Szentmiklós, 1667. november 7.
Az én szerelmes mátkámnak, nemzetes Kún Ilona édesemnek adassék.
Édes egyetlenegy Gyönyörűségem!
Mivel az vak és bolond szerencse vagy – hogy pogányok vak istenét ne imádjuk vagy csak emlékezettel is – az dolgok úgy hozzák, hogy az mikor tü egyik országszegeletében, én akkor a másikban lakjam; ha mikor közelebb esnénk is egymáshoz, mint most, én ismét eltávozzam: küldöttem, Édesem, Balog Zsigmond uramot látogatásodra; mert, Szívem, az jövő héten felmegyek Udvarhelyszék felé, s osztán eltávozván innet, messzebb esem tőled; félek is, hogy karácsonig sem láthatlak, sem látogattathatlak; de akkor ha Alamoron lennétek, talám oda mennék, kivált ha magad sütted kaláccsal gazdálkodnál; no adja isten, édes Lelkem, hogy akkor vagy akármikor csak hamar lássalak örvendetes jó egészségben; addig is örvendetes híreket hallhassak, Szívem, felőled.
Az minémű kesztyűt kérsz vala, Zágorba küldtem, Édesem; adja isten, egészséggel viselhesd; ha isten módot ád benne, selyemből csináltatok egy bokrot; de megkívánom, édes Görlicém, hogy rá szolgálj; az mit elődbe írtam, írd meg; az Bibliát szorgalmatosan olvasd, énnékem is igen szépen írj s tudósíts egészségedről, s arról is, mennyit írtál már s az Bibliát is meddig olvastad; arról bár ne tudósíts, hány hímet varrottál, vagy hány orsó-fonalat fontál; mert az ugyan is talám csak gyertyabélnek volna jó, vagy annak sem, édes szerelmes kis nagy Anyám.
Megmondja Balog Zsigmond, csak kérdezd meg tőle, ki volt most vacsorán vendégem; de meg ne haragudjál; egy szó ne légyen mindjárt fülbemászó; mert csak bébotlott ide a házhoz az az jó ifiú özvegy asszony, de bizony hiában; már késő: mert te kis tolvaj mind elraboltad az szívemet még az tavasszal; maradok is, édes szerelmes Szívem, szép kis Görlicém
Holtig tökéletes szeretőd, igaz hű mátkád
Bethlen Miklós