Makó, 1914. október.
Júliának Gyula
Nekünk volt legszebb tavaszunk az idén, Kedves, és e tavaszt Magának köszönhetem. De most minden feldúlt, kifordult a világ, idegeimen rettentő erővel hárfáz e nagy, keserű idő. Néma és rab lett az egykor zengő és szabad egyéniség, a mi büszke, szép, új erőnk. Durate et vosmet rebus servate secundis* – régi jelmondatomat újra szobám ajtajára kell függesztenem. Higgye el, hogy a vajúdó világ úgy megvisel, hogy felejtem szinte magamat. És higgye el, Magát nem felejtem soha. És olvasom drága, nemes, melegen emberi és erős írásait, Magát olvasom, én legkedvesebb mai Íróm. Írjon sokat, sokat, hadd beszélgessek a lelkével, és hadd erősítsen a lelke, ez erős, mint Halál és Szerelem! Ó, most ugy-e, sebesült testeket, lelkeket untig ápolhat, gyógyíthat, vígasztalhat? Én Kis nagy Orvosom, Angyal, Apáca, én Szép Szűz Máriám! Rossz vagyok, gyönge, jóra erőtlen, de szeretem Emlékét, s érzem, nagyon, mélyen, öröken Magát s az örvényt, amely elválaszt Magától és vonz, von mégis. Maga talán egyetlen, ki még rám gondol, költőre, Valakire e villámló világon, s tán becsül is kissé titkon, mert hisz ért és megbocsát. Sokat írok ám azért, verseket, elrejtett vidéki lapoknak, hazámért, ingyért. És estenden elgondolom Magát, és egyéni bánat édes fájása vegyül a nagy honfiérzésbe. Maga tán felejtett is már, s talál méltót, ha van ilyen a földön? Most tán lehet?
Ölelem a lelked.