11. Az újságok egyéb szenzációi

Pulszky Károlyt, az Országos Képtár igazgatóját ma este a család fölkérése folytán orvosilag megvizsgálták: Niedermann Gyula dr., Laufenauer Károly dr., Plósz Pál dr., Demjánovich Emil dr. és Kresz Géza dr. orvosok, és konstatálták rajta a paralízis progresszíva, az agylágyulás tüneteit, s ennek folytán holnap reggel be fogják szállítani a lipótmezei országos tébolydába.

(Valamennyi napilap)^*

 

Ez a néhány sor csak bevezetés az év talán legrészletesebben és legízléstelenebbül kiteregetett szenzációjának. Az újságok hónapokon át csámcsogva írták meg a legkellemetlenebb részleteket Pulszky Károly magánéletéről, aki sem mint az úgynevezett Pulszky-dinasztia tagja, sem mint a kormánypárt oszlopos tagja, sem pedig mint egyéni utakon járó, véleményét mindig kimondó és ezért különcnek tartott ember nem sok rokonszenvet gyűjtött össze a közélet porondján. – Az „agylágyulás” csupán arra szolgált volna, hogy Pulszkyt a nagyobb bajtól: a börtöntől megmentse. Bűne – igen rövidre fogva a bonyodalmas ügyet – az volt, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztertől a létesítendő Szépművészeti Múzeum számára műtárgyak vásárlására felvett 370 000 forinttal nem tudott szabályszerűen elszámolni. Nemsokára vizsgálati fogságba helyezték, később pedig – bűncselekmény hiányában – megszüntették ellene az eljárást. De Pulszky nem tudta elviselni a meghurcoltatást öngyilkos lett. A műtárgyak, amelyeket vásárolt, ma a Szépművészeti Múzeum büszkeségei.

 

A budapesti törvényszék 1896. március 18-án nyolcévi fegyházra ítélte Chászár Károly volt erdőigazgatót, aki irodájában agyonlőtte Deutsch Lajost, a nagy hírű Deutsch és Haas cég dúsgazdag beltagját. – Részletek a tanúvallomásokból és a perbeszédekből:

 

[…] Hausner Vilmos, a mármarosi faipari részvénytársaság igazgatója előadja, hogy a vádlottat eredetileg erdőkezelőnek szerződtették, de utóbb saját kérésére, hogy nagyobb legyen a tekintélye, erdőigazgató címet kapott […]

Elnök: Hogy teljesítette a vádlott kötelességeit?

Tanú: Ha ott jártam, eléggé megfelelni látszott. De az üzemtervek, melyeket készített, nem voltak használhatók.

Elnök: Miért bocsátották őt el a szolgálatból?

Tanú: Először tapasztaltam, hogy különféle előlegeket vett magának az igazgatóság engedélye nélkül.

Elnök: Kitől tudta ezt meg?

Tanú: A pénztárostól, ki elmondta, hogy a pénzeket különféle ürügyek alatt kérte tőle.

Elnök: Chászárhoz nem intézett ez ügyben kérdést?

Tanú: De igen, s ő azt mondta, hogy neki vannak számlái. E követeléseire elszámoltunk, s 700 forintot tettek azok ki. Az előlegből maradt még 749 frt 50 kr, s erről az összegről váltót adott, melyet 1895. febr. 6-án állított ki […]

Elnök: A vizsgálat során mondott ön egy másik okot is a felmondásra?

Tanú: Hát neki ott többnyire zsidókkal volt dolga, s ő nemigen tudta szívelni a zsidókat.

Elnök: Ugye, megférhetetlen, nagyon indulatos volt?

Tanú: Való az, hogy apprehendált egyszer, mert levélben Császár úrnak szólították, s nem igazgató úrnak […]

Most Haas Jakabot, a Haas és Deutsch cég tagját hallgatják ki, aki elnöke volt a társaságnak. Tudja, hogy előlegeket vett Chászár, amiért utóbb a pénztárost, Haas Emilt el is bocsátották.

Elnök: Milyen embernek ismerte a vádlottat?

Haas Jakab igen nehezen beszél magyarul, akadozik – miért is az elnök megengedi, hogy németül feleljen.

– Tudom, hogy oly dolgokba ártotta magát – folytatja már németül –, melyek nem tartoztak a hatáskörébe.

Elnök: Látta ön a 4651 frt-os számláját?

Tanú: Lányom betegsége miatt elutazván Budapestről, nem foglalkoztam vele. Kiadtam Jiraszek és Hausner uraknak […]

Hat óra volt, mikor a közvádló beszédét befejezte, s az elnök öt perc szünetet adott. Eötvös Károly, a Deutsch család képviselője szólalt fel, aki csak rövid kijelentést tett a gyászoló özvegy nevében. Őt a vádlott büntetése közvetlenül nem érdekli. Kárt is szenvedett ugyan, mert hisz attól fosztották meg, ki erős kézzel és erős elmével gondozta a család vagyoni viszonyait, de a szám szerint megjelölhető kárt nem igényli […]

Várady Károly dr. védő beszéde kezdetén kijelenti, hogy védencét nem aljas motívum vezette […] De különben a vádlott csak háromszor látta Deutschot, s már ezért sem akarhatta őt az életétől megfosztani, csak megijeszteni, esetleg egy megsebesítéssel is […]

Nyolcévi fegyházra ítélték.

Az ítélet ellen az elitélt és védője, valamint terhére a királyi ügyész is fellebbezést jelentettek be.

(Fővárosi Lapok)^*

 

A Magyar Állam 1895. szeptember 19-iki számában „Új rituális gyilkosság” címen szenzációs közleményt hozott Fusz János zselici római katolikus káplán tollából. A cikkben előbb elmondotta a tiszteletes úr azt az ismert dolgot, hogy Garam-Kis-Sallón Balázs János földműves kisleányát halva találták, azután azt a vádat emelte Ádler Ignác odavaló kereskedő ellen, hogy az ő házában rituális célokból ölték meg a zsidók. Bizonyítékokat is hozott fel vádja mellett, amelyek közül különösen kiemelt két dolgot:

1. A kisleány elment Ádlerhez pálinkáért, és nem tért többet vissza. 2. Abban az időben Ádlernél három kocsira való zsidó és közöttük egy sakter is volt.

E tényekkel szemben a valóság az, hogy az ipolysági törvényszék által megindított vizsgálat Ádlerékre nézve semmi terhelő körülményt nem talált, hanem azt konstatálta, hogy közönséges gyilkosság esete forog fenn. El is fogtak egy henteslegényt, de bizonyítékok hiányában megszüntették ellene a vizsgálatot.

A vizsgálat beszüntetése után Ádler Ignác sajtópert indított a közlemény írója: Fusz János ellen rágalmazás és becsületsértés címén.

A tárgyalást ma tartották meg e panasz dolgában, de az öreg Ádler Ignác nélkül, mert az nehány hét előtt elmezavarában öngyilkossá lett. Helyette gyermekei: Ádler Sándor és Ádler Gizella kérték az eljárás folytatását, és ők ketten ültek ma a panaszosok helyén.

Rendkívüli érdeklődés mellett tartották ma ebben az ügyben az esküdtszéki tárgyalást […]

Elnök: Mi indította tisztelendő urat a cikk megírására?

Vádlott: Hogy leírjam a gyilkosságot.

Elnök: Hol vette cikkéhez az adatokat?

Vádlott: Ott a kis faluban 12-én.

Elnök: Csak az ön privát nézete volt, hogy a rituális vérvétel bizonyos?

Vádlott: Fel akartam hívni erre a hatóság figyelmét […]

Elnök: Temetés után nem volt ön többet a helyszínen?

Vádlott: Garam-Kis-Sallóról mindjárt távoztam.

Elnök: S nem ment oda ki később megtudni, hogy mi is történt, kit hallgattak ki?

Vádlott: Nem mentem.

Elnök: Hát enélkül állt az ország elé ilyen váddal?

Vádlott: Beszéltem valakivel mégis.

Elnök: Kivel? Mondja nyíltan!

Vádlott: A gyermek anyjával, aki hozzám jött panaszra […]

Vigrovics Bertalan Hont megyei nyug. főszolgabíró igen tisztességes, szelíd embernek ismerte Ádlert, aki ellen soha senkinek panasza nem volt, aminthogy ő se pörösködött mással.

Elnök: Olyan sötét színezetű zsidó volt az az Ádler?

Tanú: Egyáltalán nem.

Elnök: Tehát modern ember?

Tanú: Egyszerű, jóravaló zsidó volt.

Fuchs Endre 35 éves evang. vallású körjegyző szintén becsületes embernek mondja az elhalt panaszost, aki vagyoni viszonyaihoz képest a gyermekeit is tisztességesen neveltette.

Elnök: Milyen ember volt Ádler?

Tanú: Felvilágosodott.

Elnök: Nem olyan zsidó volt, aki tán elmaradt a kortól?

Tanú: Dehogy; szombati napon is adott szivart.

Elnök: Ön megmondhatja: beszéltek sokat a faluban arról, hogy rituális gyilkosság történt, s hogy Ádler követte el?

Tanú: Soha senkinek az eszébe se jutott volna, ha a tisztelendő úr rá nem fogja.

Két értelmes, becsületes lelkű magyar paraszt, Garam-Kis-Salló bírája és törvénybírája kerülnek ezután kihallgatás elé. Mind a ketten csak a legjobb bizonyítványt állítják ki az elhaltról.

Takáts István törvénybíró négyéves kora óta ismerte Ádlert, aki akkor, tehát 42 évvel ezelőtt költözött a községbe, s ott egy kis boltot nyitott. Az utóbbi években mint jó ismerősök sokat jártak egymáshoz.

Elnök: Hát nem olyan megrögzött zsidó volt?

Tanú: Nem az, kérem alássan […]

Nagy János, Garam-Kis-Salló község bírája Ádlernak a közelében lakott, és mint telkes gazda is szomszédja volt. Egymással jó viszonyban éltek, Ádler igen békességes ember volt.

Ezzel a kihallgatások véget értek, és megkezdték a felolvasásokat, először is az ipolysági törvényszék jogerős megszüntető határozatával, amely szerint Ádlerrel szemben semmiféle bizonyíték sem merült fel. Az orvosszakértők szerint bizonyos, hogy a kisleány erőszakos halállal múlt ki, testén a késvágásokat és késszúrásokat még életében ejtették, s nem a kutyák marcangolták szét a holttestet. Perczel belügyminiszter annak idején kiküldte a helyszínre Szombathfalvy detektívfőnököt is, aki ott a község lakosait kihallgatta, de azok semmi terhelőt nem tudtak mondani Ádlerre.

A tanúk kihallgatása után az elnök berekesztette a bizonyítási eljárást, mire a vád- és védbeszédek következtek.

A perbeszédek után még a vádlott is szólott röviden. Kijelentette, hogy ő Ádlert nem rágalmazta, becsületében nem sértette, csak a hatóságokat figyelmeztetni akarta, hogy ártatlanokat tart fogságban. Nyugodtan várja az esküdtek verdiktjét.

Erre Zsitvay elnök összegezte a tárgyaláson történteket, és az esküdtek tanácskozásra visszavonultak. Az esküdtek ítéletét elnökük, Fittler Dezső dr. hirdette ki. A verdikt a következő:

 

Van-e a cikkben rágalmazás?

12 igen.

 

Fusz-e a cikk szerzője?

12 igen.

 

Vétkes-e Fusz?

8 igen, 4 nem.

 

Az elnök konstatálta ezek alapján, hogy marasztaló a verdikt, és felhívta a feleket, tegyenek előterjesztést a büntetés kimérése tekintetében. […]

Hosszas tanácskozás után az elnök a következő ítéletet hirdette ki: A kir. sajtóbíróság bűnösnek nyilvánítja a vádlottat a rágalmazásban, és őt a túlnyomó enyhítő körülményekre való figyelemmel 14 napi fogházra és 50 forint pénzbüntetésre, esetleg még ötnapi fogházra ítéli. Kötelezi őt ezenfelül 80 frt 10 kr eljárási költség, 80 forint panaszos ügyvédi díj fizetésére, valamint arra, hogy az ítéletet egész terjedelmében a Magyar Állam-ban közzétegye.

Érdekes az ítélet megokolása, amely szerint a törvényszék enyhítő körülménynek vette: a vádlott büntetlen előéletét, egyoldalú nevelését és azt, hogy „koránál fogva nem érhette még el a tapasztalásból eredő értelmi egyensúlyt”. A bíróság kiemeli azt is, hogy a vádlottat tettének elkövetésénél inkább a meggondolatlanság, mint az egyenes szándék vezette, hogy a panaszost megrágalmazza.

(Fővárosi Lapok)^*

 

1896-ban voltak az első olimpiai játékok Athénban:

 

Athénból írják, hogy az olimpiai játékok nemzetközi bizottsága a versenyek tartama alatt is folyton ülésezett, hogy a jövőre szóló fontosabb határozatokat előkészítse. Az újjáalakított bizottságnak Coubertin^* báró az elnöke, Magyarország képviseletére pedig továbbra is Kemény Ferencet^* kérték fel, ki az 1900. évben Párizsban tartandó olimpiai játékokra szükséges előmunkálatokat nyomban megkezdi, s az olimpiai játékok sorrendjében Budapestnek máris helyet biztosított. A bizottság a napokban tisztelgett Konstantin trónörökösnél, kinek dísziratot nyújtott át, és nejénél, Zsófia hercegasszonynál, kit gyönyörű virágkosárral lepett meg. Tegnapelőtt Bikélas, a bizottság volt elnöke Phalaeronban fényes bankettet adott, melyen az összes kir. hercegek megjelentek. A bizottság összes tagjait mindenütt a legkiválóbb figyelemben részesítik.

Az olimpiai játékok eredményéről tudósítónktól ma kaptuk meg az összes győztesek névsorát, mely csak megerősíti eddigi közlésünket azzal a hozzáadással, hogy a másodiknak beérkezettek sehol sem részesültek díjazásban. Minden nemzet atlétái rossz néven vették, hogy sem az előző versenyek első győztesei, sem a döntő küzdelemben a másodiknak beérkezők nem díjaztattak. Így a magyaroknak csak két érem jutott, melyet Hajós Alfréd nyert a két úszóversenyben, levervén 18 ellenfelét. Dáni Nándor és Szokoly valamennyi nemzet fiát felülmúlta az amerikaiak kivételével, de mint második beérkezők semmi díjat sem kaptak, de oly kitüntetésben részesültek mind a görög udvar, mind a görög nép által, hogy fáradságukat jutalmazva láthatják. – A 32 versenyben az egyes nemzetiségek a következő számban nyertek első díjat: amerikai 9-et, német 5, francia 5, görög 4, magyar, angol, osztrák 2–2 díjat, ausztráliai, dán, svájci 1–1-et.

(Fővárosi Lapok)^*

Részletesebb tudósítás olvasható a Nemzet-ben – de csak két atléta versenyzőnkről:

 

A magyar sportmanek teljes megelégedéssel tekinthetnek az athéni olimpiai versenyekre kiküldött magyar fiúkra. Ketten: Dáni Nándor és Szokoly Alajos – mint táviratilag jelentettük – máris nyertek díjakat: az előbbeni a távolugrásban, az utóbbi a 100 yardos síkversenyben lett második. Mindkettő hosszabb idő óta a M. A. C. legjobb erői közé tartoznak, és több nehéz mérkőzésnek győztesei. Dáni az ugrás, Szokoly a rövid síkverseny terén tűnt föl az orczykerti pályán is, mindig klasszikus erőnek mutatván be magukat. A sportnak lelkes hívei, és ennek folytán az idomítás nehéz mesterségét komolyan szokták venni; testükön azonnal észre is vesszük a gondos ,kidolgozás” hatását. A M. A. C. az ősszel angol idomítót hozatott, aki szorgalmasan dolgozott egész télen át a klubtagokkal, különösen azokkal, akik az olimpiai viadalra és az ezredéves versenyekre készültek. A jó iskoláról, a férfias kitartásról, a lelki- és testi erő koncentrálásának képességéről tettek tanúbizonyságot Dáni Nándor és Szokoly Alajos a stadionon, amikor újabb babért fűztek a M. A. C. lobogója köré. Örömest üdvözöljük a derék magyar atlétákat, amiért becsületesen megállták a helyüket a legjobb erők nemzetközi társaságában.

(Nemzet)^*

 

És, íme, még egy szerény hírecske a fogadtatásról:

 

ma délután 1 órakor jöttek haza. Fogadtatásukra a fővárosi sportegyleteknek számos tagja jelent meg, és csaknem megtöltötték a Keleti pályaudvar csarnokát. Amint a vonat ablakain a magyar zászló mellett feltűnt a bajnokok napbarnította arca, hatalmas, hosszan tartó éljenzés hangzott fel, és a leszálló ifjak szülőik, barátaik ölelő karjaiban érezhették azt az örömet, melyet győzelmük itthon keltett. A legnagyobb lelkesedéssel Hajós Alfrédot fogadták, aki a világ legjelesebb úszóit kétszer leverte. Hajóst, kezében a nyert olajággal, társai vállaikon emelve vitték ki a pályaudvarból. Szokoly, Dáni, Kellner és a többi versenyző, valamint a kísérők, Kemény Ferenc, Iszer Károly és Oheroly János folytonos éljenzés közt léptek ki a kocsikból. Este a Magyar Atlétikai Club és a Budai Torna Club bankettet rendezett a megérkezettek ünneplésére.

(Fővárosi Lapok)^*

 

A budapesti rendőrség nagy bravúrjának tekintették, hogy sikerült elfognia néhány nemzetközi hírű kasszafúrót.

 

Nehány hónap előtt, 1895. december 28-án hozta meg a budapesti büntetőtörvényszék a nemzetközi kasszabetörők fölött ítéletét. Papakosztát, Stahliót és Affendakiszt a Mayer és Véry Váci utcai tőzsdéjében és a Klein J. D. szabóüzletében elkövetett betöréses lopásért – a hírhedt kasszabetörésekért – egyenként negyedfél évi fegyházra ítélték, Riszticset pedig felmentették.

Az elitéltek fellebbeztek, Risztics terhére pedig az ügyész fellebbezett, s így a négy cinkostárs együtt maradt továbbra is a törvényszék fogházában. A fogház azonban túl volt tömve, s így Papakosztáékat a végleges elítélésig átszállították a Pest-vidéki törvényszék fogházába, ahol jól elkülönítették őket egymástól […]

A fogház, mely a rabkórházzal együtt a vármegyeház Újvilág utcai felében van, a Pest-vidéki törvényszék épületében, egyemeletes épület, amelynek udvarát, a rabudvart két oldalról négy-öt méteres sárga fal keríti be, éppen a törvényszék első emeleti folyosójának folytatása a rabkórház tűzfala, amelynek a rabudvar felé ablaka nincsen. A tűzfal mellett belülről folyosó vezet a törvényszék faláig, amelynek végén a kórház egyik félreeső helyisége van. Ennek van egy rácsos ablaka a rabudvar felé, amely néhány deciméterrel lejjebb fekszik a rabudvart bekerítő sárga falnál. A törvényszékkel szemben van a fogház, s ennek tágas ablakai a rabudvarra néznek. Papakoszta itt volt becsukva egypár hónap óta, s az ablakon keresztül ügyesen tájékozta magát a helyszínről, s vakmerő szökési tervet eszelt ki. A fogházőrök észre is vették, hogy Papakoszta nagyon vizsgálgatja a kórház tűzfalát és a törvényszék folyosóját. Az azonban senkinek eszébe nem jutott, hogy szökésre gondol.

A hírhedt kasszabetörő beavatta tervébe két rabtársát is Scheiber Dezsőt, aki többszörös vasúti zsebmetszésért néhány évre volt elitélve, s akinek ügye szintén fellebbezés alatt áll, és Kázár Ambrus tolvajt, aki most vizsgálati fogoly. A három jómadár részletesen kieszelte az egész szökési tervet. Nehány nap előtt mind a hárman beteget jelentettek, s fel is vették valamennyit a rabkórházba. Ez volt az első lépés. A kórházban megszabadultak a bilincsektől, s mint nem súlyos betegek a kórház folyosóján sétálgathattak is.

A második lépés már nehezebb volt, de Papakoszta rendkívüli furfangjával ezt is sikeresen megtette. Félig rab-, félig betegruhájuk helyett rendes polgári ruhára volt szükségük. A ruhákat egyéb tárgyaikkal együtt a fogházfelügyelő őrizte. A főfogházfelügyelő néhány hónap előtt meghalt, s azóta csak helyettes fogházfelügyelő van, Takáts Pál, aki Budán lakik, s estefelé nemigen van a vármegyeházán. Papakoszta ehhez fordult valami ürüggyel ruháiért; talán azt mondta, hogy eladni szeretné, mert a kórházban egy kis jobb koszthoz pénzre volna szüksége. Tény az, hogy a fogházfelügyelő kiadta Papakoszta ruháit, sőt értéktárgyait is, s megengedte azt is, hogy Papakoszta saját ruhájába öltözhessen, sőt két barátját, Scheibert és Kázárt is kiöltöztethesse saját elegáns, úri ruhadarabjaival. Tehát ez is sikerült. Most következett az utolsó, a legnehezebb része a kivitelnek maga a szökés.

A jó alkalom a szökésre ma következett be. A kórház ápolója beteg lett, s ma korán hazament, úgyhogy a beteg rabok ma este csaknem felügyelet nélkül üdülhettek.

Nyolc órakor Papakoszta, Scheiber és Kázár kimentek egymás után a kórház folyosóján végig a törvényszéki folyosó melletti félreeső helyre, ahol gyorsan nekiláttak munkájuknak. Tudvalevő dolog, hogy a fogházakban semmit sem lehet a raboknak oly könnyen szerezni, mint ráspolyokat és vas eszközöket. Így hát nagyon érthető, hogy Papakosztáéknak is volt ráspolyuk, talán éppen Papakoszta saját készítményű, hírhedt kasszatörő eszközeiből való.

A rabudvarra néző ablakon három vasrúd van. A középsőt keresztülfűrészelték s széthajlították, úgyhogy a támadt hézagon egy ember elég jól kiférhetett. Az ablakból fel kellett ugrani a rabudvar sárga falára, amely körülbelül egy méter távolságra és két-három deciméter magasságra végződik az ablaktól. Ez az ugrás elég veszélyes, de sikerült. A falról a folyosóra már gyerekjáték felkapaszkodni. Fél kilenc lehetett, mikor három elegáns úr a törvényszék első emeleti folyosóján körülszaladt. Az Újvilág utcai kapun ugyanis nem mehettek ki, mert ott fegyveres őrök vannak, akik csak igazolás után eresztenek ki akárkit a kapun. Így hát át kellett kerülniök a Gránátos utcai kijárathoz, ahol előzékeny megyei hajdúk állnak sorfalat, inkább tisztelgés, mint őrtállás végett.

A megyeház Újvilág utcai feléből a földszinten és az első emeleten lehet átjutni a Gránátos utcai épületbe. A második emeletről nincs átjárat. Mind a két helyen az átjárást erős ajtókkal lehet elzárni. A földszinti ajtót este nyolc órakor zárják be, az első emeleti ajtót hajdanta tizenegy órakor szokták becsukni, mióta azonban Risztics nehány év előtt fél tizenegykor szökött meg ezen az ajtón, azóta az ajtót tíz órakor szokták bezárni. Papakosztáék ma kilenc órakor szöktek meg erre; valószínű, hogy ezentúl az ajtót fél kilenckor fogják bezárni.

A három elegánsan öltözött úr a folyosón körül szaladt el Dalmady Győző, Pest megye főjegyzője lakása és a törvényszék hivatalos helyiségei előtt. Egy öreg anyóka látta is kilenc óra tájban a három urat, s mint vallomásából kitűnik, még csodálkozott magában, hogy ugyan miért futkároznak ezek a gavallérok? A kis ajtón keresztül végig egy szűk sikátoron a vármegyeház főlépcsőjére jutottak, s itt már úrias kényelemmel ballagtak le, keresztül a vármegyeház udvarán, ki a Gránátos utcai kapun a hajdúk között, akik talán még tisztelegtek is az uraknak.

 

16. Papakosztáék szökése^*

 

Fél tízkor egyik fogházőr véletlenül kiment a rabudvarra, s felnézett a rabkórház első emeleti egyetlen ablakára. Valami gyanús dolgot vehetett észre, mert rögtön felszaladt az ablakhoz, amelynek rácsozata nagy ámulatára szét volt fűrészelve. Lármázni kezdett, s nehány perc múlva az összefutott őrségnek rémülten kellett konstatálni, hogy a fogház dísze, féltett kincse, a hírhedt kasszabetörő, Papakoszta megszökött, s jó barátságból két szerényebb társát is elvitte magával.

(Fővárosi Lapok)^*

 

Megnyugtatásul: a szökött rabokat csakhamar elfogták. Nem volt szerencséjük. – Bezzeg annál nagyobb szerencséje volt gróf Porcia Lajosnak, amint alább következik:

 

A földművelési minisztérium tisztviselői között általános irigykedés központja egy kollégájuk, aki azelőtt számtiszti minőségben szorgalmasan dolgozott a hivatalban, most pedig tizennégymillió élvezése vár reá. A szerencsés számtiszt a dúsgazdag Porcia grófi család tagja, gróf Porcia Lajos, aki meglehetős viszontagságos életpályát futott be eddig. A napokban aztán táviratot kapott Klagenfurtból, amely azt adta neki hírül, hogy a család majoreszkója haldoklik, s utána csakhamar repült a másik, hogy már meg is halt. Tehát innen azonnal elutazott Karinthiába, hogy a végtisztességet megadja a boldogult rokonnak, azután pedig foglalja el a majorátust. Elképzelhetjük, hogy e hírek nem éppen szolgáltak arra, hogy a számtiszt lelke nyugalmát megőrizzék; de azért a rokoni sajnálkozás és az öröm érzelemzavarából mégis egy tulajdonsága támadt föl győztesen: a pontos hivatalnok. Beállított biz ő szépen a hivatal főnökéhez, és a majoreszkó alázatos tisztelettel mondá:

– Főnök úr, kérek szabadságot…

– Mennyit?

– Tizennégy napot.

– Aztán minek?

– Egy kis örökségemet akarom fölvenni.

– És mennyi az az örökség?

A számtiszt csöndesen válaszolt – Tizennégymillió.

A számtiszt megkapta a szabadságot, és el is utazott a temetésre. Azonban kollégái előtt kijelentette, hogy vissza fog térni a minisztériumba számtisztnek; mert ő bizony kitölti a szolgálati idejét, hogy nyugdíjképes legyen…

(Fővárosi Lapok)^*

 

A májusi nagy ünnepségek úgyszólván minden más eseményt kiszorítottak a lapok hasábjairól, de június még el sem múlt, már itt volt az új nagy szenzáció: a mehádikai zendülés. Ez a véres esemény nemzetiségi vidéken, egy román faluban ment ugyan végbe, de hátterében nem a nemzetiségi kérdés, hanem egy falu lakóinak félelme állt, hogy megfosztják őket nehezen megszerzett jogaiktól:

 

A Krassó-Szörény megyei Mehádika nagyközségben e hó 27-én nagy vérontás volt. A zavargás már három nappal azelőtt kezdődött. Június 24-én Sulyok Árpád teregubai telekkönyvvezető megjelent a községben, hogy az állam tulajdonából a község tulajdonába átment beltelkeket telekkönyvezze. A lakosság kezdetben nyugodtan fogadta a telekkönyvvezetőt, és nem törődött azzal, hogy földjeit felmérik. De lelketlen izgatók bujtogatásai csakhamar megzavarták a nyugodalmat. Mikor a mérnökök megjöttek, hogy a községi legelőket telekkönyvileg rendezzék, a felbujtogatott nép egy fekete zászlóval a községházára tolult, kitűzte a lobogót, és fenyegette a mérnököket. Most egynéhány pisztolylövés dördült el. Ez volt a jel. A lakosság kaszákkal, kapákkal és dorongokkal felfegyverkezve előrontott mindenfelől, és most már a bírót és a jegyzőt fenyegette megöléssel. Ott volt a környék lakossága, és lehettek vagy ezren. Ezalatt a telekkönyvvezető a vasúthoz hajtatott, és elutazott. Különösen a községbeli vagyonosabb gazdák izgatták a népet. Másnap reggel láthatólag minden csöndes volt. Ekkor érkezett a községbe a kornyai csendőrőrs, hogy megkezdje a vizsgálatot. Miután kihallgatta a zavargókat, tizenöt bujtogatót őrizet alá vett. Ugyanez nap ért Kornyára Bányay csendőr főhadnagy, az állomást megszemlélendő. Értesült a történtekről, s egyenesen Mehádikára indult, vele ment Gelevaux Béla teregubai szolgabíró is. A bujtogatók erre ismét fellázították a népet. Délután fél négy órakor még tartott a kihallgatás, mikor az ezer főből álló tömeg kapákkal és kaszákkal hadonászva, a községháza elé ért, és lármával követelte, hogy bocsássák szabadon az elfogott bujtogatókat. Bányay főhadnagy és a szolgabíró attól tartottak, hogy összeütközésre kerül a dolog, s azért a vérontást elkerülendők, nyomban elbocsátották a tizenöt letartóztatott főcinkost. Azt hitték, hogy éjszaka, mire a nép lecsendesedik, ismét kézre keríthetik őket, és addig több csendőr érkezik a faluba. Amikor a főcinkosok kiszabadultak, ők is kapát, kaszát ragadtak, és a bíró ellen uszították az amúgy is izgatott lakosságot. Azt kiáltozták, hogy a bíró hozta a nyakukra a telekkönyvvezetőt és a mérnököket, ő akarja, hogy a községi legelőket fölmérjék, mert a nép ellensége. Erre a zendülők követelték, hogy adja ki a csendőr főhadnagy Urechjatu George bírót, akit karóba akartak húzni. Bányay főhadnagy kiment a tornácra, és kijelentette, hogy a bíró ártatlan, nem adja ki, és a kaput bezáratja, aki pedig a bíróhoz nyúl, azt lelöveti. Be is csukták a kaput, és a csendőrök szuronyt szegeztek. A nép ekkor betörte a kaput, de a csendőrök előtt meghátrált. A főhadnagy újból figyelmeztette a zavargókat, hogy életével játszik, aki a bíróhoz mer nyúlni. Maga mellé rendelte a kilenc csendőrt, s eltorlaszoltatta a kaput. A bujtogatók ismét halált kiáltottak a bíró fejére, és döngetni kezdték a kaput. A nép vakon ment utánuk, s kevés erőfeszítés után a kapu kifordult sarkából. A zavargók rárohantak a csendőrökre. Bányay főhadnagy túlkiáltotta a lármát, és figyelmeztette a népet, hogy tüzet vezényel, ha nem engednek. A csendőrök élete veszedelemben forgott. Most a főhadnagy tüzet vezényelt. Kilenc lövés dördült el. Négyen holtan rogytak össze, és sokan megsebesültek. A vér láttára és a sebesültek jajkiáltásaira a zavargók a kaszákkal rárontottak a kilenc csendőrre. Ezek elszántan védelmezték magukat. A falhoz támaszkodva puskatussal verték vissza a berohanó tömeget. Ezalatt megérkezett Kornyáról és Teregubáról a segítség. A lakosság kezdett oszladozni. A beállott sötétség vetett véget az utcai harcnak. Amikor a nép elszéledt a házakban, négy halott és tizennyolc sebesült feküdt a községháza előtt. A községbe egy század gyalogkatonát rendeltek ki, kik most azt ostromállapotban tartják.

(Magyar Állam)^*

 

Gróf Sztáray István országgyűlési képviselőt az ablakon keresztül az ágyában agyonlőtték:

 

Mély megdöbbenéssel, de egyszersmind kételkedéssel fogadta mindenki a fővárosban a tragikus vég első híreit. Szinte hinni sem akarták, hogy a grófot megölték. Maguk az első táviratok oly rövidek, homályosak, sőt egymásnak annyira ellentmondóak voltak, hogy méltán szolgáltattak okot a kételkedésre.

De különböző alakban adják elő a gyilkosságot a lapunkhoz érkezett táviratok is, úgyhogy alig tudható, vajon melyik az igaz. Egy dolog most már azonban bizonyos, és ez az, hogy a grófot tényleg agyonlőtték.

 

17. Gróf Sztáray – holtan^*

 

Az egyik táviratot sátoraljaújhelyi levelezőnk küldte a következő tartalommal:

Sztáray István grófot sztárai kastélyában ma reggel ágyában agyonlőve találták. Roskovits nagymihályi járásbíró azonnal kiment a helyszínre. A gyilkos az ablakon át a grófot gyomron találta. A gyanú egy elbocsátott gazdatiszt ellen irányul. A gyilkosság bosszú műve. A gróf ellen a parasztok már két évvel ezelőtt merényletet követtek el.

Egy másik táviratunk, amely ennek nem mond ellen, így szól:

Sztáray István országgyűlési képviselőt ma reggel ágyában meglőve találták nagymihályi lakásán. Két évvel ezelőtt volt merénylet ellene; belőttek kastélya ablakán.

Harmadik táviratunk, amely Ungvárról van keltezve, a halálhírt szintén megerősíti, csak a gyilkosság részleteit adja elő másképp […]

(Pesti Hírlap)^*

 

A polgári sajtó ilyen és hasonló címekkel igyekezett bagatellizálni, hogy a kispesti munkások fellázadtak a mindenható helyiérdekű vasút igazgatósága ellen. A „ribillió” igazi okáról: arról, hogy csak az alacsony munkabérek magyarázzák meg a hat krajcár miatti lázongást – nem esik szó:

 

Kispest községe hosszú idő óta valósággal hadilábon áll a budapest-szentlőrinci helyiérdekű vasúttal. Részben a rendetlen közlekedés, részben az aránylag nagy útiköltség és a vasúti alkalmazottak goromba bánásmódja miatt ütött ki a háborúskodás, amely napról napra elkeseredettebbé válik.

 

18. A kispesti ribillió^*

 

Mintegy hat héttel ezelőtt Kispesten omnibuszvállalatot alapítottak s azóta a kispestiek nagy része ezt használja. Különösen a munkásnépre kedvezőbb is ez a közlekedési eszköz, mert Kispestről 6 kr-ral olcsóbban juthatnak be ezzel a fővárosba, mint a vasúttal, s az omnibusz ott áll meg utasaival, ahol parancsolják. Reggel 6 óra tájban ezrével jön a sok munkás a községből a főváros szélén levő gyárakba, s a társaskocsik egészen a gyárig szállítják őket. Este minden nagyobb gyár előtt omnibuszkocsik állanak, s várják a kijövő, hazafelé tartó munkásokat. A helyiérdekű vasútnak érzékeny veszteséget okoz a vállalat, amely különben a község védőszárnya alatt működik – s az igazgatóság sok akadályt gördített már eléje. Tegnap este a fővárosi rendőrséghez fordult pártfogásért, s ez ma reggel 6 órakor a főváros Kispesti úti határánál útját állotta a befelé jövő társaskocsiknak. A munkások hiába kérték, hogy engedjék a kocsikat a gyárak felé menni, ne tartóztassák őket útjokban, mikor munkára mennek, a lovas rendőrök nem mozdultak az útról […]

(Magyar Állam)^*

 

Innen kezdve a Pesti Napló részletesebb és érdekesebb tudósítását idézem:

 

[…] Kispestről erre a hírre rövid félóra alatt mintegy ezerfőnyi tömeg sietett ki haraggal a határra, és Szabó Pál törvénybíró kérdőre vonta a rendőröket, hogy kinek a rendelkezéséből állják el az utat.

– A méltóságos főkapitány úr parancsából – volt a rendőrfőnök válasza.

Szabó törvénybíró erre emelt hangon jegyezte meg, a fővárosra mutatva:

– Ott, igenis, ő parancsol, de itt én vagyok a főkapitány, itt én parancsolok.

A törvénybíró eme megjegyzésére a tömeg is vérszemet kapott, s előbb szóval, majd kőzáporral támadt a rendőrség ellen.

Itt meg kell dicsérnünk a lovas rendőrség tapintatát, hogy el nem ragadtatta magát, hanem az inzultusra visszavonult, s átadta helyét az illetékes csendőrségnek.

Közben megérkezett a főváros felől az első vonat, a néptömeg azonban nem bocsátotta be a község területére, sőt olyan kőzáporral fogadta, hogy a vasút összes ablakai csörömpölve hullottak szerteszét.

A felbőszült munkástömeg azután megrohanta a vonatot, a síneket karókkal, kövekkel eltorlaszolta, s a két utolsó vasúti kocsit összetörte. A vonat személyzete s az a néhány utas, aki benne volt, elmenekültek bántódás nélkül, a megtámadott két kocsit azonban teljesen összerombolták.

A csendőrök, hogy a vonat útját megtisztítsák, feltűzött szuronnyal mentek neki a tömegnek, amely a legvégsőkig hagyta fejlődni a dolgokat. A csendőrök erre fegyverüket megtöltötték, s a vonat elé a sínpárra feküdt munkásokat töltött fegyverrel való célzással tudták csak eltávolítani.

A vonatvezető végül is kénytelen volt a vonattal visszafordulni. Így jártak ezután a Szentlőrincről jövő vonatok is. A kispestiek pedig ezalatt, kikerülendő a vasút igénybevételét, parasztkocsikon és teherkocsikon hosszú sorban vonultak be a fővárosba, útjokban felváltva abcúgolva a csendőrséget, rendőrséget s a vasúti igazgatóságot.

A csendőrség e ribillió vezetői közül négyet letartóztatott, köztük Pajor népszínházi díszletfestőt, s többeket megjegyzett magának az izgatók közül, akiket csak a forrongás lecsillapulta után fognak letartóztatni. Szabó Pál törvénybírót is kevésbe múlt, hogy el nem fogták. Ellene különben a rendőrség és csendőrség hatóság elleni izgatás miatt bűnvádi feljelentést tesz.

Az izgalom a Kispesti úton közel két óra hosszat tartott, s már 11 óra felé járt, amikor a forrongó néptömeg úgy-ahogy szétszóródott, de azért a vasutakat egész nap négy szuronyos csendőr őrizte, s a csendőrség egész nap ott táborozott a kispesti határban, a katonai lövőház mögött, hogy szükség esetén segítségére legyen a rendőrségnek, amire nézve időközben felsőbb helyről is parancsot kapott […]

(Pesti Napló)^*

 

Pécs, július 30.

A hatalmas pécsi városháza szögletes tornyán az óra épp fél kilencet ütött, midőn a várost irtóztató robaj verte fel. Az első pillanatban senki se tudta, mi történt. Az emberek kétségbeesve futkostak jobbra-balra, s nem tudták, merre keressék a veszedelmet, mert a robaj annyira betöltötte az egész várost, hogy azt se lehetett tudni, mely tájról támadt.

Nehány perc múlva azonban már köztudomású volt, hogy Köszl János fűszerkereskedése robbant fel. Ez a kereskedés a városház épületének sarkán volt: nagy bolt, amely kinyúlik a városház homlokzatára és befelé a Király utcába. A kereskedés előtt terül el a Széchenyi tér, Pécs főpiaca, amelynek városház előtti részén a húsossátrak állanak. A városháza előtt és kapujában állandóan nagyobb néptömeg van; részben ügykereső felek, részben piaci vásáros nép, részben pedig beszélgető, kaszinózó polgárság. A robbanás a tömegben óriási pánikot okozott. Egyszerre kétszáz sebesült hevert a városháza előtt, mert a robbanás okozta légnyomás bezúzta a városháza összes ablakait, s a csörömpölve aláhulló ablaküvegdarabok megsebesítették a közelben lévőket.

Szerencsére a nagy zűrzavar közepett sem vesztette el fejét a rendőrség és a tűzoltóság. Ez utóbbi hozzálátott a felrobbant fűszerkereskedés oltásához, míg a rendőrség és az összegyűlt nép a sebesülteket vette gondozásba. Közben orvosok is érkeztek, és megadván a lehető elsősegélyt, intézkedtek a sebesültek elszállítására nézve.

Magánlakásokra és három kórházba szállították a sebesülteket. Aldinger János polgármestert szállították el először […]

(Pesti Napló)^*

 

A robbanásnak, amelyet egyébként az okozott, hogy a fűszerkereskedésben, akkori szokás szerint, tetemes mennyiségű puskaport is tartottak és árultak, több halálos áldozata volt. – Az újságok egyébként sem panaszkodhattak uborkaszezonra, mert ugyanezen a napon gyulladt ki Budapesten az éppen befejezés előtt álló központi (ma Tolbuhin körúti) vásárcsarnok:

 

A központi vásárcsarnok Csillag utcai oldalán ma reggel hat óra után Prindl János bádogosmunkásai hozzá akartak fogni a tetszet oldalszelelőinek bádogredőnyökkel való ellátásához. Itt dolgoztak Gerb Lajos előmunkás vezetése alatt Klein Adolf, Vilcsek Náthán és Keresztes Nándor bádogossegédek és Hofner András inas. Alighogy hozzáfogtak a munkához, Gerb odaszólt Hofnerhez, hogy hozzon neki egy ólmozóvasat, amelyekből egy kályhában többeket forrón tartottak. Amikor a fiú ennek a parancsnak eleget tett, felborította a kályhát, az abban lévő parázs a kátrányozott faburkolatra szóródott, és még mielőtt a munkások elejét vették volna a veszedelemnek, tüzet fogott a tetődeszka. Néhány pillanat múlva a lángok a tetőzet minden irányában elharapództak. A megrémült munkások ahelyett, hogy hamar vizet kerítsenek, és az oltáshoz fogjanak, eltávoztak a tetőről, és lent az utcán szóltak néhány idegen embernek, hogy odafönn ég.

 

19. A központi vásárcsarnok lángokban^*

 

Egy közeli hentesboltból értesítették a tűzoltófőparancsnokságot, hogy a központi vásárcsarnokban tűz keletkezett, de onnan azt a meglepő választ kapták vissza, hogy „magánértesítésre nem lehet intézkedni”. Ezalatt odafönn vígan égett tovább a tető padlózata, amíg végre megjelent egy rendőr, és most már hivatalosan hírt adva a főparancsnokságnak a veszedelemről, végre – meglehetős hosszas késedelmezés után – megjelent a tűzoltóság, amelynek oltási munkálkodása elé újabb akadályok gördültek, mert a még nem teljesen berendezett épületben a vízvezeték még nem funkcionált. Kínos, hosszú idő múlt el, amíg megjelentek a veszedelem színhelyén a gőzszivattyúk, amelyeknek segítségével a Dunából lehetett az oltáshoz szükséges óriási vízmennyiséget előteremteni. A tűz a tetőzet és a padlás közt dühöngött, és ezért roppant nehezen volt hozzáférhető. A tetőzet egyes részei egymás után estek le a mélységbe, veszélyeztetve az életük kockáztatásával való oltási munkálatokat végző tűzoltók biztonságát; a forró pléhdarabok is sűrű egymásutánban váltak le, izzásuk által oly óriási hőséget terjesztve a közelben, hogy ez is hozzájárult az oltás nehézségeihez. A tűz órákig tartott, és mint magától értetődik, óriási közönséget vonzott a színhelyre. A rendőrség és a katonaság nagy kordont vont, hogy egyrészt a tűzoltók munkásságát szabadabbá tegye, másrészt pedig a kíváncsi tömeg biztonságát biztosítsa […]

Magától értetődik, hogy a tűz által okozott károk helyreállítása a vásárcsarnoknak október elejére tervezett megnyitását elhalasztja. Weber építésvezető véleménye szerint az épület vasszerkezete nem szenvedett kárt, amely esetben a tűz által elhamvasztott tetőzet rövid időn belül helyreállítható. Petz Samu műépítész ezt a rövid időt is három hónapra becsüli.

A rendőrség a tűz keletkezéseért az előbb említett bádogossegédeket okozza, és ezért ezeket egyelőre letartóztatta, de nem lehetetlen, hogy a tűz a munkások följövetele előtt is már lappangott, mely esetben a tüzet bűnös kéz rakhatta. Ennek kipuhatolására a rendőrség erélyes nyomozást indított meg.

A kofák öröme a vásárcsarnokot ért katasztrófa felett igen nagy, és ennek igen hangosan kifejezést is adtak. Egész nap körülállták a füstölgő épületet, és hangos kifakadásokkal örvendeztek afelett, hogy annak megnyitása, az ő nagyobb dicsőségükre, halasztást szenvedett.

(Pesti Napló)^*

 

Erkölcstörténeti adalék a budapesti felsőbb társadalmi körökből:

 

Özvegy Patsu Miklósné tizenöt éve lakott a Múzeum körút 29-ik szám alatt levő saját tulajdonát képező ház első emeletén. A 75 éves matróna teljesen visszavonultan élt, s csupán egy cselédet tartott, aki betegeskedésében ápolta is. Régóta szervi szívbajban szenvedett, s tíz éve, hogy orvosa, dr. Korotnai Árpád kezelte, aki nemcsak mint háziorvosa, hanem mint házának jó barátja is, gyakran felkereste […]

Ez év augusztus havában az agg özvegy állapota rosszabbra fordult. Több ízben konzultáltak fölötte Korotnaival dr. Stiller és dr. Kelen orvosok. Szeptember 23-án délután 1 óra tájban Patsunét hirtelen ájulási rohamok vették elő, s Török Lina, az agg nő cselédje, Korotnaiért futott, akit a Kalap utca 12. szám alatt levő lakásán meg is talált. Egész délután ketten voltak a haldokló ágya mellett, a cseléd azonban több ízben kint volt a többi szobában. Az öreg asszony fél öt órakor rövid haláltusa után meghalt, s az orvos nemsokára rá behívta a szobalányt halott úrnőjéhez, s így szólt a cselédhez:

– Elvettem a Wertheim-szekrény kulcsát úrnője ágyából, hogy megőrizzem […]

Tény az, hogy az elhunyt özvegyet mindenki vagyonos asszonynak tartotta. Korotnai a halálozás napján délután 2 órakor táviratilag Pestre hívatta Patsuné fiát, Miklóst. Mikor ez ügyvédének, dr. Hets Ödönnek társaságában anyja lakásán megjelent, és a szekrény kulcsát kereste, a cseléd azt válaszolta, hogy az az orvosnál van.

Előhívták Korotnait, aki megjelenvén, azonnal átadta a kulcsot, s így szólt:

– Az özvegy nő utolsó idejében többször reám bízta, hogy halála esetén a cselédnek ötszáz forintot adassak ki az örökségből. E takarékpénztári könyvet – mondta tovább Korotnai, s egyúttal zsebéből egy kétezer forintról szóló takarékkönyvecskét vett elő – ezért magamhoz vettem, hogy egyrészt a cselédet kifizethessem belőle, másrészt pedig a temetkezést illetően intézkedhessem. Az öregasszony reám bízta.

A szekrényt felnyitották, de legnagyobb meglepetésükre a vélt kincsek helyett csak 30 frt készpénzt, egy 4000 forintról szóló takarékpénztári könyvet és a ház eladásából származó két részvényt találtak. A temetés után Török Lina, a cseléd, megkapta az ő ötszáz forintját, és hazautazott egy Győr-Sopron megyei községbe szüleihez. Patsu és Hets megkezdték a tudakozódást, hogy mennyi vagyona lehetett az özvegynek.

Néhány nap múlva a temetés után megtették a feljelentést Török Lina ellen Bérczi Béla rendőrkapitánynál, ki nyomban meg is indította a vizsgálatot. A detektívek felhozták Budapestre a lányt, ki mindent az orvosra hárított. „Ha hibázik valami – úgymond –, azt Korotnai orvos úr vihette el.” Így a vizsgálatot kiterjesztették Korotnai ellen is.

Azonnal házkutatást tartottak nála. Találtak egy takarékpénztári könyvet, amelybe az orvos már a nő halála óta 10 000 forintot tett, azonkívül több ékszert, amelyeket azonban Korotnai régi tulajdonának mond. Tegnap délelőtt 1 óráig, délután 4-től 7-ig időzött a vizsgálóbiztos szobájában. Ekkor Bérczi kapitány Korotnait elbocsátotta. Úgy látszik, még semmit sem bizonyítottak rá az orvosra, kit az özvegy inkább családtagnak, mint háziorvosnak nézett […]

Lehetséges, hogy az orvos egy végzetes tévedés áldozata, mint ő mondotta egy nála járt újságírónak. Ez volt az összes szóbeli nyilatkozata, ezenkívül a lapokhoz a következő nyilatkozatot küldötte:

„Az Esti Újság mai számában »Meglopott halott« címen egy személyemre vonatkozó közlemény jelent meg, mely a rendőrség által saját kérelmemre megindított vizsgálatra nézve, korai híreket közöl. Nem kívánok a hivatalos vizsgálat befejezése előtt a hírek érdemére nyilatkozni. Kijelentem azonban, hogy az Esti Újság jelzett cikke ellenében a vizsgálat befejezése után elégtételt fogok keresni. dr. Korotnai”

(Magyar Állam)^*

 

Részlet egy négy nappal későbbi tudósításból:

[…] A bizonyítékok így egymás után torlódtak össze Korotnai ellen, aki mind izgatottabb lett. Elmerülve ült helyén, s egyszerre így szólt:

– Kapitány úr, négyszemközött óhajtanék önnek valamit mondani.

Midőn egyedül maradtak, Korotnai mélyen felsóhajtott, s ennyit mondott:

– Én vagyok… Én tettem…

(Magyar Állam)

 

Háromévi börtönre ítélték.

 

20. Chimay hercegnő^*

 

Az év utolsó szenzációja Rigó Jancsi nevéhez fűződik. Akik ezt a nevet már csak mint a közismert ízletes cukrászati készítmény elnevezését ismerik, az alábbi sorokból megtudhatják a névadó regényes történetét is:

 

Mint a villám járta be a világot nehány nap előtt az a brüsszeli hír, hogy Belgium egyik legelőkelőbb arisztokratájának, Chimay hercegnek csodaszép nejét megszöktette – egy cigányprímás. Székesfehérvárra is eljutott az eset híre, és ott keltette a legnagyobb szenzációt. Székesfehérvárra ugyanis csütörtökön délután Fiume felől egy feltűnően szép szőke nő érkezett meg egy barna képű férfi társaságában. Az idegenek a Magyar Király Szállodában szálltak meg, hol egy egész lakosztályt foglaltak le, s elegáns megjelenésükkel és a nő csillogó ékszereivel csakhamar magukra vonták a figyelmet. Seidel Lajos városi rendőrkapitány is érdeklődni kezdett az érdekes idegenek iránt, és tegnap délelőtt meglátogatta őket. A férfi rendkívül szívélyesen fogadta a főkapitányt, s kilétéről ezeket mondta el a főkapitánynak:

Rigó János hegedűművész vagyok. Itt születtem Pákozdon a cigánysoron 1858-ban. Szüleim falusi cigányok. Gyerekkoromban a nagykanizsai cigánybandába állottam be, s később külföldre kerültem. 1895-ben Párizsban voltam, s egy előkelő restaurant-ban játszottam. Egy este feltűnő szépségű és fiatal asszony lépett be a restaurant-ba egy férfi oldalán. Láttam, hogy az asszonyra roppant hatással van a játékom, s megkérdeztem tőle, hogy melyik nótát húzzam el neki. Az asszony azt felelte, hogy a magamét. Az asszony azután eljött másnap, harmadnap, mindennap, azután meghívott magához is. A férje, Chimay herceg, veszekedő, beteges és csúnya ember, nem csoda hát, hogy jobban tetszettem neki, mint az ura, aki, mikor megtudta, hogy a neje engem szeret, üldözni, kínozni kezdte. A hercegnő emiatt az ősszel elhagyta az urát, s azóta együtt vagyunk. Tegnap délután a szerelmespár kikocsizott Pákozdra az „öregek” látogatására. A szőke asszony bámulva nézte a kis vityillót, amelyben a cigányprímás apja és anyja lakik, s az öreg párt megölelte és összecsókolta, kijelentvén, hogy ha a válóperét befejezik, megesküszik a fiukkal. Azután visszamentek Székesfehérvárra. A pákozdiak holnap nagy ünnepet rendeznek „a Jancsi tiszteletére, akit olyan nagy tisztesség ért”.

(Alkotmány)^*

 

(Üstökös)^*