A rodostói író kézirata címlapján több dologról is tájékoztatja olvasóját. A különféle rendű s rangú emberek időtöltésének módjában jelöli meg könyve tárgyát. Azt is fontosnak tartja közölni hazai olvasójával, hogy munkája „idegen országban” készült. S amint azt egyes más kézirataiban is jelezte, „idegen nyelvből” fordította magyarra. Tartalmát a végén tömören összegezi „ennek a könyvnek táblája”. Ebből kiderül, hogy egy világias erkölcsnevelő könyvecske van a kezünkben, amelynek témája a restség, annak gyarló emberi megnyilvánulása és minden káros következménye, illetve a rest életmód elleni orvosság. Írójuk minderről hat napon keresztül folytatott „beszélgetés” formájában nyújt hasznos és szórakoztató olvasmányt.
A fordító önállóan alakított bevezetőjében az olvasóhoz fordul. Előljáró beszéd-ében osztja a kis könyv francia szerzőjének reményeit, mondván: lehet tehát reménleni hogy az értelmesek kedvesen veszik és olvasssák ezeket a beszélgetéseket. A restséget a „lelki nyavalyák” közé sorolja, s a legveszedelmesebb véteknek nevezi. Szeretné, ha az ellene való küzdelemben a könyv olvasása „lelki haszonnal” s a drága idő megbecsülésével járna.
A levélíró által annyit emlegetett „restes lustaság” egyik leghatásosabb ellenszerét Rákóczi kamarása a rodostói könyvtárban találta meg. Az olvasás nemcsak hasznos időtöltésül szolgált, hanem szellemi felfrissüléssel is járt; a levélírás mellett Mikes egyes kedvelt francia könyveit át is ültette magyarra. Ezek közé tartozott Antoine de Courtin műve is.
A francia szerző, A. de Couvtin (1622–1685) a versailles-i királyi udvarból indult diplomata pályára. A svéd udvarban Krisztina királynő megkedvelte a művelt franciát, akit titkárává fogadott, majd svéd nemessé tett. A svéd királyi udvarban töltött évei alatt pezsgő szellemi élet részese volt. A tudomány- és művészetpártoló királynő meghívására hosszasan ott időzött Descartes. Duménil meg is örökítette egyik képén a Krisztina királynőt körülvevő jeles tudós társaságot. Descartes itt írta értekezését, utolsó írását a helyes életvitel művészetéről, a lélek szenvedélyeiről. Courtin ismerte személyét, olvasta műveit, megismerhette értekező módszerének irodalmi műfajait. Ifjúkori tapasztalatainak később látta hasznát, midőn diplomáciai pályafutását a párizsi „gentilhomme” társasági életformájával cserélte föl. Már negyvenéves múlt, amikor írásra adta fejét. Működése a nagy francia klasszikus generáció íróinak termékeny évtizedeire esik.
Courtin irodalmi ambíciói a világi moralista látóköréig terjednek. Könyvei főleg az udvari ember életvitelével, a főrangúak, nemesek kulturált időtöltésével, modern nevelési elvekkel foglalkoznak. A „civilité” időszerű erkölcsi elveiről korabeli szerzők és antik auktorok forrásaira támaszkodva értekezik. Kötetlen műfaja a divatos „traité”, a világos és könnyed értekező stílusú műforma, amely a „discours” és az „entretien” feloldása révén célszerű irodalmi keretül szolgált módszeresen fölépített erkölcskritikai gondolatainak formába öntésére: A hetvenes évek elejétől sorra jelennek meg a „bienséance” és a „civilité” sokrétű témakörébe tartozó kötetei. Köztük a Rákóczi könyvtárába került Nouveau traité de la civilité … és egy másik, az új, bővített kiadású Traité de la paresse ou l’art de bien employer le temps en toutes sortes de conditions… különböző társadalmi rétegeknek, mindenféle rendű és mesterségű emberek hasznára: Mikes olvashatta már párizsi éveiben is, de igazán akkor vette hasznát, amikor a hazatérés reményeinek szétfoszlása; után a rodostói „bujdosás” unalmának súlyos terhe kezdett ránehezedni. Harmincéves már elmúlt, amikor az ifjak nevelésével kapcsolatos első munkáját, Az ifjak kalauzá-t lefordította. S már lehetett negyven is, amikor Az idő jól eltöltésének módja… átültetése foglalkoztatta. A francia „Avertissement” magyar átdolgozásában, Mikes „elöljáró beszédé”-ben a fordító saját szavaival összegezi írói célkitűzését.
Mielőtt a restség eredetének megvilágítására és fogalmának meghatározására kerülne sor, a szerző s fordító egy főrendi társasági körben lejátszódó cselekményen keresztül érzékelteti a rest életmód keresztényi morállal ellenkező voltát. Amolyan világi erkölcsi értekezéssel kezdődik Mikes fordításának első beszélgetése. A súlyos baj eredetére bibliai passzusok révén világít rá; forrását a kevélységgel párosult „magunkhoz való szeretet”-ben, a mértéktelen önszeretetben vagy „megromlott szeretet”-ben elölve meg. A restség definiálásának és erkölcsromboló „belső” hatásának leírásakor a továbbiakban gyakran Szent Pál leveleire, a keresztény morál egyik legnagyobb auktorának tartott Aquinoi Szent Tamásra, s a középkori skolasztikussal jól megférő görög filozófia klasszikusa, Arisztotelész etikájára hivatkozik. A restség, tunyaság, henyélés valláserkölcsi szempontból vétkes, a „világi élet” és a társadalom szemszögéből pedig haszontalan. Az orvosság: az idő eltöltésének dicséretes módja, a kulturált viselkedés és a dolgos életvitel.
A fordítói önállóság megnyilvánul a cselekmény megindulásakor jelenlévő főrangú társaság bemutatását és a személyek csoportosítását szolgáló írói jellemzésben. Diánna, Angyélika, páter Dénes és Télámon a francia Madame de Philargie, Demoiselle de Philargie nommée Angelique, l’Abbé Theotrée és Zeroandre elkeresztelése. Az a megjegyzés, hogy Diánna mintegy negyvenesztendős korában marad özvegyen, a fordító ötlete; hasonlóképpen a dáma rest életmódjára adott magyarázata is: akinek a nagy jószág módot adott mindenre. Adódik motivációs különbség a szép Angyélika és Télámon első említésekor is.
A szüntelen társalgás színtere a „ruelle”. A XVII. századi francia előkelő társadalmi s irodalmi életben divatba jött fogalom, amely szó szerint a „ruelle du lit” – a női lakosztály intim terét, a fal és az ágy vagy heverő közti kis teret jelenti, s az „alkóvi” szalonélet, a précieuse társalgás kedvelt helyszínéül szolgált. Ilyen vonzó környezetben indul s folyik kisebb megszakításokkal a cselekményt alkotó moralista célú társasági beszélgetés, hogy mindez ne látszódjék elvont unalmas okoskodásnak. A szereplők jelenetszerűen érkeznek s távoznak, majd újra összegyűlnek, szolgálók jönnek s mennek, mint egy színpadon, ezzel is élénkítve az előadást. Az özvegy Diánna szobája, ágya, egy kis asztalka székekkel a díszlet állandó kellékei.
Diánna, aki minden ürügyet felhoz, hogy a délelőttöket nagyvilági szokás szerint heverve töltse, még ágyban fekszik, amikor nevelt lánya, Angyélika és udvarlója, Télámon valamin civódni kezdenek. Már javában vitatkoznak, amikor tíz óra tájban belép a dáma fölkelésére kint hiába várakozó páter Dénes, hogy rábeszélje Diánnát egy régóta halogatott nemes cselekedetre: segítsen kiszabadítani egy szegény ördögöt az adósok börtönéből. De úgy látja, hogy az asszony lustasága miatt ismét kár az idejét vesztegetni. Diánna a heverője mellé ülteti, s kérdi tőle, miért nem ment már korábban be hozzá. A jámbor páter mentegetőzik: nem illik az én rendemhez olyankor menni az asszonyokhoz, mikor még ágyban vannak vagy öltöznek. Télámon jót nevet a páter aggályoskodásán. Ám Diánna kiérzi szavaiból vendége neheztelését, s szeretné elkerülni a szemrehányást: Bezzeg, páter uram … Hát egyért jött kegyelmed ide, hogy nékünk prédikáljon? Angyélika siet a főasszony szavain megütköző páter segítségére, és az igazság kimondására biztatja. Télámon viszont Diánna védelmére kelve, szítja a fellángolt szócsatát.
A páter nem kíméli délig ágyban hempergő, kényeskedő rokoni vendéglátóját; veszedelembe kerül az olyan asszony, aki egyebet nem cselekszik, csak eszik, iszik, aluszik, magát mulatja és cifrázza … Angyélika, aki Télámont vette célba, melléjük teszi a haszontalan beszédű udvarlókat is, ami fölszítja veszekedésüket. A páterra várna, hogy igazságot tegyen köztük: keresztényi életre inti őket. A dámát bosszantják intelmei, s kitör belőle: Páter uram, kegyelmed igen kemény, nem akarnám, hogy kegyelmed volna az én gyóntató papom. Erre már emez is indulatba jön: Nem is olyan szándékkal jöttem ide, hogy cathekizáljak …, s az emberbaráti tett végbevitelére, bizonyos – a francia szövegben nem említett – levelek előkeresésére sürgeti őt. Diánna ismét holnapra akarja halasztani. Ezen elhűlvén a páter… – majd kölcsönös panasz és mentegetőzés közt, Mikes helyzetteremtő ötlete nyomán, ebédhez fognak a Diánna ágya mellett megterített asztalnál.
Azután Angyélika Nientilde márkiné fürge lábú inasát bocsátja be. Nó te kis Csutak – mondá Diánna –, mint vagyon a Grófné. Igen frissen – felelé az inas –, és az asszonyt köszöntetvén, tudakoztatja … hogy ha volna-é asszonynak kedve a városra menni sétálásnak kedviért. A magát hirtelen jobbacskán érző dáma örömmel küldi beleegyező válaszát köszöntsed, fiam, az asszonyodat… és ide elvárom. A sétakocsikázás kapcsán a páter prédikációt rögtönöz. Angyélika biztatja, csak oktassa őket, a vasat nem kell hagyni, hogy meghűljön, amit Mikes saját szóláskészletéből tett hozzá. A megromlott szeretet a jó erkölcs megrontója, ez gyökere minden rossznak. Erkölcsnemesítő szándékkal felsorolja a fő vétkeket, a tisztátalanságot, a torkosságot, a restséget, továbbá a fösvénységet és a kevélységet, amelyek a rendeletlen szeretet táplálói, valamint hogy a lámpásban való tüzet az olaj táplálja. A restség különösen veszedelmes, az elmét eltompítja, elvon a dolgos élettől, mert valamint utálja a dolgot, a nyugodalmat úgy szereti.
Az erkölcsoktatásra fordult egyoldalúvá vált beszélgetést a márkiné érkezése szakítja meg, s félben hagyatá a páterrel beszédét. Most már Diánna is fölkel, elbocsátja a társaságot, a folytatást és az ügyek intézését, minthogy sétálni kell menni, azért másnapra lehet hagyni. Ezzel a dáma viselkedését jellemző fordulattal az első napi társalgás be is fejeződik. A préciosité ironikussá vált helyszíne és „hempergő” típusa eléggé elterjedt volt ahhoz, hogy irodalmi feldolgozásokban, versben és prózában időszerű erkölcskritika tárgyává váljék.
A társasági beszélgetés fonalára felfűzött cselekménysorozat műfaji megoldására Mikes különféle példákat ismert olasz és francia olvasmányaiból. Az irodalmi keret, hogy előkelő személyek otthagyva a zajos várost, egy vidéki udvarházban vagy kastélyban találkoznak, s ott napokon keresztül szórakoztató történeteket adnak elő s gáláns témákon értekeznek, már ismerős. A Mulatságos napok lazán összefüggő novellaciklusa is ebbe a műfajba tartozik, s éppen hat napra elegendő regényes elbeszélést tartalmaz. Az úgynevezett „keretes” elbeszélés műfaját ismerték Mikes hazai kortársai is. Faludi Ferenc Téli éjtszakák, vagyis a’ téli estidőnek unalmait enyhítő beszédek című fordítása spanyol barokk novellagyűjteményből német közvetítéssel került, hét napra összevonva, magyar átdolgozásra. Ez a műfaj alkalmas volt világi szépirodalmi vagy oktató, moralizáló jellegű próza dialogizált előadására.
A társalgásban kedvét lelő Mikest nemcsak a párbeszédes előadásmód vonzotta, hanem a könyvecske erkölcsnemesítő célzata, az átdolgozás irodalmi lehetősége, s a cselekmény életszerűsége. A beszélgető személyek itt nem vonulnak el az élet zajától, hanem a mindennapok sodrában, társasági, családias helyszínen folytatják polemikus színezetű beszélgetéseiket. Annak az udvari és városi életformának emlékeit idézhették föl benne, amelynek ő is részese volt Versailles-ban és Párizsban, főúri kastélyokban, az inkognitóban élő fejedelem közvetlen kíséretében, estélyeken, bálokon, opera-baletteken és komédiákon, sétakocsikázásokon, kerti sétákon, könyvtárak és kollégiumok látogatásakor, templomi prédikációkon, vadászatokon. Találkozott olyan élő típusokkal, akikre ráillett az író és moralista dicsérete vagy erkölcsbírálata.
A másnap délelőtt újra összegyűlt társaság kiegészült Diánna sétakedvelő barátnőjével. Mme Nientilde-el, aki Mikestől Mariánna (vagy Máriánna) nevet nyert. Jellemzése frappáns: ez a főasszony igen okos, de mód nélkül szerette a kártyát. . Télámon kötekedik a páterral: azért hozta el őt, hadd hallgassa ő is a Catechismust. Némi szerénykedés után kialakul a sokfelé ágazó beszélgetés, hiszen „a világiak tunya élete” számtalan példát kínál a restség „külső” megjelenéséről. Szóba kerül a lustaság, a lanyha vallásosság, a haszontalan foglalatosság és a léha időpocsékolás, a munka kerülése, a hebehurgyaság válfajait megtestesítők szertelen viselkedése, szó van olyan közismert alakokról, mint a szerencsejátékosok, a hírhordozók, a szüntelen vizitben járók, a divatmajmolók, a csereberélők, a pennarágók s könyvfabrikálók, a szórakozott könyvmolyok, a szerelem bolondjai, a világi dolgokba keveredő egyháziak és társaik. A meggyőzés érdekében a páter egyre sűrűbben bocsátkozik hosszadalmas fejtegetésekbe és terjengős erkölcsprédikációkba. A népszerű szalontémáról, az alvásról és álmatlanságról, az álomról és az ébredésről, az ásításról, a szervezet rejtett működéséről összehordottak vegyülnek tudálékos műszavakkal operáló dilettáns magyarázatokkal. De végül is a restek húzzák a rövidebbet. A naplopók és éjszakázók élete ellenkezik a természetes életmóddal. A világ és a természet rendje szerint kell élni: a nap, pedig feljöttekor az egész természetet híja munkára, de főképpen az embert. A biológiai, természeti és társadalmi okok egyaránt alátámasztják ezt. Az égitest sugarai megvilágítják a délig ágyban heverő rest alakját: mintha azt mondaná, hogy nem azért gyújtják meg a fáklyát, hogy a világánál aludjanak … – idézi az erazmusi fordulatot. A kelletlen fölkelők és későn templomba járó dámák, a templomot színháznak néző, lustálkodó, világias hölgyek illetlen viselkedését festi le.
Minthogy a kiadós beszélgetés közben a társaság is eltöltötte a délelőttöt, Angyélika félbehagyatja a páterrel beszédét. Ezt a megszakító mozzanatot a fordító iktatta közbe, mint az első napon. Alig kelnek föl az ebédtől, a páter folytatja, ahol abbahagyta. A délutánt az említettek csak az udvarlásban, hivalkodó látogatásban, játékban, emberszólásban, sétálásban töltik. Az ilyenek hasonlóak a bibliai balga szüzekhez, akiknek esztelenségek leginkább restségekben állott… Ezek képtelenek valami hasznosat cselekedni lám ő is hiába jár ide azért a „bizonyos levélért”, amelyet az asszony elmulaszt megkeresni. Hiába, a restség a jó erkölccsel nemigen alkuszik – céloz Diánna hanyag magatartására. Angyélika és Mariánna helyeslésére, Télámon ellenvetése közben rámutat a restség, a kapkodás és hirtelenkedés összefüggésére, csak a restek sápolódnak szüntelen … – csupa zűrzavar az ilyenek élete, mert mindent ímmel-ámmal, hebehurgyán cselekednek: tetteiket nem az akarat és az okosság irányítja. Egy Seneca-idézet alkalom a rosszul elvégzett munka és a sok beszédű emberek és fecsegők, minden gáncsot keresők elmarasztalására. Angyélika segít a páternak a felsorolásban, ilyenek az utcán és a házban nagy sietséggel közlekedők, kik mindenkor olyan sebességgel járnak, mintha mindenkor űznék őket… Télámon ismer egyet a házban, igen jó szolgáló, de rettenetes szeles: a szeleburdi „Esvent” a fordításban Ilona néven jelenik meg. A folyton jövők s menők, a „szorgos” tétlenek is közéjük tartoznak. A „semmittevő” Télámon a mesterembereket („les ouvriers”) is hajlandó volna hozzájuk keverni, mondván, űzhetnének egyszerre többféle mesterséget is. A páter védelmébe veszi őket, csak akkor restek, ha henyélők, de nemigen akadnak ilyenek a dolgosok között. Angyélika hallotta valakitől, aki is volt idegen országokban, hogy kivált Törörökországban a’ közönséges, hogy mesterember egy házat egészen felépít… Az egzotikus tapasztalatszerzés török földön, természetesen Mikes beleszövése.
A restség megnyilvánulásait feltáró beszélgetésben a páter szókimondó erkölcsbírónak bizonyul. A természet szégyenére van az olyan férfi vagy asszony, aki szüntelen való tunyaságban tölti életét…, s a bibliai passzust idézi, hogy az ember úgy teremtetett a munkára, valamint a madár a repülésre. Az „irtóztató restség” a társadalmi együttélés szemszögéből elfogadhatatlan. Ha tudnák, milyen ítélettel vannak a bölcsek a restség iránt, például Szókratész. Mások viszont kitűnnek a haszontalan időtöltésben, a szerencsejátékban, amiben különösen a „kártyás” Mariánna érdekelt. Akit a játékszenvedély elragad, csak nyereségre céloz, miközben eladósodik, fűnek-fának tartozik, mindene zálogba kerül, míg családját a tönk szélére juttatja. A nyerészkedési vágy nem annyira a „közönséges rendet” (les petites gens) jellemzi, inkább illeti a gazdagokot, mintsem a szegényeket. Eltékozolt vagyon, leromlott birtok, elrontott élet: Ilyen a vége a játékosoknak … – a társadalmi, családi, erkölcsi következmények egyaránt kiábrándítóak. De idővel bajba sodródnak a „játéknézők” maguk is, belőlük verbuválódnak a házaknál lebzselők, a híreken és újságokon kapók, hírhozók és hírferdítők, beteglátogatók, hozományvadászok. Az egyik olyan rest, mint a másik, mint aki házról házra hordozza haszontalan ábrázatját.
A könyveket ritkán forgató Télámon rosszmájú kérdése új irányba tereli a mindentudó erkölcsoktató érvelését. Azt kérdem, páter uram, hogy mit mond kegyelmed az olyanok felől, akik minden dolgokat elhagyák az olvasásért. A moralista irodalom sokat emlegetett témája kerül ezzel szóba, a tanulás, művelődés, szórakozás, a jó és rossz könyvek olvasásának erkölcsi megítélése, a dilettáns „könyvcsinálók” és ízlésrontó pennarágók kritikája, illetve a talentummal megáldott auktorok dicsérete. Ítélje el kegyelmed, micsoda tudatlanság nem volna a világon, hogyha könyvek nem volnának. Azért is mondhatni, hogy a könyv lelke az elmének … Íme, a szembeállítás: vannak olyanok, kik ujjokat, pennájokat harapják, midőn valamely fabulákat, haszontalan históriákat csinálnak, amelyek nem egyébre valók, hanem hogy az időt vesztegessék … A jó könyvek olvasását ajánlja, ami nemcsak hasznos időtöltés, hanem lelki haszonnal is jár.
S miközben Angyélika dicséri a páter észjárását, aki Télámon közbeszólásaira a felebaráti szeretetről kezd éppen beszélni, Diánna is megszólal ágyából, s mire a páter újra belelendülne, Angyélika az ajtón kopogótól a vacsora idejéről értesül.
A restség után egy már eddig is hangoztatott elv, a munka társadalmi jellege és erkölcsileg kötelező volta kerül megfogalmazásra, a harmadik napon. Ezt a teocentrikus világnézet, az isteni és természeti törvények alapján a páter fogalmazza meg. A teremtő rendelése és alkotása szerint minden mozgásban van: a restség, a rest sem dacolhat a mozgó világ urának akaratával. A világmindenség mozgása és a mozdulatlan rest hatásos szembeállítása bibliai elemmel párosul: aki nem akar dolgozni, annak nem kell enni adni … – idézi Szent Pál szavait. De Télámon másképpen gondolkozik. Hogy kívánhatja a páter, hogy a főrenden lévők úgy dolgozzanak, mint a napszámosok? Nem ilyen szándékkal mondta, hangzik a válasz, hanem akt akarnám, hogy a restséget ne fedeznék el azzal a főrendi titulussal. Mintha a főrendűség szabadságot adna a henyélésre … S hiába vonakodik Télámon, a páter nem tágít. A jó erkölcsnek útja munkával jár… – hangzik a Szent Bernát és Szent Tamás moralista ítéletével megtámasztott álláspont.
A főrendűség erkölcskritikája kiterjed a kényes dámákra is, amiben Angyélika – Diánna életmódjára célozgató csevegése – segítségére van az asszonyi dolgokban kevésbé jártas páternek. A lusta nagyúri dámák valamint a kőbálványok ülnek mozdulatlanul, miközben körülöttük zajlik az élet: órákig öltöztetik őket, s az asztalnál szinte elvárják, hogy a szájokban tegyék a falatot. Húszlépésnyire is hintóval mennek a templomba. Cselédeikkel mindenkor elégedetlenek, űzik-hajtják őket: mit járkálsz itt, Fudáza, a gyomrom emésztésit megháborítod … Ilona, add ide … Panna, állj a hátam megé, és tartsad a fejemet…, oh’ Erzsok … Este vetkőztetik, le kell fektetni, s amikor mozdulatlan testét s tagjait ágyba helyezik, az egész ceremónia úgy fest, mint egy temetés. Az anekdotikus részletekkel tarkított beszélgetésbe irodalmi elemek, ügyes-bajos házi dolgok vegyülnek; perlekedők, semmittevő úriasszonyok és a „munkaebéden” elalvó úriemberek a munka megcsúfolói. A beszélgetésbe Angyélika verses és irodalmi elemet vegyít. A tízsoros, nyolcszótagos verset Mikes ismert „versgyaluló” mesterséggel készítette; talán Mátyás három lustájára gondolva ültette át az ötsoros francia versikét, amelynek szerzője Tristán l’Hermite gáláns költő, gúnyolt lusta hőse, Colin.
Mátyásnak nincs egyéb dolga …
„Colin pour tout mestier, ronfle, baille et, s’alonge …” Angyélika és Mariánna egyaránt serénykednek a páter igazát alátámasztó epizódok előadásában. Estefelé éppen ő tartja szóval a társaságot … Itt a vacsorának ideje lévén, a beszélgetést is félbehagyják. Ez Mikes lezáró fordulata.
Immár elég tapasztalat gyűlt össze ahhoz, hogy egy napot annak keresésére szánjanak: Hogy miképpen lehessen a restséget elhagyni. S amíg az előzőkben a restség egyik legjobb orvosságáról, a munkáról mint isteni rendelésű természeti, emberi, társadalmi kötelességről volt szó, a negyedik napi beszélgetésben mindezt megerősítve a valláserkölcsi követelmény lép előtérbe. Ezt már az elején jelzi a példabeszédekből idéző Angyélika, aki bölcs Salamon mondását ajánlja az érdeklődést tanúsító Télámon figyelmébe: eredj, oh’ rest, a hangyához, vizsgáld meg annak cselekedetit… Tőle a páter veszi át a szót, s abból kiindulva, hol a restség a magunkhoz való szeretetnek leánya, legyőzése erkölcsi kötelesség: Halogatás és hirtelenkedés nélkül, az értelem („la prudence”) szerint, okosan kell jót és hasznosat cselekedni. Démoszthenészt, a görög klasszikus kori ékesszólás mesterét is megszólaltatja: az időre igen kell vigyázni … A nyomaték kedvéért, a restes lassúságtól származó viselkedést a római történetíró, Tacitus szavaival ítéli el: A hejában való halogatásban töltjük az időt, mely szükséges a munkára, és a munkára való időt a beszédben töltjük. Az antik auktorok után a páter a keresztényi tanításra hivatkozva int a jó cselekedetre és önzetlenségre. Télámon egyre biztatja a prédikálásra hajlamos pátert, most beszéljen, mert nincsen mindenkor időm arra, hogy a predikációra elmehessek. Magyarázza meg neki a hitnek, reménségnek és szeretetnek cselekedetit, mert sohasem tudta, hogy micsoda cselekedetek ezek. A páter kap a profán kérdésen, amely a három jó erkölcs („Spes, Fides, Charitas” – „Foy, Esperance, Charité”) egybefoglalása révén az egész vallást érinti, s belemelegszik az oktatásba. Az eleinte közbeszólásokkal megtűzdelt, látszólag dialogizált szöveg fokozatosan monológgá alapul. A páter érzi, hogy kissé belemerült a szónoklásba, röviden akar végezni. Télámon jóakaratú kérdésére újra visszatér a társadalmi szempontra a keresztényi életmód kialakításában. Akármilyen állapotban legyünk, senki e világon ment nem lehet valamely dologtól… Születhetett valaki nagynak vagy szegénynek, lehet közönséges rendben lévő, egyaránt vonatkozhat rá a bibliai kérdés: meddig fogsz alunni, oh’ rest? mikor fogsz felébredni álmodból… Angyélika közbeszólására az oktatás teljessé válik, mert az ilyen közönségesen való leckék … az asszonyokot úgy tekintik, valamint a férfiakot. Ám ezzel még nincs vége, mivel a páter most az asszonyok dolgáról kezd értekezni: Először … – de a mérték betelt, valaki kopog az ajtón, a márkiné egyik lakája jött asszonyáért. Mariánna elbúcsúzik a holnapi találkozás reményében.
Jó szívvel elvárom – mondá Diánna,
Eljövök tehát – mondá Máriánna.
A mikesi egyszerűséggel és kedvességgel színezett befejező mozzanattal távoznak a társalgás színhelyéről.
Az utolsó kétnapi beszélgetés egy nagyobb gyakorlatias témakörnek két elkülönülő részét öleli föl: a cselédes gazdák s gazdaasszonyok kötelességeit, különös tekintettel a gyermeknevelésre, illetve a pénzzel kapcsolatos családi és ház körüli gondokra. Diánna körül helyet foglal az egymást köszöntő társaság. Angyélika görög mitológiai példázattal idézi föl azt a csuda állatot, aki szüntelen ostromol minket. Az asszonyokat különösképpen ostromló restség legyőzőjére vár. Erről jut eszembe az Andromédes históriája … – a tengerparti kősziklához láncolt szép királyleányt, Andromédát a sárkánytól megszabadító vitéz Perzeusz hősi cselekedete. A nemes feladat most a páterre vár, aki fáradhatatlan az ősi ellenség, a restség elleni harcban. Télámon megrökönyödésére a nagyúri dámákat kezdi hibáztatni, hogy dajkaságra adják gyermeküket. A természet szerint kell élni. Nincsen olyan állat, aki ne táplálná az ő kisdedét… Az anyai kötelességek elmulasztása az úriasszonyok restségéből fakad, a dajkák mulasztásai miatt pedig károsodik a kisgyermek egészsége. Az előkelő dámák szégyenlik gyermeküket a társaságban, mert félnek, hogy vénebbeknek tartják őket. De mily nagy szeretettel vannak kényesen nevelt kis kutyájokhoz, akinek különös gondviselője és asztala vagyon… A lelkiismeretlen anyák viselkedése erkölcsi ítéletre ragadja a pátert: Óh! utálatos restség, aki felfordítod a természetnek törvényét… – az isteni törvényt is megsérti; a páter egy Szent Pál-i passzussal az intelmet az atyákra is kiterjeszti. Szemléltetően fejezi ki feladatukat: „amikor még az ág gyenge, hogy úgy mondjam, addig kell meghajtani …”
De erről csak a fordító által közbeiktatott ebédszünet után esik szó. A szülőknek erkölcsös, vallásos, „emberséges embert” („honneste homme”) kell gyermekükből nevelni, hogy ne csak „a maguk hasznát” keressék. A nevelés kihat az ember egész életére. Mit mondjak? Ugyan attól is származik egy országnak boldogsága vagy romlása … (A gondolat hasonló a levélíróéhoz: „egy országnak boldogsága az ifiakot való jó neveltetésekből áll.”) A nevelés kapcsán ettől kezdve többször hivatkozik Xenophónra, a késő klasszikus kori görög történetíróra.
A rendetlen „zablódó” táplálkozás lerontja a testet, ami a szellem megromlását eredményezi: ha Atristotélesnek akarunk hinni, eloltja az elmének frissességét, valamint a kevés tűz megfojtódik a sok fa alatt. A nevelés a gyermek értelmi, szellemi fejlődését szolgálja; a jó vagy rossz példa hat a gyermeki lélekre, az oktatás, érzelem s hajlam egyaránt fontos a Lelki és testi nevelésben. A betűvetéstől kezdve mindent a gyermek értelmi képességéhez kell mérni; hasznos tárgyakat, nyelveket tanuljanak. A leányok nevelése kiegészül a szabás-varrás, rajzolás, csipkekötés tanulásával, s mindazzal, amit Angyélika életéről és neveltetéséről elbeszél.
A kisleány az anyja kezén marad, de a fiúgyermeket, a kis csemetét, az atyja gondjára kell bízni. Modern nevelési alapelv, hogy jól meg kell üsmérni a gyermek természetét és hajlandóságát, s a nevelőnek is tudnia kell követni „a természetnek hajlandóságát”. Így jobban meg lehet ítélni, hogy milyen pályára alkalmas. Az otthoni és iskolai nevelés, illetve tanulás eredményeképpen egy becsületes, egyenes, jó hitű, igazságos ifjú áll majd előttünk, akivel azt is megtanultatták, hogy hejában ne hordozza a nagy titulust. Egyszóval a jó erkölcs által lehet valaki emberséges ember. Csak fegyelmezett, edzett ember képes hivatásának eleget tenni.
A tanulásnak van még egy gyakorlati oldala, kézi foglalatosságok elsajátítása. Angyélika szerint így sokféle dolgot ő maga is megcsinálhat, amit különben szolgája vagy valamely mesterember vinne végbe. Azt hallotta, hogy más idegen országban a nagy urak, sőt még a fejedelmek is tanulnak; valamely mesterséget. A munka itt a főrangúak szórakoztató, unaloműző időöltéseként jelenik meg. A folytatásban egy mikesi élmény is megfogalmazódik. Én esztergában csinált szép munkáit láttam egy nagy fejdelemnek. (Rákóczi „esztergában” készült munkáiról levélíróként is megemlékezett. ) Az említett „mesterségek” közé tartozott a rajzolás, festegetés, kertészkedés, építgetés, barkácsolás, bútoresztergálás, tehát testi fáradsággal járó fizikai munka is. A hasznos foglalatosságok egyébként a női neveléshez is hozzátartoztak. Angyélika elárulta, hogy nemcsak ezekhez ért, hanem a zenéhez is. Egy keveset a képíráshoz is tudok. Korán elhunyt anyjának azért is köszönettel tartozik, mert mindenkor rajta volt a szeme, és soha hejában heverni nem hagyott … A szülők s nevelők által elültetett magot öntözni kell, s a szüntelen tanulás megérleli gyümölcsét; a gyermekek gazdagok lesznek jó erkölcsben. Erről szól a bibliai bölcs meg a pogány hét bölcsek egyike, valamint Solon mondotta: A halálhoz futok, s’ süntelen tanulok.
A cselédes gazdákról folytatódó beszélgetés vége az utolsó napra maradt. Az erkölcsi lecke gondolati fonala: a család és a családfő gondoskodása, a belső békesség megőrzése, a házi rendtartás. Mindenki rendjének megfelelően keresse javai gyarapításának eszközeit és járja gazdagodásának „törvényes” útját. A ház asszonyára is nagy feladatok várnak, ezért a férjnek mindjárt a házasság után oktatnia kell feleségét a háztartásra. A megkeresett pénz helyes elosztására neki kell ügyelnie, családjáról s cselédeiről rendéhez és a keresztényi erkölcshöz méltóan gondoskodnia. Az emberséges emberek és emberséges asszonyok tevékenysége megfelelő társadalmi keretet nyújt követendő elvek és gyakorlati tanácsok elmondására, erkölcskritikai észrevételekre.
A hatodik napi beszélgetés elején a páter a lelki és anyagi javak közti különbségtételre int; a gyermekáldás és a gyermeknevelés a szülők legfőbb hivatalja. Különösen az ifjú asszonyi állatokat figyelmezteti Szent Pál szavaival erkölcsi kötelezettségeikre. Télámon nem tartja főasszonyokhoz („aux dames de qualité”) és főrenden lévőkhöz illőnek a házi gondviseléssel és rendtartással járó gondokat. A páter ismét elemében van, ahogy cáfolatába fog. Nincs Isten áldása a henyélő és tunya atyák és anyák famíliáján; a sok jószág elvész, s utódainak csak a haszontalan úr név marad a nyakokon. A megrontó restséget el kell űzni, s meg kell találni a házi kormányzás helyes módját. A ház népét foglalkoztatni, dolgoztatni, segíteni kell. A természetnek törvénye nem engedi, hogy egyik ember szükségben hagyja a másikat; az Isten törvénye pedig azt parancsolja, hogy a gazdagoknak a szegényeket részesíteni kell javaikban. S amint egy fejedelemnek is arra kell törekednie, hogy népe békességben s egyezségben éljen, a cselédes gazdának is meg kell teremtenie háza belső békességét. A személyes gondviselés a jó rendet, fenyítéket és a jó erkölcsöt fenntartja, mondja Socrates; s egy xenophóni citátumot folytatva hozzáfűzi: a példabeszéd szerént a gazda szeme hizlalja a lovat. Télámon nem hisz a páter ideális családrajzának. Látom… hogy kegyelmed olyan respublicát akarna felállítani, valamint Pláto. De hol fogja kegyelmed találni azokat az engedelmeseket, csendeseket? A görög filozófia klasszikus államelméleti munkájára történt hivatkozást egy filozófus (Xenophón) gondolata egészíti ki. A továbbiakban ő lesz az író elsőrendű forrása; a páter kifejti, hogy pogány filozófustól is lehet jó erkölcsöt tanulni. De nem mulasztja el a bibliai passzusokra való hivatkozást sem.
Az okos és gondos, értelmes gazdálkodás kizárja a telhetetlen vagyonszerzést és a harácsolást. Az erkölcsi intelem is társadalmi kritikai élű, ami csak erősödik a fösvény bírálatával. A fösvények szüntelen gyűjtenek, de akármely gazdagok, csak meghalnak, s fölhangzik a bibliai kérdés kié lészen, amit gyűjtöttél? A fösvény gazdagsága a lélek elvesztése. A korabeli fösvénység ostorozása, a fösvény (l’Avare, 1668) Moliére által is megörökített típusának kemény erkölcsi ítélete Szent Pál gazdagellenes megnyilatkozásával párosul: minden gonoszságnak gyökere a pénz szerelme … Szorgalmas munkával is lehet javakat szerezni, csak nem kell mindenkor ülni, hanem munkálódni …
Egy emberséges asszony ne festékkel pirosítsa magát; egészségesebb volna, ha maga is dolgozna, akkor az orcája friss pirospozsgás és jó színbe volna. A természetes szépség az igazán való szépség, nem a festékkel való. A rendre, tisztaságra, csinos házi öltözködésre, egyszóval mindenre figyelő gazdasszonynak meg kell a házat cirkálni, valamint egy Commendánsnak a várat… Az udvari, udvarházi életforma szabályainak megtartásán úgy őrködjön, „mint egy királyné”. Hittel vallja, hogy nincsen se szebb, se hasznosabb a világon a rendtartásnál… Akinek nincs miből gazdálkodni, annak nincs szüksége rendtartásra; Angyélika magyarázza jelképesen:
A gazdag, mikor tetszik, ebédelhet.
A szegény pediglen csak amikor lehet.
Közben a társaság is megéhezik, s a lélegzetvételnyi szünetet jelző, francia szöveget beolvasztó fordítás is ebédidőt jelez.
Angyélika egy tiszteletes gazdasszony megelevenítőjeként vállalkozik képzeletbeli ezer tallér jövedelemből a példaszerű gazdálkodásra. Ha túl lépné a költséget, segít rajta: hát egy kevesé meghúzom a gyeplőt, és rövidebbre fogom. Télámon sokallja a szegényeknek szánt alamizsnát, mire Angyélika szentírási példával, a páter pedig Szent Bernát és Chrysostomus intelmével válaszol. Kerülni kell az adásságot, mert az a gazdaság romlásához vezet. A gazdaság tudománya távol áll a jószág lelketlen szeretetétől, és azt ne kívánjuk gyűjteni, valamely rút sobrák és fösvény hajlandósággal. Időben kell gondolkodni a kézi munkáról, hogy a mesterember („l’ouvrier”) ne drágán végezze a sürgős munkát. Igaz, sok olyan nehezen teszi az erszényben a kezét, hogy elvesztegeti az időt, kárát vallja a halogatásnak. A vevő és a csalárd eladó viszonyáról Lactantius Firmianustól hoz példát a páter, de Chrysostomus és Szent Isidorus is az igazságos ár szarértőjének bizonyul. A mesterembereket időben meg kell fizetni; az igazság akt tartja, hogy aki későbbre fizet, kevesebbet ád. Mégis sokan halogatják, hogy kifizessék „ezeket a szegény embereket’’.
Angyélika szerint a háziasszony valamely jó gondos asszonyt vegyen maga mellé; ez a gondviselő asszony az italt ne szeresse, álmos és rest ne légyen, a férfiakkal való trécselést ne kedvelje… A cselédséggel szemben mindig humánusnak mutatkozott kisasszonyt ezúttal az uraságban elterjedt nézetet visszhangozza, és Télámon is ismeri a mondást: amely lónak sok abrakot adnak, az elkapja az urát. Az Angyélika által jóváhagyólag idézett spanyol példabeszéd értelme világos: ne adj elegendő kenyeret cselédidnek, és nem fognak tőled kérni sajtot. A mértékkel, takarékosan váltogatott étkek közé magyaros ételek keverednek: ma tehénhúst… holnap császármadarát… káposztát… borsót… ha sült vagyon, holnap kaszáslév legyen… piacos kenyeret… egyenek. Mikes saját közmondással összegezi a silány áruk vásárlásának tanulságát: az olcsu húsnak híg a leve. Télámon nem túlzottan elégedett a szerény pénzgazdálkodással, mire Angyélika azzal válaszol, hogy semmiből nem lehet valamit csinálni, hacsak a János pap országában nem megyünk, ami a levélíró Mikesnél is a lehetetlenség kifejezésére szolgált. A nemesi udvarházi épületekről Xenophón nyomán szólva, az úridámák szemére veti, hogy rangjukhoz méltatlannak tartják a konyhára járást vagy a pincébe menetelt. Igen féltik … a pompás főasszonyi titulust. El kell hagyni az ilyen finnyásságot; a ház urának s asszonyának jelenléte a jó háztartás biztosítéka. Télámon még mindig ellenkezik: Nékem úgy tetszik … hogy nemigen nagy ékesség egy főasszony kezében a guzsaly. Mire antik képek következnek Penelopé vásznáról, homéroszi részletekkel, s újabb históriák Justus Lipsius példatárából.
A világi példák sora végül bibliai forráshoz vezet, mivel keresztény erkölcsi megalapozás szükséges a restség és a rossz szokások elűzését célzó dolgos életmód elfogadtatásához. Emberi s filozófusi tapasztalat: Igen drága dolog tehát az idő … S nemcsak a könyvben, hanem az író életében is. Íme, a levélíró sóhaja a húszas években „töltjük azt a drága időnket… az eltöltött idő pedig soha vissza nem jő…” S igen drága a fordítónak is, mert azon kívül, hogy soha meg nem állapodik, ha egyszer elmégyen, többé vissza nem tér. A jó időbeosztás, a napirend, a rendtartás tartalmassá teszi a mindennapi életet. A fordításban részletezett napi rendtartás elhagy a franciából bizonyos mozzanatokat, viszont emlékeztet a rodostói rendtartásra. A fordító fogalmazás közben önmagukra gondol; ily módon be lehetne tölteni a napot, és üresség nem volna az unadalomra és a restségre, és ez a különb-különbféle foglalatosság mintegy kedvessé tenné ezt a nyomorult életet. A mikesi befejezés forrásától eltérő egyéni jelzős szerkezetű érzelmi nyomatékú kifejezés.
A beszélgetések, intelmek, érvelések, példák hatására sorra kezdenek „megtérni” a társaság többé-kevésbé érintett tagjai. Télámon, aki hol mit kezde érezni magában, Diánna, aki mentegetőzve fogadkozik, s a „kártyás” Mariánna is a javulás útjára akar térni. A páter is megnyugodhat, hogy végre kezéhez kaphatja a hiába keresett „leveleket”. Ekképpen lett vége a hat napig tartó beszélgetésnek. A végén Télámon elnyeri Angyélika kezét, aki eszményi jegyesnek bizonyult. Igaz, hogy erről csak Mikes átdolgozása szól, eltérve francia forrásától. A kis társaság új életet kezd, sugallja ennek a munkának béfejezése, amelyet a fordító hálaadó fohásza zár be.
Courtin dialogizált értekező prózája, a példázatok, históriák, novellisztikus epizódok, az életből vett hétköznapi események beleszövésére alkalmas előadásmód, s a „beszélgetés” műfaji kerete jó lehetőséget kínált a fordítónak szabadabb megnyilatkozásokra. Elsősorban a társalgás fordulatainak, beszélt nyelvi elemeinek alkalmazására, inkább irodalmi leveleiben, mint fordításaiban megismert hajlékonyabb nyelvezetére, kötetlenebb, színesebb egyéni kifejezésmódjára nagyobb mértékben, mint a Mulatságos napok átdolgozásában érzékelhettük. A francia szöveg erre lehetőséget nyújtott, de az értekező jellegével járó s didaktikai célzatával párosult olykor terjengős monologizálás akadályozta is.
A fordítás során Mikes több ezer sort, csaknem százötven nyomtatott lapnyi forrásszöveget elhagyott – a legtöbbet más fordításaihoz viszonyítva –, s ez azt tanúsítja, hogy tartósan törekedett a párbeszédes prózai előadás egyensúlyának megtartására. A franciának megfelelő értekező, társalgó nyelvi fordulatok és udvarias nyelvi kifejezések mellett feltűnnek főleg a levélírótól ismert, Mikes szavajárására jellemző előadásszövő stílusfordulatok is. A levélbeli társalgásban és előadásban, s a fordítás élénk dialógusaiban vagy elbeszéléssé nyúló részleteiben egyaránt vannak ismerős fordulatok: „valamint történt a minap…”, „rendes példa történt…”, „e 'már nem tréfa…”, „mikor eszembe jut mindenkor kell nevetnem…”, „nézzük meg már mostanában…”, „hagyjuk el a mesét, és menjünk a históriára…” – s más hasonló, természetes egyszerűséggel ható, kisepikai előadásszövésre alkalmas spontán stílusfordulatok. Hasonlóképpen beleszövődnek a személyes hangnemet érzékeltető nyelvi fordulatok, a prózai előadásmódot élénkítő, az élőbeszéd közvetlenségét sugalló változatok: „azt megvallom…”, „én nem tudom, hogy lehet a'…”, „hadd szóljak mán…”, „azt nem mondhatni…”, „azt is hozzáteszem…”, „és hogy rövideden megmondjam…”, „de nem erről vagyon itt a kérdés…”, „ítélje el már kegyelmetek…” – egészen a Mikes-levelek jellegzetes hangnemét idéző kifejezésekig: „kérem kegyelmedet…”, „kedvesen veszik…” „engedelmeskedem hát az asszonynak…”, „amelyért bocsánatot is kérek az asszonytól…” A társalgó, csevegő tónus érvényesülését segítik elő ezek a tudatosan alkalmazott szépírói stílusfordulatok; egyben éreztetik a beszélgetések közvetlen légkörét is.
A személyesebb jellegű előadásszövés, a beleélés lehetősége a társalgó személyek szerepébe élénkséget visz Mikes fordításába. A párbeszédes forma elősegíti a rövidebb mondatok használatát, a többszörösen összetett francia mondatszerkezetek egyszerűsítését, bekezdések összevonását, szükség szerinti rövidítését. A társalgás látszatának megmentésére Mikes éppen a páter terjengős leckéit, tudálékos magyarázatait próbálja ritkítani, nyesegetni. Az értekező stílust kötetlenebb tónusú elbeszélő prózává oldja, a francia klasszikus hagyományokon alapuló „traité” (értekezés) szerkezeti, műfaji, s nyelvi formája így a fordításban a szépprózai előadáshoz kerül közelebb. Zágoni Mikes Kelemen szépírói törekvésének az is jellemzője, hogy míg a saját felfogásával rokon lényegi gondolati elemeket megőrzi és hűen átülteti, a szöveget úgy alakítja, hogy különös tekintettel van magyar olvasójára. Elkereszteli szereplőit, hazai vonatkozásokkal helyettesíti a franciákat. Az eredeti értekezésben összezsúfolt négy beszélgetést hatnapi társalgássá tágítja ki.
A francia szerző erkölcsi elveinek alátámasztására a Biblia mellett szívesen folyamodik tekintélyes auktorokhoz. A latin s görög szent atyákra történt utalások a kéziratban is megtalálhatók. A franciában gyakrabban idézett antik szerzők egy része a rövidítések következtében elmaradt, illetve a rájuk való hivatkozás hiányzik. A második napi beszélgetésből Seneca, Plautus, Boetius; a negyedikből Sallustius, Livius, Thuküdidész; az ötödikből Aiszóposz, Phaedrusz, Plutarkhosz, Quintitianus, Anaxagorasz. A kéziratban is idézett Homérosz, Arisztotelész, Szókratész, Platón, Démoszthenész, Szolón, Xenophón, görög s római auktorokkal együtt az utalások összességükben gazdag antik irodalmi olvasottságra vallanak. A kiadás modern szerzőkre is többször hivatkozik, akikre a kézirat nem utal, ilyenek Du Hamel, Erazmus, Vaugelas, Pascal, Grotius, Tristan l’Hermite. A fordító csak Justus Lipsiussal tett kivételt. Az utalásokat kedvelő francia szerzővel s az értekező módszer tudós apparátusával szemben a szépíró Mikes, az elnehezült szöveg könnyítésére gondolva, nem törekedett a forrásutalások és idézetek maradéktalan megőrzésére.
A fordító önállóságát, alakító szerkesztőkészségét, az átdolgozás moralista társadalomkritikai értékeit, eszmetörténeti összefüggéseit és világias szépirodalmi vonásait vagy nyelvi erényeit tekintve, Mikes kiadatlan munkája egyik legjobb fordítói teljesítményeként értékelhető. E valódi magyar ritkaság megjelenése adósságtörlesztés, az író születése közelgő háromszázadik évfordulójára. Az idő jól eltöltésének módjá-ról szóló átdolgozás kiadása emeli Mikes stílustörténeti jelentőségét. A Mulatságos napok-kal együtt első jelentkezése annak a hazai (tágabban keletközép-európai írói, fordítói gyakorlatnak, amely az eredeti forrásműnek nemcsak nyelvét, hanem szereplőit, helyszínét, cselekményét is „magyarosítja”, gondolatait adaptálja, magyar viszonyokra alkalmazza. Így tett Faludi, majd Kazinczy és Kisfaludy Károly is, számos író s fordító, akik a regényes prózai műfaj megteremtését és az eredetiség útját egyengették a magyar irodalomban.