„A neurózisok tünettermelő képessége a pszichoanalitikus kúra alatt nem apad ki, hanem sajátos természetű, többnyire tudattalan gondolatcsoportok alkotásában nyilvánul meg, mely tevékenységet indulatáttétel (Übertragung) névvel lehet jelölni.”
„Mi az indulatáttétel? Új kiadása, utánképzése oly érzelmi mozzanatoknak és fantáziáknak, melyeket az elemzés, előhaladása közben, szendergésükből felébreszteni és tudatossá tenni kénytelen, s amelyekben egykor jelentőségteljes személyeket az orvos helyettesít.”
E mondatokban, melyek egy hisztériás nőbeteg mesterien ecsetelt kórtörténetében láttak napvilágot, egyik legjelentőségteljesebb felfedezését hozta nyilvánosságra Freud.*
Mindenkinek, aki azóta megkísérelte Freud útmutatásai alapján a neurotikusok lelki világát analitice átkutatni, meg kellett győződnie ezen megfigyelés igazságáról. És az analízis legnagyobb, de elkerülhetetlen nehézségeit éppen a neurotikusoknak az a feltűnő sajátossága okozza, hogy ők „a saját öntudatlanukba való betekintés elől menekülve, megpróbálják tudattalan affektusokkal erősített érzelmeiket a kezelőorvos személyével hozni kapcsolatba”.*
De ha közelebbről megismerkedünk a neurotikus psziché működési módjaival, rájövünk, hogy a pszichoneurotikusok ezen hajlandósága az indulatáttételre nemcsak a pszichoanalízisnél és nemcsak orvosokkal szemben nyilvánul meg, sőt meggyőződhetünk arról is, hogy az indulatáttétel a neurotikusra általában jellegzetes, élete minden körülményei között megnyilatkozó és legtöbb betegségi tünete alapjául szolgáló lelki mechanizmus.
Tapasztalataim gyarapodván, beláttam, hogy a neurotikusoknak látszólag indokolatlan indulatpazarlása, a túlságba vitt gyűlölés, szeretés és részvét, melyet náluk néha konstatálhatunk, szintén ilyen indulatáttétel eredményei, vagyis onnan magyarázhatók, hogy tudattalan fantáziájuk rég elfelejtett lelki élményeket aktuális esetekkel és jelenlevő személyekkel hoz kapcsolatba, és a kapcsolat segítségével öntudatlan képzetcsoportok affektív erejét az aktuálisan tudatos gondolatcsoportra áttevén, annak érzelmi hangsúlyozottságát látszólag indokolatlanul túlozza. Rég ismeretes és sok gúny és kicsinylés tárgya a hisztériásoknak ez a „túlzottsága”; de csak Freud óta tudjuk, hogy a gúnyolódás több joggal érhetett volna minket, orvosokat, kik nem ismertük fel a hisztériának szimbolikus ábrázolóképességét, és analfabéták módjára állottunk szemben a hisztéria ékesen szóló idiómájával, melyet majd szimulálásnak kereszteltünk el, majd pedig nagyhangú, de homályos és üres élettani jelszavakkal véltünk elintézhetni.
A hisztériás tüneteknek és jellemsajátságoknak lélektani kutatása Freud módszere segítségével meglepő világosságot derített a neurotikusok lelki életére. Így kiderült, hogy a pszichoneurotikusok hajlandósága az utánzásra és a hisztérikusok közt oly gyakori pszichikus infekció nem csupán „automatizmus+”, hanem tudattalan, tudatra képtelen és önnönmaguk előtt is bevallatlan igényekben és vágyakban leli magyarázatát. A beteg akkor sajátítja el más személy tüneteit, akkor teszi magáévá jellemvonásait, ha tudattalanja magát az illető személlyel az „azonos aetiologiai+ igény alapján” azonosítja.*
De ugyanezen hisztériás azonosításban leltem magyarázatát a neurotikusok ismert hajlandóságának az elérzékenyülésre, mások élményeinek intenzív átérzésére, harmadik személyek örömében és bánatában való túlságos részvételükre is. A nagylelkűség és jótékonyság impulzív megnyilatkozásai is csak ilyen tudattalan érzelemhullámzásokat enyhítő reakciók, végső elemzésben tehát a fájdalomkerülés elvének engedelmeskedő, vagyis egoisztikus cselekmények.
Hogy minden felmerülő emberbaráti vagy újító mozgalom követői és a „tartózkodási propaganda” hívei között (vegetariánusok, antialkoholisták, abolicionisták), a vallási jellegű szervezetekben és szektákban, a politikai, felekezeti, erkölcsi rend ellen (vagy mellett) szőtt összeesküvésekben csak úgy hemzsegnek a neurotikusok, szintén abban leli magyarázatát, hogy a „lelki idegességben”* szenvedők tudattalanjából igen sok elfojtott, cenzúrával sújtott, önző (erőszakos és erotikus) vágyteljesülési törekvés energiája vitetik át oly térre, melyen azok önvád nélkül kitombolhatják magukat.
De az egyszerű polgári élet mindennapias eseményei körében is bőven kínálkozik alkalom arra, hogy a neurotikusok tudatukkal összeférhetetlen törekvéseiket ártalmatlan tevékenységi térre tolhassák át. Példa erre a táplálkozási és kiválasztási folyamatok oly gyakori tudattalan azonosítása genitális működésekkel (szexuális egyesülés, szülés), amit lelki idegességben szenvedők elemzésénél oly feltűnő gyakorisággal megállapíthatunk. A test ellentétes pólusai között az asszociatív kapcsolat a korai gyermekkorban jön létre, mikor a már intenzíve megfigyelő és gondolkodó gyermek, a felnőttektől nem nyervén felvilágosítást a fajfenntartási folyamatok felől, maga kénytelen elméleteket alkotni róluk, és naivul azonosítja a táplálékfelvételt a megtermékenyítés, a kiválasztást a szülés folyamatával.*
Ez az infantilis azonosítás magyarázza a hisztériások oly sok tünetének halmozódását a száj és nyelőcső körül: a hisztériás étkezési iszonyt, a hisztériás hányást, a csóktól való undorodást, a hisztériás golyóérzést a torokban (globus), sok esetben a neurotikusok vizelet- és bélsár-kiürítési zavarát is. A hisztérikus nyalánksága, értelmetlennek látszó hajlandóságuk emészthetetlen vagy nehezen emészthető, esetleg ártalmas dolgok (kréta, papiros, haj, tű, mérgek) fogyasztására; sajátságos vágyódásuk a „tiltott gyümölcs” (éretlen vagy egészségtelen tápszerek) élvezése után; ellenszenvük az otthoni koszt ellen és vágyakozásuk a mások asztalán látott ételek után; bizonyos formájú, összetételű, színű vagy halmazállapotú ételek iránti túlzott rokon- vagy ellenszenv (idioszinkrázia): elemzéseim szerint nem jelentenek egyebet, mint elfojtott erotikus (genitális és koprophil) hajlandóságok indulatáttételét, a szexuális kielégítetlenség szimbolikus megnyilatkozását. Hogy gravid nők oly sok és különös dolgot „megkívánnak”, amely jelenséget a havi tisztulás idején nem terheseknél is észleltem: az élettani folyamatok hatása alatt fokozódó libido elfojtásával, vagyis múló hisztériás állapot felvételével tudtam megmagyarázni. O. Gross és Stekel ugyanezen okát derítették ki a hisztériás kleptomániának.
Tudatában vagyok annak, hogy a felhozott példák értelmezésénél e két kifejezést: indulateltolás és indulatáttétel, összekevertem. De hisz az áttétel csak speciális esete a neurotikusok általános eltolási hajlandóságának. A lelki idegességben szenvedők, hogy egynehány bántó s azért tudattalanná lett komplexum elől kitérhessenek, kénytelenek a legfelületesebb „etiológiai igények” és analógiák alapján a külvilág tárgyaival szemben túlságos érdeklődést (szeretetet, irtózást, hajlandóságot, gyűlöletet) tanúsítani.
A pszichoanalitikus kúra igen kedvez az ilyen indulatáttétel létrejöttének. Az eddig elnyomott és lassanként tudatra ébredő indulatok „in statu nascendi” mindenekelőtt az orvos személyét találják elő, és megkísérlik telítetlen vegyértékeiket ezen személyiséghez kapcsolni. Ha ezt a kémiai hasonlatot folytatni akarjuk, azt mondhatjuk, hogy a pszichoanalízis, amennyiben benne az indulatáttétel játszik szerepet, tulajdonképpen a katalízis egy neme. Az orvos személye úgy hat itt, mint valami katalitikus fermentum, mely a bomlásnál lehasadó indulatokat időlegesen magához rántja; már itt megjegyzem azonban, hogy a helyesen alkalmazott lélekelemzésnél ez a vegyülés többé-kevésbé laza, úgyhogy a beteg érdeklődését a szabályszerűen végzett analízis csakhamar visszavezeti az eredeti, betemetett forrásokhoz, és állandó vegyületbe hozza az addig tudattalan komplexumokkal.
Hogy mily kevés és jelentéktelen indítóok elegendő arra, hogy neurotikusoknál ilyen indulatáttétel létrejöjjön, arra jellegzetes példákkal szolgálhatok.
Egy szexualitását igen erősen elfojtó és önmaga előtt is letagadó hisztérikus nőbetegem az orvosra való indulatáttételt először egy álmában árulta el; én (mint orvos), operálom a beteg orrát, ki eközben „Cléo de Mérode”-frizurát visel. Aki már elemzett álmokat, az minden további bizonyítás nélkül el fogja nekem hinni, hogy én a páciens ezen álmában és valószínűleg nappali öntudatlan gondolkodásában is azon rinológus helyét foglaltam el, ki egyszer szexuális ajánlatokat tett neki; az ismert félvilági nő frizurája meglehetősen átlátszó célzás erre.
Ha a kezelőorvos a beteg álmaiban szerepet kezd játszani, az elemzés egész bizonyosan kimutatja az indulatáttétel jeleit, mint azt Stekel is a szorongási hisztériáról írott munkájában szép példákkal igazolja. De ez az eset más tekintetben is tipikus. Igen sokszor felhasználják a betegek az alkalmat arra, hogy szexuális érzéseket, melyeket megelőző orvosi vizsgálatoknál éreztek és elfojtottak, tudattalan vetkőzési, kopogtatási, tapintási, operáltatási fantáziák alakjában felfrissítsenek, és az akkor szerepet játszó orvost fantáziájukban, ugyancsak tudattalanul, a jelenlegi orvos személyével helyettesítsék. Hogy ily indulatáttétel létrejöhessen, ahhoz elegendő már az is, hogy az analizáló szintén orvos. De különben is az a misztikus szerep, mely a gyermek szexuális fantáziájában a minden rejtett dolgot tudó, minden tiltott dolgot megnéző és megtapintó orvosnak jut, természetszerű determinánsa a hisztérikus képzelődésnek és az orvosra való indulatáttételnek. Analíziseink szerint a doktor és a szexualitás közti asszociatív kapcsolat szintén a legkoraibb gyermekkorban, többnyire akkor alakul ki, mikor a gyermekek „doktorjáték” ürügye alatt elégítik ki szexuális kíváncsiságukat.
Aki tekintetbe veszi azt a rendkívüli fontos szerepet, melyet az elfojtott, „Odipusz-komplexum” (a szülők szeretése és gyűlölése) játszik a neurózis minden egyes esetében, az nem fog csodálkozni azon, hogy az a barátságosan elnéző, úgyszólván „apai” magatartás, melyet az elemző orvos betegével szemben természetszerűleg tanúsít, tudatos rokonérzések és öntudatlan erotikus fantáziák kiinduláspontjává lehet, melyeknek eredeti, infantilis tárgyai a szülők voltak. Az orvos sem más a neurotikusra nézve, mint azon „visszatérő lelkek” egyike, akikben gyermekkorának letűnt alakjai elevenednek meg előtte.
Viszont egyetlen barátságtalanabb szó, egy megjegyzés, mellyel a beteget pontosságra vagy valamely kötelességére inti az orvos, elegendő ahhoz, hogy felidéződjék benne mindaz az elfojtott, öntudatlanná lett düh, gyűlölet, dac és harag, mely benne valamikor a teljhatalmú, tiszteletet parancsoló, erkölcsöt prédikáló személyiségek, a szülők, idősebb rokonok, tanárok ellen megfogamzott.
A pozitív és negatív indulatok ilyen áttételének megállapítása az analízisnél igen fontos dolog. A neurotikusok a kúra elején teljes jóhiszeműséggel szokták hangoztatni, hogy ők szeretni vagy gyűlölni képtelenek. Igen sokan a szexualitás legelemibb ismereteit is eltagadják maguk előtt. Egy 20 és egy 31 éves, normális intelligenciájú nőbetegem, míg az analízis a gyermeki reminiszcenciákat, az orvosra való indulatáttétel útján, fel nem ébresztette, azzal áltatta magát, hogy még mindig hitelt ad a gyermek születéséről szóló gólyamesének; természetesen tagadtak minden olyan érzelmet, melynek a szexualitáshoz valami köze van. Más betegeket a túlzott részvét, túlságba vitt esztétikai elfinomultság, minden durvaságtól való irtózás jellemez, mely mögött az öntudatlanban mindennek az ellenkezője lappang. Mi sem alkalmasabb arra, hogy a betegek téves és kórokozó hitét saját érzéketlenségükben vagy angyali jóságukban megingassa, mint ha sikerül náluk indulatáttétel alakjában mindezen jellemvonások ellenkezőjét „in flagranti” megállapítani és leálcázni. Az így leleplezett komplexumokból lehet azután az analitikus munkát a még mélyebben eltemetett lelki rétegek irányában folytatni.
Nevetségesen kicsinyes hasonlóságok: az orvos hajának színe, egy-egy arcvonása, taglejtése, a mód, ahogy a tollat tartani szokta, keresztnevének azonossága vagy hangzási hasonlósága más, régebben a betegre jelentőségteljes személyekével: még ily távoli analógiák is elegendők az indulatáttétel létrejöttéhez.
Arról, hogy az indulatáttétel ily kicsinyes hasonlóságok alapján „nevetséges”-nek látszik, eszembe jut, hogy Freud az élcek egy kategóriájánál a „parányi részlettel való érzékeltetésben” (Darstellung durch ein Kleinstes) lelte meg a jókedv kiváltó okát, vagyis azt, amire öntudatlan indulatok átvihetők voltak.* Ugyanilyen minimális részletekkel céloz az álom is tárgyakra, személyekre és eseményekre úgy, hogy joggal mondhatjuk, hogy a „pars pro toto” névvel jelölt költészeti tropus használata az öntudatlanban egész közönséges.
Sokat koptatott országútja az áttételnek már magában az a nem, melyhez az orvos tartozik. Női betegek igen sokszor kapcsolják heteroszexuális képzelődéseiket ahhoz az egyszerű tényhez, hogy az orvos egyúttal férfi; már ez megadja a lehetőségét annak, hogy a férfiasság fogalmával asszociált elnyomott komplexumok megelevenedjenek. De a minden emberben bennrejlő homoszexuális részletösztön* arról is gondoskodik, hogy férfiak is megkíséreljék szimpátiájukat és barátságukat, esetleg annak ellentétét az orvosra átvinni. Másrészt elegendő, hogy a páciensek az orvosban valami „nőies” vonást fedezzenek fel ahhoz, hogy a nők homo- és a férfiak heteroszexuális érdeklődésüket vagy az iránti ellenszenvüket öntudatlanul az orvos személyével hozzák kapcsolatba.
Több esetben sikerült bebizonyítanom, hogy az erkölcsi cenzúra alábbhagyásához az orvos rendelőszobájában a páciensek csökkent felelősségérzete is hozzájárul. Az a tudat, hogy az orvos mindenért felelős, ami nála végbemegy, előmozdítja az eleinte öntudatlan, majd tudatossá is váló nappali álmodozások keletkezését, melyeknek tárgya igen gyakran az, hogy az orvos szexuális merényletet követ el a beteg ellen, és azért példásan megbűnhődik: törvény elé kerül, megszégyenítő újságcikkek jelennek meg róla, a férj vagy apa párbajban megöli stb. Ilyen erkölcsös köntösben látnak az emberek elfojtott vágyai napvilágot. A felelősségérzetet csökkentő motívum gyanánt egy nőbetegnél az a gondolat derült ki, hogy „presente medico nil nocet”, ami alatt ő egy viszony esetleges következményeinek elhárítását, az abortus criminalist értette.
Analízis közben a betegek kénytelenek ezeket az erkölcsbe ütköző gondolatokat és terveket éppúgy, mint minden mást, ami eszükbe jut, az orvossal közölni. A neurotikusok nem analitikus kezelési módjainál ellenben a végbemenő indulatáttételt az orvos nem ismerheti fel; nem csoda azután, hogy ott az elfojtott fantáziák néha valóságos hallucinációkká erősödnek, és a hisztéria gyógykezelése nyilvános botránnyal vagy az orvosnak hatóság előtti rágalmazásával végződhet.
Az a körülmény, hogy egyidejűleg más egyének is részesülnek a pszichoterápiás kezelésben, lehetővé teszi, hogy a betegek a féltékenység, gyűlölség, irigység és erőszakosság tudattalanul bennök rejlő érzetét önvád nélkül „kiélhessék”. Természetes, hogy azután a páciens az elemzés további folyamán kénytelen ezen aránytalan mérvű indulatokat az aktuális kiváltó októl különválasztani, és sokkal jelentőségteljesebb személyiségekhez kapcsolni. Ugyanez a sorsa azon többé-kevésbé tudatos érzelmeknek, melyek az orvos és páciens közötti bérszerződés gondolatköréhez tartoznak. Nem egy jószívűségére büszke ember volt kénytelen az analízis közben belátni és bevallani, hogy a fösvénység, kíméletlen önzés, tisztességtelen nyereségre vágyás nem oly idegenek neki, mint ahogy addig hinni szerette. „Az emberek pénzkérdésekben éppúgy csalják magukat és egymást, mint a szexualitás terén”, szokta Freud mondani. Az analízisnél mind a kettőről egyforma nyíltsággal kell beszélni.
Ha az „orvosra való indulatáttétel” ezen változatait egységesen veszem szemügyre, határozottan megerősödik az a feltevésem, hogy ez csak egy, bár gyakorlatilag igen jelentőségteljes példája a neurotikusok indulatáttételre való általános hajlandóságának. Az erre való inger, hajlam, törekvés, melyet a német igen jellegzetesen „Sucht”-nak, vagy „Süchtigkeit”-nak nevez, a neurotikusok egyik alapvető s az ő konverziós+ és szubsztitúciós tüneteiknek legnagyobb részét megmagyarázó sajátossága. Minden neurózis menekülés a tudattalan komplexumok elől; a pszichoneurotikusok mind valamely kínossá vált vágykielégülés elől menekülnek a betegségbe, más szóval: elvonják a libidót némely, a kulturális én tudatával összeférhetetlenné vált képzetcsoporttól. Ha ez a libidomegvonás nem teljes, akkor az eddig szeretett vagy gyűlölt dolog iránti tudatos érdeklődés fog eltűnni, s az eddig érdekes dolgok látszólag „közömbösökké” válnak. Tökéletesebb libidomegvonás eseteiben a lelki cenzúra még azt a kis mértékét sem engedélyezi az érdeklődésnek, amely az introspektív+ észrevevéshez, a befelé tekintő figyelem lekötéséhez szükséges, úgy hogy az a komplexum öntudatlanná, a tudat számára hozzáférhetetlenné válik, amivel aztán befejeződött az elfojtás (Verdrängung) folyamata.
Ámde a psziché nem jól tűri meg az ilyen, képzetkomplexumától elszakított, „szabadon lebegő” indulatokat. A szorongási neurózisnál már bebizonyította Freud, hogy ott a testi nemi ingerület távoltartása a pszichikus körtől változtatja át a gerjedelmet szorongássá. A pszichoneurózisoknál hasonló folyamatot kell feltételeznünk, itt a pszichikus vágytörekvéseknek távoltartása bizonyos képzetkomplexumoktól okoz állandó nyugtalanságot, melyet a beteg ösztönszerűleg enyhíteni törekszik.
Sikerülhet is neki az „ingerületi mennyiség” egy részét testi tünetté konvertálni (hisztéria), vagy valamely kényszererejű gondolatra áttolva működtetni (kényszerneurózis), vagyis ezen utak valamelyikén az ingerület egy részét közömbösíteni. Úgy látszik azonban, hogy ez a neutralizálás sohasem tökéletes, s hogy még mindig fennmarad változó mennyiségű, szabadon lebegő, úgyszólván centrifugális („komplexfutó”) ingerület, mely azután a külvilág tárgyain próbál közömbösülni. Ezt a „felmaradó” ingerületi kvantumot kell a neurotikusok indulatáttételi hajlandóságáért felelőssé tenni; oly neurózisesetekben pedig, melyeknél nem alakultak ki állandó konverziós jelek, ez a kielégítetlen, tárgyát kereső libido magyarázhatja meg az egész kórképet.
Ha jobban meg akarjuk érteni a neurotikusok lelki alaptermészetét, össze kell hasonlítanunk viselkedésüket a dementia praecox+-ban és a paranoiá+-ban szenvedőkével. A demens tökéletesen elvonja érdeklődését a külvilágtól, és infantilissá, autoerikussá válik (Jung,* Abraham*). A paranoiás is megkísérli ezt, de nem teljes sikerrel. A külvilágtól nem tudja megvonni érdeklődését, úgy segít tehát magán, hogy azt az érdeklődést, azokat a vágyakat, törekvéseket az „én”-ből kitolja, a külvilágba „projiciálja” (Freud), és mindazt a szeretést és gyűlölést, melyet önmaga előtt letagad, embertársain véli észrevehetni. Ahelyett hogy belátná, hogy ő szeret, ő gyűlöl, úgy érzi, mintha minden ember csak ővele törődnék, őt üldözné vagy őt szeretné.
Ezzel a folyamattal homlokegyenest ellenkezik az, amelyet pszichoneurózisnál konstatálhatunk. Míg ugyanis a paranoiás a kínossá vált érzelmeket az én-ből kitolja, addig a neurotikus a külvilágnak minél nagyobb részét bevonja érdeklődésének körébe, és tudatos vagy öntudatlan fantáziák tárgyává teszi. Ez a folyamat, melynek külső megnyilvánulása a neurotikusok „Süchtigkeit”-ja, hígítási processzusnak tekinthető, mellyel a neurotikus azon „szabadon lebegő”, kielégítetlen és ki nem elégíthető vágytörekvések kínzó voltát igyekszik enyhíteni. E folyamatot, mely a projektióval+ ellentétes irányú: introjekciónak, magábavetítésnek nevezném.
A neurotikus örökösen oly tárgyak után kutat, melyekkel azonosíthassa magát, melyekre érzelmeket vihessen át; vagyis minél több dolgot bevon érdeklődésének körébe, minél többet „introjiciál”. Hasonló kutatómunkában látjuk a paranoikust is, csakhogy ő oly célból keres alkalmas tárgyakat, hogy módjában legyen a rá nézve kellemetlen libidót azokra – triviálisan szólva – rákenni. Így alakul ki végül a neurotikusok és a paranoiások ellentétes jelleme. A pszichoneurotikus minden iránt érdeklődik, szeretetét és gyűlöletét az egész világra rápazarolja; a paranoiás magába vonul, bizalmatlan, s az egész világtól megfigyeltnek, üldözöttnek, gyűlöltnek vagy szeretettnek hiszi magát. A pszichoneurotikus „én”-je kórosan tágult, míg a paranoiás úgyszólván az „én” zsugorodásában szenved.
Ha az én egyéni fejlődéstörténetét – ontogenezisét – a pszichoanalízis szerzette tapasztalatok szempontjából nézzük, arra a meggyőződésre jutunk, hogy a paranoiás projekció és a neurotikus introjekció csupán túlságai oly lelki folyamatoknak, melyeknek elemei minden „normális” embernél is feltalálhatók.
Joggal feltehető, hogy az újszülött mindent, ami vele végbemegy, legyen az bár külső inger, avagy pszichikus folyamat, egységesen, úgyszólván monisztikusan érzékel. Csak később tanulja meg, hogy vannak „konok dolgok”, melyek introspektíve hozzáférhetetlenek, amelyek az akaratnak nem engedelmeskednek, míg a dolgok egy másik sorozata az introspekciónak mindig rendelkezésére áll, s akaratimpulzusoktól befolyásolható. A monizmusból dualizmus lesz. Mikor a gyermek az „objektumokat” érzékelésének eddig egységes halmazából mint külvilágot kiközösíti, s azzal a közvetlenebbül hozzátartozó „én”-t először állítja szembe, mikor először különbözteti meg az objektív érzetet (Empfindung) a szubjektív érzéstől (Gefühl): voltaképpen az első projekciós műveletet, mondhatni az „ős projekciót” végzi. És ha később kellemetlen érzésektől paranoiás úton akar szabadulni, nem kell alapjában új eljáráshoz folyamodnia, hanem ugyanazon a módon, ahogy sensoriumának egy részét annak idején objektiválta, még többet dob ki az énből a külvilágba, még több szubjektív érzést (érzelmet) változtat át objektív érzetté.
A külvilágnak egy kisebb-nagyobb része azonban nem tűri, hogy oly könnyen megszabaduljon tőle az én, hanem újra meg újra reátukmálja magát, mintha kihívóan mondaná, szeress vagy gyűlölj, „küzdj meg velem, vagy légy barátom”* És az „én” eleget tesz ennek a kihívásnak, a külvilág egy részét ismét felveszi magába, kiterjeszti rá érdeklődését: szóval létrejön az első, az „ős-introjekció”. Az első szeretés és gyűlölés indulatáttétel útján jön létre: az eredetileg autoerotikus kellemességi és kellemetlenségi érzések egy része áthárul azokra a tárgyakra, melyek azokat az érzéseket kiváltották. A gyermek eleinte csak a jóllakást szereti, mert megszünteti a kínzó éhségét, azután megszereti az anyját is, azt az objektumot, amely neki a jóllakás érzetét megszerzi. Az első tárgyszeretés és tárgygyűlölés tehát a gyökere, mintaképe minden későbbi indulatáttételnek, mely tehát a pszichoneurózisnál nem toto coelo új dolog, hanem egy normális lelki folyamat túlságba vitele.
Freud felfedezései a mindennapi élet pszichopatológiájának eddig úgyszólván teljesen parlagon heverő területén kétségtelenné tették, hogy tévcselekményeink*: a „szórakozottságnak” nevezett elfelejtés, ügyetlenség, szófelcserélés, tollhiba, csak úgy válnak magyarázhatókká, ha feltesszük, hogy az indulatáthárítás eltolási folyamatai a felnőtt embernél éber állapotban sem szünetelnek.* Hogy ezen folyamatok az álomban milyen nagy, úgyszólván domináló szerepet játszanak, arról más alkalommal részletesebben beszámoltam már,* Freud azonban azt is bebizonyította, hogy az emberek politikai és vallásos világképe, az annyira elterjedt babonák, sőt a filozófusok metafizikája is, voltaképpen csak metapszichológia+: szubjektív érzések és érzelmek tárgyiasítása, a külvilágba való vetítése, projekciója. A mitológia, melyben élettelen tárgyak megszemélyesítése oly nagy szerepet játszik, az elemzésnél intro- és projekciós folyamatok keverékének bizonyul. Kleinpaul szellemes műve a nyelv keletkezéséről és fejlődéséről,* melynek jelentőségére Abraham* hívta fel a figyelmet, meggyőzően demonstrálja, mily kitűnően sikerül az embernek az egész hangzó és hangtalan világot az „én” eszközeivel ábrázolni, miközben a projekció és introjekció minden lehetőségét kiaknázza. Az a mód, ahogy az emberi nyelvben organikus hangok és zörejek egy sorozata a legfelületesebb akusztikai analógia, a legminimálisabb „etiológiai igény” alapján valamely tárggyal azonosíttatik: élénken emlékeztet a neurózisok kalandos indulatáttételi mechanizmusára.
A lelki élet egyéni fejlődéstörténetének, a nyelvképződésnek, az álmoknak, a mindennapos tévcselekményeknek, a mitológiának ily szempontokból való szemlélete megerősíthet bennünket abban, hogy a neurotikus a nem beteg emberektől is sűrűn koptatott úton jár, mikor szabad, telítetlen indulatait érdeklődési körének kiterjesztésével, introjekcióval igyekszik enyhíteni, mikor tehát indulatait mindenfele dologra pazarolja, melyek egyáltalában nem tartoznak rá, hogy bizonyos dologra vonatkozó indulatait, melyek nagyonis reá tartoznak, tudattalanul hagyhassa.
Gyakran sikerül az analízisnél a pozitív vagy negatív érdeklődési kör ezen tágulásának történelmi sorrendjét is rekonstruálni. Volt egy nőbetegem, kiben egy regény olvasása gyermekkori szexuális események emlékét ébresztette fel, s ki ennek következtében irtózni kezdett a regényektől, mely irtózását csakhamar valamennyi könyvre, később minden nyomtatott papirosra kiterjesztette. Az onánia+ elleni küzdelemben támadt egy más betegem fóbiája az árnyékszékekkel szemben, mint amely helyen ezen szenvedélyének hódolni szokott volt; ebből később klausztrofóbia fejlődött ki: félelem a zárt helyiségektől általában. A pszichikus impotenciáról bebizonyíthattam, hogy az igen sok esetben a nők szexualitásának félő respektálásából keletkezik, és eredetileg csak az incestuózus tárgyválasztás (anya, nővér) elleni tiltakozás volt, mely azonban az egész női nemre kiterjesztetett. Egy festőnél a dolgok szemlélésében való szenvedelmes gyönyörködés és evvel a pályaválasztás is kárpótlás akart lenni oly dolgokért, melyeket gyermekkorában tilos volt megnéznie.
Az introjekcióra való hajlamosság kísérleti bizonyítékát Jung eszmetársítási experimentumaiban lelem meg.* Jung a neurotikusok reagálási módjában legjellemzőbbnek mondja ún. „komplex-reakciók” nagy számát; a neurotikus „a hívószót saját komplexumai értelmében magyarázza”. Az egészséges ember többnyire gyorsan felel a hívószóra valamely közömbös, tartalmilag vagy a hangzás szerint társított reakciószóval. A neurotikusnál a telítetlen indulatok kerítik hatalmukba a hívószót, és megkísérlik arra energiájuk egy részét átvinni, amihez nekik a legközvetettebb asszociáció is elég jó. Jung állításának kiegészítéseképp tehát azt mondhatom, hogy tulajdonképpen nem a hívószó „váltja ki” a komplexumoktól zavart reakciót, hanem a neurotikusok ingeréhes indulatai mennek elébe a hívószónak. Ha az újdonsült kifejezést alkalmazni akarjuk, azt kell mondanunk, hogy a neurotikus a kísérleti hívószókat is introjiciálja.
El vagyok készülve arra az ellenvetésre, hogy az érdeklődési kör tágulása, az „én” azonosulása sok emberrel vagy az egész emberiséggel, fogékonyság a külvilág ingereivel szemben: oly tulajdonságok, amelyekkel a normális emberek, sőt az emberi nem legkiválóbb képviselői is fel vannak ruházva, szóval hogy az introjekciót nem lehet a neurózisokra jellegzetes lelki folyamatnak nevezni.
Ezzel az ellenérvvel szemben rá kell mutatnunk arra a tényre, hogy a pszichoanalízis tanulságai szerint a „normalitás” és a pszichoneurózis között nincs fundamentális különbség. Freud óta tudjuk, hogy „a neurózisoknak nincs különös, sajátosan és egyedül rájuk jellegzetes lelki tartalmuk”, Jung formulája szerint pedig a neurotikusok ugyanazon komplexumokba betegednek belé, amelyekkel mindnyájan küszködünk. Hozzátehetjük, hogy a kettő között a különbség inkább csak mennyiségbeli, csak gyakorlatias szempontokból nézve áll fenn. Az egészséges ember sokkal jobban indokolt „etiológiai igények” alapján azonosíthatja magát vagy viszi át indulatait, és nem pazarolja oly értelmetlenül affektív energiáit, mint a neurotikusok.
Egy másik különbség az, hogy az egészséges embernél az introjekciók nagyobb része tudatos, míg a neurotikusoknál igen sok indulatáttétel elfojtva marad, tudattalan fantáziákban tombolja ki magát, és csak közvetve, szimbolikusan árulja el magát a megértő előtt, nemritkán meg éppen „reakcióképződmények” alakjában mutatkozik, vagyis olyképp, hogy a tudat küszöbe alatt létrejött indulatáttétel ellentétes előjellel jut túlzott érzelmi hangsúlyozáshoz a tudatban.
Hogy mindezek a jelenségek, az orvosra történő indulatáttétel, az intro- és projekció a neurológia Freud előtti irodalmából teljességgel hiányzanak: még nem bizonyítja, hogy e jelenségek azelőtt nem léteztek; a tudomásul nem vétel, egy francia mondás szerint, „n'empêche pas d'exister”. Ez egyúttal azoknak a kritikusoknak is szól, akik a pszichoanalízist, mint utánavizsgálásra sem érdemes módszert, eleve visszautasítják, ellenben sietnek hitelt adni mindannak, amit a kutatási mód nehézségeiről mi magunk hozunk nyilvánosságra, sőt fegyvert kovácsolnak belőle az új irány ellen. Ilyenfajta ellenvetés egyebek között az is, hogy a pszichoanalízis veszedelmes, mert indulatáttételt teremt az orvosra. És nem lehet puszta véletlen, hogy kritikusaink mindig éppen csak az erotikus indulatáttétellel hozakodnak elő, ellenben a félelem, gyűlölség, harag és más negatív indulatok átviteléről az orvosra (melyek pedig az analízisnél éppoly nagy szerepet játszanak) következetesen hallgatnak.
Ha azonban az indulatáttétel veszedelmes, akkor az összes idegorvosoknak, Freud ellenzőivel egyetemben, le kell mondaniok a neurotikusok gyógykezeléséről, mert egyre jobban megerősödik az a meggyőződésem, hogy az indulatáttétel a neurózisoknak nem analitikus, sőt nem pszichoterápiás gyógykezelésnél is a leghatalmasabb, valószínűleg az egyedül lényeges tényező. Csakhogy ezeknél a gyógyításmódoknál – s erre is Freud mutatott rá először – csupán a pozitív indulatok jutnak szóhoz az orvossal szemben, mert a betegek a barátságtalan affektusok felmerülésekor azonnal kivonják magukat az „antipatikus” orvos kezelése alól; a pozitív (erotikus) indulatokat pedig az orvos egyszer fel sem ismeri, másszor félremagyarázza (nemritkán a saját ellenállhatatlan hódító erejének tudja be), az ez úton elért eredményt az alkalmazásba vett fizikális eljárásoknak tulajdonítja, avagy a (e fogalom további elemzése nélkül úgyszólván semmitmondó) „szuggesztió” szóval megmagyarázottnak véli.
Pedig éppen a szuggesztiónál és a hipnózisnál játssza az indulatáttétel* a legnagyobb szerepet, amint azt egy külön tanulmányban szándokozom részletesen kifejteni. Mióta ezt a lelki mechanizmust ismerem, világossá lett előttem például, hogy miért kérte tőlem egy szuggesztiókúra alatt állott hisztériás nőbetegem távozásakor a fotográfiámat. Akkor e kérdésemre azt a feleletet adta, hogy arcképemet nézve, eszébe fognak jutni szavaim, és így a gyógyító hatás tartósabb lesz; de én élek a gyanúperrel, hogy voltaképpen csak emléket akar tőlem kapni, mint aki barátságosan enyhe rábeszélésemmel, a homloknak „rite” végzett simogatásával s azzal, hogy zavartalanul hagytam őt fantáziálni a félig elsötétített szobában, konfliktusoktól marcangolt kedélyének oly kellemes negyedórákat szereztem. Egy másik, mosakodási kényszerben szenvedő betegemnek meg egyenest az a vallomás csúszott ki egyszer a száján, hogy rokonszenves orvos kedvéért nemegyszer tudta kényszercselekvését elfojtani.
És ezek nem kuriózumszámba menő kivételek, hanem a típust képviselik, és magyarázatát adják nemcsak a szuggesztió és hipnózis útján, hanem érthetővé teszik az elektro-, mechano-, hidroterápia és masszázs alkalmazásával elért csodálatos „gyógyulásait” is a pszichoneurózisoknak.
Távol legyen tőlem, hogy kétségbe vonjam, hogy észszerű életviszonyok a táplálkozást javíthatják, s a hangulat felvidításához és pszichoneurotikus tünetek elfojtásához is hozzájárulhatnak némileg; de a fő gyógyító tényező mindezeknél a kúráknál a tudatos vagy öntudatlan indulatáttétel, és libidinózus „részletösztönök”-kel leplezett kielégülése is (pl. mechanoterápiánál a rázkódás, hidroterápiánál és masszázsnál a bőr dörzsölése) szerepet játszik bennük.
Freud e tárgyra vonatkozó megjegyzéseimet egy nagyobb, általánosabb szabálynak rendelte alá: szerinte a neurotikust gyógykezelhetjük, ahogy akarjuk, ő csak indulatáttétellel gyógyítja magát. Amit introjekciók, konverziók, szubsztitúciók s egyéb kórjelenségek gyanánt leírunk, Freud nézete szerint (melyhez feltétlenül csatlakoznom kell) tulajdonképp a beteg öngyógyító kísérleteinek eredményei. A beteg elszakítja az indulatot képzetkomplexumainak egy részétől, melyek ezáltal tudattalanokká válnak. Az így gazdátlanul tévelygő és a lelki nyugalmat veszélyeztető indulatot azután a páciens részint motorikus vagy szenzitivo-szenzórius testi működésekkel, részint „túlértékelt” vagy kényszergondolatokkal, részint pedig introjekció segítségével közömbösíti, vagyis enyhíti, gyógyítja. És ugyanez a törekvés vezérli akkor is, ha gyógyítani akaró orvossal áll szemben. Ilyenkor indulatait, esetleg teljesen tudattalanul, a kezelőorvos személyére próbálja átvinni, ami ha sikerül, az állapotnak legalább ideiglenes javulása, enyhülése lesz a következmény.
Azt mondhatná valaki, hogy a nem elemzéssel, hanem indulatáttétellel gyógyító hipno- és fiziko-therapeutáknak igazuk van, mert ők, ha teljesen öntudatlanul is, úgyszólván csak ösztönből, de mégis azt az utat követik, melyen a beteg psziché öngyógyító kísérletei is haladnak. E felfogás szerint az indulatáttételes eljárások mondhatni a „természetes gyógymód” névre tarthatnának igényt, míg a pszichoanalízis valami mesterkélt, a természetre ráerőszakolt metódus. Ebben az ellenvetésben sok igazság volna. De ne feledjük, hogy mikor a neurotikus azzal gyógyítja komplexumait, hogy tüneteket termel, oly gyógyeljáráshoz folyamodik, melyre ráillik a mondás, hogy „medicina pejor morbo”. Az ösztönszerű elfojtás és eltolás módszere ezen „költséges pótlóképződmények” révén rászolgált arra, hogy sikerületlen öngyógyító kísérletnek tekintessék, és nagy hiba volna, ha mindenáron és még ott is utánozni akarnók a természetet, ahol az az adott esetben a dysteleologia – a célszerűtlenség – egy példáját termelte, vagyis gyógykísérletével hajótörést szenvedett.
Az analízis igenis individualizált, amire a természetnek nincsen gondja. A pszichoanalízis olyan egyéneket is élet- és működésképesekké akar tenni, akik a gyengébb egyének sorsával mit sem törődő természet sommás elfojtási módszere mellett tönkremennének, és hogy ez helyes-e, afölött szociológusok vitatkozhatnak, de orvosok nem. Orvosi szempontból úgy kell feltenni a kérdést: jobb-e az a metódus, amely az elfojtott komplexumok indulati energiáját egy parányival még tovább tolván vagy az orvosra való indulatáttétel útján kis részben közömbösítvén, ideiglenes javulást ér el, avagy nem jobb-e az a másik metódus, amely leküzdve a kellemetlen önmegismerés elleni ellenállást, lelki elemzés útján a kendőzetlen lelki fiziognómia tükörképét elviselhetővé teszi a betegre, kit ezáltal orvosától teljesen függetlenít.
A mai neurológusok szám szerinti többsége és igen sok különben respektábilis tudós még mindig a vizsgálat nélküli tagadás álláspontján van a pszichoanalízissel szemben, és ahelyett hogy követnék Freud tanításainak Ariadne-fonalát, céltalanul tévelyegnek a neurózispatológia és -terápia útvesztőjében. Pedig e tanításoknak és főleg az indulatáttétel mechanizmusának belátása nélkül még azokat az eredményeket sem magyarázhatják meg, melyeket ők maguk érnek el a nem analitikus gyógykezelés segítségével.
Csak így érthető azután, hogy – mint említettem – olyanok is akadnak, akik az indulatáttétel tényéből (mely pedig az ő gyógyítási módjaiknak alappillére) vádat kovácsoltak az analízis ellen; holott a neurózisterápia egyéb módjai az orvosra való indulatáttétel istápolásában és erősítésében állanak, míg az analízis ezeket a téves érzelmi kapcsolatokat csakhamar leleplezi, és tulajdonképpeni forrásukhoz minél előbb visszavezetvén, jelentőségüktől megfosztja.
A lelki elemzés – legalább a neurózisok és eddigi kezelésmódjaik analízisénél – tényleg igazat ad tehát annak az ősrégi, a néphitből ki nem irtható felfogásnak, hogy vannak betegségek, melyeknek gyógyításánál a „szimpátia” fontos gyógytényező.
És akik gúnyosan azt mondják erre, hogy mi „mindent csak egy pontból” akarunk megmagyarázni és meggyógyítani, azoknak azzal felelhetünk, hogy ők meg, anélkül hogy sejtenék, még ma sem tudják emancipálni magukat az alól a félig aszketikus, félig neurotikus világfelfogás alól, mely csaknem kétezer év óta akadályozza a fajfenntartási ösztön és a libido domináló jelentőségének felismerését a normális és patologikus lelki életben.