Budapest, 1926. február 14.
|
Kedves Olga,
mit jelentenék én Magának?
Kérem, figyeljen csöndesen ide: hat-hétéves lehettem, mikor először mozdult meg bennem az a vágy, amiről akkor még nem sejtettem, hogy mi: az írói hivatás érzése. Tizenkét éves koromban már tisztában voltam vele, hogy csak író leszek, semmi más. Már ezóta a tanulás csak másodsorban volt fontos nekem: én már azóta mindig csak teremteni vágytam. S ez vagyok ma is.
Hét szerelmen mentem át tizennyolc éves koromig, mind apró ártatlan, ábrándos gyermekszerelmek voltak, még egy verset sem hoztak ki belőlem, de azóta, ha a gyermekszív érzelmeit kell megrajzolnom, gazdag kincstárát bírom az emlékekben. Tehát már a gyermekkori szerelem is a hivatás segédeszközévé lett, mint az iskolai s másféle elméleti tanulmányaim s mint az életnek minden akarata, eseménye s benyomása: az jár előttem, hogy nekem kötelességem megörökíteni mindazt, amin keresztülment előttem az élet.
1902. februárban egy kispesti teaestélyen láttam meg azt a lányt, akit előzőleg már igen komolyan vett ismerős idős úriasszony úgy dicsért előttem, mint az egyetlen komoly leányt akit ő hosszú élete alatt látott, s olyan adatokat mondott el komolyságáról, eszességéről, tudásáról, hogy én már látatlanban is szerelmes lettem bele. Mikor megláttam, furcsa, első pillanatra nem érintett, vagy nem ismertem fel, csak egy vagy több órával később értettem meg, hogy ez az a lány, akiről beszéltek, s akinek a kedvéért jöttem el. Bemutatkoztam, s ő nevetve azt mondta, hogy már egyszer bemutatkoztam. Nagyon elröstelltem magam.
Ebben a pillanatban már alólra kerültem, s attól kezdve ugyanez maradt köztünk a viszony. Ennek a lánynak sem volt ismeretlen a nevem, sőt kíváncsi volt rám, mert valaki azt mondta rólam: „a jövő legnagyobb költője”. Kíváncsi volt rám, mert éppen szerelmes volt egy jogászba, aki verseket írt, s már meg is jelent valahol nyomtatásban verse. Tehát a költők izgatták. Nem képzelte, hogy egy „legnagyobb” költő beleszeressen, de viszont abban a körben kis hadnagyocskák, egyetemi hallgatók, ügyvédjelöltek, tanárok társaságában azonnal az én témáim s furcsa modorom s mondanivalóim, vakmerő kritikám s effélék igen feltűntek neki.
Én, aki abban az időben már négy éve nem voltam szerelmes nőbe, csak a könyvekbe s a témáimba, boldogan azt hittem: ez a lány belém szeretett. Futottam az utcán és kacagtam s táncoltam s verset írtam (bár nem tudtam).
Pedig ez a lány még hónapokig nem volt szerelmes. Inkább meghatotta az én ragaszkodásom s izgatta is. De jött az ő nagy csalódása: neki abban az évben eljegyzés volt kilátásba helyezve, s nagyon szép volt a helyzet mint parti is, mert az illető szegény fiú volt ugyan, de jeles diák, nagy családi összeköttetés, Berzeviczy Albert unokaöccse volt, s igen kedves fiú, jó, rendkívül jó lélek (s nagy családi ellenzés), az katolikus, ő protestáns volt, ez a legfőbb akadály, s mindketten igen fiatalok, ő csak tizennyolc éves volt, a fiú sem végzett még… Akkor nyáron szétment ez az egész ábránd, s az ő véleményét a férfiakról egy egész életre megmérgezte: soha többet nem bízott a férfiban mint férfiban.
Én voltam ott kéznél, állandó hűséggel és szerelemmel, csak kissé megbízhatatlan jövővel, mert nem akartam elvégezni az egyetemet, nem is tettem. De egyszercsak belesodródott velem a hínárba, egyre jobban összeborultunk, s egy versemre, melyet betegségemben írtam, a halálra gondolva, azt válaszolta arra a kérdésre, hogy ha meghalok ő szeret-e tovább?…
„Most mikor már tudok epedőn szeretni
most akarsz itthagyni?”
(Ő nagy író lehetett volna, ha ír!)
Dehogyis akartam: érte akartam élni És neki akartam írni!… Sohase jutott eszembe, hogy kenyeret keressek neki, hogy társadalmi pozíciót szerezzek neki, mindig azt feltételeztem, hogy ő velem jön, s ami velem lesz, az lesz az ő öröme. S ő oly halálosan belémszeretett, hogy jobb meggyőződése ellenére meg is tette. Én nem akartam megházasodni, mert a világon semmi fix s biztos jövedelmem nem volt: de megéreztem, hogy egy lánnyal nem lehet máskép életközösségben lenni. Hozzámjött, mihelyt száz korona havi fizetésem lett az Az Újságnál. S ő egy zseni elszántságával s boldogságával valami hallatlan energiát fejtett ki, hogy ebből az összegből megéljünk. Annyira ki volt elégülve az éntőlem nyert életbeli örömökkel, hogy képesnek érezte magát egész életében ebből a száz koronából élni, csak én semmi egyebet ne tegyek, csak őt mulattassam. Rettegett attól, hogy kilépek a házból, hogy leülök az íróasztalhoz, hogy beszéd közben elhallgatok s a témára gondolok.
Most persze kissé túlzottan mutatom be a dolgot, hogy jobban érthető legyen, de valóban így volt. Úgy látszik, egy asszonyra annyira szórakoztató az én egész furcsa lényem, hogy nem lehet elég sokat produkálnom magamat. Ő legalább haláláig nem unta meg, sőt egyre szenvedélyesebben kívánta. S abba halt bele, mikor elvesztett.
Én közben minden szerelmi gát mellett is írtam és írtam és csak írtam. Az írások egyszerre csak jók lettek, sikert arattak, pénzt hoztak. Ő azonban nem engedett a háztartás szigorúságából. Minimális összegbe került. Jól tudott bevásárolni, jól tudta felhasználni, jól tudta megteremteni a nívót. Soha nem maradt el sem ruhába, sem életben a milliomos ismerősök mellett sem, s pedig szinte jelentéktelen összeget emésztett fel az életünk, úgyhogy a feleslegből bútort csináltattunk, földet vettünk, aztán házat építettünk.
Közben egyre vadabb ellenkezés nőtt köztünk titokban. Ő egyre szenvedélyesebben gyűlölte az írásomat. Úgy gyűlölte, mint a szeretőmet. Ez az ő szava volt. Gyűlölte, mert ellensége volt az. Ő felvidéki volt; én utáltam a hegyeket, a tótokat, a lutheránusokat. Ő fantasztikus gyűlölettel nézte az én alföldemet, a kálvinistákat, a kövér, zsíros szájú, vad magyarokat.
De ez mind csak egymás ellen való indulatunk kifejeződése volt: gyűlöltük egymás hátterét, hogy ne kelljen egymást gyűlölnünk.
Emellett imádtuk egymást. Énnekem más nő nem volt az egész világon, harmincöt könyvem minden nőalakja ő. Ő imádott engem, valóban istenné nevezett ki, s nem engedte, hogy én megsértsem az ő rólam alkotott véleményét.
Én mélyen tiszteltem az ő életmunkáját, ő mindennél nagyobbra becsülte az én írói értékeimet. Egyetlen munkámhoz sem adta beleegyezését; de amint készen voltak, olyan herkulesi dicsőségű tettekké váltak előtte.
Nézze, Olga, kedves, én Janka nélkül nem lettem volna az, aki lettem, s Janka nálam nélkül egy pontos, szolid, egyszerű s finom polgárasszony lett volna.
Nekem sokszor úgy tűnik fel: hogy mi ketten egy életet teljesen befejeztünk, s az életemben nem jöhet többet nő.
Ezzel szemben valami meleg, boldog, nyugodt vágy van bennem, s napról napra inkább a Maga jósága, nyugalma, pöröléstelen csöndje s a fájdalom felé hajló mosolya után.
Én nem akarok ígérni, mert az ígéret csak szó: szeretném megkeresni a törvényszerűséget, ami kettőnket egyre jobban összefűz. Bizonyos, hogy Magával egy más élet volna, mint ami volt. Janka mellett vad harcos voltam. Maga mellett filozófus lennék.
Én a Nőt ugyanolyan tényezőnek tekintem az életben, mint a férfit. Én úgy érzem, magával lehetne szerelemben barát lenni, s nem szerelemben ellenség…
A símogató puha tenyerét csókolom.
Zsiga