10. Kulturális élet

Az ezredik év kulturális eseményei is túlnyomórészt a nagy ünnep jegyében folytak le: az irodalmi társaságok díszüléseket tartottak, a költők hazafias költeményekkel járultak hozzá a millennium fényéhez, a színházak díszelőadásokat tartottak, alkalmi darabokat mutattak be, a festik – a városok és megyék ünnepi megrendeléseire – történelmi képeket és reprezentatív arcképeket festettek – egyszóval a millennium varázsa alól a kulturális élet sem vonhatta ki magát.

 

Az irodalmi társaságok ünnepségei

Sorrendben először a Petőfi-társaság ünnepelt:

 

A Petőfi-társaság e hó 10-én külön ünnepi ülést tartott az ezredévi ünnepek alkalmából. Az ülést az Akadémia nagytermében tartották, mely erre az alkalomra teljesen megtelt ünneplő közönséggel. Az elnöki széket Jókai Mór foglalta el mint a társaság elnöke, s az ülés megnyitása után Bartók Lajos* alelnök üdvözölte a közönséget, és elmondotta, hogy a Petőfi-társaság nem mulaszthatta el, hogy együtt ne ünnepeljen a nemzettel. Ezután Váradi Antal* adta elő Ábrányi Emil* Ezer év című hatásos költeményét.

Most Jókai ült a fölolvasóasztalhoz, és A költő joga című dolgozatát olvasta föl, mellyel minden hallgatóját elragadta. Zajos tetszés kísérte a fölolvasást. Koroda Pálnak*, a Vigyázó-díjjal jutalmazott Bűvös éj című költeménye volt a tárgysor harmadik pontja. A sikerült verset Endrődi Sándor* olvasta föl, s a közönség a jelen volt szerzőt élénken megtapsolta. Az ülést Bartók Lajos A nép című költeményével fejezte be, melyet zajosan megtapsoltak, s ezzel az ülés Jókai szíves búcsúszavaival véget ért. Az ülés után a társaság tagjai és meghívott vendégei az István-szállóba lakomára gyűltek.

(Vasárnapi Újság)*

 

Az elhangzott felolvasások és Bartóknak a lakomán elhangzott felköszöntője azonban hosszú, ironikus cikk írására késztették a Petőfi-társaság egyik tagját: Palágyi Lajost.* A költő joga című cikkében először Bartók Lajosnak ment neki. Furcsának találta,

 

[…] hogy aki délelőtt még ódát szaval „a néphez”, az elnyomotthoz, kiről mindenki megfeledkezik, délután már ily felköszöntőre hangolja lantja idegeit: „Hogy milyen arisztokrata nemzet a magyar, az kitűnik abból is, hogy még az irodalomban, a költészet tündérországában is királyt választ magának. Ez a mi királyunk Jókai Mór”… stb. Délelőtt kesergő demokratának lenni, délután királykoronázó arisztokrata hitet vallani: ez, úgy látszik, némely költő uraknak egészségtani napi életrendjéhez tartozik […]

 

Azután Palágyi Jókai felolvasására tért át. Azt írta, hogy régóta mondott Jókai ilyen jelentős szavakat.

 

De fájdalom! beszéde visszhang nélkül maradt, mint a pusztában kiáltó ember szava. A lapok sorjára mind agyondicsérték fölolvasását: elmondták remekműnek, fölséges, dicső alkotásnak, az egyetlen, páratlan Jókai utánozhatatlan, utolérhetetlen szellemi megnyilatkozásának; de a fölvetett szép eszmékkel senki sem foglalkozott, senki a nagy íróhadseregben nem érdemesítette, hogy egy gondolatot fűzzön hozzájuk […]

Igaz, hogy Jókai csak szelíd, humoros húrokat pendít meg a korszellemmel szemben, mint olyan ember, ki a dicsőség tetőpontján állva, édes szóval oktat, nehogy bárkivel is elrontsa dolgát. De azért a realistákkal szemben mégiscsak nyíltan foglal állást:

„A fantázia, melynek létjogát tagadják, nem hamisítja meg, nem szépíti a valódi életet; de kitalálja az események benső okait, a lélektani rejtélyeket, s plasztikai kézzel kidomborítja az alakokat, miket a realizmus androidáknak szerkeszt össze; a költői fantázia lelket fuvall beléjük – a fantázia kitölti a história hézagos ürességeit –; a fantázia keresi az igazságot, de nem gyanúsít; a fantázia hódít, de nem lop.”

Hol vannak a mi realistáink, hogy álláspontjukat Jókaival szemben megvédelmezzék. Avagy az szót sem érdemel, ha Jókai az ellentétes irányokat így jellemzi: „Az idealista fázott, koplalt – és lelkesült – és igazat mondott. – A realista dőzsölt, dúskálkodott, és – ferdített és rágalmazott.”

Hiszen ha valaki, hát Jókai teszi itt ki önmagát a legjogosabb sujtoló bírálatnak. Nem ő-e az, aki az áleszményiesség szélsőségeibe vitte a szépirodalmat, és nem ő mérte-e ragyogó tehetségeivel a legsúlyosabb csapásokat az igazi eszményhitre. Nem ő tudott-e csodás bűvészi erővel oly jellemeket alkotni, melyekben elmésség és hóbort úgy szövődött egybe, hogy maga az elmésség is csak hóbortnak tetszett; ép ízlés és különcség oly módon fonódott össze, hogy maga az ép ízlés is csak különcségnek látszott; jellemerő és elvtelenség oly módon forrott egybe, hogy maga a jellemerő is csak az elvtelenség benyomását keltette? Nem ő alkotott-e a szivárvány minden színében tündöklő, szem nem látta kaméleonalakokat, melyekben léhaság és szűzszemérem, szentség és elvetemültség, magasztosság és hitványság, az emberi elmét megtévesztő, a szép és rút, a jó és rossz fogalmai megbomlasztó módon léptek egymással szemfényvesztő frigyre. […]

Még jóval élesebb bírálatot hív ki Jókai maga ellen, midőn a közéleti erkölcsök feszegetésébe bocsátkozik. E térre azonban nem követhetjük a költőt, mert könnyen azt a látszatot keltenők, mintha a politika pártszemüvege elhomályosítaná tárgyias fölfogásunkat. Pedig a titkos realista és opportunista, aki Jókai lelkének közepén él, és alkotásaiban csillogó, tündöklő regénymázzal van beföstve, csak így volna teljesen föltárható. De mi az ellenzéki politikai lapokra bízzuk, hogy a tárgyat kiaknázzák, és a költőnek szemére lobbantsák, hogy mint közéletünk egyik első oszloposa mennyire felelős mindazért, amit a korszellemben kifogásol, sőt elmés gúnnyal ostoroz. Az ellenzéki politikusokra bízzuk, hogy reáolvassák Jókaira a saját szavait: „A költő felelős nemzetének a közszelleméért, felelős a közerkölcséért”…

Mi e tételből önként folyó következtetéseket itt levonni nem óhajtjuk, és a költő felelősségét közelebbről nem firtatjuk. Ha egy fényes szellem vizet predikál, és maga bort iszik, akkor ennek bizonygatása olyan kínos föladat, mely alól szívesen kivonjuk magunkat […]

(Jelenkor)*

 

A Kisfaludy-társaság ünnepe

A Kisfaludy-társaság május havi ülését, mely e hó 27-ére esett, az ezredévi ünnepnek szentelte. A havi felolvasó üléseknél jóval gazdagabb tárgysorozata mind ezzel állt kapcsolatban, nemzeti életünkre vonatkozott. Az ülésre nemcsak a társaság tagjai jelentek meg nagy számmal, hanem a Tud. Akadémia tagjai is. Itt volt Duka Tivadar*, ki Londonból jött haza az ünnepélyekre, és Bertha Sándor*, Párizsban élő hazánkfia […]

(Vasárnapi Újság)*

 

Palágyi Lajos azonban az irodalmi ellenzék képviseletében nemcsak egy irányba röpítette kritikájának nyilait: ha előbb bírálta Jókai magatartását, most meg Jókai ellenfelét, Gyulai Pált vette célba:

 

Még csak a Kisfaludy-társaság díszülésére volt szükség, hogy az ezredévi ünnep méltó mozzanatban csúcsosodjék ki. Az ünnepi hangulatok minden árnyalatában bőven volt része a magyar közönségnek, még csak egy hiányzott az ünnep teljességéhez: a borongó őszi hangulat, az unalom. Most a Kisfaludy-társaság ülése és főleg Gyulai Pál beszéde ezt a klasszikai betetőzést is megadta a nemzeti lelkesedésnek.

 

Híves, borongó őszi nap,
Beült hozzám az unalom,
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.

 

Arany versei zsongtak folyton fülünkben, mialatt jó Gyulai Pál beszédét olvasta. Pedig nagy volt a hőség a kis teremben. De éreztük, hogy a jeles fölolvasó szíve komor és fázik, s így nem csoda, hogy a rokonszenv folytán rajtunk is valamelyes lelki didergés vett erőt. Úgy ült ott jó Gyulai Pál, „mint madár, ki bús, ki rab”, és vele együtt mi is szebb tájakra kívánkoztunk a „sindevész” ákácok fővárosából valahová az ismeretes „vén diófa” hűvös árnyéksátora alá.

Szépirodalmi társulat díszüléséről lévén szó, magától értetődik, hogy Gyulai beszédében a politikának jutott a főszerep. És az ezredéves magyar történelem legkimagaslóbb politikai eseménye mi lehetne más, mint a küszöbön levő választási hadjárat. Ezért Gyulai Pál a Kisfaludy-társaság díszülésén nem tehet egyebet, mint hogy bölcs tanácsokat oszt az országgyűlési pártoknak […]

(Jelenkor)*

 

Nem célom, hogy körképet nyújtsak a millenniumi év magyar irodalmáról. Ehelyett inkább arról számolok be, ami nem található meg az irodalomtörténeti kézikönyvek lapjain. Ki tudja például, hogy ki volt Hazafy Veray János? Félnótás vándorköltő, aki a főváros utcáin árulta cédulákra nyomott rigmusait, amelyeket ő megrovási kalandnak nevezett?

 

Az utolsó trubadúr

Hazafy Veray Jánosnak olyan rosszul megy, hogy egy Sándor utcai házba házmesternek állott be. De az 1896. februári nagy hóesés kemény próbára tette a szegény poétát. Leült, és megírta a következő „megrovási kalandot”:

 

Hazafi, a költő beállt házmesternek,
Amit más poéták bizonnyal restelnek.
Múzsámnak talpára köték útilaput,
Éjszaka partájnak nyitogatott kaput.
S aki a kapupénzt megtagadja nyersen:
Elszavalom neki azonnal egy versem:
Tudom istenemre, mint a köles, fizet,
Ha nem, igya ki a Dunából a vizet!
Partáj ki nem fizet, olyan, mint a barmok,
Hogy dűljön reája a nagy iparcsarnok.
 
Írtam mérgemben, 1896-ban, seprűvel a kezemben.

(Fővárosi Lapok)*

 

Rákosi Viktor (Sipulusz) „élclapja”, a Kakas Márton irodalmi pályázatot hirdetett a millennium évében: a „málnaszörp” szóra kellett rímet kitalálni és az egészet vers formájába öltöztetni.

 

A pályázat eredménye

[…] Postán, távirati úton, küldönccel, gőzhajón és telefonon összesen 987 pályamunka érkezett a Kakas Márton szerkesztőségébe. A pályázatban az ország minden vidéke részt vett, sőt – s ez lelkesítő tudat nekünk – a külföld hazafiasabb magyarjai is nagy számmal küldötték be hozzánk a sikerültnél sikerültebb költői műveket […]

 

Az eredményről csak annyit, hogy a beküldött pályaművek közül 212 a hörp szót rímeltette a málnaszörppel, a többiek közül pedig íme néhány gyöngyszem:

 

Málna nélkül csupán szörp a málnaszörp,
„Ké” nélkül még a körkép is csupán „körp”.

 

A szerkesztőség szerint „játszi népdalias pajkosság árad szét” a következő ravasz két sorból:

 

Jó ital a málnaszörp;
A málnaszörp, a málnaszörp.

 

De az első díjat – egy 20 frankos aranyat – a következő költemény nyerte:

 

Szép asszonynak csókja pezsgő, feleségé málnaszörp,
S ha az anyóst megpusziltad: nyeltél langyos árpasört.

 

A pályázat elbírálói jónak látták döntésüket megindokolni:

 

A rím ebben a versben nem mondható ugyan egész tökéletesnek, de a bíráló bizottság méltányolván a benne megszólaló igazságokat, a hasonlatok frappáns voltát és azt a ritka tulajdonságot, hogy a költeménynek értelme is van – (ami a többi pályaműről nemigen mondható el) –, a húszfrankos aranyat, négy szóval egy ellen – tehát abszolút szótöbbséggel – ennek a költeménynek ítéli.

(Kakas Márton)*

 

A sajtóban némi port kavart Schmitt Jenő Henrik ügye, aki – amint az újabb lexikonokból kitűnik – „idealista filozófus és anarchista” volt. Ezenkívül azonban a „kir. igazságügyminisztériumi iroda segédtiszt” állását is betöltötte. Ebből eredt az összeütközés, amelyről a Magyarország nagy cikkben számolt be:

 

Filozófus és miniszter

Schmitt* a cikk szerint a következő hivatalos levelet kapta:

 

Értesülésem szerint Ön társadalompolitikai cikkeket szokott több, főleg német nyelvű időszaki közlönyben közzétenni, mely cikkek azon izgató hangnál fogva, amely rajtok átvonul, következményeikben a közrendet veszélyeztető mozgalmakra is vezethetnek.

Felemlítem e részben ama cikkek közül az Anarchie feliratút, mely a Die Religion des Geistes című 1895-ben Lipcsében német nyelven kiadott füzet 69. s. k. lapjain és a Die Religion des Anarchismus felirat alatt a Der Socialist című, Berlinben, ugyancsak német nyelven kiadott folyóiratnak f. évi február hó 1-én megjelent ez idei 8-ik számában közölteket.

Kétségtelen, hogy az ily dolgozatok közzététele nem egyeztethető össze az Ön által elfoglalt államhivatalnoki állás jellegével és követelményeivel.

Figyelmeztetem ennélfogva, hogy a jelzett irányban nyilvános szerepléstől és hasonló sajtótermékek közzétételétől tartózkodjék.

Budapesten, 1896. július hó 17-én

A miniszter helyett

Plósz*, s. k.

államtitkár

 

Ezen rendelet vétele után Schmitt dr. méltó felháborodással ment be Plósz államtitkár szobájába, ahol Töry dr. miniszteri osztálytanácsos jelenlétében heves hangon vonta felelősségre az államtitkárt a kibocsátott rendeletéért.

Méltóságod, ez attentátum a gondolat- és lelkiismereti szabadság ellen. Ezt én visszautasítom. Ezt én nem tűröm.

Plósz államtitkár erre megszeppenve a következő választ adta:

Kérem, én nem tudok erről a dologról semmit. Én nem tudtam, mit írok alá. Én csak mechanikailag írtam alá, mivel láttam az aktán a miniszter szignatúráját.

Majd így folytatta:

Kérem, ne heveskedjék. Übrigens es wird nicht alles so heiss gegessen, wie es gekocht wird.

Majd pedig kérő hangon így végezte beszédjét:

Csak egyre figyelmeztetem: ne tessék ezt a dolgot a nyilvánosság elé hozni. Tekintse ezt házi ügynek.

Schmitt dr.-t az államtitkár ezen váratlan meghunyászkodása s együgyű védekezése a legnagyobb mértékben meglepte. Távozása előtt azonban kijelentette, hogy remonstrációval fog élni a miniszteri rendelet ellen.

(Magyarország)*

 

Schmitt Jenő az igazságügy-miniszterhez intézett és a sajtóban teljes terjedelmében közölt hosszú levélben „remonstrált” a rendelkezés ellen, arra hivatkozva, hogy ő Krisztus hegyi beszéde értelmében az erőszaknélküliség ellen küzd, ez pedig nem tekinthető erkölcsileg megszégyenítő tevékenységnek. Schmitt néhány év múlva kivándorolt Németországba. Ott is halt meg.

 

Az egyetemi oktatásról, az egyetemek állapotáról a millennium évében sem a napilapok, sem a folyóiratok nem írtak érdemleges dolgot. A képviselőházban azonban Thaly Kálmán szóba hozta az orvosképzés ügyét:

 

Az orvosi fakultásról

Az orvosi fakultást említvén, érinteni akarok itt még egy kérdést. Azt tudjuk, hogy a legutóbbi adatok szerint az orvosnövendékek száma a budapesti egyetemen egyre fogy, ellenben a bécsi egyetemen nagyon szaporodik, nem tudom, nem üti-e meg a magyar orvosnövendékek száma Bécsben az ezret, mert tavaly már 800–900 körül volt ott a magyar orvostanhallgatók száma. Elriasztó szám, t. ház, ha azt tekintjük, hogy ezek, mikor a doktori diplomát megkapják, hazajönnek – csak nagyon csekély azok száma, akik Ausztriában maradnak –, hanem a bécsi diplomával jönnek ide bennünket boldogítani, és ezek az emberek nem képesek egy korrekt boncolási jegyzőkönyvet felvenni. Lehetnek jeles orvosok, de az összes orvostudományi és irodalmi képzettségük és műveltségük német. Ezért nem tud a mi szakgyógyászati magyar irodalmunk felvirágozni, mivel a Bécsben nevelt orvosi kar – mert nagy része ott van nevelve – azontúl is a külföldi „Medizinische Wochenschrift”-eket és szakkönyveket hozatja, és mert a magyar műszavakat nem érti, és ezért kell némileg az Akadémiának és az orvosegyletnek segélyezni az orvosi szakirodalmat, mert az orvosi karnak igen nagy része nem magyar tankönyveket használ, hanem idegent, bécsit, mert ott lakott és ott tanult. (Egy hang a szélsőbaloldalról: Mert olcsók!) […]

(Képviselőházi Napló)*

 

Óriási tudósításokban számoltak be a lapok az orvostanhallgatók tüntetéseiről:

 

Tüntetés egy orvostanár ellen

Az orvostani egyetem hallgatói már régóta panaszkodnak dr. Kovács József*egyetemi tanár szigorúsága miatt, aki a vizsgálatokon a vizsgázók nagyobb részét el akarta buktatni. Ez évben az egyetemi ifjak nem elégedtek meg az egymás előtt való méltatlankodással, hanem elhatározták, hogy a tanár ellen tüntetést rendeznek. E cél keresztülvitele érdekében az elégületlenek néhány nap óta felhívást köröztettek az orvostani hallgatók között, amelyben felhívják társaikat, hogy e hó 4-én a Kovács tanár előadásán tömegesen jelenjenek meg, s tüntessenek ellene. A tervezett tüntetésről értesült maga Kovács József is, és úgy nyilatkozott, hogy semmiféle tüntetés nem fogja elriasztani az általa helyesnek tartott útról […]

Az első számú sebészeti klinika bejáratánál, valamint a hátsó mellékajtón is nagy papírdarabokra a következő értesítést függesztették: „Az első számú sebészeti kórodára külön engedély nélkül a belépés csakis betegeknek és a kórodára beiratkozott hallgató uraknak van megengedve.” A hallgatóság előtt a tanterembe vezető udvar ajtaját elzárták, s ott a sebészi klinika szolgái álltak őrt. Hiába vették elő fényképes indexeiket, bebocsáttatást nem nyertek. Már jóval 10 óra előtt óriási tömeggé lett a hallgatók csoportja, folyton abcúgolva Kovács tanárt […]

Ugyanekkor híre ment, hogy a kerítésen belül rendőrök vannak elhelyezve. Roppant zsivaj támad erre. „Ki kell verni őket!” „Gyalázat!” „Ki velük!” – hangzott minden oldalról, s a tömeg egy része a klinika középső folyosójára vonult, ahol megpillantva két rendőrt, a 841-es és 707-es számút, valósággal kitette az Üllői útra […]

Eközben deputáció ment Ajtai K. Sándor* dékánhoz, hogy bejelentse neki, hogy a rendőrség megszállotta a klinikát. Míg a deputáció odajárt, addig az udvaron nem a legudvariasabb szavakkal illették a sebésztanárt, aki különben már reggel 8 órakor bement a klinikára, s ott tartózkodott egész délelőtt […]

(Magyar Állam)*

 

A dékánnak sikerült a lázongó orvostanhallgatókat azzal leszerelni, hogy majd délután a gyógyszertani intézet tantermében bántatlanul előadhatják panaszaikat.

 

Az Üllői úti klinika nagy gyógyszertani tantermében tartották meg a délelőtti tüntetők gyűlésüket. Már három óra előtt hullámzott a sokaság a tanteremben, és három órára annak minden legkisebb zuga tömve volt egyetemi hallgatókkal […]

Marton indítványt nyújtott be, amelyet majd beterjesztenek a tanári testülethez. Fölemlíti ebben, hogy Kovács tanár rendszeres előadást sohasem tart, elszigetelten áll a modern sebészi tudományokban az ő régi, ósdi nézeteivel. A hallgatóknak könyvet nem írt, s a szigorlatok alkalmával egyes szavakon nyargal. A többi tanárok is buktatnak, de mozgalom soha nem indult ellenük, mert Kovács tendenciózusan buktat. Beteg, nervózus ember, s míg Réczey* tanárnál a szigorlatozók 7 százaléka, addig Kovácsnál 82 százaléka bukik el. A betegekkel brutálisan bánik. Műtéttan tanulására a hallgatóságnak alkalma nincs egy 40 éves jegyzetből olvas föl s ad elő, s e tárgyból buktat leginkább. Igazolásokat az előadásról való elmaradásért el nem fogad még orvosi bizonyítvány alapján sem, a leckekönyvet ily esetben sem írja alá, s így több félévet vesztenek a hallgatók. Megtörtént, hogy egyik hallgatója saját klinikáján feküdt, s elmaradását mégsem igazolta a tanár. Követelik, hogy legutóbb az egyik hallgatóval szemben használt „szamár” kifejezésért bocsánatot kérjen, végül kérik, hogy Kovács tanárt korára, betegségére való tekintettel az előadások megtartásától mozdítsák el, s küldjék nyugalomba.

(Pesti Hírlap)*

 

Az egyetemi tantestület foglalkozott az üggyel. Az egyetem fekete tábláján megjelent a következő hirdetmény:

 

Az orvostanári testület mély sajnálattal veszi tudomásul az I. sebészeti kóroda területén a hallgatóság részéről eddig soha nem észlelt mértékben és modorban lefolytatott zavargást, amely nemcsak az egyetemi rendet és csendet háborította meg, hanem ezen klinika igazgató tanárát saját személyében, benne egyúttal az egyetemi tanári állást s az egyetemi szervezet természetéből folyólag ezzel az egyetemi hatóságokat is mélyen és semmiféle ok által nem igazolható módon megsértette, mindezek által egyszersmind közbotrányt okozott.

A tanári testület efölött megrovását nyilvánítja, és erről az orvoskari hallgatóságot a fekete táblán hirdetményileg értesíti, és minden további rend- és csendzavarástól nemcsak a maga, hanem az egyetem jól felfogott érdekében óvólag figyelmezteti és a legkomolyabban meginti.

Budapest, 1896. december 10., az orvoskari tanártestület II-ik rendes üléséből. –

Dr. Ajtay Sándor

e. i. dékán

Thanhoffer Lajos

e. i. jegyző

 

(Magyar Állam)*

 

Képzőművészet

A festészet és szobrászat helyzetéről, a millenáris idők legismertebb (és legelismertebb) művészeiről jó tájékoztatást kaphatunk abból a képviselőházi beszédből, amelyet Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter április 22-én mondott az állami vásárlásokról:

 

És tekintettel arra, hogy a vásári munka nyűgéből megszabadítsam magyar művészeink egy részét, már az előző évben előlegeket is adtam, hogy az ezeréves kiállításra magyar művészek bizonyos műveket megkészíthessenek. E dologban a képzőművészeti tanácsot természetesen meghallgattam, mely a lehető legnagyobb szigorúsággal tette meg a maga kritikáját és ennek alapján előterjesztését. Tájékozásképpen felolvasom azon művészek névsorát, akiknek munkáit elfogadtam, és akiknek előleget is adtam így Roskovics Ignácnak* Unió című, Pataky Lászlónak* Zrínyi Ilona feladja Munkács várát című, Spányi Béla* Jaica vára és Porto-Rè című, Koroknyai Ottó Mátyás Bécs előtt című, Keleti Gusztáv Bessenyői erdő című festményeit, Kiss György Faun című szobormintáját, Zemplényi Tivadar A megvakított Vazul Szent István előtt című, Grünwald Béla A tatárjárás után, Burger Lajos Petőfi halála, Margittay Tihamér Hoppon maradt menyasszony, Tornay Gyula Hunyadi János végpercei, Kardos Gyula Felolvasás munkáit fogadtam el olyanokul, amelyekre bizonyos mennyiségű előleget adtam, hogy azokat készítsék el az ezredéves kiállításra.

Kijelentem, hogy én előlegeket ezután, kivéve az ezredéves kiállítás szempontját, adni nem fogok – hanem csakis az időszaki kiállításokon fogom vásárolni azt, ami a legjobb, de az ezredéves kiállítás sikere szempontjából szükségesnek tartottam a vásári munkától lehetőleg megszabadítani művészeinket, és ezért kivételesen előlegeket adtam nagyon szigorú feltételek alatt. Méltóztatnak tudni, hogy a millenniumi bizottság véleménye az, hogy a millennium évében 200 000 frt használtassék fel.

(Képviselőházi Napló)*

 

A költő művészeti kritikája

Bárd Miklós (Kozma Ferenc), aki amellett, hogy a turja-remetei ménteleposztály parancsnoka volt, ekkoriban kezdett versírással foglalkozni, megírta feleségének véleményét a körképről és Munkácsy Honfoglalás-áról:

 

A körkép szép látványosság, többé-kevésbé sikerült részletekkel, de távol áll attól, hogy nagy művészi termék legyen, s műbeccsel bírjon. Föltétlenül szép rajt a tájkép. Hangulatos, mély, változó és levegős. Jó a magyarok rohama, csak látná az ember, hogy mire rohannak. Az Árpád és a vezérek csoportját gyengének, vásáriasnak tartom. Maga Árpád kapálódzó lován, aranyos fegyverzetében színpadias hatást tesz; olyan Lohengrin- vagy Buillon Gottfrid-féle hős. Az asszonyok felvonulása az ökrös szekereken elég hatásos kép, de sok a cafrangja. Az elöl haladó ökörhajcsár pompás alak. Az áldozat bemutatása a tüzet körültáncoló kopott balerinákkal sikerületlen dolog, de annál szebben, realisztikusabban vannak előállítva az égő, füstölgő romok s néhány martalóc alakja. Az asszonyok elrablása a leggyarlóbban van megfestve, s nem plauzibilis előttem, hogy miért olyan meztelenek? Csak nem vetkőztek le az ütközet előtt, s az se tehető fel, hogy a magyarok az elrablás pillanatában, mikor kocsira rakják őket, lehúzzák a ruhájukat. Ez a jelenet némi olcsó hatás kedvéért lett így festve, hamisan s azonkívül rosszul. Az egésznek az összbenyomása azonban kedvező, s a mű, ha nem vesszük egyébnek, mint ami, sikerült is.

Most a Munkácsy-képről.

Tudod, édes Jószágom, már a körképnél nagyon hiányoztál nekem, de itt meg annyira, hogy emiatt alig tudok Neked beszámolni a képről […]

Hatalmas kép ez. A honfoglalásnak pillanatnyi megrögzítését, ezt a rendkívül nehéz dolgot, miután az nem egy pillanat, nem lehetett szebben, sikeresebben visszaadni. Ez csakugyan honfoglalás. Árpád olyan vezér, annyira első ember ott, oly méltóságos és kiváló alak, minden ízében oly remekül kivive, olyan magas felfogással koncipiálva, hogy már ez az egy alak nagy munkává teszi a képet. Hát a jó tótok csoportja! A vezérek is pompás alakok, élnek, éreznek, mindnyájan kifejezésre jön a pillanat hatása. A háttér zajongó magyarjai remekül, életteljesen vannak festve. Kabinetalakok vannak köztük. Kevésbé jól hat Jókai a zászlóval*, de ennek tán speciális okai vannak mibennünk. A jövő generációnál ez már nem lesz meg. Lehetnek, sőt vannak is a képen hibák, anakronizmusok, de ezek mellékesek, apróságok, melyek becsét nem alterálják. Olyanok, mint egy remekműben a sajtóhibák, gyenge rímek vagy itt-ott döccenő verslábak. Ilyenekbe nem szabad a kritikának belekapaszkodni […]

(Bárd Miklós levelei és életrajza)*

 

A kép mestere is hazajött a millenniumra

– Munkácsy itthon. Mióta Munkácsy Budapesten tartózkodik, szinte zarándokolnak hozzá az írók és művészek. Ma is számosan voltak már kora reggel a mesternél, ki különösen Bródy Sándorral beszélgetett hosszasan. A déli órákban a mester kihajtatott az új Műcsarnokba, hogy megtekintse az ott kiállítandó képeit. Itt Telepy, Vastagh, Stettka, Keleti, Jendrassik festőművészek és Ambrozovics Dezső, a képzőművészeti társulat titkárja fogadták Munkácsyt, aki több mint egy félórát töltött az éppen berendezkedő Műcsarnokban. Onnan a kiállítás területére kocsizott ki, hol különösen a kalotaszegi pavilonban mulatott hosszú ideig. Ebédre Berczik Árpád miniszteri tanácsoshoz volt híva a mester. Ebéd után a Pannónia fogadóbeli lakásán fogadta Harkányi bárót és a főrangú világ több más előkelő alakját, azután Bánffy Dezső báró miniszterelnöknél és nejénél tette tiszteletét, majd pedig meglátogatta Zsilinszky államtitkárt és rokonait. Estebédre Földváry Emília úrasszonyhoz volt a mester hivatalos. – Munkácsy legújabb nagy alkotása, az Ecce Homo már megérkezett Budapestre, s holnap reggel lesz felállítva az Andrássy úton e célra épített pavilonban a mester személyes felügyelete mellett.

(Fővárosi Lapok)*

 

1896. március 29-én meghalt Jankó János, a magyar karikatúrarajzolás mestere. A lapok terjedelmes nekrológokban emlékeztek meg róla, és – akkori szokás szerint – halála körülményeit is részletesen megírták:

 

Jankó János meghalt

A betegeskedő Jankó János* a Kerepesi út 61. számú házban lakott családja körében, mely őt odaadó szeretettel ápolta. Tudták, hogy állapota reménytelen, különösen azóta, mikor három hónapja ismét erős szélhűdés érte, mely tagjait egészen megbénította.

Pár nappal ezelőtt egy kis javulás állott be állapotába, az életerő utolsó fellobbanása. Kikívánkozott a tornácra a tavaszi levegőt élvezni. Kitolták a tolókocsijában, s a szélhűdött agg művész mosolyogva üldögélt órákig a meleg verőfényben.

Szombat este családja, mely nem sejtette, hogy a vég ily rögtönös lesz: nyugalomra tért; Jankó ágyánál egy ápoló apáca maradt. Az apáca éjjel fél három óra tájt odament az ágyhoz, mert nem hallotta a beteg lélegzetét. A művész halva volt; az előhívott orvos megállapította, hogy a szélhűdés tüdejét és szívét érte.

A holttestet délelőtt tették fekete érckoporsóba, egyszerű ravatalra, mely körül magas kandeláberek égnek, és egy megtört, kiszenvedett arcot világítanak meg. Éjjel, mikor halálának híre terjedt: tisztelői, ismerősei, a festők, írók közül sokan fölmentek hozzá, és lesújtva látták, hogy a szomorú hír való.

A ravatalt családja környezi; neje és fia, ifj. Jankó János, a kitűnő tudós, aki nagy utazásokat tett északi Afrikában, és a közoktatásügyi minisztérium megbízásából a londoni és párizsi földrajzi intézetekben tett tanulmányokat; jeles földrajzi munkákat is írt. Azonkívül két felnőtt leánya gyászolja. Egy másik fia, Elemér, aki sokat ígérő rajzolótehetség volt, évekkel ezelőtt Münchenben öngyilkos lett […]

(Fővárosi Lapok)*

 

A képzőművészet hazai állóvizeit most borzolja fel az első üdítő szellő:

 

Rippl-Rónai József művei Berlinben

Rippl-Rónai Józsefnek, a nálunk agyongúnyolt és laikusi gőggel lenézett magyar festőnek a berlini Gurlitt-szalonban kiállított művei általános tetszést, sőt csodálatot aratnak a német fővárosban. A festők és műértők valóságos búcsújárást rendeznek műveihez, s nem győzik csodálni Rónai mély érzésű felfogását és bámulatos technikáját, mely az e tekintetben nagyon elkényeztetett franciákat is megnyerte […]

(Nemzet)*

 

A művészt egyébként Hock János képviselő a képviselőház 1896. február 19-i ülésén a következő szavakkal aposztrofálta:

 

T. képviselőház!

Nekünk éppen a külföldön, Párizsban egy oly tehetséges ifjú művészünk él, aki jelenleg abban az irányban érvényesül, amely eltér a konvencionális felfogástól, és a művészetben is az egyéniség érvényesítésére törekszik. Azt az irányt kultiválja, amelyet Manet, Degas, Puvis de Chavannes alkottak meg, és amelynek Franciaországban egy nagy iskolája és rendszere is van. (Felkiáltások a szélsőbalon: Ki az?) Ez egy magyar ifjú, Rippl-Rónai József. Ez a többi között kiállított a mars-i szalonban, ahol az új iskola szokta alkotásait bemutatni a párizsi művészközönségnek – egy gobelinszerű hímzést, amely igazán dekoratív jellegű, rendkívül bájos, szép vonásokkal, de összefüggő színharmóniával készült, amelyek meglepnek az első pillanatra mindenkit. Sőt újabban, t. ház, éppen a mars-i szalonban kitüntették. A Société Nationale des Beaux-Arts-ban associé lett, s így lett kitüntetve. Ugyancsak a Gurlitt-féle szalonban Berlinben 7 műtárgyat állított ki, és a berlini művészlapok csodálkozással beszélnek róla; és úgy tudom, hogy egypár magyar lap is átvette a berlini lapok kritikáját. Ez eljött ide Magyarországba, bemutatta az eredeti magyar találmányt, gobelinszerű nagy művészi hímzést, amely szakférfiak csodálkozását keltette fel – ha jól emlékszem, maga az előadó úr [Molnár Antal] is gyönyörködött bennük –, s azt mondotta, hogy az ezeréves kiállítás alkalmával, midőn Magyarországon egy új képzőművészeti múzeumot akarnak felállítani, és a művészetek gyámolítására tetemes összeget fordítanak, vegyék tekintetbe az új találmányt is, amely külföldön nagy succès-nek örvendett, s amelyet ott általánosan elismertek. A kormány iparkodjék legalább a millenáris kiállítás alkalmából ebből a dologból is, mint minden eredeti magyar alkotásból, egy-két dolgot megszerezni és a közönségnek bemutatni. Sőt ez az ifjú művész egy ajánlatot is tett, hogy a jelenleg épülő Országháznak dísztermébe egy gobelinszerű festéssel díszítené a falat, mely teljesen eredeti és úttörő ebben az irányban. Ajánlatát nemcsak hogy figyelmen kívül hagyták, hanem arra még válaszolni sem tartották érdemesnek.

Hát a magyar művészek nem fognak boldogulni mindaddig, amíg nálunk abból a sablonszerű eljárásból fognak kiindulni az ily dolgok istápolásában – amely nem azt nézi, hogy egy magyar zseni eredetiségével mily utat tör a művészet terén, és azt nem gyámolítja, hanem sajnos inkább a kozmopolitikus irányt iparkodik dédelgetni […]

(Képviselőházi Napló)*

 

Raoul Chélard francia író könyvet írt az ezeréves Magyarországról. A kor magyar építészetéről így vélekedett:

 

Az építészet

Mit mondjunk a kortárs építészetről? Úgy érezzük, hogy ehhez kevés a kompetenciánk, ítéletünket csupán személyes benyomásként mondjuk. Nyilvánvalóan szép, kolosszális, fényűző és impozáns, de mennyi benne szerintünk, néhányukat kivéve, a tapogatózás az új palotáknak ebben a tengerében, mennyi az amerikanizmus, micsoda igyekezet, hogy bámulatba ejtse a világot, de egyelőre még anélkül, hogy el is bűvölné […]

Mivel a magyarok a tizedik századig nomádok voltak, építészetüknek nincsenek természetes gyökerei sem a történelmükben, sem a temperamentumukban.

Elég egy pillantást vetni, hogy ezt megállapíthassuk, a magyar alapítású városokra, mint Nagykőrös, Debrecen, Kecskemét, Fülöpszállás és a többi nagy alföldi városra vagy akármelyik falura. Úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két vízcsepp, mindegyiknek valamilyen határozatlan, bizonytalan, ideiglenes jellege van; az alacsony, emelet nélküli, egyhangúan elrendezett házak, a galambdúccal az utca felé, valóságos futóhomok vagy sárfolyamok mentén, amelyek egy tegnap létesített és holnapi eltűnésre szánt terjedelmes táborhelyre emlékeztetnek – és mindjárt megismerjük a nemzetet, amelynek települési nevelése még befejezetlen […]

(Chélard, Raoul*: La Hongrie millénaire)*

 

Opera, színház

A képviselőház 1896. január 31-én kezdte meg a költségvetés tárgyalása során a „a magy. kir. Operaház állami javadalmazására 215 000 frt” tétel tárgyalását. Az első hozzászóló Kállay Lipót függetlenségi párti képviselő volt:

 

[…] Az Operánál – e drága luxusintézetünknél – lehetőleg hazai erők volnának alkalmazandók, s amennyiben az idegenek nem nélkülözhetők, úgy ezek köteleztessenek záros határidő után magyar szöveggel énekelni. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Úgy hallom, van erre rendszabály, de ez csak írott malaszt.

Hazai erők kiképeztetése idővel legnagyobbrészt feleslegessé tehetné az idegeneket […]

 

Utána Bartók Lajos – ugyancsak függetlenségi párti – képviselő szólalt fel:

 

[…] Többször hangsúlyoztuk […], hogy szükség van éppen az ezredéves ünnepélyek alkalmából egy új Nemzeti Színháznak a felállítására. Nem lett belőle semmi. Ezt nem lehetett soron kívül létrehozni. Erre hiányzott a pénz, pedig a lefolyt tárgyalásokból tudjuk, hogy ha egyéb dolgokra van szükség, akkor van tőke akármennyi Magyarországon. (Úgy van! a bal- és szélsőbaloldalon) [… ]

[…] azon testületek, amelyeknek elöl kellene menniök a nemzet lelkesítésében: a Nemzeti Színház és az Operaház, még csak részletes programot sem adtak; leszámítva azt, hogy mit nem fognak adni. Nem fogják adni a Bánk bán-t, ezt a legkitűnőbb drámánkat azon cikluson, mely az udvar jelenlétében fog a színpadon előadatni. (Úgy van! a szélsőbaloldalon) […]

 

Bartók Lajos hosszú beszéde két téma körül forgott: előbb az intendánsi intézményt támadta. (Az intendánsokat a két állami színház: az Operaház és a Nemzeti Színház élére, az igazgatók feje fölé nevezték ki.)

Minthogy a nemzeti és a magyar királyi operaszínházak intendánsi állása sem anyagi, sem adminisztratív, sem reprezentatív tekintetekben nem szolgál e színházak előnyére, sőt sok tekintetben határozottan káros, hátrányos; azonkívül az általános kormányzati rendszerben, mely a felelősségen alapszik, autokratikus jellegénél fogva bele nem illik, az intendánsi állás eltörlendő – amennyiben szükséges – törvényhozásilag, a színházi ügy pedig – a rendészeti kérdések felvételével – mielőbb áthelyezendő a belügyi tárcából a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr tárcájába mint kiválóan kultúrkérdés.

 

A Bartók Lajos beszédében elhangzott vádakra a támadások valódi célpontja: báró Nopcsa Elek azonnal válaszolt. Megvédte az intendánsi intézményt. El kell ismerni: nem is ügyetlenül. Íme, egy részlet a beszédből:

 

[…] Minden intendáns vagy annak helyettese működésének megkezdése után a legrövidebb idő alatt ki van téve mindenféle támadásoknak. Meg fogom mondani az okát is. (Halljuk! Halljuk!) Az első években megvan az isten-béke, a „Treuga Dei”, akkor senki sem bántja az intendánst, hisz ezer meg ezer magánérdek kielégítésének reményével kecsegteti magát, bíznak abban, hogy az intendánst mégis ráveszik, s az egyiket vagy a másikat a színházak valamelyikéhez angazsírozni fogja. (Igaz! Úgy van! Tetszés jobb felől.) Méltóztassanak elhinni, az alatt a rövid 14 hónap alatt, amíg én vezettem az ügyeket, annyian próbálkoztak bejutni a két színházhoz, hogy kétmillió forint szubvenció sem lett volna elegendő, ha mindnyáját szerződtetni akartuk volna. (Élénk derültség és tetszés jobb felől.)

A második esztendőben azt veszik észre az illetők, hogy reményeik kezdenek füstbe menni. Akkor próbálják megfélemlíteni azt a szerencsétlen intendánst. Ha látják, hogy ez sem használ, akkor a harmadik évben bekövetkezik a buktatási rendszer, mert akkor meg azt remélik, hogy bejuthatnak, ha másvalaki jut az intézetek élére. (Helyeslés és derültség a jobboldalon.)

 

Az adatokkal, számokkal sűrűn megspékelt beszéde végén Nopcsa Bartók határozati javaslatának elvetését kérte, ami – természetesen – meg is törtért. – A másnapi újságok – pártállásuk szerint – vagy diadalittasan üdvözölték, vagy savanyúan nyugtázták, hogy Nopcsa a szócsatában Bartók fölé kerekedett, de azért a parlamenti szócséplés tovább folyt. A következő ülésen Fenyvessy Ferenc szólalt fel a színházak ügyében:

 

Hogy bebizonyítsam, hogy az intendánsi állás hatáskörének helytelensége az oka minden bajnak, és az intendánsok azt teszik, ami nekik tetszik, és hogy mindenki, még az utód is az intendánst hibáztatja, arra nézve, ismétlem, fényes bizonyíték b. Nopcsa Elek beszéde. Például elkezdette tisztelt barátom és képviselőtársam tegnap a Nemzeti Színháznál, és mit mondott elődjéről? Azt, hogy (olvassa) „az igazgatással nagyon keveset s csak névleg foglalkozott”, s mikor erre a képviselőtársam közbekiáltott, hogy minek szidja az elődjét, azt mondta (olvassa): „Igenis, be fogom bizonyítani állításomat, mert a Nemzeti Színháznál, mikor kormánybiztosi működésemet megkezdtem, nagyon furcsa állapotokat találtam.” […)

Menjünk tovább. Mikor az Operaházról beszél a t. kormánybiztos úr, mit állít? Azt mondja (olvassa) „Milyen állapotban vettem át az Operát? Megütköztem azon, hogy az nem volt magyar, elszörnyülködésemre a magyar fővárosban egy német szigetre találtam.” Mikor mi állítottuk ezt, a magas belügyminisztérium mindig tagadta, b. Nopcsa elismerte. Azt mondja a kormánybiztos úr, hogy (olvassa): „Mindig a legrosszabb előadások voltak napirenden, és csak ritkán, hébe-hóba volt egy-egy jó előadás.” Azt mondja továbbá (olvassa) „De mivel többségben mégis a rossz előadások voltak, a közönség nagyon természetesen annyira elidegenedett az Operától, hogy igazán azt lehet mondani, akkor uralkodott azon állapot, melyért Bartók Lajos képviselő úr most engem támad meg”, hogy tudniillik üresen állott a színház, üres padoknak játszottak a színészek, és legfeljebb ingyenjegyeseket eresztettek be.

T. ház! Mikor én állítottam ezt, akkor a belügyminiszter úr mit szólt? (Halljuk! Halljuk! Olvassa!) „Az az állítás, mintha a színházak látogatottsága az utóbbi időben csökkenne, nem áll. T. ház! Az előttem levő adatok szerint valónak ezen állítást elfogadni nem lehet.” (Felkiáltások a bal- és szélsőbaloldalon: Ki mondta?) Hieronymi volt belügyminiszter úr. Hát, t. ház, a belügyminiszter tavaly tagadta azt, amit én állítottam, ma b. Nopcsa Elek igazolja állításomat. (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon)

 

Fenyvessynek sikerült a hangulatot megfordítani, ahhoz képest, hogy kormánypárti volt, igazán karakánul megmondta a véleményét. De Pázmándy Dénes még erre is ráduplázott:

 

Én minden művészeti törekvéseknek, különösen akkor, midőn nemzeti szellem is mutatkozik, a legnagyobb barátja vagyok, a legnagyobb áldozatkészséggel szavazom meg, és magam is egyénileg, csekély tehetségem szerint ahhoz hozzájárulok. De midőn azt látom, hogy két szubvencionált színház, amint azt Hieronymi Károly volt belügyminiszter úr az én kérésem folytán a pénzügyi bizottságban kimutatta, 1884-től 1894-ig, tehát tíz esztendő alatt szubvencióképpen 6 800 000 forint segélyt emésztett föl: akkor, t. uraim, megdöbbenve konstatálom itt a ház előtt, hogy ez oly horribilis összeg, amelyet nemcsak egy ilyen középrangú ország, mint Magyarország, de a legnagyobb kultúrállamok, a leggazdagabb államok sem költhetnek ilyen célokra. Midőn azt látjuk, t. ház, hogy a művészet szellemi tevékenységének más terén egész a garasoskodásig megy el az állam, amidőn el lesz fojtva csírájában minden oly törekvés, amely sokkal többet eredményezhetne, éppen szegénységünk miatt, akkor ily luxusintézményekre minden kritika és megfontolás nélkül százezreket kidobni, ettől engem a lelkiismeretem eltilt. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.)

De minek felel meg a mi Operánk? Micsoda nemzeti szükségletnek? Méltóztassék nekem erre bárkinek komolyan felelni, hogy micsoda nemzeti szükséglet az, ha a magyar nemzeti operában csehek énekelnek olaszul? (Derültség a baloldalon.) Ebben találjuk mi nemzeti fejlődésünket a zene tekintetében; de magyar operai iskola még eddig nem létezik, mert erről valamennyi intendáns még eddig megfeledkezett, és nemritkán megesik, hogy az Operában, az egyik, ha magyarul énekel is, az olasz, a másik a német, a harmadik a francia iskola szerint énekel, és ha hárman énekelnek együtt egy nyelven, például magyarul, az, akinek egy kis szakértő füle van, a háromféle iskolát a lélegzetvételen, frazírozáson felismeri, és mindjárt észreveszi, hogy nem egyöntetű iskola az […]

Ily állapotban, t. ház, amidőn hiányzik minden előkészültség az országban arra, hogy egy nagy operát fenntarthassunk, akkor, t. ház, nincs más hátra, mint hogy az Operát egy időre szüneteltessük, azt a költséget pedig, amibe ez a dalműszínház kerül, más célokra fordítsuk, az igazi nemzeti színművészetnek és igazi nemzeti zenének a fejlesztésére […]

Nem tartom célszerűnek, sőt lehetetlen is, hogy az Opera az idén, a millennium esztendejében bezárassék, de azt hiszem, hogy jövendőre, 1897-re nem fog a magyar törvényhozás ily áldozatkész lenni, s nem fog ily óriási összegeket megszavazni. Megmondtam, miért tartom elvi szempontból feleslegesnek az intendánsi állást, és nagyon természetes, hogy ez okoknál fogva a költséget sem fogom megszavazni. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.)

(Képviselőházi Napló)*

 

Az Operaházat – mint tudjuk – nem zárták be 1897-ben, sőt azóta sem. Viszont a millennium évében három magyar bemutatót tartott. Mérsékelt sikerrel. Az első a Balassa Bálint című háromfelvonásos opera volt. Zenéjét szerzette Farkas Ödön. Szövegét Tóth Kálmán Dobó Katica című színműve után írta Hamvas József. Először adták 1896. január 16-án.

 

A „Balassa Bálint” bírálata

[…] Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy Farkas Ödön* Balassa Bálint-ja a közepes értéken jóval felül áll, ha nem éppenséggel remekmű is. De ne legyünk túlságosan követelők; ne kívánjuk azt, hogy zeneszerzőink egyszerre tökéletes művet alkossanak. Elégedjünk meg, ha egy lépést tesznek előre az igazi úton: a nemzeti zene terén, mert akkor biztosak lehetünk, hogy valamikor a magyar zene is joggal helyet fog követelhetni azon a magaslaton, ahol most a többi nagy nemzeté, elsősorban a németé, áll […]

Nem a forró földön, hanem a mi délibábos rónánk a Balassa Bálint hazája, s ha megérzik is rajta a nyers termőföld (mint egy német kritikusunk szemrehányólag megjegyezte), mielőttünk már csak azért is kétszeresen kedves, mert ha nyers is a föld, a mi édes szülőföldünk az.

(Vasárnapi Újság)*

 

A „falu rossza” mint opera

Még nagyobb érdeklődés előzte meg Hubay Jenő* operájának, a Falu rosszá-nak a bemutatóját, amelyet Tóth Ede népszínművének Várady Antal által átdolgozott szövegére szerzett. A bemutató előadás március 14-én volt. A siker – hogy enyhén fejezzem ki magamat – egyáltalán nem állt arányban a felfokozott várakozással. Láng Menyhért így vélekedett:

 

Hazai színpadainkon ritkán jelent meg új színdarab, melynek első előadását nagyobb érdeklődéssel várták volna, s melynek bemutatása után jobban megoszlott volna sajtó és közönség véleménye, mint ahogy a Hubay operájánál történt. Kit is ne érdekelt volna, kinek figyelmét ne kötötte volna le az a gondolat, hogy mintegy szalonba illőleg fogja láthatni a mi jóízű népies alakjainkat, hogy végre-valahára nemcsak német, francia, olasz, spanyol, hanem magyar parasztdrámát is láthatunk a magyar Operaházban.

Ami pedig a vélemények megoszlását illeti, annak jórészt az elsietett bemutató az oka, vagyis az, hogy alig 3–4 teljes próba után mindjárt színre vitték a darabot, s így annak nem egy jelessége csak hiányos világításban tűnhetett elő.

(Vasárnapi Újság)*

 

A Hét ennyire sem volt kíméletes:

 

A jóakarat csak úgy tombolt Hubay Jenő darabja érdekében, és csakugyan sikerült legalább az első este alaposan tönkretenni. A jóakarat először is megduplázta a helyárakat, s így szerencsésen megmentette a premiert a kíváncsiak tolongásától. Még az Ércember-nek is jutott tele ház, a Falu rossza azonban jóformán üres földszint előtt játszódott le. A jóakarat félreismerhetetlen. A jó barátok, úgy látszik, nem bíztak teljesen az eredeti opera sikerében, s így a jótékony cél és magasabb helyárak segedelmével akartak neki reklámot csinálni. Elfelejtették azonban, hogy az Opera díszelőadásaival esztendők óta konzekventer becsapta a jószívű embereket, s végre is ezek már tudják ezt, és távol maradnak az ilyen díszelőadásokról.

A buzgó jóakarat továbbá mindenáron minél előbb akarta a Hubay operáját színre hozni, s csakugyan sikerült a tetézett próbákkal a szereplőket annyira elcsigázni – csütörtökön például három próbát tartottak belőle –, hogy a premier estéjén Hegedűs Ferenc, a Gonosz Pista jeles megalakítója volt egyedül hangja birtokában, ami e jeles énekesművészünknél nem sokat jelent. Szegény Arányi valószínűleg tüdőbajos lesz az erőlködéstől, mely éppen a döntő alkalmakkor bizonyult hiábavalónak, Bárdossy Irén asszony perfektül iskolázott hangjával csak úgy huhogott, Ney Dávid, a hatalmas basszista, suttogott és Ábrányiné bágyadtan sóhajtott. Higgyék el a nevezett művészek és művésznők, mikor az igazság érdekében ezeket megírom, a szívem csordultig tele van részvéttel, mert azt igazán nem érdemelték meg, hogy kellő tudásuknak és ambíciójuknak dacára fiaskót valljanak, mivel a jóakarat úgy akarta.

Ép egészségben csak a zenekar működött. Ez a csupa jó ízlésű muzsikusokból álló úri társaság csak úgy harsogott – nyilván a magyar szellem kedvéért, melyet Grossmann úr* igen sajátságosan interpretált. De nem mindenütt – el kell ismernem, hogy a harmadik felvonás előjátékát s magát a harmadik felvonást gyönyörűen interpretálta, lévén az eleitől végig sült német muzsika. De erről sem azok nem tehetnek, akiket dirigáltak, sem az, aki dirigált. Egyáltalában senki sem tehet semmiről sem. Hubay Jenő sem, Káldy sem, de hát – én sem.

Nem tehetek róla, hogy ismét egy magyar operáról kell írnom anélkül, hogy az elragadtatás és hazafias öröm hangjait volnék kénytelen keresni. Annál kevésbé, mivel ezúttal nemcsak magyar ember operájáról van szó, hanem a szó szoros értelmében magyar operáról. Magyar a tárgya és magyar a muzsikája. Magyar? Kollégáimra a napisajtónál bízom – sokkal többet értenek muzsikához, mint én –, hogy centiméterrel kimérjék a kétnegyedes ütemeket, ami állítólag a magyar zene posztulátuma. Én a második felvonásban három taktust találtam – az úgynevezett duhaj nótában –, mely megkapta lelkemet azzal a felséges, borús hangulattal, mely igaz magyar zene hallatára eltölt. Nem akarok ismét a harmadik felvonás sült német muzsikájára visszatérni s arra a sajátságos, oktalan, sőt nevetséges állati hangutánzásra, melyre szegény Ábrányiné koloratúr ária ürügye alatt kénytelen vetemedni, hanem szólok azokról a nyilvánvalóan magyar számokról, miket bokázva énekelnek művészeink, s a tarkójukhoz kapkodva harsognak a kóristák. Nem tudnám megmondani, miért nem magyarok, valamint azt sem, miért nem láttam én egyetlen magyar alakot a színpadon, holott csupa bokorugrós szoknya és szűk nadrág tarkállott előttem. De mi másnál bízza az ember a kritikát a szíve érzésére, mint éppen a muzsikánál? […]

A darab külső sikeréről fölösleges részletesen megemlékezni, olyan volt az, mint a magyar premiereké mind koszorú, virág, sok kihívás – mindmegannyi hathatós mámorítószer a siker illúziójának fölkeltésére, melyből a boldog szerző csak akkor ocsúdik föl, mikor a negyedik előadásnál már nincs dolga az irodának a tantiemek elszámolásával. Műmagyarok voltak eddig mind, és műsikereket arattak. Van ebben logika, de meg igazság is.

Simplex

(A Hét)*

 

Az „Alár”-t Ferenc József is megnézte

Az Operaházban május 12-én ismét új magyar operát mutattak be: Zichy Géza gróf* Alár című dalművét. A premiert maga Ferenc József is jelenlétével tüntette ki. A négyfelvonásos opera iránt – a lapok tudósítása szerint – „a közönség és a kritika rokonszenve oly fényesen nyilatkozott meg”, hogy a bemutató valóságos társadalmi eseménnyé vált. Őfelsége azonban beérte a négyfelvonásból hárommal. Távozása előtt Nopcsa Elek báró kormánybiztosnak a következőket mondotta:

 

– Az Alár rendkívül szép, nagyon hatásosan van hangszerelve. Kitűnően mulattam. Az egész operát Zichy csinálta?

– Igen, felség, az egészet – felelt a kormánybiztos. – Csak a koreográfiai rész nem az ő tervezete.

– Igazán kapitális mű – mondta erre a király.

Azután kocsiba szállott, és az utcán egybegyűlt népsokaság zajos éljenzése mellett elhajtatott a budai várlakba.

(Fővárosi Lapok)*

 

A millennium évében két új színházat avattak az országban Budapesten a Vígszínházat és a kecskeméti színházat. Thália vidéki papjainak szomorú volt a sorsa. A szerződés nélküli színészek virágvasárnapkor Pestre áramlottak, hogy a „színészvásáron” próbáljanak szerencsét. Erről szól a Fővárosi Lapok színes beszámolója:

 

Bús vásár

Hiába énekelik a virágvasárnapi színészvásárra felrándult, bájos és nem bájos szerpolettek, elfonnyadt és elhízott naivák, sötét arcú intrikusok és epedő szemű szerelmesek bús kórusban a direktoroknak:

 

Tekints ide, tekints oda,*
Egy sincs köztünk ostoba!

 

A direktorok jóformán oda se mennek, és egyáltalán nem tekingetnek se ide, se oda. Elismerik, hogy nincs köztük ostoba, de azt sem akarják, hogy őket tartsák ostobáknak, akik a millenáris nyárra a vidékre társulatokat szervezzenek, holott a vidék idefönt lesz a nyáron […]

Hanem a szomorú vásárnak talán mégis lesz egy előnye. Tehetséges vagy csak kevésbé tehetséges színész is aligha marad szerződés nélkül, a félretiprott sarkú zsenik pedig és a múzsa hívatlan papnői hogy nézzenek más foglalkozások után.

Jó iparosokban és szobaleányokban nagy a hiány! Térjenek vissza az elhagyott fészkekbe az onnan hivatás nélkül elszakadottak!

Legalább a millenáris esztendő után csak azok teljesítik az állítólagos kultúrmissziót, akikkel szemben nincs égetően sürgős missziója a kultúrának. Ha nagyon sok az eszkimó, és kevés a fóka, hát menjen vissza egypár eszkimó fókának.

Nem olyan megvetendő dolog az, becsületes, szorgalmas fókának lenni.

Július

(Fővárosi Lapok)*

 

És végül álljon itt egy „színes” színházi hír:

 

Küry Klára kúrája

A Népszínház kedves primadonnája szorgalmasan látogatja Kelen István dr. svéd gyógygimnasztikai intézetét. A cél a soványodás és a test rugékonyságának emelése. Az eddigi siker nem mesés, de reális. Erre nézve utalhatunk magának Küry Klárának kifogástalan plasztikájára.

(Magyarország)*




Hátra Kezdőlap Előre