Szatmár, szeptember 9. [augusztus 29.]* 1847.
Bájdús Jankóm!
Igazság szerint még csak augusztus 29-e volna, de miután rám parancsoltál, hogy szeptember 9-éről írjak, tehát ezt a dátumot nyomintottam föl oda az eszterhéjra… már megbocsáss, a Jézus áldjon meg, hogy a rendelt időnél előbb találok írnya, mint Jókai mondja. De én neked meg nem bocsátok azért, hogy nem te írtad leveled borítékára a címet. Asszonyírás… fekete pecsét… no disznó teremtette, ezt az embert az ördög elvitte! ez megszakadt a verscsinálásban, meghalt! így gondolkodtam, s remegve bontottam föl leveledet. Máskor ilyen bolondot ne tégy, mert én nemigen szoktam megijedni, de ha megijedek, szörnyűt ijedek. Ha meghalsz, akkor üss fekete pecsétet, de legalább a címet még akkor is te írd.
Tompát pedig héjjába mentegeted, mert ha én magam ki nem tudtam őt menteni, bizony senki más nem lesz rá képes. Mindenesetre szar ember. Ha Vahothoz hosszabb időre kötelezte magát, megmondhatta volna ő ezt nekem, ahelyett, hogy odaígérkezett az Életképekhez nagy gyáván vagy nagy kétszínűen. Eh!
A szavadra tökéletesen elhiszem, hogy silányok azok a versek, melyeket írtál, hanem azért csak írd le őket, kedves öcsém, és küldd el nekem, mert két orr többet lát. Nem cselekszel bölcsesség nélkül, ha afféle balladákat írsz, mert azoknak nemcsak szűkében, hanem pláne teljes hiányában vagyunk. Már én rég megpróbáltam volna, de tudj' isten, nemigen érzek hozzá tehetséget magamban. Toldi Estéjét, ha a lelked kinyögöd is bele, elkészítsd október 10-éig, akkorára majd megírom, hova küldd. Én megírtam Szécsi Máriát… el ne ájulj ijedtedben, nem pályázok vele: az Életképekbe vagy a Szépek Könyvébe adom.
Koltóra az utósó posta Nagybánya. Legközelebbi leveledet már oda zarándokoltasd. Szeptember 8-án este ott leszünk, s ha tőled jön a levél, ne búsúlj, házasságom első napján is elolvasom. Akar hiszed, akar nem, ezt nem minden emberrel tenném.
Toldit most olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorú fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban fölfogjam.
Tennap voltam ismét Juliskámnál. Hetenként egyszer megyek ki hozzá, s kétszer kapok tőle levelet. Milyen levelek!… Az utósót ezzel végezte: „Rabszolgád vagyok, mert szeretlek; királynéd vagyok, mert szeretsz. Úgy hódolok neked, így felölellek magamhoz. Mind a két helyzet boldogítóbb, mint világok fölött uralkodhatni, mint istennek lehetni!”
Arra pedig veszett kutya módra számítok, hogy Pesten minél elébb vendégem léssz. Szegény legény voltam eddig is, ezután, másodmagammal, még szegényebb leszek, de valahogy csak elférünk majd, ha szorulunk is, ha mingyárt hárman fekszünk is egy ágyba, s hárman eszünk is két tányérból. És ha hármunknak kevés lesz az étel, én majd azt mondom, hogy nem ehetném, vagy hogy beteges vagyok, s ti jóllaktok. Denique* ne aggódjál egy garas árát se.
Hanem inkább bíborba-bársonyba öltöztetlek, hogysem még többet írjak. Elég tőlem ennyi, „elég, talán sok is”, mint Vahot Sándor mondja egy költeményében igen költőileg. Tehát agyba-főbe ölelvén és csókolván benneteket egy szálig, vagyok atque maradok
(jelenleg éppen viszkető tökű) barátod
Petőfi Sándor
[Kívül] Tekintetes Arany János úrnak barácságos tisztelettel, Nagyvárad, Nagyszalontán.