A nagyszerű és pompás felszín alatt, amelyet a millenniumi Magyarország ország-világ előtt kinyilvánított, belső feszültségek lapultak. Így – a már érintett szociális problémák mellett – a nemzetiségi kérdés és az Ausztriához fűződő viszony ingatag volta is alapjaiban mállasztotta az ország fennálló területi és közjogi rendjét. – A millenniumi korszak egyik talányos kérdése, hogy az ország politikai és mindennapi életében miért nem részesítették a nemzetiségek problémáját olyan figyelemben és gondoskodásban, amilyen létfontosságánál fogva kétségkívül megillette. – A hivatalos álláspont Beksics Gusztáv megfogalmazása szerint mai szemmel csaknem tragikomikus:
Egységes állam szilárd nemzeti egység nélkül, ha létezik is, soká nem maradhat az. Nemzeti állam pedig vagy nem jöhet létre, vagy nem maradhat fönn, nemcsak egységes, hanem egyszersmind homogén nemzet nélkül. Az állam nyelve és címere bármennyire érvényesül is, az első a közkormányzatban, a másik a közérzületben még nem jelenti a nemzeti állam diadalát. Magyar nemzeti állam csak akkor leend, vagy akkor lesz teljesen valósággá, ha nemzeti egységünk összeforr különböző alkatrészeivel, ha a teljes összeolvadás megtörténik a hazaszeretet tűzkohójában s az egységes kultúra világosságában.
Ma, három évtized múlva, még ott állunk, hogy nagy katasztrófák idején ellenséges idők széttörhetik nemzetegységünket, s megállíthatják kultúrai fejlődésünket. Elég egy ránk nézve kedvezőtlen európai válság, magának a Balkán félszigetnek új hatalmi szférákba való merülése, s máris óriási szikla gurul utunkba. A magyar problémának pedig az a belső antagonizmusa, hogy nemzetünk nem maradhat kis nemzet, nem húzódhatik meg a szerénység félreeső zugában, aminthogy ezer év óta is mindig döntő szerep jutott neki a Kelet és Nyugat küzdelmében.
Uralkodnia kell Szent István birodalmának egész területén, a Kárpátoktól egészen az Adriáig s keleti határhegységünk szorosáig. Mihelyt redukálnák világesemények az Alföldre és Dunántúlra, mint faj talán élhetne egy ideig az új létföltételek közt is, de mint nemzet megszűnnék létezni. Könnyű volna a magyar politika, ha nemzetünk vágyai és törekvései csak szűk kört ölelnének föl; de ambíciónk még csak nem is tőlünk függ, ránk kényszeríti azt hivatásunk, melynél fogva csak mint nagyok maradhatunk meg, mint kicsinyek elenyészünk. Föltétlen állami egységben kell tartanunk azt a nagy földrészt, melyet a népek csodálatos gondviselése ránk bízott, különben a redukált Magyarország eltűnik a jövő küzdelmeiben.
De elégségesek-e mindehhez erőink, s kibontakozásunknak megvannak-e feltételei?
Erőink elégtelensége és a kitűzött célokhoz való aránytalansága volt legtöbb esetben oka a nemzetünket ért viszontagságoknak. Az európai államok konszolidációjának mindjárt első kezdetén Magyarország szükségképp vagy nagyhatalommá lett, vagy el kellett buknia […]
(A magyar nemzet története, 10. kötet)*
A nemzetiségek azonban másképpen gondolkodtak. Az úgynevezett Memorandum-pör* volt elítéltjei 1896. február 18-án kiáltványt (manifesztumot) tettek közzé a nagyszebeni Tribuná-ban.
[…] Itélethozatal alá került egy nemzet ügye, s olyan emberek kezébe, akik nem ismerték több nyelvű államunk politikai és közjogi viszonyait, és nem voltak hivatottak arra, hogy ebben az ügyben, amelynek alapjai az állam életének évszázados fejlődésében gyökereznek, és a természeti jog értelmében joguk van érvényesülni, döntsenek – ez azonban egészen rendellenes ügy lett, mivel ezeket az embereket elragadta a soviniszta áramlat, s az esküdtszéket úgy alakították meg, hogy a magyarok a románokat a két nemzet közt fennálló harc érdekében ítélték el.
Mi tiltakoztunk ez ellen a kényszerhelyzet ellen.
Kijelentettük, hogy az állam egyetlen esküdtszéke sem illetékes ítélni népünk ügyében.
Lemondtunk a védekezésről.
Mi, vádlottak, vádlókként léptünk fel az állami hatalommal szemben, és rámutattunk a kormánynak arra a kötelességére, hogy tartsa tiszteletben egy olyan nép létjogosultságát, amely alkotmányos módon követeli vissza a maga nemzeti jogait.
Tiltakoztunk az ellen az elnyomó rendszer ellen, amely arra törekszik, hogy elrabolja mindazt, ami számunkra a világon a legdrágább: nyelvünket és törvényünket, hogy megsemmisíthesse nemzeti életünket.
Vádló tiltakozást emeltünk a művelt világ színe előtt a legembertelenebb és –megvetendőbb per ellen, amely valaha is előfordult egy sértett nép törvényes úton folytatott harcában.
A hatalom azonban süket és érzéketlen maradt tiltakozásainkkal szemben.
[…] Elítéltek bennünket egy bírósági színjáték során; elfogtak minket a csendőrök, és közönséges gonosztevőkhöz hasonlóan éjszaka hurcoltak el családi otthonainkból, a bűnügyi eljárás ellenére s az efféle politikai ügyekben alkalmazott jogszokástól eltérően; majd ugyancsak csendőrök kísértek bennünket a magyar börtönökbe, ahol szigorított és az ottani előíráshoz mérten is rendkívüli bánásmódban részesültünk.
Egyszóval – elrabolták szabadságunkat, s munkánk folytatásának lehetőségét jogtalan és embertelen módon megakadályozták.
Egyesek közülünk kénytelenek voltak elszenvedni az egész kirótt büntetést; mi, többiek, csak 14 hónapi szenvedés után kerültünk szabadlábra – őfelsége kegyes uralkodónk kegyelme révén.
Mi nem kértünk kegyelmet. Ez csupán eljutott hozzánk – az uralkodónak jutott eszébe igazságérzetétől indíttatva, és kegyes közbelépése, úgy tűnik, mintha az igazság korszakát nyitná meg, és ez nem is lehet messze a nagy román nemzeti ügy számára sem.
Számunkra ez a kegyelem úgy tűnik, mintha ezáltal az állam feje, őfelsége az uralkodó, azt az óhaját fejezte volna ki, hogy az államban a román nép is élvezhesse azokat a jogokat és azt a gondoskodást, ami – őszintén szólva – meg is illeti, és hogy adják meg neki az általa követelt jogokat annyi igazságtalanság után […]
Habár a múlt sok okot szolgáltatott arra, hogy feltételezzük az államhatalom ellenséges szándékát, hiszen számos alkalommal láthattuk a nemzeti életünk ellen irányuló erőszakos és igazságtalan tevékenységet, mégsem szabad elkeserednünk, mert az uralkodó elem egyszer majd csak megérti, hogy a haza jövőjét csak jó egyetértéssel és közös együttműködéssel lehet biztosítani, s hogy ez a megértés és együttműködés lehetetlen mindaddig, míg a román nép követeléseit nem ismerik el, és nem teljesítik.
A magyarosító, elnyomó és üldöző politika, amellyel kapcsolatban a kormány abban a hitben ringatja magát, hogy a közigazgatás és igazságszolgáltatás erőszakos eszközeivel megfélemlítheti vagy elámíthatja a román népet – lehetetlennek bizonyult, és csak arra volt alkalmas, hogy a kormányt kompromittálja; a román népet pedig létéért való küzdelemben mindinkább felébresztette, munkájában fellelkesítette, és bármilyen áldozatra képessé tette.
Az ország kormányai kötelesek elismerni, hogy harcunk jogos, követeléseink méltányosak, és felhozott kérelmeink – jogosak. Az ő kötelességük, hogy teljesítsék azokat.
Mi, miként a múltban, úgy a jövőben is, amíg csak a román nép akaratának letéteményesei leszünk – a nemzetpolitikai ügyekben teljesíteni fogjuk kötelességünket, és mindenkit biztosíthatunk, hogy nem hátrálunk meg semmilyen áldozattól, amit nemzeti ügyünk kívánna tőlünk, s mivel az államhatalom kényszerít bennünket legdrágább nemzeti értékeink védelmére, abban a teljes meggyőződésben vagyunk, hogy mindazt, amit teszünk, román kötelességünk, nemzeti érdekeink és a haza érdeke kívánja tőlünk, tehát ezeket minden erőnkből megvédjük.
Megtesszük mindazt, amit a nemzeti program megvalósítása követel tőlünk, s mindazt, amit a konferenciák munkaterve és a Nemzeti Bizottság elhatározott.
Szilárdan állunk az 1881. évi nemzeti program alapján, és egész mozgalmunkat nemzeti szent jogaink vezérlik, és a román nép érdekei hatják át – hiszen az ő képviselői vagyunk.
Szeben, Illyefalva, Kolozsvár, Dés, Gyulafehérvár, Óradna és Szászrégen – 1896 februárjában.
Dr. Raţiu János, Illyefalvi Pop György, Coroianu, dr. Mihali Tivadar, Patria Rubin, Domide Gerasim, Barbu Patriciu.
(Tribuna)*
Két szempontból is figyelemre méltó ez a szöveg. Egyrészt azért, mert eléggé világosan mutatja a magyar polgári-értelmiségi réteg (az esküdtszék ugyanis laikus bírákból, „feddhetetlen állampolgárokból” állt), valamint a magyar államhatalmi szervek rövidlátását, másrészt viszont azt is meg kell állapítani, hogy ez a szókimondó kiáltvány minden akadályoztatás nélkül megjelenhetett a sajtóban. – A kép teljessége kedvéért lássunk egy részletet Hévizy János képviselőházi felszólalásából:
[…] 1867 óta, tehát 28–29 esztendő óta, az idő azzal telt el, hogy a hatvanhetes kormányok politikájuk érdekében paktumoztak a nemzetiségekkel. Ezek a paktumozások teremtették meg azután azt a gyümölcsöt, hogy szabad kezük volt a nemzetiségi tanítóknak és papoknak; szabad kezük volt a tanszékeken, szabad kezük volt a szószékeken. (Igaz! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Lassan-lassan beleoltották a nemzetiségek gyermekeibe a mérget, amely érlelődött és kifakadt. És mikor hangosan is kezdtek kifejezést adni az ő fészkelődéseiknek, akkor a kormány hatalmasság, erélyesség hírében álló főispánokat küldött a nyakukra, akiknek hatalmassága, erélyessége az erőszakban nyilatkozott meg, majd ugyanilyen szolgabírákat és szuronyos csendőröket küldött rájuk.
Megteremtették-e ezek a békét; lecsillapultak-e az izgalmak? Nem! Hanem ahelyett, hogy lecsillapultak volna, teljes lelkesedéssel és tüntetőleg ünneplik ezeket az úgynevezett mártírokat, akik a magyar nemzet ellen való bűnösségükért a fogházba kerültek, és engedi a kormány ünnepeltetni ezeket szó nélkül. Pedig, emlékezzünk vissza rá, nem régen is, egy magyar állampolgárral szemben büntetendő cselekménynek minősítették ugyanazt. Megtűrni, t. ház, azt, hogy ezek a rossz lelkű nemzetiségi tanítók az autonómia sáncai közé vonulva a katedrán tovább is izgassanak, tovább is megmételyezzék a nemzetiségek gyermekeinek lelkét, gyűlöletet oltsanak be minden ellen, ami magyar; megtűrni azt, hogy a magyar állam határai közt, a magyar kormány legfőbb hatósága alatt magyarul sem tud néhány ezer tanító, nemhogy a törvény rendelkezésének megfelelőleg tanítani tudna; megtűrni azt, hogy egyes papok a szószéken nyíltan rágalmakat, hazugságot és gyűlöletet hirdessenek a magyar nemzet és állam ellen: ez nemcsak könnyelműség, ez nemcsak tunyaság, hanem valóságos bűn.
(Képviselőházi Napló)*
A nyugtalan politikai légkörben Brankovics György* karlócai szerb ortodox pátriárka kellemetlen sajtópolémiába keveredett: Az Országgyűlési Értesítő kőnyomatos ugyanis egy pancsovai táviratban arról adott hírt, hogy Brankovics pátriárka bizalmas értekezletet hívott össze, mert fenyegetettnek érzi a magyarországi szerb nemzeti egyház autonómiáját. A távirat szerint a pátriárka ebben a kérdésben a belgrádi szerb metropolitával is érintkezésbe lépett, és kettejük között Ruváracz Hilárion archimandrita* a közvetítő, Gyorgyevics János volt szerb közoktatás- és vallásügyi miniszter pedig – mint politikai ágens – gyakori látogatója Brankovicsnak. – Ezt a táviratot a kormánypárti Nemzet is átvette. Visontai Soma pedig a képviselőházban tette szóvá:
Hiszen nagyon csodálatos jelenség az, t. ház, hogy a t. miniszterelnök úr ma annyi reverenciával nyilatkozik a szerb pátriárkáról, akiről a kormányhoz legközelebb álló lapokban oly vádakat olvastunk „Pancsovai levél” cím alatt, melyről azonban mindenki tudja, hogy nem Pancsován íratott, amelyek azonosak a honárulás vádjával, és ha valóban ilyenben vétkessé vált egy magyarországi egyház, habár nemzetiségi egyház élén álló egyházfő, akkor szerintem ilyen férfiút egy percig sem lehetne megtűrni azon az álláson, amelyet elfoglal. (Igaz! Úgy van! a szélsőbaloldalon.)
(Képviselőházi Napló)*
A kormánypárti Nemzet ezzel a címmel közölte a kétes hírnévre vergődött pancsovai leveleket. Brankovics pátriárka pedig kénytelen volt hírlapi nyilatkozat közzétételére kérni az újságokat, hogy kétségbe vont jóhiszeműségét megvédje:
Igen tisztelt szerkesztő úr!
Becses lapjának folyó évi március hó 30-án kiadott 487. (89) számában „Szerb nemzetiségi kulisszatitkok” cím alatt oly tartalmú távirati tudósítás jelent meg, mely hazafiságomat, politikai magatartásomat és személyemet megtámadva, a hazai közvéleményt egészen alaptalanul s rosszhiszeműleg tévútra vezetni alkalmas.
E támadással szemben kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a fentebb jelzett közlemény, amennyiben énreám vonatkozik, nemcsak minden alapot nélkülöző koholmány, de egyenesen tendenciózus valótlanságokat tartalmazó ráfogások halmaza.
Mert valótlan, hogy én azon „hiedelem” terjesztője voltam, mintha a nagyméltóságú m. kir. miniszterelnök úr részéről a szerb nemzeti egyházi: autonómia ellen holmi „merénylet” követtetik el azáltal, hogy a most megtartott bizalmas értekezletet összehívta, valótlanság, hogy én ez okból a belgrádi szerb metropolita őfőtisztelendőségével érintkezésbe léptem, s egyáltalában nem felel meg a valóságnak, hogy én őfőtisztelendőségével akár közvetlen, akár közvetett összeköttetésben állnék, minélfogva légből kapott azon állítás, mintha én valakit bizonyos missziófélével bíztam volna meg, legkevésbé pedig Ruváracz Hilárion archimandritát, aki beteges állapota miatt már hónapok óta Zágrábban tartózkodik; és végre valótlanság, hogy egyes szerb lapok tudtommal vagy pláne kezdeményezésem, sugalmazásom és illetve befolyásom folytán bizonyos cikkeket közöltek volna. Ha Gyorgyevics János főiskolai tanár, a volt közoktatás- s vallásügyi szerb királyi miniszter évenkint egyszer el is látogat hozzám, azt köztudomásúlag mint zentai születésű földim, iskolatársam és gyermekkori jó barátom teszi, de hogy a közlemény írója őt ennek révén politikai ágensnek akarja feltüntetni, azzal csak a többi koholmányait rosszhiszeműleg kiszínezni akarja.
Ezek után azt hiszem, hogy a józan hazai közvélemény tisztában leend a közlemény tartalmának igaz volta s tárgyilagossága, írójának vagy sugalmazójának jóhiszeműsége és az egész közlemény valódi célja iránt.
És midőn végezetül a fentebb jelzett közlemény énrám vonatkozó részét úgy általánosságban, mint részleteiben a leghatározottabban visszautasítanám, van szerencsém tisztelettel felkérni az igen tisztelt szerkesztő urat, miszerint jelen soraimat becses lapjának legközelebbi számában közzététetni méltóztassék.
Fogadja igen tisztelt szerkesztő úr tiszteletem nyilvánítását.
Karlovac, 1896. március hó 31-én
Brankovics György Pátriárka
(Nemzet)*
A Brankovics pátriárka ellen felhozott vádak kulisszatitkait viszont a klerikális Magyar Állam leplezte le:
(N) A polgári házasság főrendiházi tárgyalása alkalmával a Wekerle-kormány valóságos hajszát indított szavazatok után, és akit meg nem nyerhettek szépszerével a liberális tábornak, azt ígéretekkel s fenyegetésekkel legalább semlegességre iparkodtak rábírni. Nem kerülték ki a tolakodó szavazatfogdosást a görögkeleti egyháznagyok sem. Wekerléék azon voltak, hogy legalább egyikük-másikuk ne fejtsen ki ellenállást a polgári törvényjavaslattal szemben. Az így körülzsongott egyházfejedelmek közt volt Brankovics György szerb pátriárka is. A pátriárka azonban ellenállott a terrorizmusnak, és nem akart passzíva asszisztenciát* nyújtani a polgári házasság megszavazásához. A kormány már a főrendiházi tárgyalás alkalmával nyilvános ülésen megfenyegette Brankovicsot, olyan célzásokat tevén, mintha valami oka volna a pátriárkának nem nagyon hangosan beszélni.
Két év múlt el ez idő Óta, és úgy a Wekerle-kormány, mint Bánffy Dezső nem mulasztották el időről időre valami kompromittáló hírt terjeszteni a pátriárkáról. Legutóbb pláne azt íratták róla, hogy a belgrádi metropolitával titkos konspirációkat folytat. Nagyon jó alkalom volt ez a kormánypárti lapoknak holmi hazafias elszörnyülködésre […]
(Magyar Állam)*
A magyar nemzeti lobogót ma Karánsebesen elégették. Arcunkba szökik a vér, midőn e sorokat leírjuk. Hát a magyar sajtó krónikásainak, éppen az ezeréves ünnep idején, nap nap után egyéb dolguk sem akad, mint a magyar nemzet meggyalázását regisztrálni? Hát amikor büszkélkedni akarunk az ezeréves múlt dicsőségével, amikor erőnket, hatalmunkat akarjuk kihirdetni ország-világ előtt: éppen akkor kelljen siralmasan meggyőződni a saját belső nyomorúságunkról? A külföld lábaink elé rakja elismerése adóját; uralkodók küldik üdvözlő távirataikat – de mivé fog változni a külföld elismerése, hódolata, ha ezek a tüntetések megtorlatlanul így folynak tovább? Gúnykacajjá, amely jövendőnket megöli. Azt a nemzetet, azt az országot ünnepeljék, melynél napirendet képez jelvényének megcsufolása, az ország határán kívül és belül? Az a pír, mely arcunkat a millennium ünnepén elönti, nem az öröm, de a szégyen pírja. Hisz, ha mi ennek a folytonos provokációnak nem tudjuk végét vetni, akkor nekünk nem dicsekedni, de bújni kell egész Európa előtt!
Karánsebesen ma hálaadó istentiszteletet tartottak. Sok magyar zászló is lengett a házakon. A hazafiatlan románság előtt ez nagy zúgolódást keltett. Az egyik házat, melyen nemzetünk jelvénye lobogott, megrohanták, a zászlót letépték, elégették. Egészen a zágrábi recept szerint történt itt is minden. S vajon a kormány ismét azzal a gyámoltalan okoskodással fog-e előállani, hogy itt nem a tulajdonképpeni magyar zászlóról van szó, hanem csak egy háromszínű rongyról, amelynek színeit az ostoba véletlen folytán a magyar állam is viseli?
Zágráb, Belgrád, Karánsebes, ez a kálváriája a magyar nemzet önérzetének. Ez a gyümölcse az öngyilkos nagylelkűségnek, melyet leggaládabb ellenségeink ellen folytattunk. Pedig ahogy máglyára tették ők a magyar lobogót, úgy máglyára kellene nekünk tenni azt a szerencsétlen nemzetiségi törvényt, melynek palástja alatt a hazaárulás üzelmei folynak. A karánsebesi tűz világánál lássuk be végre, hogy ezen a dolgon változtatni kell: tűzzel, vassal, ahogy a létfönntartás ösztöne sugallja. Mert ha tovább is szofizmákkal kicsinyeljük sérelmeinket, ha meghunyászkodunk ellenségeink vakmerősége előtt – akkor el kell ismernünk, hogy múltunk minden küzdelmének eredménye, jövőnk minden reménye, az egész fényes kiállítás tündérvárosa – Potemkin-falu, mely rongyból épült, melynek alapja egy önérzetében, erejében megfogyatkozott nemzet süllyedő talaja […]
(Fővárosi Lapok)*
Nagyon téves képet alkotna magának báró Bánffy Dezső egyéniségéről és nemzetiségi politikájáról az a jámbor vizsgálódó, aki esetleg azt hinné, hogy ő mindezt szó nélkül tűrte. Az 1896. május 20-i minisztertanácson a következőket adta elő:
A miniszterelnök úr utalt arra, hogy már régebben javaslatba hozta, hogy a büntetőtörvénynek az állam ellen irányzott vétségekre vonatkozó határozványai, tekintettel a nemzetiségi és szocialisztikus izgatásokra, kiegészíttessenek, az ezredévi állami fennállás megünneplése alkalmával előfordult zászlósértések pedig – nézete szerint – most már múlhatatlanul szükségessé teszik, hogy legalább e részben sürgősen egészíttessék ki a törvény, mivel az 1879. XL. tc. 37. §-a csak nyilvánosan kitűzött zászlókról és címerekről intézkedik, s így a törvény betű szerinti alkalmazása mellett azok az esetek, amidőn oly zászló mocskoltatik be, vagy égettetik el államellenes célzattal tüntetőleg, mely nem volt kitűzve, megtorolatlanul maradnának.
Bánffy kemény szavai még a minisztertanácsban sem találtak osztatlan tetszésre. A minisztertanácsi jegyzőkönyv ugyanis így folytatódik:
Minthogy az igazságügy-miniszter úr [Erdély Sándor] a zászlóra vonatkozó intézkedést is azon novellába kívánta felvenni, mely a büntetőtörvénynek általános revíziója céljából terveztetik, a földművelésügyi miniszter úr [Darányi Ignác] pedig a külföldre való hatás tekintetéből politikai szempontból nem tartotta célirányosnak, ha az előfordult néhány zászlósértési esetnek ekkora fontosság tulajdoníttatnék, hogy az egy külön megtorló törvény sürgős megalkotására indokul vétessék – a miniszterelnök úr beleegyezett egyelőre abba, hogy az általa javaslatba hozott intézkedés iránt ez alkalommal még határozat ne hozassék, azonban tekintetbe véve azt, hogy a kormány politikájának vezetéséért elsősorban ő felelős, fenntartotta magának, hogy javaslatára legközelebb visszatérhessen, mely alkalommal megfontolandó lesz, hogy nem volna-e célszerű egyúttal a nemzetiségi és szocialisztikus indokból származó államellenes vétségekre is terjeszkedni.
(1896. május 20-i minisztertanácsi jegyzőkönyv)*
A Párizsban tanuló román, szerb és cseh diákok a millennium évében nyilvános ülésen demonstráltak a magyarországi nemzetiségi elnyomás ellen. Védnökül sikerült Flourens volt francia külügyminisztert megnyerniök. Róla szól ez a cikk :
(N) A világért se szándékozunk bosszankodni azon, hogy Flourens úr* a Párizsban tanuló vagy, jobban mondva, rakoncátlankodó oláh, szerb és cseh fiúk által rendezett nemzetiségi demonstrációhoz nevét odaadta. Ha valaki mindenáron nevetségessé akar lenni, minek akadályoznók meg? És ha valaki szívesen időz kiskorúak társaságában, akik a papáik pénzén nem tanulni, hanem politizálni mennek a francia köztársaság fővárosába, az az ő privát gusztusa. És ha a Szerbiából és Romániából való diákok fogadatlan prókátorai kívánnak lenni a Magyarországon élő és állítólag elnyomott nemzetiségeknek, és ha Flourens úr védnöksége alatt szidják Magyarországot, ezzel mi éppoly keveset törődünk, mint a hold se hederít rá a kutyára, amely őt megugatja. A mi nemzetiségeink, ha el volnának nyomva, tudhatnák, hogy sérelmeik elpanaszolására nincsenek hivatva Párizsban élő romániai és szerbiai diákok, és ha valami bajuk van, azt itthon kell orvosolni, és nem a külföldön. Sem Flourens úr , sem fiatal oláh és szerb barátai nem képviseltek és nem is képviselhettek soha senkit, és így hiábavaló lett volna lármájuk még akkor is, ha a francia társadalom rokonszenvezne az „elnyomott” nemzetiségekkel […]
De még ez a kedvesen tévedő párizsi közönség is közömbös maradt Flourens úr és fiatal barátai politikai kísérletével szemben, mert mint lapunk más helyén jelentjük, a tiltakozó meeting hatalmas kudarcot vallott.
Ezzel maga a francia közönség megmutatta, mennyit tart Flourens úr exkülügyminiszteri értékéről és a Párizsban mulató oláh, szerb és cseh diákok bömböléséről.
(Magyar Állam)*
A magyar–horvát viszonyt szabályozó 1868. évi 30. törvénycikk kimondta ugyan, hogy „Magyarország és Horvátország egy és ugyanazon állami közösséget képeznek”, de ez a magyar-horvát kiegyezés – ahogyan nevezték, nem teremtett megnyugvást. Horvátországban egymást érték a magyarellenes tüntetések – rendszerint a magyar zászló elégetésével összekötve. Ez történt 1895 októberében is: Ferenc József hivatalos zágrábi látogatása szolgáltatott alkalmat a horvát nacionalistáknak arra, hogy a magyarokkal (és a szerbekkel) szemben érzett ellenszenvüknek nyilvánosan kifejezést adjanak. A horvát diákok a Jelačić-szobor előtt meggyújtották, majd kardjaikkal összeszabdalták a magyar zászlót. Másnap a zágrábi vasútállomáson szerették volna a magyar címert és a magyar zászlókat, feliratokat eltávolítani, de a MÁV magyar munkásai már várták őket. Kirohantak az állomás épületéből, és alaposan elpáholták őket.
A zágrábi rendőrség a munkásokat őrizetbe vette, és eljárás indult ellenük. A bíróság felmentette ugyan őket, de a vizsgálati fogságban mégiscsak eltöltöttek néhány hónapot. A Budapesti Hírlap gyűjtést indított a fogságot szenvedett magyar munkások számára. Összegyűlt 2 000 forint. Ezt az összeget Rákosi Viktor*, a Budapesti Hírlap belső munkatársa vitte el a munkásoknak Zágrábba, és hazafias beszéddel adta át nekik:
A Budapesti Hírlap kedves kötelességgel bízott meg azzal, hogy a zágrábi zászlóvédőknek személyesen átadjam a magyar közönség által számukra összegyűjtött pénzt. Nem jutalmul hoztam én ezt a pénzt önöknek: meg sem próbálnám derék tettüket pénzzel megjutalmazni. Az önök jutalma az az édes és büszke öntudat, hogy hazafias kötelességüket egy veszedelmes pillanatban habozás nélkül teljesítették, amivel megmutatták, hogy ezt a drága, szeretett hazai földet nemcsak tapossák, hanem meg is szentelik, meg is védelmezik. Az önök jutalma az a tudat, hogy az egész nemzet büszkén vallja önöket fiainak, testvéreinek, mert méltónak mutatták magukat hozzá, s miközben önök a börtönben szenvedtek, százezer magyar asszony imádkozott boldogságukért, szabadságukért. Ebből az egész esetből két nagy és örvendetes tanulság mindnyájunknak szól, magyaroknak, a másik önöknek, zászlóvédőknek. Az első tanulság az, hogy a nemzet ismeretlen millióiban mindig vannak hősök, akik a veszély pillanatában, mikor a haza becsületéről, a magyar nép tisztességéről van szó, előtörnek a homályból, és síkraszállnak, kockáztatva szabadságukat, s ha kell, életüket is. A másik tanulság önöknek szól, s ez az: a nemzet nem hálátlan gyermekei iránt, s kik őt híven szolgálják, a nemzet felkarolja ügyüket, és megsegíti őket sanyarúságukban […]
(Budapesti Hírlap)*
A dualizmus – Magyarországot Ausztriához fűző államjogi kapcsolatok rendszere – a forrófejű magyarok táborában a politikai gondolkodás sajátságos dualizmusát fejlesztette ki: egyrészt szívesen elfogadták a kapcsolat kétségtelen belpolitikai és gazdasági előnyeit, másrészt viszont a nemzeti függetlenség ugyancsak vitathatatlan korlátozásait sehogyan sem akarták lenyelni. A kormány politikája pedig szerette volna ezt a kibékíthetetlen ellentmondást közös nevezőre hozni. A kormány politikai tojástáncának képe tükröződik Beksics Gusztáv autentikus fogalmazásában:
[…] Diadalmas szabadságharcaink dacára sohasem voltunk képesek létesíteni az Ausztriától különvált és független Magyarországot. A dualizmus által azonban egyensúlyba kerültek nemzeti erőink és céljaink. Megszűnt az a nagy ellentmondás, mely amazok és emezek közt mindig fennállott. A dualizmus keretének betöltésére nemzetünk teljesen képesnek bizonyult. Így történt, hogy ezredéves évfordulónk ünnepe virágzó és a saját sorsa fölött szabadon intézkedő Magyarországot talált. Államiságunk elhatárolása s függetlenségünk kidomborítása a Monarchia másik államának irányában dicsőséggel teljesen érvényesült.
Nemzeti létkérdésünk belső viszonylata azonban sokkal kevésbé tiszta és világos. A semmi más államnak alá nem rendelt Magyarországot megteremtettük; de minden frázis és olcsó dicsekvés dacára sem létesítettük a magyar nemzeti államot.
Erőink elégtelensége kell hogy komolyan foglalkoztasson bennünket.
A Monarchia és Európa jelenlegi hatalmi viszonyai közepett nemzetünknek nem szabad elveszítenie természeti fölényét sem itthon, sem Ausztria irányában. Ha a dualizmusnak az öröklét volna biztosítható, s ha az európai hatalmi viszonyok a változatlanság kényszerére volnának elítélve, akkor egy kisebb szabású és méretű politika is elégséges volna a napról napra való továbbélésre. Akkor folytathatnók, amit három évtizeden át cselekedtünk, és hosszú idők – tán egy század – után végre is elérkeznének célunkhoz. Harminc év eredményei alig engedik meg kisebb idő feltételezését […]
(A magyar nemzet története, 10. kötet)*
Bánffy miniszterelnök Bécsben. (Félreérti az Ungar. Weine – magyar borok – felírást; úgy érti, hogy „magyar, sírjál”.)*
A Magyarország és Ausztria közötti kapcsolat sem volt zavartalan. A millennium évében hol az úgynevezett gazdasági kiegyezés vitái okoztak feszültséget, hol pedig kisebb perpatvarok zavarták a légkört. Ilyen „családi” civódást idézett fel a Nemzet-nek, a kormány hivatalos lapjának vezércikke, amely már címében is megleckéztette az osztrák kormányt:
Ami most Ausztriában történik, az napról napra szomorúbban bizonyítja az elkövetett hibák következményeinek kikerülhetetlenségét és jóvátételének nehézségét, majdnem lehetetlenségét. Kétségtelen ugyanis, hogy kár volt egyfelől a nemzetiségi viszálynak tápot nyújtani, és másfelől a nemzeti törekvésekkel a kormánynak kacérkodnia […]
Azután hosszasan magyarázza a vezércikk írója, hogy milyen hibák sorozatát követték el az egymást követő „Lajtán túli” kormányok. Taaffe* miniszterelnök hibás volt abban, hogy nem vágta útját idejében a csehek, szlovének, morvák nemzetiségi túlzásainak. Badeni miniszterelnök* is nagy tervekkel jött, de semmit sem valósított még meg; a nemzetiségi küzdelem korlátozására még semmit sem tett.
Mindazok a nemzetiségi vívmányok, amelyek a Taaffe-kormánynak köszönhetők, nemhogy megszoríttatnának, hanem ehelyett inkább szaporíttatnak. Hogy ekképpen a zűrzavar nőtt, az bizonyos. Lehet, hogy éppen ez fogja előmozdítani a kibontakozást. De ha ez öntudatos vezetés következtében történik így, akkor erős kockázattal jár a vállalkozás; mert reakciót és nemzetiségeket felkelteni, hogy azután szoríttassanak korlátok közé, merész dolog. Ebből az állam és parlament mit nyer, és miképpen kerül ki; azt valóban nem tudjuk, csak azt tudjuk, hogy Ausztria jól megtanít minket arra, hogy mit nem kell tennünk, mit nem szabad elmulasztanunk. Vegyük észre a pártküzdelmek közepette is!
(Nemzet)*
15. A gazdasági kiegyezés akadályai*
Ez viszont Badeni osztrák miniszterelnöknek nem tetszett.
Hogyan fogadták Bécsben a Nemzet vezércikkét? Erre a Magyar Állam-ban találunk érdekes utalásokat :
(c) Mindig érdekes jelenség az, ha két félhivatalos akasztja össze a tengelyt. Nem ugyan két hazai, hanem két monarchiabeli félhivatalosról van szó: a budapesti Nemzet-ről és a bécsi Fremdenblatt-ról.
Az összetűzést a Nemzet kezdte. A Bánffy báró választási „sikerei” nagyon fejébe szálltak a Nemzet-nek, s a diadalmámor okozta részegségében körülbelül így kiáltott fel: Itthon nagyszerűen állunk. Tanulhatna tőlünk a Lajtán túli kormány. Itt még soha nem létezett többsége van a kormánynak; odaát semmiféle s a kormány nap nap után kénytelen paktálni a pártokkal, és csak ezeknek támogatásával képes valamire jutni. A mi kormányunk nagy többségével akár azt is kimondhatja, hogy Magyarország 80 %-os kvótát fizet, míg odaát a kormány semmit se tehet a pártok kompromisszuma nélkül.
Hát ezt az ízetlen hencegést nem tűrhette tovább Badeni gróf miniszterelnök, és megizentette félhivatalosával a Fremdenblatt által a Nemzet-nek, hogy jó lesz hallgatni és nem hencegni. A Lajtán túl, mondja a bécsi hivatalos, minden újabb törvény „valamennyi párt hozzájárulásával hozatott meg, míg Magyarországon minden törvényhozási aktus a legnagyobb zenebonával (nem akarta mondani a legelijesztőbb párthatalmi erő kifejtésével) jelentkezik”. Badeni gróf másik félhivatalosa, az Österr. Korr. pedig még izgatottabban vág oda a Nemzet-nek, mondván, hogy a magyar kormány félhivatalosa csak söpörjön a maga ajtaja előtt, és óvatosan tartózkodjék a magyar viszonyokat összehasonlítani a Lajtán túliakkal, mert ebből baj támadhat, belekényszerítvén a Badeni-kabinetet, hogy „erőteljesen visszautasítsa az efféle merényleteket” […]
(Magyar Állam)*
