Freudtól tanultuk, hogy az egyéni lélek működési formáinak fejlődése úgy történik, hogy az ősi kedvtelési (Lust) princípiumot, valamint az ezt szolgáló elfojtó berendezést a valósághoz (Realität) való alkalmazkodás, vagyis a tények tárgyilagos vizsgálatára alapított ítéleti működés váltja fel. A lelki működések „elsődleges” formájából, amint az kezdetleges lényeknél (állatok, vadak, gyermekek), valamint kezdetleges lelki állapotokban (álom, neurózis, fantázia) megnyilatkozik, e változás rendjén alakul ki az ébren gondolkodó normális ember „másodlagos” működésformája.
Léte kezdetén az újszülött kizárólag heves kívánás útján igyekszik kielégülni. Figyelmen kívül hagyja (elfojtja) a ki nem elégítő valóságot, és megjeleníti az óhajtott, de nélkülözött kielégülést. Szóval: fáradság nélkül, pozitív és negatív hallucinációk segítségével próbálja szükségleteit fedezni. „A hallucinatórikus szükségletkielégítés e kísérletének csak a csalódás, a remélt kielégülési érzet elmaradása vet véget. A lélekszerv rákényszerül – arra, hogy a valóságot érzékelje és a valóság megváltoztatására törekedjék. Ezzel a lelki működés új alapelvre helyezkedik: az ember többé nem azt érzékeli, ami jólesnék, hanem azt, ami való, még ha a valóság kínos is.”*
Az a jelentős dolgozat, melyben Freud a lélekfejlődésnek ezt az alaptényét feltárja, a kedvtelési és valósági korszak éles megkülönböztetésére szorítkozik. Foglalkozik ugyan átmeneti alakzatokkal is, melyekben együtt hat a lelki történés két princípiuma (fantázia, művészet, nemi élet), felelet nélkül hagyja azonban azt a kérdést, hogy a másodlagos működési formák az elsődlegesekből egyenletesen vagy lépcsőzetes ugrásokkal fejlődnek-e ki, és hogy vajon az egészséges, illetőleg a beteg lelki életben a korábbi fejlődési fokok vagy azok nyomai kimutathatók-e?
A kényszerneurotikus lelki életét fényesen megvilágító egyik korábbi dolgozatában* azonban felemlít Freud egy tényt, melyből kiindulva megkísérelhetjük a lélekfejlődés felőli ismereteink e hézagát kitölteni.
Kényszerneurotikusok, akiket analizálunk – írja ott Freud – bevallják, hogy ők nem tehetnek róla, de – jobb belátásuk dacára – meg vannak győződve gondolataik, érzéseik, jó és rossz kívánságaik mindenható voltáról. Felvilágosultságuk, iskolás tudásuk, értelmük akárhogy is tiltakozik ellene: úgy érzik, hogy az ő kívánságaik megfoghatatlan módon beteljesednek. Minden analitikus bármikor meggyőződhetik e tényállás valóságáról. Tapasztalni fogja, hogy a kényszerbeteg érzése azt sugallja, hogy bizonyos ártalmatlan gondolati és cselekvési procedúráktól, melyeket ő végez, más emberek jó vagy balsorsa, sőt élete, halála függ. Az ilyen beteg kénytelen egy meghatározott varázsformulára gondolni, valamely meghatározott cselekvést végrehajtani, mert különben ezt vagy azt az embert (rendszerint egy közeli hozzátartozóját) súlyos csapás éri. E babonás meggyőződésben az annak ellentmondó ismételt tapasztalat sem ingatja meg.*
Tekintsünk itt el attól teljesen, hogy e kényszergondolatokról és cselekvésekről az analízis kideríti, hogy azok helyes logikájú, de elviselhetetlenségük miatt elfojtott szándékokat helyettesítenek,* és vegyük csupán e kényszerszimptómák sajátos megjelenésmódját szemügyre. Rá fogunk jönni, hogy ez a formája a „helyettesítésnek” egymagában is patológiai probléma.
Lélekelemzési tapasztalataim során ahhoz a meggyőződéshez jutottam, hogy ez a „mindenhatósági érzés” azon belső megismerésünk kivetítésének tekintendő, hogy egyes fékezhetetlen ösztöneinknek szolga módra engedelmeskedni vagyunk kénytelenek. A kényszerneurózis a lelki élet visszaesése a gyermekkori fejlődésfokra, melyet többek között az is jellemez, hogy a gátló, halasztó, megfontoló gondolkodás itt még nem iktatódik be a vágyás és a cselekvés közé, hanem a vágyat azonnal, magától követi a vágyteljesítő mozdulat: a kín elhárítása, a jóleső dolog közelítése.*
A kényszerneurotikus lelki életének egy tudatától többé-kevésbé távoleső darabja – mint az elemzés kimutatja – fejlődési gátlás (rögzítődés) folytán gyermekkori színvonalon maradt, és a kívánást a cselekvéssel azonosítja, éppen mert elfojtottsága, figyelmen kívül maradása miatt e két működés elkülönböztetését nem tanulhatta meg, míg a beteg elfojtásától menten fejlődött egyéb tudata (én-je) a tapasztalás és nevelés révén okulva, mosolyog ezen az azonosításon. Ez a forrása a kényszerneurotikus rejtélyes kétszerűségének, annak, hogy felvilágosult is, babonás is egyszerre.
A mindenhatóság-érzésnek ilyen magyarázata, ti. az, hogy itt „autoszimbolikus” jelenséggel van dolgunk,* nem elégített ki teljesen. Felmerült ugyanis az a kérdés: mi a forrása a gyermek azon merészségének, mellyel a gondolkodást és cselekvést azonosítja?, mért nyúl oly magától értetődően minden tárgy után, legyen az a felette függő lámpa vagy a messze fénylő hold korongja?, miért reméli, hogy e mozdulatával elérhet és megszerezhet mindent?
Freud feltevésére kellett itt gondolnom, mely szerint a kényszerneurotikus mindenhatósági fantáziájában „régi, gyermekkori nagyzását ismeri be”, és megkíséreltem felkutatni e nagyzás eredetét és későbbi sorsát. Reméltem, hogy ezen az úton a kedvtelési szaktól a valóságszakig vivő énfejlődés is tisztázódni fog, mert e fejlődés gerincét éppen abban láttam, hogy lelkünkben a gyermekkori nagyzás helyét, a tapasztalat kényszere folytán, a természeti erők hatalmának elismerése foglalja el.
Freud szerint az olyan organizmus, mely tisztán a kedvtelési princípium szerint él, a való külvilágot pedig elhanyagolhatja, csak fikció, mely azonban a csecsemőben, ha dajkáltatását hozzávesszük, megközelítőleg realizálódik.*
Ehhez hozzáfűzhetem, hogy az ember fejlődésének tényleg van egy olyan szaka, mely a kedvtelési princípiumnak hódoló lény eszményét nemcsak képzeletünkben és hozzávetőleg, hanem valóban és teljesen megtestesíti.
Az anya testében töltött időre gondolok, hol a magzat élősdi módjára él. „Külvilága” alig van; meleg, védelem és táplálék iránti szükségletét anyja fedezi. Még arra sincs gondja, hogy a neki szánt tápszerek és oxigén bekebelezésével fáradjon: megfelelő berendezés gondoskodik róla, hogy ezek az anyagok közvetlenül a vérébe jussanak. Hozzá képest pl. egy a bélben élősködő féreg jelentékeny munkára van utalva: változtatásokat kell a „külvilágban” létesítenie, ha életben akar maradni, míg a méhmagzat életben maradásának minden gondja anyjára hárul. Feltéve mármost, hogy a foetusban, ha tudat nélkül is, lélekműködések folynak – mert hisz képtelenség volna feltenni, hogy e működések a születés pillanatában keletkeznek –, úgy neki azt a benyomást kell nyernie léte felől, hogy csakugyan mindenható. Mert mi a mindenhatóság? Az az érzés, hogy mindenünk megvan, amire vágyunk, hogy nincs semmi kívánni valónk. A foetus ezt valóban állíthatná magáról, mert mindig mindene megvan, ami ösztönkiéléséhez szükséges;* tehát nem is vágyhatik semmire, szükséglete nincs.
A gyermek nagyzása, mindenhatóságának hite nem puszta képzelődés tehát. A gyermek és a kényszerneurotikus nem kívánnak a valóságtól lehetetlent, mikor ragaszkodnak ahhoz, hogy vágyaiknak teljesülnie kell; hiszen csak a visszatérését kívánják egy olyan állapotnak, melyben valaha csakugyan éltek: annak a „régi jó idő”-nek, mikor tényleg mindenhatók voltak: a feltétlen mindenhatóság időszakának.
Ugyanazzal a joggal, sőt még jogosabban, mint ahogy a fajfejlődés emléknyomainak az individuumra való átvivődését feltételezzük, állíthatjuk, hogy az intrauterin+ lelki életből maradt emlékezések befolyásolják a születés után kibontakozó gyermeki lelkületet. E lélekműködési folytonosságot igazolja a csecsemő viselkedése közvetlenül születése után.*
Az újszülött a világrajöttét követő új és szemmel láthatóan kínos helyzethez nem minden szükséglete szempontjából alkalmazkodik egyformán. A köldökerek lekötésével elmaradó oxigén fedezésére lélegzeni kezd; már az anyaméhben kifejlődött légzőkészüléke e szükségletét azonnal aktíve képes fedezni. Figyeljük meg azonban az újszülött egyéb viselkedését, és látni fogjuk, hogy az anyja testében élvezett vágytalan nyugalmának hirtelen megszűnésétől a legkevésbé sincs elragadtatva, sőt mindenképpen visszavágyik előbbi állapotába. Az ápolószemélyek a csecsemő e vágyát ösztönszerűleg megérzik, és mihelyt sírással, vergődéssel kifejezést ad elégedetlenségének, igyekeznek olyan helyzetbe hozni, mely az intrauterin állapotot lehetőleg megközelíti. Anyja meleg testéhez fektetik, puha, meleg takarókba és párnákba burkolják, nyilván hogy az anyai melegellátás illúzióját keltsék fel benne.
Szemét fénytől, fülét hangtól óvják, hogy a foetalis lét ingermentességét tovább élvezhesse, esetleg reprodukálják azokat a halk és monoton ritmusú ingereket, melyek a magzatot a méhben is érték (ringás az anya járásakor, az anyai szívhangok, az anyatestbe szűrődő külső zaj): vagyis ringatják és monoton, ütemes bölcsődalokat dúdolnak neki.
Ha arra törekszünk, hogy ne csak beérezzük (mint a dajka teszi), hanem bele is gondoljuk magunkat az újszülött lelkébe, akkor az ő sírását és vergődését ama kínos zavartatás célszerűtlen reakciójának kell tekintenünk, melyet addigi kielégültségi állapota a születéskor szenved.
Freud „Álomfejtés”-ének általános részében foglalt fejtegetésekre támaszkodva* feltehetjük, hogy e zavartatás folytán a nélkülözött kielégültségi állapot, az anyatestben való csendes, nyugodt lét hallucinációs felidézése következik be. A gyermek első vágya tehát csak az lehet, hogy ebbe az állapotba – melyből kizavarták – visszajusson. A dologban az a csodálatos, hogy a csecsemő e hallucinációja, rendes dajkálást feltételezve, tényleg meg is valósul. Az eddigi feltétlen mindenhatóság a csecsemő szubjektív szempontjából tehát csak annyiban változott, hogy ezután azt, amire vágyik, hallucinatorikusan fel kell idéznie (elképzelnie), és noha a külvilágban semmi munkát nem végez, ezen egyetlen feltétel betartásával vágya kielégüléséhez jut. Miután pedig a csecsemő ápolóinak létezéséről és ténykedéséről, az okok és okozatok láncolatáról kétségkívül semmit sem tud, mágikus erejűnek kell éreznie magát, mikor vágyai puszta elképzelésre megvalósulnak. (A mágikus-hallucinatorikus mindenhatóság időszaka.)
A megnyugtató hatás amellett szól, hogy az ápoló személyek eltalálták a csecsemő vágyhallucinációját; ha a dajka az újszülöttet az említett módon gondozza, a gyermek elpihen, „elalszik”. Az első alvás tehát nem egyéb, mint a külső ingerektől lehetőleg védett intrauterin állapot sikerült reprodukciója, valószínűleg azzal a biológiai jelentőséggel, hogy külső munka végzésétől megkímélve, minden energia a növés és regeneráció folyamataira összpontosuljon. E fejtegetések keretén kívül eső megfontolások meggyőztek róla, hogy éppen így minden későbbi alvás is periodikusan ismétlődő visszaesés a mágikus-hallucinatorikus mindenhatóság időszakába, illetőleg ennek segélyével az intrauterin állapot „feltétlen mindenhatósági fokára”. – Freud fejtegetései értelmében minden, a kedvtelési princípium szerint élő lénynek szüksége van olyan berendezésre, melynek segélyével a realitás ingerei elől elvonulhat.* Nézetem szerint az alvás és az álom ennek a berendezésnek a működései, azaz a csecsemő hallucinatorikus mindenhatóságának a felnőttben is meglevő maradványai. E visszaesés kórtani pendantja a pszichózisok hallucinatorikus vágyteljesülése.
Miután az ösztönkielégülés utáni vágy időszakosan lép fel, a külvilág pedig az ösztön jelentkezésének időpontjáról nem szerezhet tudomást: a hallucinatorikus felidézés rövidesen elégtelenné válik a tényleges vágyteljesülés létesítéséhez. Ezután csak egy új feltétel árán áll be kielégülés: a gyermeknek jelt kell adnia, motorikus – bár inadekvát – munkát végezni, hogy a helyzet kívánsága szerint megváltozzék, és a „képzeti azonosság”-ot a kielégítő „érzékleti azonosság” kövesse.*
Kínos indulatok összerendezetlen, motorikus kisülése (visítás, kapálódzás) már a hallucinatorikus időszakot is jellemezte. Ezeket használja fel a gyermek mágikus jelnek, amelyre azonnal be is következik a kielégülés, természetesen külső segítséggel, melyről azonban a gyermek nem tud. Az ő szubjektív érzése e folyamatoknál a bűvészéhez lehet hasonló, kinek egyetlen taglejtése elég ahhoz, hogy a külvilágban a legbonyolultabb jelenségek menjenek végbe akarata szerint.*
Észrevehetjük, hogy az emberi teremtmény mindenhatósága vágyainak bonyolultabbá váltával egyre több „feltétel”-től válik függővé. Hovatovább az egyszerű jeladásos indulatnyilvánulás sem elégséges a kielégültsége állapot létrehozásához. A fejlődés folyamán specializálódó vágyak speciális jeleket igényelnek. Ilyenek például a szopásvágy jelzésére szolgáló szopómozgások, a defekálási+ ingert jelző jellegzetes hangutánzás, hasprés-működtetés stb. A gyermek lassanként azt is megtanulja, hogy a kívánt tárgyak után kinyújtsa a kezét. Ebből valóságos taglejtéses beszéd fejlődik ki; a mozdulatok kombinálásával egészen speciális szükségleteket tud a gyermek kifejezni, melyek aztán rendszerint ki is elégíttetnek, úgyhogy a gyermek – ha csak ezeket a feltételeket betartja – még mindig mindenhatónak képzelheti magát: ez a mágikus taglejtések mindenhatósági időszaka.
Ennek az időszaknak is van a kórtanban képviselője; a hisztériás konverzió+, ez a csodálatos ugrás a gondolatok köréből a testiség körébe (Freud),* érthetővé válik, ha a taglejtéses mágia időszakára való visszaesésnek tekintjük. A lélekelemzés tényleg beigazolja, hogy a hisztériás roham a beteg elfojtott vágyainak teljesedését ábrázolja taglejtésekkel. A normális ember lelki életében a babonás vagy egyébként hatásosnak hitt taglejtések (átkozó, áldó mozdulatok, a kezek összekulcsolása imánál stb.) maradványai a valóságérzék e fejlődésszakának, melyben elég hatalmasnak éreztük magunkat ahhoz, hogy ily ártalmatlan taglejtésekkel áttörjük a világfolyamat – ugyan akkor még nem is sejtett – törvényszerűségét. Bűvészek, jósok, magnetizőrök taglejtéseinek korlátlan hatalmúsága még mindig hitelre talál, és a nápolyi ember is szimbolikus mozdulatokkal védekezik a „szemverés” ellen.
A szükségletek mennyiségi és minőségi szaporodásával nemcsak a „feltételek” szaporodnak, melyekhez az individuumnak igazodnia kell, ha kielégülni akar, hanem szaporodnak természetesen azok az esetek is, melyekben az egyre merészebb vágyak még az egykor hatásosaknak bizonyult feltételek szigorú betartásakor sem teljesülnek. Kinyújtott kezét egyre gyakrabban kell üresen visszahúznia a gyermeknek, az óhajtott tárgy nem engedelmeskedik a bűvös mozdulatnak. Legyőzhetetlen ellenséges hatalmak e mozdulatnak erővel is ellenszegülhetnek, a kezet előbbi helyzetébe visszakényszeríthetik. Ha a „mindenható” lény a mozdulatainak hódoló világgal eddig egynek érezhette magát, ezután lassanként fájó szakadás áll be élményei közt. Némely konok dolgot, melyek akaratának nem engedelmeskednek, mint külvilágot kénytelen énjétől elkülöníteni, vagyis megkülönböztetni a szubjektív lelki tartalmat (érzéseket) a tárgyiasultaktól (érzékletektől).
Az előbbi állapotot már régebben a lélek magábavetítő (introjekciós+) időszakának neveztem volt el, mivel ekkor még minden élmény beletartozik az énbe; az utóbbit kivetítő (projekciós+) időszaknak.* E terminológia nyelvén az „én” mindenhatósági stádiumai az éhfejlődés magábavetítő szakainak, a valósági stádium az énfejlődés kivetítő szakának nevezhető.
Ám a külvilág tárgyiasulása sem szakít meg rögtön minden fonalat „én” és „nem-én” között. A gyermek megtanulja ugyan, hogy csak a világ egy darabja (az „én”) felett rendelkezhetik, míg a többi (a külvilág) vágyainak gyakran ellenszegül, azonban ezt a külvilágot még mindig olyan tulajdonságokkal ruházza fel, melyeket önmagán ismert meg, vagyis „én-kvalitásokkal”. Minden jel arra vall, hogy a gyermek valóságfelfogásának van egy animisztikus időszaka is, melyben minden létezőnek lelket tulajdonít, és mindenben saját szerveit meg működéseit igyekszik fellelni.*
A lélekelemzésről egyszer az a tréfás megjegyzés hangzott el, hogy e tan szerint a „tudattalan” minden domború tárgyban péniszt, minden homorúban vaginát vagy anust lát. Ez az állítás nézetem szerint jól jellemzi a tényeket. A gyermeki lelket (valamint a felnőtt tudattalanjának belőle származó tendenciáját) saját testén eleinte kizárólag, később főképpen ösztöneinek kiélése érdekli, azok a kedvkielégülések, melyeket szopás, evés, erogén testtájak érintése, exkreciós működések révén szerez. Csodálatos-e, ha a külvilágban is azok a dolgok és folyamatok kötik le elsősorban a figyelmét, melyek, ha mégoly távoli hasonlóságukkal is, legkedvesebb élményeire emlékeztetik?
Így születnek meg azok a benső, egész életükön végigkísérő kapcsolatok az emberi test és a tárgyak világa között, melyeket szimbolikusoknak hívunk. Ebben az időszakban a gyermek egyrészt csak a saját testisége másait látja a világban, másrészt megtanulja annak gazdag változatosságát szerveivel érzékeltetni.
Ez a szimbolikus ábrázolási képesség a taglejtéses beszédnek jelentős tökéletesedése; lehetővé teszi, hogy a gyermek nemcsak a saját testére, hanem az immár megismert külvilág változtatására vonatkozó vágyait is kifejezze. Ha szeretetteljesen gondozzák a gyermeket, a mindenhatóság illúzióját még ebben az időben sem kell feladnia. Hiszen elég, hogy valamely tárgyat szimbolikusan jelezzen, és a lelkesnek vélt dolog valóban gyakran hozzá is jön; az animisztikusan gondolkodó gyermeknek nyilván ez a benyomása vágyainak teljesüléséről. A kielégülés beálltának bizonytalanságából mindenesetre sejti már, hogy magasabb, „isteni” hatalmak is léteznek (anya, dajka), akiknek a kegyét bírnia kell, hogy mágikus taglejtését kielégülés kövesse. Ezt a feltételt egyébként nem nehéz megszereznie, kivált ha a környezet túlzottan engedékeny. A gyermek vágyainak, valamint a tőle óhajtott tárgyaknak érzékeltetésére használt „testi lehetőségek” közül kiváló, minden más ábrázolómódot túlszárnyaló jelentőséget a beszélés nyer. A beszéd eredetileg* azoknak a zörejeknek és hangoknak az utánzása, melyeket a tárgyak adnak, illetőleg melyek segítségükkel létrehozhatók; a beszélőszerv modulálóképessége sokkal több tárgynak és jelenségnek, hozzá még sokkal könnyedébb reprodukálását engedi meg, mint a taglejtéses beszéd. A taglejtési szimbolikát így a beszédszimbolika váltja fel: a hangok meghatározott sora asszociatíve kapcsolódik meghatározott dolgokkal és jelenségekkel, sőt azonosul velök. Ez nagy haladás kezdetét jelzi; immár szükségtelenné válik a képekben való nehézkes elképzelés és még nehézkesebb dramatizáló ábrázolás, a szavaknak nevezett hangegyüttesek képzése és elképzelése a vágyak jóval specializáltabb és gazdaságosabb fogalmazását engedi meg. A beszédszimbolika egyben lehetővé teszi a tudatos gondolkodást, mivel a magukban véve tudattalan gondolatfolyamatokhoz asszociálódva, ezeket az érzékelhetőség kvalitásával ruházza fel.*
A szavakban való tudatos gondolkodás a lélekszerv legmagasabb rendű működése, mely a reflexes motorikus indulatlefutás és kínkisülés feltartóztatásával már a valósághoz való alkalmazkodásra képesít. A gyermek mindamellett még ebben az időszakban is meg tudja mindenhatóság-érzését menteni. Viszonylag oly egyszerű és oly kevés még a gondolatokba foglalható vágya, hogy figyelmes és javát akaró környezete e gondolatok legtöbbjét kitalálja. Felette megkönnyíti a felnőtteknek az effajta gondolatolvasást a mimika, mely különösen gyermekeknél a gondolkodást még kíséri. Ha még hozzá szavakba is foglalja a gyermek kívánságait, készséges környezete sietve siet azokat teljesíteni. A gyermek pedig ilyenkor igazán bűverejűnek vélheti magát, vagyis a mágikus gondolatok és szavak időszakában él.*
A valóságfejlődésnek ebbe a szakába esnek vissza a kényszerneurotikusok, akik eltántoríthatatlanok szavaik és gondolataik mindenhatóságába vetett hitüktől, és akik, mint Freud kimutatta, a gondolkodást léptetik a cselekvés helyébe. A babonában, bűvészetben, vallásos kultuszban is igen nagy szerepet játszik a szavak ellenállhatatlan hatalmába vetett hit: az imát, átkot és varázsigéket csak el kell gondolni, vagy ki kell ejteni, hogy hassanak.*
Az embernek ezt az úgyszólván gyógyíthatatlan nagyzását nem cáfolják meg azok a neurotikusok sem, akiknek lázas sikerhajhászása mögött csakhamar rábukkanunk az ő, jórészt tudatos alsóbbrendűségi érzésűkre (Adler). A mélyreható analízis minden ilyen esetben kideríti, hogy ez az „alsóbbrendűség” legkevésbé sem valami végső, a neurózist megmagyarázó dolog, hanem már reakció a túlzott mindenhatósági érzésre, melyhez az ilyen betegek kora gyermekségükben rögzítődnek, és amely lehetetlenné tette, hogy később az – elmaradhatatlan – lemondással megbarátkozzanak. A náluk megnyilvánuló nagyravágyás csak az „elfojtott törekvések visszatérése”, vagyis reménytelen kísérlete annak, hogy az egykor fáradság nélkül élvezett mindenhatóság-érzést a külvilágban való ténykedés útján szerezzék vissza.
Ismételhetjük: a gyermekek valamennyien a mindenhatóság boldogító káprázatában élnek, melynek egykor, bárha csak az anyaméhben, valóban részesei voltak. „Daimon”-juktól és „Tyche”-jüktől függ (vagyis hajlamaiktól és élményeiktől), vajon sikerül-e mindenhatóság-érzésüket későbbre is megmenteniök és optimistákká válniok, avagy nem szaporítják-e majdan a pesszimisták nagy számát, azokét az emberekét, akik tudattalan irracionális vágyaik meddőségével soha meg nem békülnek, kik a legcsekélyebb okból sértve és mellőzöttnek érzik magukat, és miután nem maradtak a sorsnak kiválasztott kegyencei, azt hiszik, hogy mostohagyermekei.
A kedvtelési princípium uralma Freud szerint a szülőktől való teljes lelki elszakadással ér véget. Ebben az esetenként rendkívül változó időpontban váltja fel a mindenhatóság-érzést a viszonyok hatalmának teljes méltányolása. A valóságérzék pedig a tudományban éri el tetőpontját; mert itt a mindenhatósági káprázat legmélyebbre alacsonyodik: az egykori mindenhatóság csupán „feltétel”-ben oszlik fel. (Kondicionalizmus, determinizmus.) Ámbár az akaratszabadság tanában van egy optimisztikus, mindenhatósági fantáziákat valósító filozófiai dogmánk is.
Vágyaink és gondolataink feltételezettségének elismerésével a normális kivetítés, objektiválás véget ér. Van azonban egy lelki kór, a tébolyodottság, melyre többek között az is jellemző, hogy a külvilághoz csatolja, abba kivetíti a szubjektív vágyakat és gondolatokat is.* Közelfekvő, hogy e pszichózis rögzítődési pontját a mindenhatóság végleges feladásának időpontjába, vagyis a valóságérzék kivetítő időszakába helyezzük.
A valóságérzék fejlődésfokait eddigi fejtegetéseinkben csak az önfenntartást szolgáló, egoisztikus, úgynevezett énösztönökön mutattuk be. Az én ugyanis, mint Freud kimutatta, a valósággal sokkal bensőbb viszonyban áll, mint a szexualitás; az utóbbi függetlenebb a külvilágtól, mivel autoerotikusan is kielégülhet, s mert a lappangási időszakban elszenvedett elnyomatása alatt a külvilágtól úgyszólván el van zárva. Így a szexualitás életünk fogytáig inkább a kedvtelési, mint a valósági princípium szolgálatában marad, míg az „én” a valóság semmibevevését keserű csalódással fizetné meg.*
Ha mármost a kedvtelési korszakot jellemző mindenhatóság-érzés szerepét a szexualitás fejlődésében vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy itt a „feltétlen mindenhatóság időszaka” egészen az autoerotikus kielégülési mód feladásáig tart, holott ekkor az én már régen alkalmazkodott a valóság egyre bonyolódó feltételeihez, és a mágikus taglejtések és szavak időszakán át majdnem eljutott a természeti erők korlátlan hatalmának meg- és elismeréséhez. Autoerotizmus és narcizmus tehát az erotika mindenhatóságszakai: s mivel a narcizmus sohasem szűnik meg, hanem a tárgyerotika mellett mindig megmarad, mondhatjuk, hogy – amennyiben saját énünk szeretésére szorítkozunk – szerelem dolgában megőrizhetjük mindenhatóság-illúziónkat éltünk fogytáig. Az, hogy a tárgyszeretésben csalatkozó ember számára mindenkor nyitva áll a narcizmus felé vivő út, annyira ismert dolog, hogy felesleges bizonyságokat keresni reá. A hisztéria és parafrenia (dementia praecox+) tünetei mögött patologikus visszaesést sejthetünk az autoerotizmusra s a narcizmusra, míg a kényszerneurózis és paranoia+ rögzítődési pontját valószínűleg az „erotikus realitás” (tárgyválasztásra való kényszerülés) fejlődése mentén fogjuk megtalálni.
Nem minden neurózisnál tanulmányozták még kellőleg a viszonyokat, úgyhogy a neurózismegválasztás kérdésében be kell érnünk Freud általános formulájával, mely szerint a későbbi megbetegedés fajtája attól függ, hogy „az én- és libidofejlődés mely szakában állt be a diszponáló fejlődési gátlás”.
Mégis megpróbálhatjuk már ezt a tételt egy másodikkal kiegészíteni. A neurózis vágytartalma, vagyis az erotikának a szimptómákban kielégülő fajtája és célja nézetünk szerint attól függ, hogy a rögzítés idejében a libido melyik fejlettségi stádiumban volt, míg a neurózis mechanizmusa felett az dönt, hogy az énfejlődés mely szakában érte az egyént a későbbi megbetegedésre hajlamosító fejlődési gátlás. Érthető is, hogy a libidónak korábbi fejlődésfokra való visszaesésekor a tünetképződés mechanizmusában felelevenedik a valóságérzék ama fejlődésfoka is, mely a rögzítődés idejében uralkodott volt. Minthogy a neurotikus jelenlegi én-je nem érti a „valóságmegítélés”-nek azt a régibbfajta módját, ez minden akadály nélkül beállítható az elfojtási törekvés szolgálatába, elfojtott érzelem- és gondolatkomplexumok ábrázolására. E felfogás szerint pl. a hisztériát és a kényszerneurózist egyfelől a libidónak egy korábbi fejlődésfokra való visszaesése jellemzi (autoerotizmus, oedipizmus), másfelől a tünetek mechanizmusát illetőleg az, hogy bennük a valóságérzék is visszaesik a mágikus taglejtés (konverzió), illetőleg a mágikus gondolatok (gondolatmindenhatóság) stádiumába. Ismétlem: hosszú és fáradságos munkát kell még a kutatásnak végeznie, míg valamennyi neurózis rögzítődési pontjai kétségtelenül tisztázva lesznek; a fentebbiekben csak egy valószínűnek látszó megoldási lehetőségre óhajtottam utalni.
A valóságérzék filogenezisét illetőleg ez idő szerint csupán derengő sejtésekről lehet szó. Valamikor hihetőleg sikerülni fog párhuzamot vonni az én egyes fejlődésszakai és ezeknek neurotikus visszaesési alakzatai, másfelől az emberiség fajfejlődésének étape-jai között, mint ahogy Freud a vadak lelki életében rátalált a kényszerneurotikusok jellemvonásaira.*
A valóságérzék fejlődése általánosságban elfojtások sorozatából áll, melyekre nem valami spontán „fejlődési törekvés” viszi az embert, hanem a szükség, az alkalmazkodást igénylő nélkülözés. A születés váltja ki az első nagy elfojtást; nem kétes, hogy ez a csecsemő aktív hozzájárulása, „szándéka” nélkül megy végbe. A magzat szívesen maradna továbbra is az anyaméhben, ámde kegyetlenül a világba helyeztetik, kedvenc kielégülésmódjait el kell fojtania (felednie), és alkalmazkodnia kell újakhoz. A fejlődés minden további szakánál ugyanez a kegyetlen játék ismétlődik.*
Talán szabad azt a feltevést is megkockáztatnunk, hogy a földkéreg geológiai átalakulásainak katasztrofális következményei kényszerítették valamikor a mai ember őseit kedvenc szokásaik elfojtására, és ezek váltották ki az ő „fejlődésüket”. E katasztrófák teremthették meg az emberfaj fejlődéstörténetében az elfojtási helyeket, időbeli eloszlásuk és intenzitásuk szabhatta meg a népfajok karakterét és neurózisait. – Freud megállapítása szerint a faj jelleme a faj történetének a lecsapódása.
Ha e pontnál oly távolra merészkedtünk a pozitív tudás köréből, nem szabad visszariadnunk a végső analógiától sem, ti. attól, hogy az egyéni élet nagy elfojtási időszakát, a szexuális lappangás idejét kapcsolatba hozzuk a jégkorszak borzalmaival, ezzel az utolsó és legnagyobb katasztrófával, mely őseinket érte (éspedig olyan időben, melyben már biztosan volt ember a földön), és amelyet egyéni életünkben még mindig hűségesen megismétlünk.*
Az a telhetetlenül kíváncsi mindent tudni vágyás, mely ez utóbbi sorokban a múltak homályos távolába vitt, és analógiákkal hidaltatta át velem a még nem tudhatót, visszavezetett oda, ahonnan fejtegetéseim kiindultak: a mindenhatóság-érzés virágzásának és hanyatlásának problémájához. A tudománynak, mint mondtuk, ettől az illúziótól szabadulnia kell, vagy legalábbis mindig tudnia, mikor kalandozik a feltevések és fantáziák terére. A mesében ellenben a mindenhatóság-fantáziák korlátlanul uralkodnak továbbra is.*
Ahol a legmélyebben kell a természeti erők előtt megalázkodnunk, ott jön segítségünkre a mese tipikus motívumaival. A valóságban gyöngék vagyunk, a mesebeli hősök erősek és legyőzhetetlenek; idő és tér korlátozzák tudásunkat, képességeinket: a mesék emberei örökké élnek, mindenütt jelen vannak, a jövőbe látnak, és ismerik a múltat. Az anyag áthatlansága és nehézkedése lépten-nyomon akadályokat gördít utunkba: a mesében az ember szárnyra kél, pillantása áthat sziklán, falon, és varázsvesszeje megnyit minden ajtót. A valóság keserű küzdés a létért; a mesében elég a bűvös ige: „asztalkám, terülj!” Veszélyes állatok, ádáz ellenségek támadását rettegjük szüntelen; a mesében egy ködsüveg minden átváltozásra képesít, és sebezhetetlenné tesz. Mily nehéz a valóságban elérni a minden vágyunkat kielégítő szerelmet: a mese hőse ellenállhatatlan, és elvarázsol egy bűvös mozdulattal.
A mese tehát, melyben a felnőttek oly szívesen beszélik el gyermekeiknek a maguk kielégületlen és elfojtott vágyait, az elveszett mindenhatósági helyzetet juttatja utolsó, ezúttal művészi ábrázoláshoz.