Volt ön már zöldben ? – Mikor megy ön zöldbe? – E két kérdés száz meg százszor ismételtetik Budapesten, május első napjától legalábbis szeptember elejéig. Boldog és boldogtalan, szegény és gazdag, fiatal és öreg, polgár és nemes négy egész álló hónapig folyvást ezen kérdést intézgeti egymáshoz, s száz eset közöl kilencven kilencben bizonyosan Igen! vagy Holnap! – válaszoltatik e kérdésre. És ugyan mi isten csodáját értenek ezen zöld kifejezés alatt? Oly kellemes, oly kimondhatlan édes és oly leírhatlan gyönyört, melyet élő, testi szemekkel szükséges megtekintenünk, ha arról valódi fogalmat óhajtunk magunknak szerezni, mert puszta szavakkal oly mennyei élvezetet illőképpen előadni teljességgel nem lehet.
Rázzuk le szemeinkről a zsibbasztó álomnak ónsúlyú szárnyait; úgyis rég tartja már lealázó bilincsben lelkünket… keljünk föl bátor ugrással a tespedő nyugalom erőgyilkoló párnái közül; mossuk ki a hosszas behunyástól világossághoz szokatlan szemeinket, és közepébe vessük magunkat a pezsgő életnek, ha… a zöld-ből elmaradni nem akarunk. Előre tehát!…
Az utcák még jóformán néptelenek – pedig mily gyönyörű májusi, és mi több, vasárnapi reggel virradt föl az ikervárosra! – A hétköznapi munka után édes a nyugalom, az igaz; de rendkívül hosszas álom nem újítja meg, hanem inkább eltompítja az erőt. Föl tehát, röst emberek, föl, és örvendjetek az életnek addig, míg lehet!
A városház tornyán ötöt kong az óra… kocsizörrenés lesz hallható… egy tejesasszony közelít, s lerakja csinosra súrolt edényeit, és derekasan habargatja tejét, hogy jól összevegyüljön a vízzel. Más oldalról üveges hintó robog elő… egy földszinti ház előtt megállapodik… a ház ajtaja kevés pillanat múlva megnyílik… egy öreges úr vigyázva lép ki a házból, és hintajába suhan. Az ablak függönyei mögül két tüzes fekete szem búcsút villog utána… Egészségére, öregúr! Készítse ön a pénzt a harangozó számára. Egy bérkocsis vágtatva jő a Hatvani utcából, egy nagy ház kapuja előtt megállapodik, csönget, káromkodik és újra csönget; a kapu megnyílik, a házmester álmosan dörzsöli szemeit, a bérkocsis a házba megy. Jó helyen vagyunk, ez bizonyosan egész családot fog most a zöldbe szállítani. Nem csalatkoztunk, a bérkocsis visszajő, karján nagy kosarat cipel, mely tiszta lepedővel le van kötve, utána szolgáló jő még nagyobb kosárral, ezt a pesztonka követi pincetokkal;* szolgáló és pesztonka még néhányszor fordulnak, s mindig több meg több eleséget s mindenféle eszközöket hurcolnak elő, mik közt különösen kitűnik bizonyos kis edény, melyet az illedelem megneveznünk nem enged; a bérkocsis rettentően káromkodik, kivált midőn ezen utóbbi botrányos edényt megpillantja, s mennyre-földre esküszik, hogy egy mákszemnyi teher sem fér már hintajára; azonban a pesztonkának szép piros arca van, s kezében egy pohár pálinka s szép fehér kalács látható, melyek a bérkocsis kezeibe vándorolnak, s haragját lecsöndesítik, sőt még arról is meggyőzik őt, hogy egy kosár fehér edényre alkalmasint lesz még hely a kocsiban; ezen meggyőződése után mosolygva csípi meg a pesztonka gömbölyű arcát, s a lyány sikolt, utóbb nevet, a lovak pedig fejöket rázzák, és a bérkocsis nagyot nyújtózik. Most pillanatnyi szünet van, mely alatt még egyszer körüljárja hintaját a lókínzó, gondosan tekintve meg a sok kosarat, hogy elég erősen van-é minden felkötve. Motozás közben észreveszi, hogy a legalsó kosárból egy pár kolbászka kandikál ki. Bizonyosan porba esik, ha itt hagyom, gondolja magában, s a kolbászka még néhány társával együtt a kosárból a kocsiülés alá vándorol; ezen döbleri* műtétel után végre zsibongás hallik a házból közelíteni, s a bérkocsis kinyitja a hintó ajtaját. Lássuk a társaságot. Egy meglett korú úr és asszonyság, mind a kettő szalmakalapban, ezenkívül pedig az úr sárga pitykés, zöld frakkban, sárga nadrágban, fehér mellényben és detto* nyakkendővel; húsos arca egészen simára van borotválva, kikeményített inggalléra füleit csókolja, s őszbe csavarodott hajfürtein a fodrász kitűnő ügyességét láthatni, karjai pedig sajátszerű lóbálással szeldelik a levegőt; ezen jelekből, ha különben nem ismernők is őt, bátran elmondhatjuk, hogy rőfös kereskedő áll előttünk érdemes családjával, melyet most a zöldnek gyönyöreiben siet részesíteni. Neje, miután saját szemeivel győződött meg, hogy minden jól föl van kötözve, helyet foglal a hintóban, a férj követi őt, tizennyolc éves csinos lyányuk közöttük foglal helyet, három fiatalabb lyányka, a legifjabb mintegy tizenöt esztendős, az első ülésen helyezkedik el; háromesztendős fiát nagy örömmel veszi ölébe az apa, az anya pedig a tízéves igen elhízott pumi kutyát; a pesztonka a kocsis mellé ül, s karjain pólyás csecsemőt ringat, a szolgáló pedig hátul a bakra kuporodik, hogy a kosarakat valamiképp le ne csíphessék útközben. Végre fölül a kocsis, és újra káromkodni kezd, mert azon helyen, hová lábait kellene tennie, alól a pincetok, ezen pedig egy tetemes kosár levén megerősítve, lábait oly magosan kénytelen tartani, hogy térdei minden pillanatban barátságos érintkezésbe akarnak jőni állával, mit az átellenben üldögélő tejesasszonyok kimondhatlanul nevetségesnek tartanak. Hát még a családfő, az érdemes rőfös kereskedő! Mennyi bajjal kénytelen küzdeni; azaz isten mentsen! – Küzdeni a bajok ellen a világért sem szabad neki, hanem legnagyobb önmegtagadással kénytelen azokat eltúrni. A kisfiú mindegyre mokányul fészkelődik ölén, s haragosan lökdösi félre apja hasát, mely miatt nem mozgathatja elég kényelmesen fejét, mert rá oly nagy szalmakalap van szorítva, hogy a legszélesb arcú matrózt is megóná a napnak sugárai ellen; ezenkívül a szorosan lekötözött, nagy káposztás fazekat éppen a családapa lábai közé tevék, s annál fogva rendkívül kelle mindig vigyáznia, hogy szép nankinnadrágát* valamiképp be ne piszkolja; de ami leginkább szaporította baját: négy lyánya és hitvese összesen öt napernyőt feszíte ki, melyek az egész világosságot annyira elzárák előtte, hogy csak néha-néha pillanthatá meg a kocsis kalapjának csúcsát. Azonban a kocsi valahára csakugyan megindult; a csecsemő sírt, a kocsis káromkodott, a kisfiú nevetett, a pumi ugatott, a szolgáló a bakon sikoltott, mert majd leesett kényelmetlen üléséből, a négy kisasszony legyezé magát napernyőjével, a családapa szalmakalapja a hintó párnáiba ütközvén, orrára csúszott, és az isteni mulatság elkezdődött, mely a zöldben ugyancsak tetőpontjára fog majd jutni.
Menjünk a kereskedőcsalád után. Nem; ne siessünk, úgysem érhetjük őket utol, mert gyalog vagyunk; várakozzunk csak egy kissé, ezen ház oly nagy, hogy bizonyosan több embert is látandunk még belőle a zöldbe indulni. Ah, nemde eltaláltuk; egy rongyos öltözetű csatlós vagy lovász két fölnyergelt paripával jelenik meg a ház előtt. A második emelet egyik ablaka megnyílik, s e szók hangzanak le: Jövünk már! Csak jőjenek tehát, gondoljuk magunkban, hogy meg ne unjuk a várakozást; és ímé, két deli fiatal férfi rohanva jő ki a kapun, mind a kettő fekete frakkban és fehér nadrágban, szóval egészen a legkitűnőbb divat szerint öltözködve. A lovász suhanc utasításokat ad nekik, hogy a kemény szájú tátosak vala miképp a zöldbe ne vessék őket, ami a fehér nadrágoknak tetemesül ártana, s mondja továbbá, hogy ő majd csak gyalog ballag ki utánok, és a Szép Juhásznénál* ápolása alá veendi a lovakat. Az uracsok egy húszast nyomnak markába, és előbb a kapunak sarokkövére, arról pedig nagy nehezen a nyeregbe másznak, és angolosan emelgetve magokat, tovabaktatnak, mégpedig oly igen ügyetlenül, mintha egész héten át mindig csak vásznat és selymet rőföztek volna. De ez nem baj, ma vasárnap van, s ki tulajdoníthatja nekik bűnül, ha szorgalmuk által szerzett pénzöknek fényes sikerrel akarnak nyakára hágni a zöldben?
Menjünk már? Oh, nem! Még többet várunk mi ezen nagy háztól. Aha, egy ötvenesztendős falusi hintó áll meg a ház előtt; egy középkorú, igen tisztes külsejű falusi földesúr és hitvese kényelmesen ülnek benne; most egy bagariaszínű arcú férfi jő a házból, karján egy sovány asszonykát vezetve; mindketten nagy tisztelettel üdvözlik a falusi uraságot, s az asszonyok hátul, a férfiak pedig elöl foglalván helyet, a szomorú külsejű kocsi zökögve indul tova az illedelmes kedvű társasággal. Hová? A zöldbe! Fogadni mernénk, hogy a falusi úr és neje valamely pörük miatt jöttek Pestre, s ügyvédök annyira magasztalá előttök a hegyek közt élvezendő isteni mulatságot, hogy rövid gondolkozás után csakugyan elhatározák, miképp ezúttal egészen városi emberekké alakulnak, és ők is kikocsiznak a zöldbe. Ők reménylék, hogy igen jól fogják magokat mulatni, az ügyvéd pedig bizonyosan tudta, hogy védence ismert magyar vendégszereteténél fogva, igen jól fog enni és inni a zöldben, ami nála a béke mostani kiállhatlan. rossz időszakában még sátoros ünnepeken is csak úgy elvétve szokott megtörténni.
Még a legközelebbi utca sarkához is alig érhetett a poros falusi bárka, midőn ismét egy család lép ki a ház kapuján. Ah, ezt jól ismerjük, böcsületes magyar csizmadiamester őkegyelme, a maga eredeti valóságában, miképp az úristen megteremtette. Kurta, tisztára kefélt, ezüstgombos mente, sujtásos nadrág, széles karimájú kürtős kalap, nádbot elefántcsontból faragott fogantyúval és öblös pipa, ezek azok, amiket rajta és kezeiben látunk; felesége németesen van öltözve, s hosszú viganót* visel, és szalagos fejkötőt, mert kalap csak a férfit illeti, miképp mester uram mondani szokta. Utánok a leeresztett hajú szolgáló nagy kosarat cipel, előttök pedig igen hatalmas kulacsot visz hátán az inas, mely voltaképpen csobolyónak is beillenék. Ha ennek tartalma a mester úr fejébe szivárog át, akkor eskü nélkül is elhisszük, hogy ugyancsak jól mulatta magát a zöldben. –
Csinos négylovas hintó robog a kapu alá; két paszománttól ragyogóinas két gyönyörű fiatal hölgyet emel a kocsiba, utánok pedig egy öreges urat; a kocsi indul. A legközelebbi utcából két nyalka huszártiszt vágtat elő ágaskodó szürkéken, s a kocsihoz ugrat.
– Hová méltóztatnak nagyságtok?
– A zöldbe.
– Mily véletlen szerencse! Mi is éppen oda indultunk, s hű testőrei leszünk nagyságtoknak, ha…
– Ah, szívesen.
– Tehát a kocsi mellett fogunk lovagolni.
És úgy történt, s a szép fiatal hölgyek igen jól fognak mulatni a zöldben. Hát az öreges férj és illetőleg sógor? Kötelessége szerint rendkívül örvendni fog, hogy szép neje oly igen jól mulatta magát a zöldben. Valóban szép, hogy a két huszártiszt történetesen szinte ma lovagol a zöldbe!
Talán az egész ház kiürült már? Óh nem, tekintsünk csak a kapu alá; ímé, ismét egy egész csapat, mely legelni indul a zöldbe. Elöl egy böcsületes német szabó lépeget, a régi jó világból, mert már öreges, de mégis megrongáltatva a mai világ gonosz szellemétől, mivel felesége oly cifra, hogy majd elröpül. Széles karimájú szalmakalap, hosszú, zöld kabát, virágos mellény, fehér nadrág; a kalap alatt kifejezéstelen, meztelen arc, a mellényben behorpadt mell, a kabátban összevissza görbedezett tagok, a nadrágban pedig lőcs alakú lábszárak – ezek az érdemes cérnafogyasztónak külső és belső sajátságai, mert a szellemiek már rég a gyűszűbe száradtak. Neje egykor szobalyány vala, mégpedig oly háznál, hol mindig legalább öt vagy hat jurátus lakott; jellemzésére fölösleg egyebet elmondanunk. Az asszony két kislyányt vezet, az apa ugyanannyi fiút, a szolgáló egy bizonytalan nemű gyermeket cipel pólyában, a két inas pedig iszonyú nagyságú kosarak alatt görnyedez; de azért mégis mind a ketten legnagyobb kedvet mutatnak, mert hiszen a zöldbe mennek, s ki ne tudná, mily isteni mulatságok mennek véghez a zöldben. Ám menjenek és mulassanak; mi sem maradunk el, s majd találkozunk velök a zöldben.
Most egy magos termetű úr lép ki a házból, hosszú és igen bő, kék kabátban, rendkívül magas és aránytalanul keskeny karimájú fekete kalapban, hegyes gallérú, fehér mellényben, sárga szarvasbőr kesztyűkkel és bő szürke nadrágban, rézgombú, hatalmas botot tartva kezében. Lépései nehézkesek, kalapján és öltönyén itt-ott vöröses foltok láthatók, mintha mész csepegett volna oda. Kőműves ezen érdemes úr, és azonkívül házmester. S vajon hová megy ezen ünnepélyes köntösben? Különös kérdés! Ugyan hová mehetne máshová, mint – a zöldbe.
Nyomban utána egy fiatal úr jelenik meg a kapuban; arca igen érdekes és szenvedő kifejezésű, szőke haja díszes rendben lengi körül homlokát, hegyes állát hegyes szakáll ékesíti, mely még soha nem szenvedett az olló és borotva iszonyú önkénye alatt; fehér inggalléra szélesen hajlik le csinos magyarkájára, s fehér kesztyűs keze kimondhatlan kellemmel forgatja majd az illatos szivart, majd az igen pompás, vékony pálcikát, mely utóbbival gyakran veregeti a hófehér nadrágot, hogy egyetlen porszemecske se ragadhasson meg rajta. Ugyan ki lehet ezen csinos fiatalember? Nem tudjuk, mert ilyeneket mindenkor nagy számmal láthatni Budapest utcáin. De mégis, oldalzsebéből papiroscsomót és rajzónt vesz elő, s nagy megelégedéssel rejti azt ismét oda, mintegy dicsérvén magát, hogy ezen szükséges eszközöket nem feledte el; ezen magokban csekélyeknek látszható jelekből teljes bizonyossággal merjük következtetni, hogy a csinos fiatalember – költő vagy író, kit szobájában alkalmasint nem akart meglátogatni a lelkesülés, s azért a természet emlőiből akarja azt magába színi, gondolván, hogy a jó gondolatok versenyezve szállják meg az író és költő fejét a – zöldben.
Miután annyi ember hagyta már el ezen egy házat, hogy egy egész pusztát lehetne velök megnépesíteni a Kösű* és Hortobágy közt, tehát mi is útnak indulhatunk, mert különben majd helyet sem kaphatunk a zöldben.
Amerre csak tekintünk, amerre megyünk, mindenütt embereket látunk, kisebb s nagyobb csapatokban, sietve tódulni előre, s mindezek a zöldbe mennek. A vámszedők rendkívül haragosak a hídon, s borzasztó kedvöket minden fizetni tartozóval teljes mértékben éreztetik, éspedig csak alacson bosszúból, mivel ők nem mehetnek a zöldbe. Az egész híd lepve van emberekkel; a böcsületes német szabót is ott látjuk ballagni, de bezzeg meggyűlt szegénynek baja, mert a két kisfiú már elfáradt, és nem akar talpalni; az egyiket tehát karjára veszi, de ez még inkább föllázítja a másiknak kedélyét, mivel nem bírja átlátni, hogy mért éppen testvére s mért nem ő részesül az atyai szerelem ezen izzasztó jelében. A fiú sír, és földhez veti magát,
az anya tehát karjára veszi a kis kiáltozót; de még csak most áll be az igazi háború, mert a két kislyánynak szinte fájni kezd lába az új cipőben, s azonkívül igen igazságtalannak tetszik előttök, hogy az erősbnek magasztalt férfinem kis képviselői karon cipeltetnek, míg nekik gyalog kell az ígéret földe felé vándorlaniok. A két kislyány tehát keservesen sírni kezd, s a fiúk iszonyúan énekelnek ismét, midőn a szülék le akarják őket tenni, hogy a lyányokat is részesíthessék kissé a hurcoltatás örömeiben. Iszonyú helyzet! Mit tegyenek mármost a gyöngéden szerető szülék? Párostul nem bírják a szeretetre méltó csemetéket cipelni, hallgatásra pedig nem bírják őket félvilágosító szavaikkal kényszeríteni; egymásra tekintenek tehát a nagy zavarban levő szülék, s ímé, a szép nagy lelkek csakugyan szó nélkül is megértik egymást; a két fiút leteszik ölükből, s mind a négy gyermeket valódi szülei szeretettel kissé megigazítják, mint a közéletben mondani szokás, vagyis meglehetősen megverik. Ily fontos okok természetesen csakhamar meggyőzik követeléseik jogtalanságáról a gyermekeket, kik, miután vigasztalásul egy-egy darab kalács nyomaték kezeikbe, igen épületes megnyugvással folytaták útjokat, s egy véletlenül arra menő nagy politikus azonnal följegyzé tárcájába, hogy a botoztatást nem kell hazánkban megszüntetni, mert az még a gyönge gyermekekre is rendkívül jó hatású szokott lenni. Kár, hogy ezen nagy politikus oly igen lassan haladt, hogy az utóbb bekövetkezett hatást nem láthatá, mit e következőkkel van szerencsénk előadni. A kalács elfogyott, s a Szarvashoz címzett kávéház* előtt Budán mind a négy gyermek legnagyobb konok elszántsággal leült a földre, mondván, hogy tovább már teljességgel nem haladhatnak saját lábaikon. A szülék családi tanácsot tartottak, melynek hosszú vitatkozás után az lett eredménye, hogy társasági kocsira települtek, mi a gyermekeknek nem csekély örömökre szolgált. Örömest elmondanók mindazt, ami a rendkívül lassan haladó kocsiban történt; de a sovány lovak első fontoló és lapátoló lépései oly sűrű porfelhőbe rekeszték a kocsit, hogy bőrös tetejét sem lehete látni. Vannak emberek, kik az utcák és illetőleg utak ezen porossága ellen szeretnek kikelni, pedig bizony nincs igazságuk, mert tudjuk, hogy a budapesti utakon és utcákon finom kavicsdarabkákkal van vegyítve a por, tudjuk továbbá, hogy pulykák s némely más aprómarhák könnyebben emészthetés végett kavicsokat szoktak elnyelni; ennélfogva tudhatjuk még azt is, hogy az emberek gyomrát is erősfű a sok kavicsos por elnyelése, és így méltán magasztalhatjuk azon jó szokást, mely szerint a legnépesb utcákat nemigen öntözgetik, mert ez koránsem fukarságból, hanem csupán magosb egészségi szempontból történik, miután közönségesen tudva van, hogy minden embernek, nekünk pedig különösen jó gyomorra mindenekfölött szükségünk van, ha mind azt meg akarjuk emészteni, ami a mai elfajult világban előnkbe tálaltatik.
Ne gondoljunk tehát a porral, hanem csak baktassunk lehető legjobb kedvvel előre, mert nincs oly nagy baj, melyért kielégítő örömteljes élvezetre ne találnánk a zöldben. Hát ezen sok rongyos férfi, asszony és mindkét nemű gyermek ugyan mit akar itt úton-útfélen? Azt gondolják, hogy aki mulatni megy, az örömest nyújtand nekik néhány fillért iszonyú szomjuk és illetőleg éhségök lecsillapítására. Csalatkoztok, jámborok, ezen víg emberek nemigen oszthatják meg veletek pénzöket, mert a mulatság igen sokba kerül a zöldben.
A Városmajor mögött számos kocsma közt haladunk el, s a zöldbe menők már előre tanakodnak, hogy este hol költsék majd el az utolsó garasokat. E kocsmákban nagyszerű készületek történnek, s száz meg száz csirke leheli ki ártatlan páráját, hogy néhány tobzódó embernek ínyét jó húsával csiklandoztassa! Szinte kedvünk akarna kerekedni ezen kocsmárosi kegyetlenség s a csirkék szörnyű elnyomatása ellen ónsúlyos fontosságú okokkal kikelni; de minek erőtetnők magunkat piában, miután úgyis eléggé tudva van, hogy a mai világban a kisebb rész gyönyöreinek előmozdítására minden szánakozás nélkül áldozzák föl a nagyobb részt.
Továbbmenvén, egy majorba értünk; az emésztést előmozdító pornak elnyelése megéheztetett, térjünk be egy pohár tejre, vagyis tejszínre, miképp azt nevezni szokás. A tej kissé savanykás, különben pedig a víztől csak színe által különbözik, s a kalács egy kissé sületlen és keletlen. De ez nem baj, mert a mai világban untig megszokhattuk már a sok sületlenséget; fizessük meg tehát békével a hat garast, és ballagjunk tovább. Utunk a temető mellett vezet el, szemeink akaratlanul is odatapadnak néhány pillanatra, mert jövendő lakhelyét mindenesetre szereti az ember kissé megtekinteni. Számos ember egy-egy Miatyánkot mond el a sírok fölött, és igen sajnálja, hogy ott hamvadó rokonát nem viheti magával mulatni a zöldbe. A temetőben embercsontok fehérlenek szerteszóratva, és kézzelfoghatólag emlékeztetik a mulatni siető embereket, hogy a világ mulandó, s ezért köszönetet érdemelnek az illetők, és általunk is kéretnek, hogy ezen itt-ott még hússal borított csontokat ezentúl is csak hagyják szépen az isten szabad napvilága alatt fehérleni, hogy az emberek minden pillanatban emlékeztetve legyenek az emésztő halálra, mely a világ egyetlen fiát sem kíméli meg. –
A temetőn túl három nagy fa emelkedik, alatta asztal mellett egy öregember ül, ki mindenféle épületes és világi énekeket, mézeskalácsot, olvasókat, figét, szentképeket, sárga cukrot, narancsot és vizet árul; ezen három fa alatt egykor csoda történt, s azért áruit rendkívüli erővel bíróknak magasztalja az öregember, és rendesen jó vásárnak örvend. És miből áll azon csoda? Számos, igen számos év előtt egy gazdag család, négylovas hintón vágtatván a zöldbe, ezen fák közelében egy szegény koldust véletlenül elgázoltak a lovak, s a nagylelkű uraság saját költségén temetteté el a szerencsétlent anélkül, hogy erre törvényes úton fölszólíttatott volna. Hogy ily példátlan nagylelkűség csak több század előtt történhetett, az bizonyos, mi egyébiránt az egész csodát nem hisszük, s úgy vagyunk meggyőződve, hogy azt alkalmasint csak a dologtalan öregember koholta ki, hogy áruinak keletet szerezhessen. –
Végre közepén vagyunk a zöldnek, és – hah!– mi volt ez? Semmi, kár is volt megijednünk, néhány szép reményű ifjonc céllövésben gyakorolja magát, s az egyiknek golyója a kitűzött cél helyett történetesen kalapunkon fütyölt keresztül. De ez nem baj, lovagias gyakorlatok igen illenek napjainkban az ifjúsághoz, és ebbeli ügyességök akkor sincs eléggé drágán megvásárolva, ha a golyó a kalap helyett véletlenül fejünket találta volna, mert mi, öregek, már kimentünk a divatból, s az imádott haza csak a pelyhes állú, tűzvérű ifjúságtól várhatja boldogságát, akár célba találnak annak fegyverei, akár levegőbe, akár pedig mások fejébe.
E baj azonban szót sem érdemel, mi a zöldben vagyunk, s oly dicsőn mulatunk, hogy ily csekélységek egyetlen szót sem érdemlenek. Minden oldalon öröm és vígság uralkodik; a lombos fák alatt víg gyermekcsoport játszik; fiúk és lyányok kiizzadva futkosnak a fűben, a szülék szinte mulatnak, a gyermekek vizet isznak, mert oly igen jólesik a hideg ital, midőn melege van az embernek; egy-két gyermek rövid idő múlva meghal; semmi baj, jó az isten, s másokkal pótolja majd ki a kesergő szülék veszteségét, és aztán ismét jókedvvel mehetnek ki a zöldbe. Egy fa tetején gerlicék búgnak, alatta két szerelmes esküszik egymásnak örök hűséget; a lyány nyugtalanul feszeng, fogait összeszorítja, testének egyes részeit igen gyakran érintgeti és nyomogatja; az ifjú szinte előre-hátra mozog, fehér nadrágos lábszárait majd fölhúzza, majd kinyújtja; ugyan mi bajok? Semmi, szerelmek mámorában hangyazsombékra ültek, s a fekete állatkák iszonyúan megnépesíték öltönyeik legtitkosb redőit, ami természetesen igen kellemetlen hatású vala, de ők azért mégis csakugyan igen jól mulattak a zöldben.
Egy kocsmaház előtt cifra üvegekkel s poharakkal rakott asztal mögött egy furfangos arckifejezésű öregasszony ül, és sorshúzási játékkal mulattatja a nagyérdemű közönséget; egyetlen rézkrajcáron talléros üveget és poharat is nyerhet az ember. A fiúk különösen szeretik e játékot, melyben mindazáltal nagy gyermekek is kitűnő örömmel részesülnek; a fiatalok azért, hogy kedveseiknek, az öregek pedig, hogy gyermekeiknek csinálhassanak örömet a nyert poharakkal, mikre gyakran igen-igen épületes és elmés mondások és képecskék vannak metszve; így például magunk is szerencsések valánk egy ily szép poharat nyerni, melyen egy öregember egy kéve zsúpszalmát cipel hátán, a szalmából egy csinos lyánynak feje mosolyog ki, és a képecske alatt e szók olvashatók: Schafens frisches Stroh ins Bett!* – Az ily ártatlan képecskéken aztán nagyot nevet az ember, és örömest kockáztatja rajta néhány krajcárét. De mi zaj támad a szerencse asztala körül? A közel sátorból egy fiút néhány garassal zsemlyékért küldenek, a fiú nem küzdheti le a gonosz szellem csábjait, és a ragyogó poharak annyira elragadják őt, hogy néhány pillanat alatt kezéből a néhány garas a szerencsejáték tulajdonosának markába vándorol. A fiú, veréstől félvén, nem tudja, mit csináljon, hogy a kárt kipótolhassa; végre megpillant egy selyem zsebkendőt, mely egy közelében álló úr zsebéből igen kínálkozólag függ lefelé; a fiú pillanatig gondolkozik, s a másik pillanat alatt már saját zsebébe vándoroltatja a zsebkendőt, s a jogszerű tulajdonos e tett után történetesen rögtön eltávozik; egy rendor, vagy ha úgy tetszik: rendőr ezen egész történetet látta, s a tulajdonos úr eltávozása után azonnal nyakon csípi a fiút, s számadásra vonja a kendő ellopása miatt. A fiú mindent tagad, s végre a rendőr elveszi tőle a zsebkendőt, és e szókkal szabadon bocsátja őt: Jól van, menj tehát, s vezesd ide apádat; ha az bebizonyítja, hogy tiéd a zsebkendő, úgy vissza fogom azt adni. A fiú távozott, s természetesen nemigen volt kedve visszatérni, minél fogva nemsokára találkozott ember, ki jutalmas áron magáévá tette a kérdéses zsebkendőt.
Egy nagy fa alatt nagyszámú család ebédel; a legkisebb gyermek hirtelen kiáltozni kezd. Ugyan mi lelte szegényt? Semmi; a rántott csirke szárnytövéről egy szőrös hernyó mászott szájába, s szerencsésen le is csúszott torkán, mielőtt a gondos anyának ujjai megkaphatták volna. Erre igen sok tejet és olajat itattak meg a szegény gyermekkel, gondolván, hogy ezáltal majd visszajő a hernyó; mi nem vizsgáltuk meg azt, ami visszajött, és így nem is mondhatunk semmi közelebbet ezen nevezetes és különben nemigen mulatságos eseményről. Hát azon öreges asszonyság mért köpköd, és mért szabdalgat oly iszonyú torzképeket? Bizony nincs reá oka, hiszen csak egy cserebogarat harapott össze véletlenül a salátáján; ez pedig koránsem baj, midőn egyébiránt oly igen jól mulatja magát az ember a zöldben.
Egy érdemes családfő többi közt négy sült csirkét, melyek különben igen szerény verebeknek is beillettek volna, fogyasztott el; fizetésre kerülvén a sor, két pengő forinttal kelle a négy kis csirkét megfizetnie, mit sóhajtva teljesített, mert két ezüstforinton nyolc szép csirkét vehetett volna a piacon, s két napra érte volna be velők. Igen, de akkor csak jó és olcsó pecsenyét evett volna, kényelmes, hűvös szobájában, most pedig minden drága és rossz falatért kemény csatát kell küzdenie a hernyók és cserebogarak hatalmas hadseregével a kellemes, az isteni mulatságokkal bővelkedő zöldben.
Mások azonban még ennél is magosabbra tudják az élvezet gyönyöreit csigázni; ők ugyanis a nyers ételeket olcsón vásárolják össze Budapesten, nagy fáradsággal kicipelik a zöldbe, ott azután a tűzhely egy részének használhatásaért egy-két forintocskát fizetnek, és izzadtan s fáradtan főznek, sütnek, utóbb terítnek, és végre asztalhoz ülnek, s derekasan kanalaznak az isten áldásából. Ebéd után mosogatnak, edényeiket összerakják, fáradtan hazacipelik, s végre történetesen észreveszik, hogy egy-két tányér vagy kanál történetesen elveszett. Azért azonban szót sem emelnek, mert ők mégis csakugyan rendkívül dicsőségesen mulattak a zöldben. –
A csinosan díszesített teremekben ugyancsak pompásan ebédelnek az urak, értjük: a valódi urak, kiknél néhány száz forint éppen nem jöhet tekintetbe, habár csak pillanatnyi kellemes időtöltés forog is szóban, meddig találkoznak jószívű hitelezők, kik örömest dolgoznak és koplalnak, hogy a jókedvű adósak vígan lejthessenek a csődkeringő bájteljes hangjain. Legválogatottabb ételek és italok, fagylalt s csemege pazar mennyiségben terheli az asztalokat, a francia és német szó vígan kering a magyar föld áldásai fölött, s hogy néhány fátyoltestű és pókháló idegzetű szaloni hölgynek a nyitott ablakokon átsüvöltő léghuzam görcsöket, hurutot és jó ég tudja, még hányféle bajt okoz; s hogy a darázsderékú, gyöngéd dandyk arcainak hószínét az égető nap neveletlen sugárai megbarnítják, az mind nem oly szerencsétlenség, hogy bár csak egyetlen szót is érdemlene, mert a hatalmas választottaknak is csakugyan mulatniok kell a zöldben.
És ugyan ki is gondolhatna itt bajra vagy kellemetlenségre, itt a természet szent ölében, hol a kellemdús hernyók oly barátságos ragaszkodással tapadnak az ember arcához; hol a kintornák síró hangja oly örömteljes lelkesülést ébreszt minden érzékeny kebelben, hogy akármelyik szép hölgyben az egész világot szeretné az ember dagadozó keblére ölelni; hol a hangyák és egyéb ártatlan bogárkák oly megható nyájassággal simulnak az emberhez; hol Sobri és egyéb világhírű hősök szívderítő történeteit oly meghatólag éneklik a királyi hárfa bájhangjainak kísérete mellett; hol a vak koldusok oly szánakozásra méltó hangon tesznek bennünket képesekké az adakozás szép erényének gyakorolhatására; hol a szemes zsebelők oly kézzel foghatólag győznek meg bennünket azon örvendetes tényről, hogy valahára már csakugyan minden tekintetben haladunk; hol – de minek szaporítsuk a szót, minek ismételjük önmagunkat, hiszen nem vagyunk most gyűlésben? Minek erőtessük magunkat rendkívüli hatású szónoklatra, miután úgyis meg vagyunk már győződve, miképp az eddig mondottakból is mindenki tudja és hiszi már, hogy a budapestiek csakugyan rendkívül élvezetdús mulatságot lelnek a zöldben. –
E kéjözönnek ebéd után fényes dicskoronáját a tánc teszi föl. A szépek lobogó hajjal s pördülő viganóval versenyt táncolnak, oly vágtatva, oly gyorsan, hogy mind egy szálig Angliából, a nagy hírű ascoti* térről véljük őket érkezetteknek. Az uracsok fehér kesztyűiből verejték csurog, s a hölgyek ruháinak redőit kellemes sárga színre fösti; a lyánykák hosszú hajfürteinek regényes kifejezésű bodrai és csigái kuszált kígyók gyanánt rohannak le a magosra dobogó kebelre; az izzadság forró cseppjei mély barázdákat mosnak a virító arcnak rizsporból készült, mesterséges rétegébe; e barázdák közt a rózsák elolvadt bájszíne különös, sajátszerű árnyvegyítéket képez; a ragyogó szemcsillagok mélyen szorulnak vissza gödreikbe, s ekkor, az isteni mulatság tetőpontján, jókedvét tanúsítja még maga a nagyszerű természet is; hatalmas dörgés vegyül a zene rikoltozó hangjai közé; a hűvös szelek víg táncra kelnek, s a nyitott ablakokon a terembe suhanván, megfontolt hidegséggel csókolják le a dobogó keblekről s lángoló arcokról a sűrű verejtékcsöppeket, s a halál meglepő, furcsa bakugrásokkal forog a ház körül, tudván, hogy kellemdús testvérek: a tüdővész, sorvadás és a lobok különfélt rokonai számos érett és éretlen kalászt hajlítandnak világhírű kaszája alá. Nem isteni tehát e mulatság, midőn még a vigyorgó halál is megleli örömét a zöldben?
A förgeteg dúl, a szél süvölt, az emberek a szobákba tódulnak, s az egyenlőség jogát követelik. A legfinnyásb ízlésű hölgyecskék mellé termetes kovácslegények és vízszagú halásznők települnek le; a tolongás rendkívül nagy; a kipárolgás kiállhatlan; a bűz fullasztó, s az idő nem akar javulni. Haza, haza, kiált mindenki, menjünk haza, és általánosan indulóra készül a többség; a hatalmasok zárt kocsiban robognak tova, a szegények gyalog evickélnek sárban s vízben. Egy apa két gyermeket is visz karjai közt, s a szegény anya hármat is örömest cipelne, ha ereje engedné, mivel pedig ezt nem teheti, tehát kezeiknél vonszolja maga után a gyönge csemetéket. Szegény gyermekek! Alig haladnak húszlépésnyire, s cipőcskéiket már lelopja lábaikról a ragadozó iszap, a szülék esernyőit pedig elkapja a szél, ha jókor be nem csukták azokat, s a halál kacagva röpdös fölöttük a süvöltő szélnek csattogó szárnyain, és a két város valamennyi sírásójának bal tenyere kiállhatlanul viszket jeléül, hogy rövid idő múlva jó keresetők leend. De ez mind nem baj, mert ily csekély s véletlen balesetek dacára is csakugyan minden ember istenileg mulat a zöldben. –
Végre a Krisztinavárosba érkeznek az átázott mulatozók, s könnyebben kezdenek lélegzeni, mert minden kapu alatt megállhatnak, égető szomjokat egy korty hűvös itallal enyhíthetik, s izzadt testöknek oly igen jólesik a kapuk alatt rendesen uralkodó szélhuzam; csak az orvosak sietnek pihenés nélkül haza, hogy kialhassák és kinyugodhassák magokat, mert jól tudják, hogy másnap legalább száz beteghez kellend menniök, kik mindnyájan oly igen-igen jól mulattak a zöldben.
Azonban, valamint mindennek széles e világon, úgy a bajnak s kéjnek is vége szakad a maga idejében, következésképp a kellemes zöld mulatság és a vele járó csekély balesetek is véget érnek, és a zöld emberek fehér vagy tarka párnákra, vagy legrosszabb esetben sárga szalmára fektetik le mulatságban úszott, bűnös testeiket, és heves álomképekben ismétlik a leélt napnak leírhatlan örömeit.
Hát másnap reggel? Pillantsunk néhánynak szobájába. A nagy családú kereskedő rekedt, neje köhög, lyányai pedig papucsban csoszognak le és föl a szobában, mert dagadt lábaikra gőzerőművel sem lehetne cipőt felkényszeríteni. Az ügyvéd nyaka s dereka úgy megtelt csúzzal, hogy mindig meredten kell magát tartania, s teljességgel nem bír testével hajlongani, amit bizonyosan meg fognak bánni védencei, mert illő hajlongások nélkül a különben legjobb replika is igen sokat veszít erejéből. A falusi uraság cifrábbnál is cifrább kifejezésekkel erősíti, hogy patvar vigye a városiak mulatságát, melynek következtében egyik lova megkehesedett, a másik pedig két patkóját veszíté el; és miért? Csupán azért, hogy zöld fűben heverészhessen az ember, mely mulatságnak falun leginkább csak a libák szoktak örvendezni. A négylovas úr szép hitvese nem hűtötte meg magát, s már jókor reggel, tíz óra után, íróasztalkája mellett ül. Ugyan mit írt? Tekintsünk a levélkébe: A zivatar megzavarta tegnap mulatságunkat a zöldben, s én oly sokat szeretnék még önnek mondani. Férjem szokás szerint a német színházba menend ma este; de nekem honn kell maradnom, mert – fejem igen nagyon fájni fog. Adieu, lovag úr! – Rövid, de félremagyarázhatlan értelmű levélke, mely világosan tanúsítja, hogy a boldog férj nemcsak zöldben, hanem otthon is igen jól mulathatja magát.
A böcsületes német szabó igen kedvetlen arckifejezéssel kefélgeti kabátját, s neje sem igen rózsaszínű szeszéllyel illeszti föl szalagos fejkötőjét; pillanatnyi szünet után következő párbeszédre nyílnak meg ajkaik:
– János, adj pénzt konyhára.
– Itt van utolsó húszasom, kedves Ninácskám.
– Egy húszas? Mit csináljak én egy húszassal?
– De mikor nincs több! Igen sokba került tegnapi mulatságunk a zöldben.
– Ne búsulj azon; itt van Piperéné asszonyság selyemkelméje, elviszem a zálogházba, és majd lesz pénzünk.
– Igen, de holnap el kell készítenem a ruhát.
– Majd kimentelek én, csak bízd reám.
A selyemszövet a zálogházba vándorolt; de ez nem baj, annak idejében majd kiváltja azt az érdemes szabó, s egész héten oly szorgalmasan dolgozik, hogy vasárnap azután ismét elmehet a zöldbe.
Hát a költő vajon mit csinál? Búsan ül szobájában, s szemeit majd a ruhafogasan függő, térdig sáros, fehér nadrágán legelteti, majd pedig az előtte fekvő, fehér papirosra függeszti. A természet igéző bájairól akarna cserfaparázs melegségét fölülmúló hőségű költeményt írni; de tollát hiában rágja hajnal óta, mert valamint a természet szent ölében nem bírt valamely kitűnőleg nagyszerű gondolatot találni, úgy most sem tudja magosra szárnyaltatni képzelődésének világra jőni konokul vonakodó, rímes gyermekeit. Mire vetemedik tehát végső kétségbeesésében? Mivel a költők rendesen nemigen bírják magok előtt a tiszta papirost eltúrni, tehát bosszúságát némileg enyhíteni akarván, leírja, mily igen jól mulatják magokat az emberek a zöldben.