Éjféli tapasztalások^*

 

Boldogtalan emberek, most egész keresetöket beitták, s holnap koplalni fognak, a gyermekek pedig majd lopni vagy koldulni mennek, mert az éhség fáj! –

 

*

 

[…]

 

*

 

A szél élesen fütyöl végig a néptelen utcákon, s a dermesztő hidegnek fagyos lehelete virágokat alakít az ablakok üvegtábláin.

Míly kínos nyöszörgés hat füleinkbe azon távol utcasarokról? Lépjünk közelebb.

A pislogó lámpa alatt rongyokba burkolt lyányka fekszik; alig nyolcéves e szerencsétlen teremtmény, s kékes arcát máris mély redők barázdálják, beesett szemeiből pedig lázas őrültség s kínos éhség nyomai rémítnek. Szólítsuk meg.

– Gyermek, mi bajod?

– Semmi.

– Mért nem mégysz hasa?

– Micsoda?

– Mért nem mégysz haza?

– Ezt nem értem.

Mily borzasztó vallomás ily nagy városban!

– Kire várakozol?

– Anyámra.

– Ily sokáig szokott egyedül hagyni anyád?

– Óh, nem. Ő más helyen koldul, én pedig itt, s mindig jókor el szokott érettem jőni, csak ma késik.

– Hol van anyád?

– Nagyon fázom!

– Nem értetted, hol van anyád?

– Nem tudom. Tegnap este azt mondták az emberek, hogy megfagyott és meghalt. De én azért mégis megvárom őt.

– Jer velünk, melegre vezetünk.

– Óh, nem; nagyon hideg van ugyan, de anyám sírna, ha nem találna szokott helyemen. Várni fogok.

Szegény gyermek! Siessünk a rendőrséghez, és szabadíttassuk meg e szerencsétlen gyámoltalant.

Lépéseink gyorsak valának, s a rendőrbiztos keblében is dicséretes kivételül ezúttal csakugyan emberi érzés lakott; ámde a halálnak suhogó lépései a gondolat gyorsaságát is meghaladják, s az irgalom legszentebb érzéseit is eltapossák.

A boldogtalan gyermeket halva találtuk. Éhség és hideg érckarokkal ragadák magokhoz a kis martalékot.

– Uraim – így szóla nem mindennapi megilletődéssel a rendőrbiztos, én e szerencsétlen gyermeket ismerem, és anyjának szomorú történetét is tudom. Röviden elmondhatom, hiszen csak a fölöttünk ragyogó csillagok és süvöltő szél hallják meg szavaimat, azok pedig nem bosszulják meg a gaztettet. E gyermeknek anyja boldog parasztlyány volt, s reménydúsan virított az ország egyik távolabb falucskájában. Szegény volt ugyan, de ép és egészséges, és kell-é ennél több a valódi boldogságra? Ugyanazon helységben élt Ferkó, a falu legszegényebb, de egyszersmind legszebb legénye, ki izmos karjaival egyetlen gyámola vala elaggott, özvegy anyjának. A szegény lyány és legény romlatlan szívök tiszta hevével szereték egymást, s közel volt már az idő, melyben egyesülve szándékoztak az élet örömeit élvezni és terheit viselni. Ámde ekkor a katonafogás ideje állott be, s a legény erőszakkal hurcoltaték el, ellenére a törvény világos értelmének s emberiség szent szózatának, mert az esküdt úr vágyó szemeket vetett a szegény, de böcsületes lyányra, s így az alkalmatlan szeretőt el kelle láb alól takarítani. A legény már megtanulá dobszóhoz mérni lépéseit, s békülni kezde sorsával, midőn üzenetet kapott falujából, hogy beteges anyja legiszonyúbb nyomorral küzd, s kedvesét szörnyen üldözik a zsarnok esküdt vétkes vágyai. Vannak példák, hogy művelt emberek is feledik kötelességeiket, ne csodáljuk tehát, hogy a természet nyers fia is megfeledkezett a hűségről, mellyel magát az ezred zászlajához leköté. Ferkó megszökött, de már az első helységben katonaság hatalmába került, s a haditörvényszék által halálra ítéltetett, mert a szökések annyira elszaporodtak, hogy csak szigorú példaadással gondolák e veszélyes bajt orvosolhatni. Ennek híre Ferkó falujába is eljutott, s anyját sírba fekteté; a szegény lyány pedig Pestre futott, hogy az esküdttől szabadulhasson, s kedvesét még egyszer láthassa. S látta is őt, de csak a siralomházban s két nap múlva ég és föld közt a bitófán. A szerencsétlen lyány megtébolyodott, és koldulással kezdé nyomorú életét tengetni. S gondolják, uraim, hogy szenvedéseinek mértéke már betelt? Oh, nem! Találkozott ördög emberi alakban, ki a tiszta falusi lyány szépségét éhes szemekkel nyelé el, s kit még az őrültség rémszelleme sem volt képes visszariasztani. E hallatlan bűnnek ezen szerencsétlen gyermek lett szánandó gyümölcse, kinek atyját az őrült anya nem ismeré s nem tudá megnevezni. Az anyát egy sírba temetjük holnap lyányával. Csöndes jó éjszakát, uraim!

Szívünk remeg keblünkben, s szilaj fájdalmunk átkot röpít ajkunkra a lélekismeret nélküli esküdt ellen, és ingatag lépéseinket más utcába irányozzuk. –

 

*

 

Ezen urasági ház fényes világításban ragyogó ablakaiból zene hangzik, bizonyosan pompás táncestélyt ad gazdag tulajdonosa, s vendégei vígan vannak, mit nem is lehet nekik bűnül tulajdonítnunk, mert ők nem ismerik a nyomort s még csak azon szomorú jelenést sem láták, melynek mi fönnebb szemtanúi valánk. Az ily estélyek oly sok pénzbe kerülnek ugyan, hogy számtalan könyűt lehetne vele leszárítani; ámde a mulatni szeretők csak azt mondják: mi nem okoztuk a bajt, következésképp nem is tartozunk azt orvoslani. Igazuk van-é ebben vagy nincs, a fölött ezúttal vitatkozni nem fogunk.

A kapu alatt nagy lépésekkel jár föl és le a kapus, és türelmetlenül tekintget a virágokkal és szőnyegekkel díszesített, nagy lépcsőre, mintha valakire várakoznék. Várakozásában csakugyan nem csalatkozik, mert csakhamar paszomántos inas fut le, egyik kezében tányérral, másikban pezsgősüveggel.

– Ugyan sokáig várakoztattál magadra!

– szól nagyot nyújtózva a kapus.

– De hoztam is ám eleget, mégpedig a legjavából – felelé nevetve az inas.

– Vígan vannak az urak?

– Meghiszem bizony! Ma pompás aratásunk lesz, minden üvegből csak egy poharat töltünk meg, s a többi mind csáléra megy. Pompás osztozásunk lesz holnap; mindegyikünk legalábbis tíz pengő forintra fog menni készpénzben.

– Derék, s az egész farsang alatt minden héten ily estélyünk lesz.

 

Vendéglő a Magyar Királyhoz

 

A Színház tere Pesten

 

– Farsang végén mindnyájan legalábbis száz ezüstforintot tehetünk a takarékpénztárba, s amellett úgy élhetünk, mint a kiskirályok.

– Talán mégsem jó, hogy oly iszonyúan csaljuk az uraságot.

– Ugyan miért nem?

– Hátha majd csődület alá jut?

– Akkor más urasághoz szegődünk.

– Azt tartom, hogy erre lassacskán már készülhetünk.

– Magam is azt hiszem, mert darab idő óta egypár gazdag zsidó kezd a házhoz járni.

– Na, pedig amely házba zsidó jár, ott nem sokáig tart a rend és boldogság.

– Nem bizony.

Az inas ismét fölfut a lépcsőn, a kapus pedig leül, s fácánt eszik, és pezsgőt iszik, s a drága étel és ital csak oly jól esik neki, mintha selyempárnák közt nőtt volna föl, pedig alkalmasint csak tölgyfa teknőben vagy éppen a kocsi rúdján ringatták.

Kevés pillanat múlva szurtos szolgáló jő le a lépcsőn, mindkét kezében nagy kosarat cipelve. A kapus ránéz, s méltóságos hangon e kérdést intézi hozzá:

– Hová, Kati?

– Hát az egyik kosarat a komorna küldi jurátusának, a másikat pedig az első szobalyány a borbélylegénynek.

– Hát te nem viszesz semmit pincérednek?

– Oh, hagyja el kérem, hiszen haragban vagyunk.

– Mi a patvar?

– Már kéthónapi béremet vettem ki előre, és mind elkártyázta, sőt még meg is vert, hogy több pénzt nem adhattam neki.

– Hiszen majd megbékültek ismét.

– Én részemről örömest, mert nincs több olyan szép és módos legény Pesten, eszem a lelkét.

– Megállj, babám, egy kissé meg kell a kosarakat vámolnom. Így, na, már most mehetsz.

A kapus szobájába viszi a vámul szedett bort és csemegét, s ismét elfoglalja korábbi helyét, hol nem sokáig kell várakoznia, mert egy kukta jelenik meg csakhamar szinte két nagy kosárral.

– Hová, fiú?

– Az egyik kosarat a szakács úr küldi varrónéjának, a másikat pedig a vártára viszem a szakácsné pattantyúsának.

A kapus ezen két kosarat is megvámolja, s a kuktát útnak bocsátja.

S most elég lesz röviden csak azt mondanunk, hogy a komornok és első kocsis is küldöttek még rakott kosarakat az illető helyekre, s hogy végre a kapus is jókora kosarat rakott meg a sok vámhaszonból, melyet bizonyos mosónénak küldött el.

Ha ehhez még azt csatoljuk, hogy az ily urasági házak szakácsi rendesen tíz ezüstforintot is kapnak havonként a mészárostól csupán azért, hogy tőle vitessék a húst, akkor könnyen kiszámolhatjuk, mily méregdrágán élnek az uraságok, s nagyítás nélkül mondhatjuk, hogy csupa tiszta aranyat és ezüstöt nyelnek, minek aztán természetesen nemigen lehetnek üdvös következései. –

 

*

 

A fönnebbi jelenet után éppen azon törtük fejünket, hogy sok ily uraság iszonyúan irtózik puszta eszméjétől is az adózásnak, míg saját heréik oly irgalmatlan háziadót sarcolnak rajtok, hogy birtokuknak minden holdjára legalábbis hat garas esnék belőle, midőn egy úgynevezett kurta kocsma ajtaja elébe érkeztünk, melyből hat sajátszeri alakú férfi horzsolta ki testét. Báránybőr süvegök alól bozontos szakállú, vörös arcok világítottak, bőrkesztyűs kezeik lámpát és rozsdás alabárdot tartottak, s hogy süvegöket a szél el ne kaphassa, tehát vastag gubájok csuklyáját fejökre húzák. Szent Miklós napján bizonyosan valamennyi gyermek ágy alá rejtőzött volna előlök, s mi tűrés-tagadás, bizony még mi is meghökkentünk egy kissé, mert ámbár nem hisszük a rémeket s kísérteteket, de éjfélkor mégis csakugyan szepegünk tőlök. Ámde bátorságunk csakhamar ismét helyreállott, miután meggyőződtünk, hogy ezen félelmes külsejű emberek korántsem túlvilági rémek vagy lidércek, hanem általánosan véve igen nagy hasznú tagjai a polgári társaságnak, különösebben tekintve pedig virrasztók, éji őrök, vagyis magyarul mondva – bakterek.

Kilépvén a kocsmából, mind a hatan nyújtóztak, és egymásra tekintettek, azután mindnyájan nagyot ásítottak, mint valamely hatökrös alföldi gazdaember, vagy helyesebben: mint egy ercsinyi cselédkenyér, és ismét egymásra tekintettek; végre kezök fejével szemeiket dörzsölék, és még egyszer egymásra tekintettek; ezen háromszoros, törvényszerű és senkinek polgári jogait nem sértő műtétel után pedig következő beszéd fejlett ki közöttük:

– Marci!

– Pista!

– Hm, hm!

– Hideg van.

– Bizony nem is szoktak ám a csillagok fűteni.

– De nem ám.

– Be kellene az utcát járnunk.

– Csak olyan átkozott hideg ne volna.

– Bizony még a bor is vízzé fagy a böcsületes emberben.

– Hátha betérnénk ismét egy messzely nyolckrajcárosra.

– Szó a szó, bizony nem ártana.

– Igen, de hátha azalatt lopás történik.

– Ej, dehogy, hiszen most a tolvajok is farsangolnak.

– Aztán ily csillagos éjszakán nem is mernek seftelni (működni).

– Térjünk vissza tehát.

– Még egy szót, atyafiak. Hátha valami kóbor újságíró most csatangol majd haza a bálból, és megírja, hogy egy baktert sem talált az utcán.

– Bánom is én, hiszen a nagyurakat is eléggé piszkolják, hát a mi szőrös gubánkon ugyan mért ne koptathatnák nyelvöket.

– Nem is mernek az újságírók éjszakának idején kóborolni, mióta divattá vált nálok az igazságnak kimondása; mert félnek, hogy hátokra kenik a nyilvánosság díját.

– Aztán ők úgyis csak a szegények mellett szoktak prókátoroskodni, ezek pedig nem félhetnek a tolvajoktól.

– Úgy van biz az.

– Menjünk tehát vissza.

– Menjünk bizony, cimborák, hiszen, ha az úristen akarja, úgy bizonyosan nem történik lopás, habár mindig a csapszékben ülünk is.

– Úgy van, cimbora.

És a virrasztók visszamentek a kiskocsmába, hol reggelig fognak virrasztani, s így hivatásuknak csakugyan megfelelnek, mert senki nem fogja ellenök bebizonyíthatni, hogy alvással tölték az éjszakát, s ez a fődolog. –

De mintha suttogást hallanánk a kocsmától mintegy ötlépésnyire, a közel kis utcában. Vonuljunk csak ezen öblös kapu sötét árnyékába, innen mindent láthatunk és hallhatunk anélkül, hogy a beszélgetők által láttatnánk.

Ah, mi ez, azon emeletes ház falához létra van támasztva, s a létra mellett két ember áll, az egyik rongyokba burkolva, a másik pedig német szabású, hosszú kabátban. A kabátos így szól a rongyoshoz:

– Nem tagadhatom, cimbora, kissé rosszul érzem magamat.

– Hja – felel vigyorogva a rongyos –, a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen; egy kis félelembe kerül ugyan a lopás, de bezzeg jólesik ám aztán a pénzt számítgatni, Majd megszokod kenyerünket, és csupa kalács gyanánt eszed. Először magam is szepegtem, de most már az ördög nagyapjának árnyékától sem ijedek meg.

– Mégiscsak jobb volt a hamis játék gyakorlása, mert amiatt legfölebb is csak kidobják az embert, és azzal vége.

– Hiszen nappal azért azt is űzheted, s legalább kétféle kereseted lesz.

– Magam is azzal vigasztalom magamat. De, cimbora, a közel kocsmában hat bakter iszik, hátha rajtakapnak.

– Hó, attól ugyan ne félj, mikor ezek ivásba merülnek, akkor akár tulajdon gubájokat is lelophatjuk nyakukról.

– Csak nem szabadulhatok meg az aggódástól, társaink oly sokáig késnek.

– Az természetes, hiszen nem dobálhatnak le minden limlomot, hanem jól megválogatnak mindent.

– Valóban?

– Úgy van, mert holmi haszontalanságokat nem vihetünk a zsidóhoz, aki úgyis oly olcsón vásárol tőlünk, hogy úgyszólván még egyszer lopja el tőlünk azt, amiért mi életünket kockáztatjuk.

– Majd nem lesz oly veszélyes mesterségünk, mihelyt egyszer el leend törlesztve a halálos büntetés.

– Hej, cimbora, az lesz ám még az élet, ha csakugyan lesz valami ezen okos határozatból. Gondold meg csak, lopunk, ölünk, és mindezért, ha rajtavesztünk, csak becsuknak egypár esztendőre, és aztán ismét ott folytathatjuk mesterségünket, ahol elhagytuk; mégpedig sokkal ügyesebben, mert az unalmas magányban elég időnk lesz jó mesterfogások kigondolására.

– Igaz bizony, de vannak ám emberek, cimbora, kik azt hiszik, hogy azon magányban majd megjavítjuk magunkat.

– Na, isten áldja meg az eszöket, azok ugyan derekasan elvetették a sulykot; soha nem lesz a kutyából szalonna, cimbora. Én legalább tudom, hogy velem tíz esztendeig is énekeltethetik a zsoltárokat, de én ugyan megmaradok azért az, ami voltam.

– Magam is úgy vélekedem. Hanem, cimbora, furcsa gondolatom van ám nekem.

– Halljunk szót.

– Egy újságban olvasám nemrég, hogy egy éji madár hurokra került. Ezen hurok szó igen különös gondolatot ébresztett ám fejemben.

– Kíváncsi vagyok.

– Hátha mi lószőrből vagy drótból hurkokat csinálnánk.

– Mi a manónak?

– Hát éjszakánként a magánosan barangoló embernek fejébe vetnők a hurkot, jól összeszorítanók, és fejtől talpig kirabolnók a jámbort.

– Dicsőséges gondolat.

– Az ember nem is mozdulhatna.

– Természetesen.

– És egypár pillanat alatt mindenét elszedhetnők.

– Szükség esetén még lelkét is.

– Úgy van, mert hiszen nagyon könnyen megfojthatnók.

– És könnyen ellábolhatnánk.

– Úgy van.

– Cimbora, ezen gondolatod oly nagy zsák aranyat ér, mint te magad.

– Azt az újságlapot aranyba foglaltathatnók.

– Igazad van, mert ezen gondolatod által rövid idő alatt meggazdagodhatunk. Hanem tudod mit, cimbora?

– Szólj!

– Ezen gondolatot tartsuk titokban.

– Helyesen.

– S csak akkor mondjuk meg a többinek, midőn mi már telehurkoltuk zsebeinket!

– Böcsületemre fogadom, hogy senkinek nem szólok erről.

– Én is böcsületemre esküszöm.

– Mikor kezdünk a hurkoláshoz?

– Holnap éjjel.

– Jól van.

Ezen épületes és nem annyira mulatságos, mint inkább nagyon tanulságos párbeszéd után két nagy csomag zuhant le a nyitott ablakból, s két tolvaj vigyázva lépegetett le a létrán.

Már éppen a kocsmába akartunk futni az őrökért, midőn lódobogás csapá meg füleinket. Ah, kik azon fehér köpenyes, magos rémalakok, kik lóháton közelítnek? Ez a rendes tűzőrcsapat. Már ez derék, most csakugyan körömre keríttetjük a zsiványokat. Hamar az őrökhöz.

– Káplár uram!

– Mi baj?

– Itt a kis utcában zsiványok vannak, fogják el őket gyorsan.

– Hányan vannak?

– Négyen.

– Fegyverkezve?

– Nem tudjuk.

– Házba törtek?

– Igen, de siessenek az urak, mert különben hűlt helyöket fogják csak lelni.

– Jól van.

Ezen megjegyzést néhány pillanatnyi tanácskozás, ezt pedig ily parancs kimondása követé:

– Két legény nyargaljon vissza, kerülje meg az utcát, s a túlsó oldalról rohanja meg a zsiványokat, hogy két tűz közé szorulván, ki ne szabadulhassanak.

E jól kiszámított parancs rögtön s legnagyobb gyorsasággal teljesítteték; de ezalatt a tolvajok a kis utcába nyíló melléksikátoron már tovairamlottak, s még csak a létrát, e nevezetes bűntársukat, sem hagyák martalékul.

Már éppen fejünket csóváltuk, s mély és igen nagy fontosságú elmélkedésbe készülénk merülni, midőn a fönnebbi hang meglehetősen marcona kifejezéssel e szókat mennydörgé:

– Urak, megálljanak!

Mi ezen fölszólításra kissé meghökkentünk, s ily kérdésre fakadtunk, mely egyébiránt helyzetünkben igen természetes vala:

– Miért?

– Semmi miért, most rajtam a kérdezés sora.

– Tehát tessék kérdezni, mi felelni fogunk, ámbár azzal mint nemesemberek tulajdonképp nem is tartoznánk.

– Az urak elámítottak bennünket.

– A világért sem.

– De igen, mert itt nyoma sincs a zsiványoknak.

– Saját élő szemeinkkel láttuk őket a létrán lejőni.

– Nem igaz.

– De kérem…

– Bizonyosan megkaparintottuk volna őket, ha itt lettek volna.

– Tessék fölnézni az ablakra, melyből lejöttek, bizonyosan most is nyitva van.

– Nem igaz, be van zárva.

– Úgy tehát magok a zsiványok zárták be, miután lopásukat elvégezték.

– Kopasz kifogás; az urak az őrhelyre fognak bennünket kísérni, mert farsangi játékot csakugyan nem engedünk magunkból űzetni.

– De esküszünk, hogy…

– Majd csak az őrhelyen esküdjenek, most előre.

E pillanatban a távolabb templomok egyikének tornyán a tűzharang rémségesen kezde kongani, s egyedül e sajnos szerencsétlenségnek köszönhetjük megszabadulásunkat, mert a tűzőrség, lélekismeretes pontossággal ragaszkodván kötelességéhez, a vészhang meghallása után tüstént villámgyorsan tovavágtatott.

A hat őr is kitántorgott nagy sokára a kocsmából, és rémségesen kezdé sípját hangoztatni. Emellett mind a hatan oly kényelmes lassúsággal sétálgattak, mintha sípjaikkal legfölebb is csak ártatlan pintyőkéket akartak volna lépre csalogatni. A síp éles hangjaiba most már tompa dobpörgés vegyült, s a házak ablakai lassanként megnyíltak, s hálósüveges, sápadt arcok tekintének ki, aggodalommal kérdezve a futkosó embereket:

– Hol a tűz?

– – utcában.

– Óh, az messze van!

És a hálósüvegek ismét ágyba vonulnak, mert hiszen messze van a tűz, s így őket semmi baj nem érheti, és az ily nagy városban igen nagy divatban van azon francia közmondás: Segíts magadon, és az ég is segítni fog!

Ez azután az oka, hogy nagyvárosokban többnyire tulajdon bagariájára^* szorul az ember, ha bajaiból ki akar gázolni.

Hát a felebaráti szeretet hol marad?

Ott, hol még kukorica se terem!

 

*

 

[…]

 

*

 

De ki közelít oly gyorsan és lihegve felénk? Talán elkésett arszlán, ki fuldokolva keresi barlangját, miután valahol megkopasztották, vagy ő segíte másokat megkopasztani? Nem bizony, csak egy vaskos uszkár, ki bizonyosan szinte az arszláncéhbe készül állani, minthogy oly későn tér haza gazdájához; vagy talán, mert tisztelet-böcsület, de igazság is! – olvasó azon falragaszokat, melyek szerint az utcán csatangoló kutyákat minden rangkülönbség nélkül emészti el a kapitányi hivatal, s azért jár éjjel sétálni. Íme, most megáll e ház előtt, és igen mérges kifejezésű, mély hangon ugat. Kitartása és tüdejének ereje valóban bámulatos; fogadni mernénk, hogy tízfelvonásos daljáték sem bírná őt kifárasztani.

Most megnyílik a kapu melletti ablak, s egy öregúr, megunván az alkalmatlan ugatást, a csöngettyűt megrántja, s hálósüveges fejét rögtön ismét visszavonja, és az ablakot csöndesen bezárja. Kevés pillanat múlva csoszogó lépések közelítnek, s a házmester megnyitja a kaput. De miképp bámul szegény, midőn látja, hogy az uszkár nagy örömmel ugrik be a kapun, s mintegy köszönőleg csóválja borzas farkát. A házmester hasrendítő kacajra fakadt, s másnap úton-útfélen magasztaló a furfangos kutyát, mely szájával, mint ő szentül hívé, a csöngettyűt meghúzó, hogy bebocsáttassék, s az ártatlan uszkár rendkívüli esze mindenütt magasztaltatott. Íme, ember is elég van a mai világban, ki így jut a nagy tudományosság ragyogó híréhez! –

De már kukoríkolni készül a kakas, s így kénytelenek vagyunk éjféli tapasztalásinkat berekeszteni. Tehát jó éjszakát! –