az alábbi 10 pontban foglalta össze.

1. A katonai érdekek feltétlen megkövetelik, hogy a volt cs. és kir. Hadilevéltárból és Hadseregtörténeti Múzeumból a magyar vonatkozású anyagot megszerezzük. Ennek keresztül vitelére pedig a levéltár bécsi bizottsága hivatott. Addig tehát, ameddig a felszámolás be nem fejeződik, és határozatait végre nem hajtják, a bizottságra feltétlenül szükség van.

2. Arra vonatkozólag, hogy a katonai érdekek védelmére mit kell tenni, a Honvédelmi Minisztérium és nem a kultuszminiszter hivatott.

3. Nem fogadható el a Pénzügyminisztériumnak az az érvelése, hogy a szóban forgó levéltári anyagok megszerzését az ő felszámoló közegei biztosítanák. Erre csak a mintegy három éve ott dolgozó katonai exponensek képesek.

4. A megkötött szerződések végrehajtása a katonai exponensek ügyességétől függ.

5. Feltétlenül szükséges, hogy a Kriegsarchiv és a Heeresmuseum felszámolására, az e tárgyban kötendő szerződésekre és a tényleges megosztás végrehajtására az alábbi közegek álljanak rendelkezésre:

a/ A világháborús hadműveletek anyagára

olasz hadszíntér 1 közeg

orosz hadszíntér 1 közeg

balkáni hadszíntér 1 közeg

b/ A régi levéltári anyagra 1 közeg

c/ Könyvtár, térképtár, Heeresmuseum 1 közeg

d/ Kitüntetési okmánytár 1 közeg

e/ 1 gépíró

f/ egy segéderő (iktatásra, csomagolásra, expediálásra)

összesen 6 exponens (szakközeg) és két segéderő

6. A honvédelmi érdekek megóvása érdekében a fenti létszámtól nem lehet eltérni.

7. Hoen altábornagy értesítése szerint Magyarország katonai érdekeinek ártanának a további leépítések.

8. A Hadtörténelmi Levéltár utasítást kapott, hogy szerkessze meg a következő munkákat:

– Az osztrák–magyar–olasz háború története,

– 1848/1849 tavaszi hadjáratának története,

– A magyar hadügy fejlesztésének története,

– A világháború rövid története.

Ezen irodalmi munkák csak akkor végezhetők el, ha Bécsben exponenseink vannak, mert a forrásanyag a Kriegsarchivban van.

9. A magyar kormány az osztrák kormánnyal szerződést kötött, amelyben az osztrák kormány a volt cs. és kir. Hadilevéltár azon anyagára, amely a felszámolás folytán nem osztható meg, és továbbra is Bécsben marad, elismerte Magyarország társtulajdonosi jogát. Ezért okvetlenül szükség van egy katonai szervezetre, hogy Bécsben Magyarország levéltári katonai anyagait – egyéb feladatok elvégzése mellett – állandóan ellenőrizhesse.

10. A Honvédelmi Minisztérium szolgálatában lépten-nyomon előfordulnak olyan esetek, amelyek intézéséhez a szükséges adatok Bécsben vannak a Kriegsarchivban. Ezért a katonai közigazgatási szolgálat is megköveteli, hogy katonai exponensek legyenek Bécsben.^[328]

A Honvédelmi Minisztérium salamoni döntéssel oldotta meg a kérdést úgy, hogy a pénzügyminiszter kívánságának is eleget tett, és mégis maradhattak katonai szakközegek a bécsi levéltárban. A honvédelmi miniszter és a pénzügyminiszter ugyan megállapodtak abban, hogy a Bécsben szolgálatot teljesítő és a honvédelmi tárcához tartozó szerveket 1924. január 1-jével visszarendelik. Az ezzel kapcsolatban december 18-án kiadott 25346/titk. Eln. D.–1923. számú rendelet a Kriegsarchivban működő katonai közegekkel kapcsolatban így rendelkezett: „A Wieni Hadtörténelmi Levéltári Bizottság, mint ilyen január 1-től megszűnik. E munkálatok ellátására feltétlenül szükséges munkaerők, mint a Hadtörténelmi Levéltár Wienbe vezényelt exponensei szerepelnek, és a fenti időponttól a Hadtörténelmi Levéltár előírt állományára számítanak. A Wienben alkalmazott munkaerők nem tartoznak a követség állományába. Illetékeiket – kiegészítve a szabályszerű wieni illetékekre – január 1-től a Hadtörténelmi Levéltártól kapják. A Wieni Hadtörténelmi Levéltári Bizottság vezetője a követség útján biztosítsa azt, hogy a Wienbe vezénylendő exponensek működésüket, dacára a megváltozott helyzetnek, az eddigi mederben továbbra is folytathassák.”^[329]

A fenti intézkedésről a honvédelmi miniszter 1924 januárjában így tájékoztatta a Pénzügyminisztériumot: „A Wieni Levéltári Bizottságot feloszlattam. A Wienben még alkalmazottakat, szám szerint kilencet, a budapesti Hadtörténelmi Levéltár állományába tétettem át oly módon, hogy az utóbbi meglévő állományából 9 főt elbocsátani tartozott. A honvédelmi hitelhez tartozó egyének száma tehát 9 fővel tényleg csökkent.”^[330]

1924. január 1-jétől a Kriegsarchivban működő magyar bizottság 8, illetve több mint 5 éves fennállás után szervezetszerűen is a Hadtörténelmi Levéltár állományába került, és mint annak Bécsi Felszámoló Osztálya működött tovább. Ők maguk 1940-ig általában a M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Exponense, 1940-től a M. Kir. Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Kirendeltsége elnevezést használták fejbélyegzőjükön. A bécsi levéltári kirendeltség közvetlen alárendeltsége a Hadtörténelmi Levéltár főigazgatójának, illetve mindenkori jogutódainak – eltekintve az 1990-es évek néhány évétől – a mai napig megmaradt.

A két ország közötti viszony normalizálódásának folyományaként 1926. május 28-án aláírták a badeni egyezményként ismertté vált osztrák–magyar levéltári megállapodást, amely 1927. január 1-jén lépett életbe.

Az egyezményben Ausztria kötelezte magát, hogy kiszolgáltatja Magyarországnak azokat az iratokat, amelyek magyar szellemi tulajdonnak tekintendők Ezeket a korábban Bécsben dolgozó magyar levéltári bizottságok munkája alapján az egyezményben jegyzékbe is foglalták. Azokra a levéltári testekre nézve pedig, amelyek a proveniencia elve alapján nem voltak feloszthatók, a felek abban állapodtak meg, hogy azok – mint közös szellemi tulajdon – oszthatatlanul és elidegeníthetetlenül Bécsben maradnak, s hozzájuk a magyar kormány az osztrák szövetségi kormány hozzájárulásával a szükséges számban megbízottakat rendel. Az egyezmény szerint a bécsi Kriegsarchivhoz rendelt magyar képviselőknek megfelelő katonai és történettudományi képzettséggel kell rendelkezniük, számuk legfeljebb hat lehet, nem számítva a Kriegsarchiv igazgatójának engedélyével alkalmazott segédszemélyzetet.^[331] Az eredményes próbaszolgálat letelte után a magyar levéltári megbízottaknak az egyezmény biztosította azt a jogot, hogy a közös szellemi tulajdont képező levéltári anyag sértetlenül és jó rendben tartására s a mindenkor érvényben levő osztrák levéltári szolgálati szabályzat megtartására tett eskü alapján a levéltári anyagokhoz szabadon hozzáférhessenek. Az osztrák szövetségi kormány kötelezte magát, hogy a közös levéltári anyagban más országoknak történő kiadás, az eredeti rendet megbolygató átcsoportosítás vagy selejtezés következtében történő változásokat csak a magyar levéltári megbízottak belegyezésével hajt végre.^[332]

A felszámolási rendszer 1926 óta több változáson ment keresztül. 1926 és 1939 közt az I. világháborús anyag kigyűjtésére helyezték a fősúlyt. Kezdetben a hadra kelt sereg (közös és honvédség) valamennyi hadseregének, hadtestének, hadosztályának és dandárjának hadműveleti iratait átnézték. Valamennyi olyan irat másodlatát, amelyből két eredeti példány létezett, kiadták a magyaroknak. A többi fontosnak ítélt iratról, vázlatról, térképről másolatot készítettek. Később ezek a munkálatok csak a hadseregek, a magyar hadtestek és hadosztályok anyagára terjedtek ki.

Ausztria német megszállása befolyást gyakorolt a Kriegsarchivban működő magyar levéltári kirendeltség munkájára is. A németek ugyanis nem ismerték el a badeni egyezményt s ezzel Magyarországnak az egykori közös haderő irataira vonatkozó társtulajdonosi jogait. Így az I. világháborús iratokban való szabad kutatást, kiemelést és másolást be kellett fejezni.^[333] Sőt, magát a bécsi levéltárban dolgozó magyar csoportot is meg akarták szüntetni. Csak a Kriegsarchiv akkori igazgatójának, Kiszling vezérlevéltárosnak a közbenjárására sikerült elérni, hogy a magyar képviselet továbbra is megmaradhasson a bécsi Heeresarchivra átkeresztelt egykori cs. és kir. Hadilevéltárban „ugyan már nem szerződéses, hanem bajtársi alapon”.^[334] . Ekkor változott meg a magyar levéltári delegáció neve a M. Kir. Hadilevéltár Bécsi Felszámoló Osztályáról a M. Kir. Hadilevéltár Bécsi Kirendeltségére.^[335]

Az 1939-ben, a korábban az I. világháborús iratok felszámolását végző munkaerőt a nagyon megszaporodott kitüntetési és egyéb személyi ügyek gyorsabb elintézése érdekében a személyügyi és kitüntetési csoporthoz osztották be.

A Hadilevéltár Bécsi Kirendeltségének ügykörbeosztása az 1940-es években az alábbi volt.

Vezető: 1 személy;

I. ügykör:

A Honvédelmi Minisztérium és a Hadilevéltár ügyiratainak elintézése, általános levelezés bel- és külföldi hatóságokkal, havi elszámolás – 2 személy;

II. ügykör:

Kitüntetési javaslatok – 8 személy és 3 kisegítő kutató. Nyilvántartások, tartalékos tiszti iskolák, ebből eredő levelezés – 1 személy. Leszármazási ügyek, keresztlevelek, házassági, halotti anyakönyvi lapok – 1 személy;

III. ügykör:

Irodavezetés, általános iktató, kutatás a régi anyagban, általános másolatok – 2 személy;

IV. ügykör:

Hadigondozás, rokkantak, eltűntek, hadifoglyok, halotti okmányok felkutatása, az ebből eredő levelezés, iktató, nyilvántartó, másolások 2 személy.^[336]

1944 novemberében a kirendeltség állományában két katonatiszt, Marschall Károly ezredes mint a kirendeltség vezetője ^[337], Moravek Elek őrnagy mint az ő helyettese, továbbá 6 férfi alkalmazott (nyugállományú tisztek), 6 női alkalmazott (gépírónők) és egy küldönc volt. 1944. november 8-án, tekintettel a kirendeltség bizonytalan pénzügyi helyzetére, Marschall ezredes kénytelen volt alkalmazottainak felmondani. Csupán 3 női alkalmazottat tartott meg, akikkel havonta új szerződést kötött.^[338]

Bécs közvetlen hadműveleti területté válásával minden munka lehetetlenné vált. Moravek őrnagy 1945. április 4-én elhagyta Bécset, Marschall ezredes pedig a kezdődő harccselekményekre való tekintettel ideiglenesen felfüggesztette a M. Kir. Hadilevéltár Bécsi Kirendeltségének tevékenységét.

Amint az utcai harcok véget értek, és a rend valamennyire helyreállt, a kirendeltség Bécsben maradt személyzete fel akarta venni a munkát, de a Kriegsarchiv épülete a kárfelmérések és a takarítási munkák miatt egy ideig zárva volt. 1945 májusában a Kriegsarchiv vezetősége engedélyezte a magyar kirendeltségnek, hogy helyiségeit rendbe hozza, és felvegye a munkát. Az aktakiemelések a helyreállítási munkálatok alatt természetesen szüneteltek.^[339]

Amikor a magyar kirendeltség vezetője felkereste az újjászervezett bécsi Kriegsarchiv igazgatóját, Oskar Regele vezérőrnagyot, az osztrák tábornok közölte, hogy elismeri a badeni egyezmény alapelveit, s bár az egyezmény jelenleg jogi szempontból szünetel, egy újabb egyezség megkötéséig a magyar levéltári kirendeltség működését a Kriegsarchivban bajtársi alapon biztosítja.^[340]

1945. június 12-én Marschall Károly ezredes írásban jelentette a Magyar Honvédelmi Minisztériumnak, hogy a bécsi levéltári kirendeltség működését a bécsi Hadilevéltárban az orosz és az osztrák hatóságok által megejtett vizsgálat lefolyása után zavartalanul folytatja. Állománya: Marschall Károly ezredes mint vezető, valamint Bognár Anna és Durália Márta gépírónők, illetve Viola Péter küldönc.^[341]

Ha nehéz körülmények közt is, de megindult, illetve folytatódott a harcok miatt félbeszakadt levéltári munka, az 1848/1849-es forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó iratok kigyűjtése és másolása egy, a szabadságharc centenáriumára kiadandó kötethez. A munka elvégzésére még 1943-ban adott utasítást az akkor M. Kir. Hadilevéltár igazgatósága.^[342] A munkát a kirendeltség két tisztje – Marschall ezredes és az időközben visszatért Moravek őrnagy –, valamint 3 nyugdíjas tiszt és 2 gépírónő 1945 nyarától minden illetmény és anyagi ellátás nélkül végezték.

Moravek őrnagy, aki az 1946. április 7-én letartóztatott Marschall ezredes helyett átvette a kirendeltség irányítását, április 15-i jelentése szerint a fenti iratanyag Magyarországra jelenleg ki nem kölcsönözhető, mert „erre jogi alapunk szünetel (a badeni egyezménynek az Anschluss utáni felfüggesztése miatt – B. A.), még levéltárunk bécsi kirendeltségének rendelkezésére áll annak átkutatása és esetleges lemásolása bajtársi alapon, mint a második világháború alatt is”.^[343]

Moravek őrnagynak azonban hamarosan nehézségei támadtak az ausztriai megszálló és ideiglenes helyi hatóságokkal a levéltári kirendeltség elismerése kérdésében, amelyről 1946. május 20-án kelt jelentésében így írt: „Ami a levéltári egyezményünket illeti, már-már mutatkoznak nézeteltérések, és olyan igyekezet is van, hogy tevékenységünket szeretnék megszüntetni. Annak jogi érvénye a mai viszonyok közt kétségessé válhat, ha rossz erők bekapcsolódnak”.^[344]

Azonban nemcsak osztrák részről fenyegette veszély a Kriegsarchivban működő magyar levéltári kirendeltséget. Az ideiglenes Magyar Kormány Honvédelmi Minisztériuma ugyanis 1945. május 9-i rendeletével megszüntette a M. Kir. Hadilevéltárat, és fellelhető anyagainak őrzésével a Magyar Hadimúzeumot bízta meg. A Hadilevéltár megszüntetésével automatikusan érintette annak bécsi kirendeltségét is.^[345]

Mivel 1946 tavaszáig a Magyarország és Bécs közötti levelezés lehetetlen volt, a Hadilevéltár megszűnéséről a bécsi kirendeltség semmilyen értesítést nem kapott. Így Marschall Károly ezredes, majd Moravek Elek őrnagy minden hazai intézkedés és illetmény nélkül maradtak a helyükön, biztosítva evvel a kirendeltség jogfolytonosságát.^[346]

1946 júniusában Moravek Elek utasítást kapott a Hadimúzeum igazgatójától, hogy tekintettel anyaintézményének megszűnésére, kezdjen azonnal leltározni, és haladéktalanul készítse elő a magyar állami tulajdon hazaszállítását. Az őrnagy, fegyelmezett katona lévén, megkezdte a parancs végrehajtását, de felhívta elöljárói figyelmét azokra a jóvátehetetlen károkra, amelyek a Hadilevéltár Bécsi Kirendeltségének felszámolásával érnék Magyarországot és a magyar történetírást. Ezzel ugyanis „lemondunk nemzeti történetünk négyszáz évének kútforrásairól. Ha most elhagyjuk a bécsi volt közös Hadilevéltárban lévő irodáinkat, illetve az épületet, oda többé a bádeni egyezményben foglalt nagy és hathatós jogokkal magyar megbízott már belépni nem fog. Az osztrákok minden eszközzel igyekeznek majd meggátolni, hogy egy, esetleg évek múlva beérkező magyar közeg korlátozás nélkül betekinthessen az összes iratanyagba, és azokat jogosan másolatba vehesse – írta jelentésében.^[347]

Nézeteivel messzemenőleg egyet értett dr. Miskolczy Gyula, a bécsi polgári levéltárakhoz kiküldött magyar delegáció vezetője, aki felettes szervének, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak támogatását kérte az ügyben.^[348]

1946. augusztus 19-én a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium átiratban fordult a honvédelmi miniszterhez, amelyben tiltakozott a volt Magyar Hadilevéltár Bécsi Kirendeltségének tervezett megszüntetése ellen. Átiratában a trianoni békeszerződés 177 cikkelyében és a badeni egyezményben lefektetett jogokra hivatkozva kifejtette: „A magyar kormánynak, ha nem akarja feladni nemzetközileg biztosított jogait, amelyek nagyfontosságú, évszázados hadtörténeti forrásanyagának szabad használatát, s részben birtoklását teszi lehetővé számára, ha nem akar lemondani szellemi tulajdonának, nemzeti kultúrkincs-állományának egy igen számottevő darabjáról, végsőkig ki kell tartania a bádeni egyezmény mellett, s élnie kell az egyezmény biztosította lehetőségeivel, amíg más megoldás megkötésére nem kényszerül, illetőleg a bádeni egyezmény semmisnek nem nyilváníttatik”.

A Magyar Hadilevéltár megszüntetésével kapcsolatban azon véleményének adott kifejezést, hogy a megszüntető határozat a Hadilevéltárat csak formailag mint külön intézményt szüntette meg, de iratanyagát átadta a Hadimúzeumnak. Amikor gondoskodott az iratanyag további megőrzéséről, nyilván nem volt szándékában feladni a bécsi Kriegsarchivhoz fűződő magyar levéltári érdekeket.

Végül kérte a honvédelmi minisztert, hogy a fentebb előadott nemzeti érdekekre való tekintettel a bécsi kirendeltséget a Hadimúzeum kirendeltségeként továbbra is tartsa fenn. Ennek érdekében méltánylandó az a körülmény, hogy a Hadilevéltár jelenleg felszámolás alatt álló bécsi kirendeltsége az elmúlt nehéz idők alatt súlyos anyagi helyzetben is elismerésreméltó buzgalommal tartott ki helyén, és a magyar érdekű levéltári anyag megóvása, feldolgozása s jogaink folyamatos fenntartása terén számottevő érdemeket szerzett.^[349]

A vallás- és közoktatásügyi miniszter átirata, úgy látszik, korábbi döntésének felülvizsgálatára késztette a Honvédelmi Minisztériumot, mert a magyar katonai írásos és tárgyi emlékek gyűjtésére ujjászervezett Honvéd Levéltár és Múzeum levéltári alosztálya mellett, „hogy jogigényeinket a bécsi levéltári anyagra vonatkozólag továbbra is fenntarthassuk”, módot nyújtott a bécsi levéltári kirendeltség munkájának folytatására.^[350] .

A Hadilevéltár Bécsi Kirendeltségének működésével kapcsolatos tájékoztató megállapítja, hogy „a bádeni egyezmény III. pontja szerint a magyar kormány, s nem a Hadilevéltár, köteles megbízottját a bécsi Kriegsarchivhoz küldeni, azon körülmény folytán azonban, hogy a IV. pont szerint az illető megbízottnak bizonyos katonai és történelemtudományi ismeretekkel kell rendelkeznie, a magyar kormány a Honvédelmi Miniszter Úrral, illetve a Honvédelmi Miniszter Úr útján a honvédség tudományos intézetére: a Hadilevéltárra bízta a kiküldendő személyek kijelölését, akik tehát mindenkor a Hadilevéltár állományából kerülnek ki és illetékileg is odatartoznak”.

A nehéz pénzügyi viszonyokra való tekintettel a kirendeltség létszámát átmenetileg egy főben állapították meg.^[351]

A magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1946. december 6-án járult hozzá a kirendeltség további működéséhez. Ezen engedély alapján visszamenőleges, 1946. augusztus 1-jei dátummal Moravek Elek nyugállományú őrnagyot bízták meg a Honvéd Levéltár és Múzeum Bécsi Kirendeltségének vezetésével.^[352] Az, hogy több mint egyéves átmeneti helyzet után a Bécsi Levéltári Kirendeltség hivatalosan is újra megkezdhette munkáját a Kriegsarchivban, elsősorban Moravek őrnagy kitartásának és ügybuzgalmának volt köszönhető.^[353]

Moravek őrnagy ezután nagy buzgalommal folytatta munkáját, források gyűjtését az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc centenáriumi kiadványaihoz az osztrák levéltárakban. A Hadtörténelmi Levéltár bécsi képviselője azonban nemcsak anyaintézménye számára dolgozott, hanem a Levéltárak Országos Központja, a Történettudományi Intézet és más magyar tudományos intézetek is hozzá fordultak Bécsben található levéltári anyagok kigyűjtésére, mikrofilmeztetésére és a mikrofilmek hazajuttatására vagy könyvek beszerzésére vonatkozó kéréseikkel. A fenti tudományos munkákat, a szolgálati igazolásokkal, illetve az egyéb személyügyi megkeresésekkel járó közhivatali munkát és az ezekkel kapcsolatos adminisztrációt Moravek őrnagy teljesen egyedül végezte.

63 éves korára és meggyengült egészségi állapotára való hivatkozással már 1949-ben kérte fiatal, arra alkalmas tisztek beosztását a bécsi kirendeltséghez, hogy tapasztalatait átadhassa nekik, és betaníthassa őket a bécsi levéltári munkába. A kérést a Honvéd Levéltár és Múzeum parancsnoka és politikai tisztje támogatta, és javasolták 1-2 „munkáskáderbeli”, fiatal, tudományos pályára megfelelő és ahhoz kedvet érző, lehetőleg német nyelvet beszélő bajtárs beosztását a kirendeltséghez.^[354]

A Magyar Néphadsereg Vezérkarának Szabályzatszerkesztő Csoportfőnöksége 1954 márciusában értesítette az idő közben alezredessé előléptetett Moravek Eleket egy fiatalabb tisztnek a közeljövőben történő kirendeléséről.^[355] Miután a jelzett fiatal tiszt az év végén sem jelentkezett Ausztriában, Moravek alezredes eljárt az osztrák hatóságoknál, és megtudta, hogy nevezett beutazási kérelme egyáltalán nem érkezett meg Bécsbe.^[356] Utólag már nem lehet megállapítani, hogy egyszerű adminisztrációs hiba történt, vagy a osztrák részről így próbálták megakadályozni egy újabb magyar tiszt munkába állását a Kriegsarchivban.

További egyévi szünet után, 1956. február 4-én kapta Moravek alezredes a legközelebbi értesítést arról, hogy „régi kívánságának megfelelően, az illetékes szervek döntése alapján a kirendeltségen lévő második hely a közeljövőben betöltésre kerül”.^[357]

A jelzett kirendelt – Borus József százados a Hadtörténeti Intézet állományából – 1956. május 10-én érkezett Bécsbe, és bemutatása alkalmával mind a Staatsarchivban, mind a Kriegsarchivban szívélyes fogadtatásban részesült.^[358] A magyar levéltári kirendeltség május 14-én benyújtott kérelmére az Osztrák Szövetségi Kancellári Hivatal 1956. szeptember 9-én kelt engedélyével hozzájárult ahhoz, hogy a badeni levéltári egyezményben lefektetett elvek alapján Borus József százados mint az Osztrák Állami Levéltár Hadilevéltári Osztályhoz delegált magyar kirendelt megkezdhesse szolgálatát.^[359] Ezzel úgy nézett ki, hogy jó tízévnyi bizonytalanság után, a badeni levéltári egyezménynek megfelelően, mindkét kormány egyetértésével és akaratával, – ha csökkentett létszámmal is – de ismét működik a magyar levéltári delegáció a bécsi Kriegsarchiv mellett.

Az 1956-os forradalom október–novemberi eseményei gyakorlatilag nem érintették a Bécsi Levéltári Kirendeltséget. A Magyar Néphadsereg 1957-es általános leépítésének keretében, de saját kérésére Moravek alezredest 1957. május 1-jével nyugállományba helyezték. A kirendeltség vezetését az időközben egyéves gyakorlatot szerzett Borus százados vette át. Decemberben jelentette, hogy az Osztrák Szövetségi Kancellári Hivatal – az Osztrák Állami Levéltár hivatali elöljárója – a badeni szerződés alapján hivatalosan is elismerte levéltári delegátusnak és a bécsi magyar levéltári kirendeltség vezetőjének.^[360]

Miután politikai téren rendeződött a kirendeltség ügye, hamarosan gazdasági oldalról került veszélybe a bécsi levéltári delegáció léte. 1958. február 22-én a Pénzügyminisztérium felszólította a Hadtörténelmi Intézet igazgatóságát, hogy „devizagazdálkodási érdekeinket figyelembe véve” vegye fontolóra Borus százados állandó kiküldetésből való visszahívását.

A Bécsi Levéltári Kirendeltség megszüntetését célzó pénzügyminisztériumi javaslattal szemben – miként hivatali elődei már annyiszor – Horváth Miklós alezredes, a Hadtörténelmi Intézet parancsnoka a badeni egyezményre, a magyar nemzeti és kulturális érdekekre hivatkozott. Érvelését némi aktuális politikai felhanggal megfűszerezve így támasztotta alá: „A kirendeltség a magyar vonatkozású anyagot folyamatos munkaként mikrofilmre vételezi, mivel a bádeni egyezmény alapján Ausztria nem köteles átadni a magyar vonatkozású anyagokat, ellenben biztosítania kell azoknak másolatba vételét és Budapestre, a Hadtörténelmi Intézet Levéltárába való küldését.

Röviden így összefoglalva a badeni egyezmény alapvető rendelkezéseit, látható, hogy mennyire államérdek a bécsi kirendeltség fenntartása. Hozzá kell tennem ehhez azt, hogy az osztrák illetékesek amúgy is több alkalommal próbáltak arra hivatkozni, hogy a bádeni egyezményt nem népköztársaságunkkal kötötték és megpróbálták annak érvényességét vitatni. Annak idején külügyi szerveink a Honvédelmi Minisztériummal egyetértésben az osztrákoknak ezt a törekvését visszautasították, és jelenleg végre nyugvó helyzetbe került a kérdés. Az osztrák hatóságok már nem akarják a szerződés érvényességét vitatni. Ha mi most mechanikusan csak valutáris szempontokat nézünk, és megszüntetjük az állandó kirendeltség működését, az osztrák hatóságok joggal felmondottnak veszik a bádeni egyezményt. Ezzel súlyos külpolitikai hibát követnénk el, nem beszélve a jogainkról való lemondásról.

Tudományos szempontból ugyancsak nélkülözhetetlen a bécsi kirendeltség fenntartása, mert sem a Hadtörténelmi Intézet, sem a Történettudományi Intézet, sem pedig az Országos Levéltár a kirendeltség munkáját a történelem kutatásához és írásához nem nélkülözheti. Ugyanakkor a népi demokráciák és a Szovjetunió részére is mi tudunk segítséget nyújtani a bécsi levéltárból szükséges anyagok megszerzésével.

A bécsi kirendeltség megszüntetése tehát a magyar marxista hadtörténet- és történetírás munkáját a legsúlyosabban érintené.”

Levelének összefoglalásaként a Hadtörténelmi Intézet parancsnoka elismerte az ország valutáris nehézségeit, de fenti érvelésére hivatkozva, kérte a Pénzügyminisztériumot, hogy tekintsen el a Bécsi Levéltári Kirendeltség megszüntetésére vonatkozó javaslattól.^[361]

A kirendeltség ügyében felsorakoztatott érvei közt a Hadtörténelmi Intézet vezetője nem tért ki bizonyos honvédelmi érdekek ismertetésére. Ugyanis a Magyarország és Ausztria közötti katonai diplomáciai kapcsolatok hiánya miatt, a Kriegsarchiv mellé rendelt magyar levéltári delegáció tisztjei némely katonai attachéi feladatokat is elláthattak, ezért a tudományos és kulturális munka elvégzése mellett a Honvédelmi Minisztériumnak még jó oka volt, hogy kiálljon a Bécsi Levéltári Kirendeltség további fenntartása mellett. Végül a Pénzügyminisztérium elállt a Bécsi Levéltári Kirendeltség felszámolását célzó javaslatától, sőt, engedélyezte, hogy a delegáció vezetője számára az eddig bérelt lakás helyett egy szolgálati használatú öröklakást vásároljanak Bécsben.^[362]

Úgy látszik, a valutáris ügyek jobbra fordultak, mert 1959 októberében újból feltöltötték a kirendeltség Moravek Elek nyugdíjazása óta üresen álló másik tiszti helyét. Azóta napjainkig a Hadtörténeti Intézet és Múzeum két munkatársa dolgozik folyamatosan az Osztrák Hadilevéltár Mellé Rendelt Állandó Magyar Levéltári Delegációban.

A magyar levéltári kirendeltség továbbra is a badeni egyezményben lefektetett jogok és kötelezettségek alapján végzi feladatait. Azon kívül, hogy a magyar állam jogainak felügyeletét ellátja, biztosította és biztosítja a Kriegsarchiv iratainak hozzáférhetőségét a magyar kutatók számára. Ez az 1950/1970-es években elsősorban különböző, éppen aktuális megrendelések alapján a Bécsben elvégzett mikrofilmeztetés útján történt. Az 1980-as évek végén a hazai intézményeknek is sikerült korszerű másolóberendezéseket beszerezniük, így a magyar vonatkozású dokumentumok immár tervszerű másolása kölcsönzés útján itthon folyik. Az érdeklődés elsősorban a régebbi idők irataira és a térképekre irányult. E program keretében 2001-ig sikerült a Bécsi Udvari Haditanács 1557 és 1618., illetve 1686 és 1711. közti iratainak mikrofilmen, a XVIII. és XIX. századi katonai felmérések Magyarországra és Erdélyre vonatkozó térképszelvényeinek az eredetivel csaknem azonos, színes másolatokban való hazajuttatása. Emellett, mint korában is, a kirendeltség intézi az anyaintézmény könyvtárai számára szükséges nyugati könyvek és folyóiratok beszerzését. Mivel annak idején magyar részről nem éltek avval a lehetőséggel, hogy a Heeresmuseumban egy hasonló delegációt állítsanak fel, az evvel kapcsolatos feladatokat is a levéltári delegátusok látják el.

Az 1980-as évek második felétől nagymértékben megszaporodtak a bécsi levéltári kirendeltség feladatai. A vasfüggöny lebontása óta egyre több magyar és idegen kutató igényel bécsi kutatásaihoz közvetlen segítséget. Tudományos intézetektől és magánszemélyektől egyre több megkeresés érkezik a kirendeltség címére, amelyekben a családfakutatástól az I. világháborúban elesett és eltűnt katonák felkutatásán és a kitüntetések igazolásán át a régészeti kérdések megválaszolásáig a legkülönbözőbb, levéltári kutatásokat igénylő ügyekben fordulnak a kirendeltség tagjaihoz.

A rendszerváltás csak néhány kisebb – esetenként átmeneti változást – hozott a kirendeltséggel kapcsolatban. 1992-től lehetővé tették, hogy ne csak katonatisztek, hanem a Hadtörténeti Intézet és Múzeum megfelelő képesítéssel rendelkező polgári alkalmazottjai is betölthessék a levéltári delegátusi állást. 1993-ban a bécsi levéltári delegációt kivették a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatójának közvetlen hatásköréből, és mint a Hadtörténelmi Levéltár egyik alosztályát, a Hadtörténelmi Levéltár igazgatójának rendelték alá. Ezt az intézkedést 2000. október 1-jével visszavonták, és az intézmény főigazgatója a Bécsi Levéltári Kirendeltséget ismét közvetlen irányítása alá vette, oly módon, hogy a Levéltár igazgatója továbbra is ellátja a kirendeltség szakmai felügyeletét.^[363]

Remélhetőleg, az örökös pénzügyi nehézségek ellenére, a mindenkori magyar katonai vezetés a jövőben is lehetővé teszi a magyar levéltári kirendeltség működését a Kriegsarchivban. Ez a kirendeltség ugyanis nemcsak közös múltunk szellemi örökségét kutatja és gondozza, hanem a magyar–osztrák kulturális és tudományos kapcsolatok egyik fontos tényezője, amely több mint nyolc évtizedes fennállásával is bizonyítja az 1990-es években létrejött utódállamok számára hogyan lehet az egykori közös iratanyagokat kezelni anélkül, hogy az általánosan elfogadott levéltári elvek súlyosan sérülnének.

Megnevezés	Bevétel/Ft		Változás/Ft +/–
Megnevezés	2002	2003	Változás/Ft +/–
Adományok	189.756	527.174	+337.418
Pályázati támogatás		2,000.000	+2,000.000
Kamatbevétel	28.149	29.275	+1.126
Iratmásolás Könyveladás	460.580	133.240 53.800	-327.340 +53.800
Bevétel összesen	678.485	3,396.376	+2,717.891

Megnevezés	Kiadás/Ft		Változás/Ft +/–
Megnevezés	2002	2003	Változás/Ft +/–
Támogatások	350.000	2,994.484	+2,644.484
Bankköltségek	10.542	13.994	+3.452
Társasági adó	8.000	50.000	+42.000
A másológép működési költségei	132.917	136.739	+3.822
Illetékbélyeg		4.000	+4.000
Kiadás összesen	534.709	3,199.217	+2,664.508

Nyitó pénzforrás	480.317	624.093	+143.776
Bevétel összesen	678.485	3,396.376	+2,717.891
Kiadás összesen	534.709	3,199.217	+2,664.508
Pénzforrás év végén	624.093	197.159	-426.934