Erdőd, május 1-én 1847.
Kedves Marim!
Mért kérdezed még tőlem, mért, oh! Mari, hogy mit tegyél? Te, ki legjobban tudod, mennyire szeretem őtet, elgondolhatod, hogy őt láthatni legnagyobb boldogságom volna. Őt, ki lelkemnek minden gondolatját, minden érzelmét, mi ott fakad, bírja, kedves egyetlen világomat!
Ha csak egy rövidke óráig is bírhatnám őt, csak egy percig a kezet, melyben isten minden gyönyörömet teremté, ha csak láthatom, hogy öröm neki még láthatásom, tán imádnám az embert is, ki által ezt megnyerhetém.
Hatalmadba adok mindent tenni, mit csak jónak látsz, csak azt tedd, hogy láthassam őt; oh Marim, ha ezt kieszközölheted!
Látod, nem egyedül a szenvedély kielégítéseért vágyom erre; de ha egyszer láthattam: vagy ráveszem, hogy valami biztos állást szerezzen magának, s ekkor minden ellenszegülés nélkül övé lehetek, vagy, ha több neki korlát nélküli szabadsága, mint szerelmem – mitől félek – , akkor válni fogunk örökre, s talán még nyugodt lehetek, s ha kívánják szüleim, boldogíthatok mást, ki sorsát enyémhez köti. – Aztán, ha ő most úgy tenne, mint mondja, s csupa visszatorlásból, hogy sértsen, megmutassa a világnak, mily keveset gondol velem, ha szerelem nélkül venne el egy parasztleányt, egy nőt, ki lelkének fönségét nem érthetné, nem sejthetné: mi lenne belőle? egy szerencsétlen egész életén át, s ennek oka én!! ekkor megérdemelném, hogy sújtson az ég haragja, hogy ne tudjam, mi a boldogság. – Mióta ismét lehetőnek hiszem őt láthatni, mióta felélesztéd bennem újra a remény sugarát, azóta lángként nyargalja az öröm valómat át, s egy égető láz magasztalja fel majdnem kialudt életkedvemet.
Végre lerázhatnám magamról az örökös okoskodás jégpáncélját, mit rámerőltetének, s épen a legnagyobb igazgatás, midőn úgy bele akartak kovácsolni, hogy soha többé ki nem igazodhatnék belőle, épen a legnagyobb igazgatás ronta el mindent, mit eddig összetépni erőm nem volt, s most szabadon lélegzem. – Hisz csak nem akarják, hogy elmenjen az eszem, s hogy, mi több, ne legyek boldog sem ezen, sem a más világon!
Ha mint Sándorom neje leszek boldogtalan – mi csak tőle függ – , lesz erőm tűrni mindent, mit rám küld az ég, és kivívni magamnak a jövő üdvösségét; de ha elszakasztanak tőle, ha még nem is láthatom, úgy veszve, veszve lesz minden számomra!
Mindég az idővel bíztatnak, hogy ez meghozandja, mit isten számomra rendelt, de elég volt fél év két hó, én nem várhatom tovább összetett kezekkel az idő ajándékát.
Nem! nem lehet tovább! s Marim, édes angyalom, segíts rajtam, ne hagyj elveszni, mint a többiek.
Isten veled! csókol ezerszer forrón szerető
Júliád
U. i. Ha lehet, ne halaszd, mi üdvömet hozza meg, ne halaszd sokára az írást.
Ha mi érthetetlent látsz írásomban, légy oly jó, és nézd át, nem tudok mindent úgy rendbe szedni most, mint kellene, gondolatomat sem. J.