1. Beharangozás és előmoraj

Mindenekelőtt is ezt a kérdést kellett tisztázni, hogy a millennium évét meg lehessen állapítani. A magyar kormány megbízásából a vallás- és közoktatásügyi miniszter már jó idején, 1882. október 17-én a Magyar Tudományos Akadémiához fordult, hogy mondjon véleményt a honfoglalás kezdő és bevégző esztendejéről. A kérdés a történelmi bizottság elé került. A bizottság viszont négy tagját, név szerint Botka Tivadart,^* Pauler Gyulát,^* Salamon Ferencet^* és Szabó Károlyt^* kérte fel állásfoglalásra. Botka Tivadar aggkorára hivatkozva kimentette magát, hozzátéve, hogy erről a kérdésről véleményét már korábban írásban kifejtette. A többiek véleményéből íme néhány szemelvény:

 

Pauler Gyula:

A honfoglalást befejezettnek csak a dunántúli résznek elfoglalásával tekinthetjük. […] Pannóniának elfoglalását és ekképp a honfoglalás befejeztét tehát a 900-ik évre tehetjük.

 

Salamon Ferenc:

Bizonyos az, hogy bármennyit kellett is harcolnia Árpádnak a Duna vonalától keletre, addig meg nem volt alapítva ez az ország, míg nemzetünk nem bírta a dunántúli vidéket. Ezt pedig előbb nem, mint 898-ban, de akkor el lehet mondani – legalább történelmileg el volt döntve már, hol lesz a magyarok állandó hazája.

 

Szabó Károly:

Hogy mely esztendőben volt befejezve a honfoglalás, egykorú források hiánya miatt határozott feleletet nem adhatok; legfeljebb annyit tartok következtetés útján bizonyosnak, hogy a magyarok 899-ben, midőn legelső külföldi hadjáratukon egy esztendővel tovább Felső-Olaszországban időztek, mai hazánknak már teljesen birtokában voltak.

 

Az Akadémia történeti bizottságát nehéz feladat elé állította a három eltérő álláspont. Nem is vállalkozott arra, hogy a véleményeket közös nevezőre hozza, hanem a következő döntést hozta:

 

Teljesen kétségtelen tény gyanánt az adatok tömkelegéből csak az bontakozik ki, hogy 888 előtt a magyarok mai hazánk területén nem telepedtek meg, és 900-ban mai hazánk területének elfoglalása be volt fejezve, a magyar állam meg volt alapítva.

 

A bizottság azt javasolta, hogy az Akadémia

 

a fentebb említett tizenkét évi időköz megjelölésére szorítkozzék, mint amelynek tartama alatt a magyar nemzet állandó megtelepedése e földön, a magyar haza elfoglalása és a magyar állam megalapítása létesült.

(Melléklet a Századok 1883. II. füzetéhez.)

 

Ezek után a kormánynak kellett eldöntenie, hogy a tizenkét évből melyiket válassza a millennium évéül. A választás 1895-re esett. Nem tévedés: valóban 1895-re – csak később halasztották az ezredéves ünnepet 1896-ra. Az első készülődések még szerények voltak. Mindössze országos kiállítást kívántak rendezni, és ennek az ügyét Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter vette a kezébe.

 

A kiállítás ügye törvényjavaslat formájában került az országgyűlés elé. A törvényjavaslatot tárgyalásra előkészítő képviselőházi közgazdasági bizottság még nagyon szerényen és önkritikusan indokolja jelentésében, hogy miért az országos és nem – mint sokan szerették volna – a világkiállítás mellett foglalt állást:

 

Csak egy oly ország rendezhet veszély nélkül világkiállítást, mely a világversenyt bátran kihívhatja, s nem kénytelen iparát a konkurrenciától óvni és félteni. Mi egy ily versenyre elég erősek nem vagyunk és nem is lehetünk. Iparunk, ámbár újabban szép fejlődésnek indult, még mindig gyermekkorát éli, s így azt sokkal inkább még dédelgetnünk kell, mintsemhogy egy világverseny rendkívüli megerőltetésének kitegyük.

Ellenben, igenis, nagyon kívánatos az, hogy iparunk jelenlegi állását s ennek termékeit mi magunk jól megismerjük, hogy aztán szükségleteink beszerzésénél ne bocsássuk ki pénzünket a külföldre oly tárgyakért, melyeket már itthon is jól és jutányos áron is megkaphatunk.

(Országgyűlési irományok)^*

 

A képviselőházi vita során Thaly Kálmán^* ellenzéki, függetlenségi párti képviselő vetette fel, hogy az ezredévi ünnep alkalmából maradandó emlékeket is kellene állítani:

 

Megvallom, szeretnék már olyan szobrot is, amely a magyar állameszme rendíthetetlenségét kifejezze, és annyi felé vágjon, ahány felől őfelé vágnak. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Méltóztatnak megérteni, mire célzok; nem akarok ellenséges indulatot kifejezni senki iránt, hanem akarom erőnk, konszolidált állami létünk kifejezését, amely megvolt teljes mértékben, és amennyiben most nincs meg teljes mértékben, adja a magyarok Istene, hogy mielőbb meglegyen. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)

Igen üdvös volna a honfoglalás egyes momentumait, melyek a történelemből ismeretesek, az ország oly vidékein, oly határszéli és nemzetiségi helyeken megörökíteni, ahol az a magyar állameszmének egy-egy látható kifejezést adni a nemzetiségre való tekintetből is nagyon kívánatos volna.

 

Thaly Kálmán, a Rákóczi-szabadságharc elhivatott történetírója, a Függetlenségi és 48-as párt oszlopos tagja^*

 

Thaly fel is sorolta ezeket a helyeket. Ezek az emlékek meg is valósulta: közülük a pusztaszeri és a pannonhalmi ma is áll: Thaly szavait a szélsőbal zúgó helyesléssel fogadta, de az utána következő kormánypárti felszólaló fékezett. Volt pedig ez a merész ember a fiatal Pulszky Károly.^* Vállalta a népszerűtlen szerepet, hogy a lelkesedést egy kissé lehűtse. Nem találta olyan sürgős feladatnak, hogy – mint mondta – német mintára egypár obeliszket és oszlopot állítsunk:

 

…azon kontroverziában, amely a vita tárgyát képezte, csak azon oldalra tartozhatom, amely nem akar nagy ünnepélyeket, nagy vásárt, azon oldalra, amely csak egy országos kiállítást helyeselhet, feltéve hogy az országos kiállítás nemzeti, a magyar iparnak, kereskedésnek, a magyar művészetnek komoly szükségeit fogja kielégíteni.

 

Thaly annyira zokon vette Pulszky bírálatát, hogy amikor a fiatal képviselő felszólalásában véletlenül a „Thaly barátom” szavakat használta, közbeszólt, és visszautasította, hogy Pulszky őt barátjának nevezze.

(Képviselőházi napló)^*

 

A törvényhozás hamar végzett a törvényjavaslattal, amely mint „1892. évi II. törvénycikk az 1895-ben Budapesten tartandó országos nemzeti kiállításról” került a törvénytárba. Első paragrafusa kimondja:

 

Az 1895. évben Budapesten általános országos nemzeti kiállítás tartatik.

 

Pulszky Károlynak, a Thaly lelkesedésével szembeszálló fiatal képviselőnek Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum igazgatója, egyébként szintén kormánypárti képviselő volt az apja. Így írt:

 

…Természetes, hogy ezen alkalomra nem hiányoztak a cifránál cifrább fantasztikus tervek, légvárak és ködképek, de azok is, akik józan prózai módon fogták fel a millenniumot, s a kivihetőnél többet nem kívántak, mégis azt óhajtották, hogy az ünnepélyre meghívott vendégeink olyat lássanak nálunk, ami bizonyságul szolgál, hogy a magyar nemzet s a magyar állam már az európai kultúra színvonalára emelkedett, és joggal tart igényt a földmívelés, az ipar, a művészet, az irodalom, a tudomány s általános civilizáció tekintetében a szomszéd nemzetek és államok elismerő tiszteletére.

Nemcsak becsületes iparkodást, de befejezett tényeket is szeretnének bemutatni, nemcsak deficit nélküli költségvetést és aranylábon rendezett valutát, de oly fővárost is, mely megfelel páratlan szépségű fekvésének, s Európa városai közt előkelő helyet foglal el az elsők közt, erre azonban nem tudtuk felhasználni a meglévő időt; a pompás körútnak s mellékutcáinak nincs még sem egészséges ivóvize, sem egészséges levegője. A végleges vízvezeték, mint Wagner homunculusa Goethe Faust-jában, nem tud megszületni, a csatornázás meg van ugyan kezdve, de nem lesz három évre befejezve, az árucsarnokok sem lehetnek készek, sem a negyedik s ötödik Duna-híd, sem az óriási országház lent a Duna-parton, sem a királyi palota fent a budai várhegyen. Az országnak van ugyan gyönyörű képtára, van múzeuma, melyre büszke lehet, de nincsenek meg a szükséges helyiségek, melyekben a nemzet kincsei úgy felállíttathatnának, amint nevezetességök megkövetelhetné; nincs képtárpalotánk, nincs természetrajzi múzeumépületünk, sőt könyvtárainknak nincsenek oly olvasótermei, minőkhöz a tudomány után vágyó közönség Amerikában, Londonban, Párizsban, Berlinben hozzászokott. Mindenütt csak tervek, épülőfélben lévő közmunkák, még a Bazilika sem készül el teljesen, s az Újépület óriási rongyos foltként elékteleníti a legszebb városrészt.

Ily körülmények közt, hol az idegen minden lépésnél befejezetlen munkába botlik, a kiállításra kell fektetnünk a fősúlyt a millennium megünneplésénél. Baross Gábornak ez volt egyik kedvenc eszméje, de erre nézve sem kedvezők a viszonyok. Ott lesznek még élénk emlékezetben a chicagói világkiállítás merész csodái, s kiállításunk, ha ezt csakugyan 1895-re tesszük, nem fogja kiállhatni az összehasonlítást az antwerpenivel, mely ugyanakkor nyílik meg, s a versenyben biztosan győz. Iparosaink, akik a haza dicsőségére szívesen hoznak áldozatot, azt találják mindnyájan, hogy két év nem elégséges az előmunkálatokra, s nagyra vennék, ha a millennium-kiállítás legalábbis egy évvel elhalasztatnék, annál is inkább, miután 1896-ra nincs sehol kiállítás tervezve, s a nagy építkezések mégsem volnának oly kezdetlegesek, mint 1895-ben lesznek.

A millenniumnak egy évvel való elhalasztása aligha elkerülhető, de mindenesetre megérdemli a komoly megbeszélést.

(Pesti Hírlap)^*

 

A kormány megfogadta a jó tanácsot: az 1893: évi III. törvénycikk „az országos nemzeti kiállítás költségeinek fedezéséről” 3. paragrafusa így szól:

 

E kiállítás az 1892. évi II. törvénycikk 1. §-ában foglalt határozmánytól eltérőleg 1896-ban tartatik.

 

A törvény egyébként a kiállítás költségeit 10 millió forintban állapította meg.

Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter (ő lett az 1892-ben hirtelen meghalt Baross Gábor utóda) a törvényjavaslat indokolásában azt állította, hogy a halasztás

 

korántsem azért történik, mintha a kiállítás 1895-ben nem volna létesíthető, hanem a millenniumra való tekintetből, mely a kormány megállapodásához képest 1896-ban lenne megtartandó.

(Országgyűlési irományok)^*

 

Thaly Kálmán, a Függetlenségi Párt oszlopos tagja, a magyar képviselőház mintegy 42 tagjával útra kelt Bereg vármegyébe:

 

…oly célból, hogy itt a millenniumi ünnepségek miként való megtarthatása és eme nagy nemzeti ünnep programjának előleges megállapíthatása céljából maguknak tapasztalatokat gyűjthessenek, a megye népét, vidékeit megismerhessék.

(Munkács)^*

 

Még emelkedettebb a Bereg című lap vezércikkének stílusa:

 

E napokon játszották le nyitányát a hazafias közérzület húrjait oly művészileg pengetni tudó hivatottak a „Honfoglalás ezeréves ünnepe” fönséges dalművének.

A tudás és lelkesedés örök fényű fáklyájával világítottak be a ködborította múltak éjjelébe, hol a nemzeti dicsőség oltárának hamvadó tüzét felgyújtva, világot és meleget árasztottak múltra és jelenre egyaránt.

(Bereg)^*

 

A „hazafias közérzület húrjait művészileg pengetni tudó hivatottak”, azaz Zichy Jenő gróf és Thaly Kálmán a megyeház nagytermében tartottak előadást – Zichy a magyar faj eredetéről, Thaly pedig Rákóczi Ferencről és szabadságharcáról. Az előadást bankett követte, ahol éjfél után 2 óráig egymást érték a felköszöntők. Thaly Kálmán – többek között – Schönborn-Buchheim Károly grófot köszöntötte fel, mint akire:

 

az ország és Bereg vármegye hazafias mozgalmaiban kiváló szerep várakozik, mert aki a Rákócziak örökét bírja, kell hogy azoknak hazafias szellemét is örökölje.

(Bereg)

 

Schönborn-Buchheim Károly gróf annak az osztrák családnak a sarja volt, amely a Rákóczi-szabadságharc bukása után a Habsburg-uralkodó kegyelméből beült II. Rákóczi Ferenc elkobzott birtokaiba.

 

Időközben kibontakoztak a millenniumi ünnepségek körvonalai. A „Magyarország ezeréves fennállásának megünneplésére vonatkozó miniszterelnöki előterjesztés tárgyalására kiküldött bizottság” 1894. február 4-i jelentése foglalta össze a főbb szempontokat. A bizottság a jelentés szerint

 

…azon álláspontra kíván helyezkedni, hogy ezen ünnepségnél a fő súly nem a látványosságokra, hanem maradandó alkotásokra legyen fektetve, hogy azokban fel legyen tüntetve a nemzet egész ereje, hogy ünnepe legyen az egész országnak, az egész nemzetnek, az ország minden helyének, polgárának.

 

A jelentés felsorolja a bizottság óhajait is: „1896. évig lehetőleg 400 új népiskola”, iparművészeti múzeum és iskola épülete, új műcsarnok, igazságügyi palota, két új híd Budapesten, a főváros ezzel kapcsolatos rendezése, a Károly kaszárnya (a Fővárosi Tanács V. B. mai székháza) és az Újépület megváltása a katonai kincstártól, a Vaskapu szabályozása (amelyet nemzetközi szerződés alapján a magyar állam végzett el), a gellérthegyi citadella megszüntetése, „azon helyeknek obeliszkekkel vagy más hasonló emlékekkel leendő megjelölése s így a vidéknek ezáltal is az ünnepély színterébe vonása, mely helyekhez a honfoglalás egyes főbb mozzanatai fűződnek”, a kolozsvári Mátyás-szobor és a székesfehérvári Szent István-szobor leleplezése, a magyar állam megalapítását jelképező szobornak, illetőleg diadalívnek vagy ehhez hasonló építménynek felállítása, a szépművészet-történeti múzeum alapítása, továbbá a „szertartások” közül megemlíti „az országgyűlés két házának lehetőleg már a parlament új palotájában megtartandó együttes ülésén Magyarország ezredévi állami fennállásának ünnepélyes konstatálását és méltatását”, s végül az országgyűlés hódolását a király előtt.

(Képviselőházi irományok)^*

 

Szép és gazdag program – s még a programnál is szebb: nagyrészt meg is valósult. Ami pedig mégsem – a citadella lebontása –, annak csak örülhetünk.

 

Amíg a megdönthetetlennek hitt millenniumi ország idillikus képének előterében szép terveket szövögettek, nagy alkotások öltöttek alakot, addig a hátteret betöltötték a proletariátus nyugtalanságának és az idegen ajkú lakosság elégedetlenségének árnyai, vészjósló morajként hangzott a nemzetiségek panasza és az elnyomott néptömegek zúgása.

1895. augusztus 10-én a budapesti Nemzeti Szállóban tartották meg a magyarországi nemzetiségek kongresszusát. Megjelentek ott a román, a szerb és a szlovák nemzetiségek képviselői. (Bár az akkori magyar kormányszervek és a magyar sajtó is kétségbe vonták, hogy a jelenvoltak valóban jogosultak voltak-e nemzetiségeiket képviselni) Ezen a „népgyűlésen” – a belügyminiszter csak ilyen formában engedélyezte az értekezletet – határozatot fogadtak el:

 

Ragaszkodva az etnikai viszonyokhoz és Magyarország történeti fejlődéséhez, hogy Magyarország nem olyan állam, amelynek egy nép kölcsönözheti jellegét, azt akarjuk mi, Magyarországon lakó románok, tótok és szerbek, hogy Magyarország adott etnikai viszonyaihoz és történeti fejlődéséhez képest a Szent István koronájához tartozó országok integritásának^* megóvása mellett az államnak jellegét az egy egésszé kapcsolt népek összessége adja.

A magyar államnak etnikai viszonyaiból és történeti fejlődéséből származó természete kizárja, hogy az egyetlen nép, amely lakosságának többségét nem képezi, az államiság attribútumait^* magának követelje. Csakis Magyarország népei összességének van joga magát az állammal azonosítani. Eszerint az, amit magyar nemzeti állameszmének akarnak nevezni, ha az államiság attribútumait egy egyes kisebbségben lévő népnek akarják tulajdonítani, és ennek segítségével Magyarország többi, többségben lévő népeit az eltulajdonított államhatalom segítségével alá akarják rendelni, az nem egyéb, mint ellentmondás Magyarország etnikai viszonyainak és történeti fejlődésének; de egyúttal Magyarországnak többi többségben lévő népei létfeltételeinek a veszélyeztetése.

 

A továbbiakban a határozat megyei beosztásban nemzetiségi autonómiát javasolt „úgy, hogy az illető autonóm területeken (megye, városi törvényhatóság, község) a nemzeti nyelv használatában úgy a közigazgatási, mint a törvényhatósági testületeknél a nemzetiségek jellege megóvassék”.

 

[…] Erdély számára igazságtalan választási törvényt alkottak, de még a szűkebb értelemben vett Magyarországban érvényben lévő választási törvény szerint is a választási kerületek, továbbá a választási névsorok úgy vannak összeállítva, hogy a nemzetiségek választói kimaradnak, valamint a választás alkalmával is olyan rettenetes nyomást gyakorolnak a nemzetiségekre, aminőt Európa egy más civilizált országában sem lehet tapasztalni.

(Egyetértés)^*

 

A határozati javaslatot egyébként a „népgyűlés” egyhangúan fogadta el.

 

A népgyűlésen előfordult egy kis incidens is, amelynek áldozata Jancsó Benedek, akkor a miniszterelnökség nemzetiségi osztályának munkatársa volt. Lefolyását egy magyarországi román nyelvű újság nyomán közlöm:

 

…Ezután érdekes és jellemző eset történt. Az újságírók asztalánál jelen volt az ismert Jancsó Benedek^* is. Amikor Polit francia nyelven üdvözölte a sajtót, Jancsó izgatott lett, és látszott rajta, hogy valamire készül. Végül kiállt az emelvény elé, és szót kérve, a magyar sajtó nevében beszélt. Először mérsékelt és megnyerő hangon szólt, ami jó hatást váltott ki a hallgatókból, akik többször helyeselték is szavait. Egyszerre azonban soviniszta hangnembe csapott át, és azt mondotta, hogy az ezen a gyűlésen kinyilvánított törekvések a magyar haza szétdarabolásához vezethetnek. Erre nagy zaj támadt, és ilyen felkiáltások hangzottak: Ez a haza nemcsak magyar! Abcúg! Ne beszéljen többet! – és nem is engedték, hogy tovább beszéljen.

Dr. Polit általános helyeslés mellett kijelentette, nem akar vitát támasztani, csak hálájának adott kifejezést, és különben sem a magyar, hanem csak a külföldi sajtót üdvözölte.

Jancsó belátta, hogy kénytelen visszavonulni, megköszönte a felvilágosítást, és kezet nyújtott Politnak.

Ezzel az incidens a kormánypárti tudósítók legnagyobb megelégedésére véget ért – mert ezek örültek Jancsó Benedek kudarcának.

(Gazeta Transilvaniei)^*

 

A népgyűlésnek keresztelt kongresszusnak meglehetős visszhangja volt, főként a francia sajtóban. Bánffy miniszterelnök indíttatva érezte magát, hogy a felhozott vádakra válaszoljon. De csak a Neues Wiener Tagblatt bécsi napilapot tudták számára mint szószéket megszerezni. Íme, a nyilatkozat szövege egykorú magyar fordításban:

 

Báró Bánffy Miniszterelnök a N. W. T. tudósítója előtt a nemzetiségi kérdésről nyilatkozott, s többek között a következőket mondotta:

Attól tartok, hogy a nemzetiségi kongresszust Párizsban túlbecsülték. Az egész gyűlésen alig két ember volt komolyan számba vehető.

Azonkívül nem volt joguk nemzetiségeik nevében beszélni. A nemzetiségi sajtóban több oldalról emelkedtek hangok a kongresszus ellen, sőt a magas klérus, amely a románok és szerbek között igen befolyásos tényezőt képez, szintén határozottan a kongresszus ellen foglalt állást. Helytelennek látszik előttem a kongresszust mint a nemzetiségi mozgalmak fordulópontját tekinteni.

Mindenesetre vannak ellenségeink. Bizonyára létezik ellenséges érzés a magyarok ellen, ha nem is a nép körében, de az intelligencia bizonyos köreiben, amelyek erőlködnek, hogy gyűlölködésöket a parasztságra is átvigyék, amely különben békés, és nincs semmi oka panaszra. Tökéletes abszurdum a nemzetiségek teljes elnyomásáról beszélni. Ha oláh, román (így!) vagy tót faluba megy, úgy a községben, az iskolában s a templomban általában a nép nyelve dominál. Magyarországon több mint háromezer elemi iskola van, ahol a tanítás nyelve román. Az állami nyelv csak figurál, a valóságban nem tanítják. És itt még elnyomatásról és erőszakos magyarosításról beszélnek. Természetes, nem ösmerhetjük el minden népidiomot^* lingua diplomaticának,^* különben a közigazgatásban s a jurisdikcióban^* a legnagyobb nehézségek állnának be.

Excellenciád tehát ellene van annak, hogy a nemzetiségeknek koncessziók tétessenek? – kérdezte a tudósító.

Határozottan. Lehetetlen továbbmennünk, mint már mentünk. A kongresszus különben bebizonyította, hogy ezek az urak nem kulturális célokért küzdenek, mint ahogy állítják. A nyelvkérdés csak eszköz, a valódi cél Magyarországon federalisztikus^* politikát megkísérelni. Ez sohasem fog megtörténni, ehhez egyetlen magyar sem fog hozzájárulni. Nemcsak Magyarország érdekéről van szó, hanem a dualizmus lételéről is. A kiegyezés „fejlesztése” mint azt a nemzeti párt kontemplálja, paradoxon. Még kevésbé óhajtunk a hadsereg institúciójához hozzányúlni. A közös hadsereget mindenki úgy nézi, mint hatalmi állásunk biztosítékát. A mostani többség és a belőle keletkezett kormány el vannak határozva arra, hogy a közös hadsereget minden megtámadtatás és minden aspirációk^* ellen megvédelmezze. De midőn a dualizmust fogadjuk el mint államjogunk alapját, egyúttal meg kell azt a federalisztikus velleitások ellen is védelmezni. A dualizmus rendszeres működése nehézkes, de rögtön lehetetlenné válnék, ha Magyarországon az egységes és oszthatatlan politikai nemzet eszméjét elejtenők, és ha a nemzetiségek mint politikai individualitások érvényre jutnának.

Ausztriában bizonyos történelmi tradíció tartotta fenn magát, amely a királyságokkal és tartományokkal szoros kapcsolatban áll, úgyhogy bizonyos föderalisztikus irányzatoknak kedvez. Ön megértheti ebből, hogy mi Magyarországon nem vagyunk hajlandók, hogy ilyen nemzeti területeket újjáalkossunk, és hogy nemcsak a magyarság érdeke, hanem a dualizmus érdeke kényszerít, hogy ilyen abszurd és utópisztikus gyanúsítgatásokat kereken visszautasítsunk. A dualizmus addig áll fenn, amíg mi Magyarországon érette helytállunk, és amíg a mi szupremáciánk,^* ahogy ellenfeleink nevezik, rendületlenül megmarad. Ha esetleg megkísérlenék, hogy nálunk úgynevezett „kibékülési politikát” kezdeményezzenek, az esetben szemben találnák magukat a legképtelenebb gyanúsítgatásokkal, amelyek többé nem a politika, hanem a kalandok mezejére tartoznak. Magyarországon sem néptörzset, sem nemzetiséget nem nyomnak el. És ha mégis a legnagyobb határozottsággal visszautasítunk minden föderalisztikus igényeket, akkor abban a tudatban tesszük ezt, hogy az engedékenység, amely pillanatnyilag úgyszólván kényelmesebb lehetne, kompromittálná a jövőt, s hogy a mi lágyszívűségünk az alkotmányra, de sőt az államterület épségére is vészt hozó lenne. Akkor, amikor egy felelősség nélkül való izgatás által élesztett követeléseknek szilárdan ellenállunk, tesszük ezt annak az érzetében, hogy nemcsak a magyarság, hanem a dinasztia érdekeiért is küzdünk, amely a legmesszebb menő hatalma érvényesítésével fűzi össze a Monarchia mindkét államát elválaszthatatlanul.

A tudósító megkérdezte, hogy a kongresszus miatt külön rendszabályokat fognak-e életbe léptetni.

Egyáltalában nem – válaszolt a miniszterelnök. – A mi elveink a nemzetiségi kérdéssel szemben változhatlanok, s még provokációk sem fognak bennünket kivételes rendszabályokra elragadni. De a nemzetiségi végrehajtó bizottság feloszlattatik, mint ahogyan annak idejében a román nemzeti bizottságot mint törvénytelent betiltottuk.

(Egyetértés)^*

 

A nyilatkozat önmagáért beszél. A román tannyelvű iskolákról mondottakkal kapcsolatban azonban álljon itt a népiskolák tannyelvéről az 1895/96 tanévi helyzet alapján készült felmérés. Eszerint a 18 235 népiskola közül csak magyar tannyelvű összesen 9832 volt, román tannyelvű 2292, román-magyar vegyes tannyelvű 705 horvát-szerb tannyelvű 1443, horvát-szerb-magyar vegyes tannyelvű 279, szlovák tannyelvű 707, szlovák-magyar vegyes tannyelvű 1176, német tannyelvű 446, német-magyar vegyes tannyelvű 846, ukrán tannyelvű 191, ukrán-magyar vegyes tannyelvű 255, más nem magyar tannyelvű 21 és végül más nem magyar-magyar vegyes tannyelvű 42. – Ettől függetlenül Bánffy nemzetiségi politikája olyan kedvezőtlen fogadtatásra talált külföldön, hogy további kellemetlen nemzetközi fejleményekkel is számolni kellett.

 

Az Interparlamentáris Unió 1895 szeptemberére Brüsszelbe összehívott konferenciáján kellett dönteni a magyarok meghívásáról, hogy a következő konferenciát 1896-ban a millenniumi ünnepségekkel kapcsolatban Budapesten tartsák meg. A meghívás kérdésében a magyar politikai körök nagy csata kifejlődését várták.

 

Tudvalevő dolog volt ugyanis, hogy román részről annak elfogadását ellenezni fogják, és az ellenzés indokolásaképpen fel voltak tálalhatók az összes nemzeti gravamenek, mégpedig oly módon, hogy megvitatásukat megtiltani aligha lehetett volna, mert ebben az összefüggésben csakugyan a konferencia elé tartozhattak. Az igazságszeretet kötelességemmé teszi annak megállapítását, hogy Bánffy miniszterelnök volt az, aki a politikai élet összes tényezőinek figyelmét pártkülönbség nélkül erre a helyzetre felhívta, és minket egy erőteljes, számban is jelentékeny és tevékeny magyar csoport megalakítására buzdított, különös súlyt fektetve azokra, akiket idegen összeköttetéseik és nyelvismereteik erre a küldetésre kiválóan képesítettek. Így lettem én is a magyar csoport tagja, később annak elnöke és az Interparlamentáris Unió működésének egyik nem jelentéktelen tényezője. Brüsszelbe Jókai Mór is eljött velem, és ott igen szép francia beszédet mondott. Feladatunkat minden nehézség ellenére fényes sikerrel oldottuk meg. Budapest a következő évi konferencia székhelyéül valamennyi szavazattal öt ellen elfogadtatott, és a nemzetiségi kérdés becsempészésének kísérletei ettől kezdve teljesen megszűntek.

(Gróf Apponyi Albert: Emlékirataim)^*

 

Az Interparlamentáris Unió felől fenyegető veszélyt így sikerült elhárítani. Az Unió valóban Budapesten tartotta 1896. évi konferenciáját, tisztes sikerrel.

 

1894. április 22-én folyt le a hódmezővásárhelyi városháza előtt a híres „zendülés”, ahogyan az akkori újságok írták. A szociáldemokraták napilapja így tudósított róla:

 

Elvtársak!

Az önkénykedésnek és provokálásnak szomorú eredménye lett. Hódmezővásárhelyen vér folyt. Az állam hatalma lövette a szegény munkásokat. A csendőrök háromszor adtak sortüzet, egy század huszárság vágtatva, kivont karddal a nép közé csapott. Többen a halállal vívódnak, hárman már meghaltak, és számosan megsebesültek. A börtönök tele vannak foglyokkal.

És mit követett el a hódmezővásárhelyi nép, hogy vele így bánnak? Lelketlen hatósági közegek provokálták a népet, hogy azután szuronyokkal és golyókkal „megmenthessék” a hazát.

A hódmezővásárhelyi vérfürdő előkészített dolog volt. Az intéző köröknek sok fejtörést okozott a Békés megyei munkásmozgalom, és azt elfojtani, azt megsemmisíteni mindenáron és minden eszközök segítségével akarták. Elvtársaink azonban sohasem nyújtottak alkalmat a közbelépésre. Mindig a törvények keretén belül mozogtak. És számtalanszor kitértek a hatóságok provokálásainak. És most sem tört volna ki a forrongás, ha a hódmezővásárhelyi nép nem lett volna felizgatva. De az izgatók nem a szocialisták soraiban, hanem az állami és községi hivatalokban keresendők. A vér, amely Hódmezővásárhely utcáit pirosra festette, azok lelkiismeretéhez tapad, kik a munkások jogait sírba tiporták, kik nem engedték meg, hogy a munkások képzőegyleteket alakítsanak, kik a nyilvánosan megjelenő és a főügyészségnek bemutatott lapokat és füzeteket jogtalanul elkobozták.

Mi jogcímen merészelte a hódmezővásárhelyi rendőrség lapjainkat és füzeteinket elkobozni? Mi jogcímen merészelte Szántó Kovács János elvtársunkat elfogni?

Ha a kormány igazságosan akarna eljárni és a nyugalmat és békét fenntartani, akkor már régen elcsapta volna azokat a hatósági közegeket, kik a munkásokat nem tekintik embereknek, hanem egyedül a kizsákmányolók érdekeit védik. Ámde a magyar kormánynál az ellenkezőt látjuk, azt látjuk, hogy a törvénysértőket büntetlenül hagyja, sőt gyakran még kitünteti őket.

A napilapok majdnem kivétel nélkül már hetek óta a legalávalóbb hazugságokat és rágalmakat terjesztik az alföldi munkásokról, az osztozkodás meséjét újra felelevenítették, pedig sem lapjainkban, sem gyűléseinken egy szót sem emutettünk osztozkodásról […]

Lapjainkban már számtalanszor rámutattunk az alföldi munkásnép nyomorára, és mit tett a kormány? Ahelyett, hogy a nyomor kútforrásait kereste volna, szuronyokkal és golyókkal akarta a korgó gyomrokat csillapítani.

Az ember fejébe száll a vér, ha azon brutalitásokat olvassa, amelyeket Hódmezővásárhelyen elkövettek. Elvtársaink küldöttséget menesztettek Budapestre, hogy a belügyminiszternél panaszt tegyenek az ottani hatóságok ellen, de a mi „szabadelvű” belügyminiszterünk nem fogadta a küldöttséget. A munkások panaszait semmibe veszik. Börtönbe vetik őket anélkül, hogy erre alapos ok volna […]

(Népszava)^*

 

A Magyar Szociáldemokrata Párt így látta a millenniumi esztendőt:

 

1896-ban a millenniumot, Magyarország elfoglalásának ezredik esztendejét fogja ünnepelni a mi burzsoáziánk nagy lármával és pompával. A nagy dínomdánom után pedig be fog következni a macskajaj, gazdasági válság, „krach”, nagy munkanélküliség.

(Népszava-naptár)^*

 

Ugyanakkor felhívással is fordul a néphez:

 

Magyarország jogtalan népéhez.

Magyarország 1000 éves fennállását készül megünnepelni. Meg akarja mutatni, hogy mire volt képes ezen 1000 év alatt, és a millenniumi kiállítással akarja szorgalmát és haladását bemutatni. A mérvadó körök minden erejüket megfeszítik, hogy bebizonyítsák, miszerint Magyarország kultúrállam.

És mialatt a kiállításon a gazdagságot és fényt mutogatják a bámuló világnak, addig nem fog senkinek eszébe jutni, hogy ezt a munkásság szorgalma létesítette élete, egészsége veszélyeztetésével; hogy mialatt e fényt, e gazdagságot létesítette, addig folytonosan küzdött a létért, és munkája gyümölcsét az uralkodó osztály zsebelte be. […]

Az uralkodó osztály azt állítja, hogy a nép nem érzi szükségét a jogoknak, hogy meg van elégedve szolgaságában. Mutasd meg tehát, magyar nép, hogy hazudnak, mert erődet félik, mutasd meg, hogy, igenis, követelsz jogokat, mert ezt az állapotot nem bírod tovább tűrni, és hogy nem fogsz nyugodni, míg jogaidat meg nem szerezted. És mit kell tenni ennek érdekében?

Népszavazás e kérdés felett: akarjátok-e az általános választói jogot és az egyesülés és gyülekezés szabadságát? Fejezze ki akaratotokat […]

Le az osztályállammal! Éljen a népszavazás!

Éljen az általános választói jog, a szabad egyesülés és gyülekezés!

Éljen Magyarország népe!

A Magyar Szociáldemokrata Párt vezetősége.

(Népszava)^*

 

Ezt a felhívást a szociáldemokrata párt vidéken röpiratként is terjesztette. Ennek megtorlását az alsóbb bíróságok megkísérelték ugyan, de a fellebbviteli bíróságok áthúzták számításaikat. A gyulai törvényszék például 1895. március 27-én vád alá helyezte a röpirat terjesztőit: Csizmadia Sándort és három társát, de a határozatot a nagyváradi ítélőtábla 1895. május 28-án megsemmisítette, és az ügyet a sajtóügyi kerületi közvádlóhoz utalta. A szegedi törvényszék pedig 1895. október 11-én Nagy Mihályt kéthavi államfogházra és 50 forint pénzbüntetésre, a mindössze 16 éves ifj. Szántó Kovács Jánost (a híres Szántó Kovács János fiát) 8 napi államfogházra és 10 forint pénzbüntetésre ítélte, mert a röpiratot Hódmezővásárhelyen terjesztették, a Kúria azonban 1896. december 3-án felmentette őket.

 

Az alföldi agrárszocialista mozgalom terjedése arra indította Bánffy Dezső miniszterelnököt, hogy értekezletet hívjon össze „az alföldi munkásmozgalommal, valamint az Alföldön jelentkező ínséggel szemben teendő intézkedések, továbbá ezen mozgalom megszüntetésére alkalmas módok megállapítása ügyében”. Az 1896. február 23-tól 25-ig tartott értekezleten Reiszig Ede belügyminisztériumi államtitkár ismertette a helyzetet:

 

[…] A munkásnép két módon keres: kubikosmunkával és aratással, emellett foglalkozik még tengeriműveléssel is. Korábbi időkben mindezen kereseti ágak jövedelmezőbbek voltak; később azonban a gazdasági viszonyok kedvezőtlenebbé váltak, a napszámosok száma pedig növekedett, s az ennek folytán beállott nagyobb munkakereslet arra vezetett, hogy mindig terhesebb feltételek alatt vállaltak munkát, s a munkán felül még egyéb szolgáltatásokat is (mint kézinapszám, pénz, csirke vagy termények) kötelesek teljesíteni, mit földuzsorának neveznek. Ezekhez járult még, hogy a földesurak elkülönítve laknak, a néppel nem érintkeznek; ezt csak az úgynevezett kaputosok (ügyvéd, orvos, jegyző stb.) teszik, kiket tevékenységükért a munkások megfizetnek, miért is ez utóbbiakban azon meggyőződés támadt, hogy az urakat ők fizetik […]

 

A baj orvoslására Reiszig államtitkár háromirányú intézkedést javasolt:

 

1. A központban a kormány intézkedéseinek egyöntetűsége végett a vezetés egy orgánumra volna bízandó. 2. Mivel az államhatalom tekintélye ma már csak erőhatalommal védhető meg, a főbb helyeken állandóan katonaság helyezendő el, nagyobb községekben – amennyiben a költségek miatt kivihető – államrendőrség létesítendő, mindenesetre azonban a csendőrség szaporítandó, mégpedig lovas csendőrökkel. 3. A közigazgatásnak a mozgalomba való benyomulása, hogy eléressék, miszerint a nép a tisztviselőkben jóakaróját lássa; nevezetesen a cselédügy újból rendezendő, az egészségügyre nagyobb gond fordítandó, különösen a szegények ingyengyógyítása megvalósítandó, ajánlatos a kitelepítés is, de nem az egész vagyontalanoknál, hanem a házzal és belsőséggel bírókra (zsellér), üdvös hatással volna továbbá a nép megfelelő foglalkoztatása, s ez már a gyermekeknél kezdendő, a mai gyakorlatiatlan oktatás helyett a gyermekek kézügyességre vagy kertészkedésre nevelendők, az utóbbi azért bír fontossággal, mert a folyó melletti területek a kerti művelésre alkalmasak, s ennek meghonosultával a nép jelentékeny kereseti forráshoz jutna; egyes községekben, csak viszonyaikhoz képest – a nők foglalkoztatása végett is – különféle iparágak volnának létesítendők (szövés, kosárfonás, agyagipar, kenderipar) az állam segítségével – de okvetlen szükséges a társadalom közreműködése is, különösen a földuzsora eltörlése, az aratók mellékszolgáltatásainak enyhítése, a dohánykertészet nagyobb felkarolása s egyes gazdasági iparágak meghonosítása tekintetéből […]

(A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai)^*

 

A miniszterelnöki értekezlet után még két hét sem telt el, amikor a hódmezővásárhelyi városháza dísztermében megkezdődött az izgatással és hatóság elleni erőszakkal vádolt Szántó Kovács János és vádlott-társai perének tárgyalása. A második napon Szántó Kovács János az elnök kérdéseire a következőket mondotta:

 

Olvastam a krónikát, olvastam a honszerzésről. Ősapáink kerestek hazát, és találtak. Meghódították ezt a földet mindnyájunkért, és most mégis csak egynéhányé. Ha ma elmennénk országot keresni, a nagyságos urak nem jönnének velünk.

(Népszava-naptár)^*

 

Szántó Kovács Jánost a büntetőtörvényszék ötévi börtönre ítélte.

 

A végtárgyalás folyamán kiderített tényállás szerint Hódmezővásárhelyen a munkásosztály s kiválólag a mezei munkások – állítólag sorsuk javítása és önképzés céljából Általános Munkás Olvasó Egylet címe alatt egyletet alakítottak, s ámbár az egylet felsőbb jóváhagyást nem nyert, mindamellett lapokat, folyóiratokat rendelt, értekezleteket, gyűléseket hívott össze, amelyeken felolvasások s beszédek tartattak.

A gyűléseken Szántó Kovács János vitte a vezér szerepet, és szociáldemokrata eszméket hangoztatva, túlzásai által az egylet elnökét, Hegedüs Bálintot lemondásra kényszerítette, magát az egylet elnökévé megválasztatta, s nyíltan nemzetközi szocialistának nevezte magát s elvtársait, a népes gyűléseken és értekezleteken a törvény, vagyonos osztály és tulajdon jogintézménye ellen izgatott. […]

…bizonyítva van, hogy Szántó Kovács János a szocialisták nyilvános gyűlésein 1894. év folyamán több száz ember előtt a birtokos osztályt vérszopóknak, rablóknak nevezte, kijelentette, hogy a vagyont közössé kell tenni, s hogy miután ők az erősebbek, ezt még vér árán is keresztül kell vinni, egyszersmind felhívta elvtársait, hogy tömörüljenek. Kijelentette azt is, hogy ha az urak ellen kell menni, ő megy elöl, mert ért a kardforgatáshoz is. A szocialisták értekezletein továbbá felhívta a munkásokat arra, hogy adót ne fizessenek. Beszedte adókönyveiket, és kijelentette, hogy zsellérnek adót fizetni nem kell.

Ezeknél fogva Szántó Kovács Jánost a büntetőtörvénykönyv 172. §-ába ütköző, törvény, osztály és tulajdon jogintézménye elleni izgatás vétségében bűnösnek kellett kimondani […]

…a városi hatóság megbízásából Póka László rendőrkapitány az egylet összejöveteli helyén motozást tartott, és 1894. évi április 21-én a Szántó Kovács János által Nagy János és Szathmáry Péternek elárusítás végett átadott röpiratokat és nyomtatványokat hivatalosan lefoglalta, és nevezetteket másnapra a városházához idézte.

1894. évi április 22-én reggel 8 óra körül Szántó Kovács János, mint ezt ő maga is beismerte, Nagy János és Szathmáry Péter társaságában a városházához ment a nyomtatványokat Póka László kapitánytól visszakérni […]

1894. évi április 22-én reggel 8 óra előtt Hódmezővásárhelyen a piacon több százra menő munkás előtt Szántó Kovács János beszédet tartott, s felhívta őket, hogy mindannyian vele menjenek, s vegyék vissza elrablott könyveiket. A felizgatott tömeget a városi széképületbe vezette, ott Nagy Sándor főkapitánytól elrablott könyveik visszaadását követelte, amint ezt a körülményt a vizsgálat folyamán önmaga is beismerte […]

Szántó Kovács János ezután Póka László kapitány szobája felé tartott, akivel a folyosón találkozva, tőle káromkodva követelte elrablott könyveik kiadását, majd amidőn észrevette, hogy a főkapitány által fegyverbe szólított rendőrség a néptömeget kezdi kiszorítani a széképületből, a tömeg felé fordulva kiáltott: „Elvtársak ne hagyjatok, hívjátok a többieket, támadjátok meg a városházát!” Mikor pedig Póka László kapitány figyelmeztette, hogy ha tovább is izgat – letartóztatja, káromkodva kiabálta, hogy „szeretné látni, ki tartóztatja le őt”, és újból felhívta a tömeget a városháza megtámadására, mire a kapitány elrendelte letartóztatását, s azt erőszakos ellenállása dacára foganatosíttatta.

A széképületből kiszorított tömeg ezután karókkal, dorongokkal és kövekkel ellátva megtámadta a városházát […]

Az erőszakoskodásokról értesített Hubert Gyula csendőr-őrsparancsnok 2 lovas csendőrrel a városháza elé vonult, s felszólította a néptömeget a szétoszlásra. A tömeg azonban a csendőröket kődobálással és karókkal megtámadta, s mindhárom csendőrt megsebesítették. A csendőrök kénytelen lévén fegyvert használni, 16 lövést tettek, és Vincze Imrét, Mérai Sándort, Nagy Jánost, Doktor Sándort, Baricsa Mihályt, Molnár Antalt és Baron Lajost megsebesítették. Vincze Imre 1894. évi április 23-án ezen lövés következtében meg is halt.

A néptömeg a lövések után ismételve megtámadta a csendőröket, s miután ezeknek tölténye elfogyott, s egyik csendőrnek lovát is súlyosan megsebesítették – visszavonultak, mire a nép a városházát újból megrohanta, tört-zúzott s rombolt, amit csak lehetett, s követelte az elrablott könyvek és Szántó Kovács János kiadatását. Végre az erőszakoskodásnak délelőtt 10 óra után a Hódmezővásárhelyen állomásozó huszárszázad vetett véget azzal, hogy a felbőszült tömeget szétugrasztotta […]

…miután a fennforgó esetben a büntetőtörvénykönyv 163. §-ában körülírt hatóság elleni erőszakot felfegyverkezett csoport követte el, Szántó Kovács János mint vezető fegyházra lenne ítélendő, tekintve azonban, hogy a királyi ügyész a büntetőtörvénykönyv 163. §-a alapján csak börtönbüntetést indítványozott – fegyházbüntetés helyett börtönbüntetésre kellett ítélni.

(A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai) ^*

 

Ha a budapesti főkapitány jelentését szó szerint elfogadjuk, akkor Budapesten a sztrájkok tekintetében 1895 csendes év volt:

 

A bérmozgalmakkal szemben a rendőrség mindenkor a lehető legnagyobb liberalizmussal lépett fel, csakis megfigyelő állásra szorítkozott, és legföllebb óvintézkedéseket tett, hogy a sztrájkolók a törvény korlátai között maradjanak.

Az 1895. év folyamán előfordult sztrájkok, ha nagyobb mérvet öltött is egyik-másikuk, mind nyugodt lefolyásúak voltak, legalább államrendészeti szempontból egyetlen eset sem fordult elő, ahol a rendőrség a jó szón felül csak a legenyhébb karhatalmat is használni lett volna kénytelen.

(A Budapest fő- és székvárosi állami rendőrség 1895. évi működése)^*

 

Bánffy miniszterelnök viszont nem tanúsított ilyen „lehető legnagyobb liberalizmust” a nemzetiségi kérdéssel és a szocialista mozgalommal szemben. 1895. szeptember 10-én szilágysomlyói választói előtt szigorúan megfenyegette a „lelketlen izgatókat”.

 

Kétségtelen, hogy mind a szocialisztikus téren, mind a hazában lakó nemzetiségek körében vannak lelketlen izgatók, kik többnyire saját hiúságuk vagy szereplési viszketegük által vezettetvén, de nemritkán ennél még alacsonyabb anyagi érdekből, hiú, legtöbbnyire megvalósíthatatlan ábrándokkal elégületlenséget igyekeznek támasztani és szítani sorsosaik között, s ha e működésük a nemzetiség körébe esik, akkor költött sérelmekkel és hazudozásokkal fajrokonaikat a közös haza és a magyar állameszme ellen iparkodnak felbujtogatni, s az állítólag elnyomott nemzetiségek panaszaival kürtölgetik tele a világot.

Tagadhatatlan, hogy a tájékozatlan, a háztűzhelyen kívül eső kérdésekkel nem foglalkozó népben az ilyen folytonos izgatások némi visszhangra is találhatnak, de bízni kell a nép józanságában, amely elvégre is be fogja látni, hogy hamis apostolokkal, ámítókkal van dolga.

Ezért a magyar kormány ez idő szerint nem is szándékozik a jelzett izgatások ellenében valamely kivételes törvényhozási intézkedést az országgyűlésen javaslatba hozni, ami nem zárja ki, hogy éber figyelemmel kísérjük a támasztott mozgalmat, s ott, ahol valóban indokolva van, alkalmazzuk is e fennálló törvények által nyújtott megtorló intézkedéseket az izgatók ellen, ha azonban – amitől, azt hiszem, nem kell félnünk – a lelketlen izgatások oly mérveket ütnének, hogy a létező törvényes eszközök azok megfékezésére elégteleneknek mutatkoznának, a kormány nem haboznék a félrevezetett nép nyugalmának megóvása érdekében oly törvényhozási rendszabályokat is javaslatba hozni és alkalmazásba venni, melyek az izgatókat a legszigorúbban sújtanák.

Minden körülmények között gondunk lesz arra, hogy kétségbevonhatatlan legyen, miszerint a magyar államnak van ereje, és azzal tud is élni, ha biztonsága és nyugalma ellen indított törekvéseket vagy izgatókat megfékezni kell.

(Szabadság)^*

 

Így érkezett el az ország az év végéhez.

 

A nemzet apraját és nagyját most már lázas munkálkodás fogta el. A festő ecsetjét, az író tollát, az iparos kalapácsát s a gazda ekéjét vette elő, hogy megalkossa legszebb munkáját az Ezredik Esztendőre. Mecénások termettek, kik a nemzet fiait e törekvésükben támogatták. Kéz kezet fogott az ünnepnek naggyá tételére, melyet megérni minden magyar szívében vágyak vágyává lett.

Az ország tanácsa kiváló, a nagy nemzeti ünnephez méltó alkotások sorozatát vette tervbe. Főurak és papok szobrászoknak, festőknek s íróknak adtak megbízásokat: vármegyék, városok és testületek történetük megírására, emlékek emelésére és a múlt egyes kiváló históriai mozzanatának megfestetésére hoztak hazafias határozatokat s anyagi áldozatot.

(Szmollény-Liptai: Magyarország ezredik éve)^*

 

Az ünnepi érzés engesztelő gesztusra indította az akkori politikai élet egyik korifeusát, az ellenzéki Nemzeti Párt vezérét, gróf Apponyi Albertet is:

 

1895 végén már a következő évre kitűzött millenáris ünnep előkészítése foglalta el a kedélyeket. Engem is annyira megkapott annak az ünnepnek nagyszerű eszméje, hogy karácsony napján a párt hírlapi organumában, a Nemzeti Újság-ban cikket tettem közzé, melyben a millenniumi ünnep idejére a pártok közt fegyverszünetet indítványoztam azzal a feltétellel, hogy a kormányzati szellemből a pártosság kiküszöböltessék, és választások tisztaságának és szabadságának törvényes biztosítása által a pártok küzdelméből a méregfog kihúzassék. Bánffy újévi beszédében sietett ezt az ajánlatot elvben elfogadni, de az ellenzéki pártok körében a hatás igen vegyes volt. Én mindazonáltal ragaszkodtam eszmémhez, és a képviselőházban önálló indítvány alakjában kifejtettem azokat a biztosítékokat, amelyeket a fent jelzett célok elérése tekintetében kívántam.

(Apponyi Albert: Emlékirataim)^*

 

Ez az indítvány azonban már a következőfejezethez tartozik. Nézzük hát, milyen fogadtatásra talált Apponyi ajánlata, amelyet egyébként általában „Treuga Dei”, azaz „Isten békéje” néven emlegettek.