József Attila*
  Vágó Mártának (6.)**

Pest, 1928. október 1.

Ördög farába, semmi husába
s harapván Isten fehér hasába,
hajnal-nyelvem a világra öltöm –
lelkem még jó e rossz étkű földön.
 
Teteje felhő, mocsok az alja,
az se kóstolja, aki kavarja,
S ha már csak bicska volna ebédem,
akkor is meggyfa volna cselédem.
 
Csak aki főzte, énvelem enne,
csak egy csipetnyit nyelvire venne,
fájdalom volna kóstoló nyála,
nálam is lakna sok vacsorára.
 
Fátyolból varrná törülgetőjét,
csontjából venné kevergetőjét,
elmosó tálja gyermeke lenne,
piros felhőnek ülne szivemre.

 

Kicsim, itt a vers, egyik, most írtam, mégpedig Andrássy úti lakomban. Itteni címemet már tudod: Andrássy út 6, III. 12. Ahányan vagyunk, annyifelé mentünk: Etus* Szabadszállásra, Lucie* az Esplanade-szállóba, én vissza régi palotámba. Ne félj, ha lesz pénzem, kiveszek majd valami rendesebb szobát, egyelőre meg kell elégedjünk ezzel.

Saját elmémet elképeszti, annyira fáradt vagyok. Így nem is írok sokat, csak új címemet akartam hozzád juttatni, eltekintve attól, hogy két levéllel vagy restanciában. Ebben a restancia nem volna baj, csak a levelek hiányoznak nagyon, jobban, mint májusban a kopasztott fáról. Mindegy, valószínűleg sokat dolgozol. Az is jól esik, ami eddig érkezett.

Itt kicsit hideg van, de még el se jött a kályhajutalom ideje. Különben is sok volna a jóból, az csak betetőzné az utóbbi hetek viharos örömeit! (Ti. a fűtésszámla.) Azt hiszem, még ott sem fűtenek, a többi négy világrész fővárosában.

Ha vasárnap írsz majd nagyon hosszan, azt körülbelül jövő csütörtökön kapom meg. Mint önmagam orvosa, megrendelem nálad a nagyon hosszút, mert szükségem van rá, szeretnék még munkába lépés előtt egy kissé regenerálódni. Mint komoly gyógyász és körültekintő ember, bele kell egyezzem, hogy csütörtökön, tehát tíz nap múlva kapjam a hosszú, de jóízűt, hogy tehát vasárnap írd, mert tudom, hogy csupán akkor van elég szabad időd, hogy összefüggően szedj össze. Bár én sem vagyok összefüggésekkel teljesebb.

Lucie és a Doktor Úr válnak. Etel nem megy k. Gyámomhoz. Így aztán én is családfővé nőttem ki magam. Talán még jobban meg kell változzak, mert így lehet, hogy családfő számára kis és szűk ruha vagyok. Most jut eszembe Somlyó Zoltán két igen szép sora, és most élem át:*

 

A kis cselédszobában fekszem
és azt hiszem, hogy rég meghaltam.

És az is most jut eszembe, hogy kis agyonkalapált patkóemberből, akit az örökkévalóság csattogtat és rugdal vele a kövezeten, belőlem, mi lett volna, ha nem fordulnál hozzám, mint fény a tükörhöz. De most ezen sem gondolkozom tovább.

A versről írj őszintén, de ne hazudj. (Nem mintha valaha is hazudtál volna, hanem a mosti speciális különös körülményekre való tekintettel.) Ha nem te vagy a „múzsám”, akkor több vagy nála. Én nem bírnám életem nélküled, de ha elhagynál, nem tudnék utánad menni, megmerevednék. Ő pedig mindig és újra fölkínálja magát. Minden bizonnyal nymphomániákus, mert én már hagynám és mégis visszaerőszakoskodik, pedig sok ezer halott művésszel és az élőkkel egyszerre van viszonya – és még én is kellek neki.

Kicsim, szívem, most lefekszem, éjjel 3 az óra, reggel dolgom van korán. Csicsijja, aludj szépen, és most sokáig, sokáig ne álmodj velem, ne álmodj csúf dolgokról. Édös kis szerelmem, Isten-oltotta. nemes babonám, most a te álmod őrzi a világot.

Lám, még a felöltőm is rajtam van. Most szépen levetkőzöm és kinyújtózom, túl a takarón, és fáradt lábam fölmutatódik. De nem látja senki, és ez így van jól. Mindenkinek elég a maga búbánata, baja, akkor is, ha nagyon kevés. Az enyim pedig nem is sok, hiszen még csak gyerekecske vagyok, az igazi tehát csak ezután jöhet. De hát most is túlozok.

Hát csak nyugodj csöndesen és fehéren, legyen mindent feledtetően jó és erős a tej, ha már a fekete savanyú, gyönge.

Szerbuc.

Attila




Hátra Kezdőlap Előre