Pest, Február 7. 1853.
Édes Erdélyi!
Ön a számadással, én pedig a bálozással voltam mindeddig elfoglalva, azolta öt bálba voltam, gondolhatja ön, mennyi volt a dolgom és gondom, minden bálra más ruhát készítteni, vagy máskép díszíteni, alig hogy egy keveset aludtam, már ismét piperéről kellett gondoskodni, mert a fényűzés igen nagy mértékben volt az idén, különösen az asszonyoknál, a jányok többnyire egyszerűen voltak, én magam is csak az ízléses egyszerűség mellett maradtam, igen sokat táncoltam, így hát egészen meg vagyok elégedve a farsanggal. De én nem tudom, hogy van az, most úgy gondolkozom, hogy a táncot csak akkor fogom elhagyni, amikor már a hamút is mamúnak mondom. Köztünk és Okolicsányiék közt igen kimért hangon megy a társalgás, az okát nem tudhatom hogy miért, a bálokba, ha véletlen a sétában összetalálkoztunk, ők mindig azt kérdezték tőlem, hogy miért vagy olyan büszke, én azt feleltem, mert titeket igen elragadt a világ, és ez kölcsönösen mindig így ment; de még mi több, Okolicsányiné és mamácska közt is megvolt a különcködés.
De hát azt nem is írja, hogy minek a következtében vannak változásai, bizonyosan meghűtötte magát, de azt máskor ne tegye, hiszen nem kis gyerek már. Én csak azon esetre bocsátok meg önnek, amiért oly ritkán írt, ha ezentúl igen gyakran fog írni. Édes anyám megígérte, hogy a böjtbe ő is fog adni egy kis ugrós mulatságot, és elhívjuk a malacokat. Nemde ön ezt a szót nem érti, majd megmagyarázom. Itt Pesten van egy kis banda, mind csak tíz-tizenkét éves fiúkból áll, de mindamellett igen jól talp alá húzzák, hát mi ezt hívjuk malacbandának. Igazán úgy sajnálom, hogy ön nem lehet jelen akkor; igen, hát az ottani bál hogy ütött ki, arrul nem is ír, hát az öreg ezredessel beszélt-e azolta, miolta Pestrül hazament? E napokba azt álmodtam, hogy ön útnak indult, és aznap senki se tudta kiverni a fejemből, hogy nem jön el, azt gondoltam, hogy majd most is úgy lesz, mint mikor utoljára nálunk volt, akkor is megálmodtam, hogy jön.
Soha olyan unalmas napjaim nem voltak, mint a bál utáni napok voltak, no de hogy is ne, anyám szegény lefeküdt, mert álmos volt, szinte édes apám is, bár ő egy bálba sem volt, én pedig nappal nem tudok aludni. Így hát az unalom majd megölt, persze nagyon fáradt és bágyadt voltam, semmit se tudtak kedvemre tenni, igazán a szó teljes értelmibe szekánt voltam.
A kis Vilmának szegénykének árpa nőtt a szemibe, de ő azt fel sem veszi, most négy zápfoga jött egyszerre, de mindamellett ő igen víg, és nagy hamis, igazi majom, mert mindent utánoz. Kedves papa és mama tisztelik, viszont a kis Vilmának csókot adtam át, és ezt mondta: pá! isten önnel
Ilka