Ady Endre*
  Hatvany Lajoshoz (43.)**

Érmindszent, 1914. július 5.

Drága, egyetlen Lacim,

gondoltam, hogy mégiscsak válaszolsz pár szót, habár nem kapattál ilyes reményekre. Mégis ezért késtem máig avval, hogy Neked, kit szeretek, ne jelentsek egy életemnek igen fontosat.

Nevezd szenilis fordulatnak, őrülten, megbolondultan szeretek egy alig húszéves kislyányt. Úgy mutatja, hogy ő is szeret, tehát most okvetlenül nagyon is hiszi. A leány – csodálkozz – nem zsidó, de nagyon előkelő, erdélyi félmágnás. Azonban benne minden, ami engem végzetesen Sem fajtájához kapcsolt. Jókai-regény – nagy bosszúságomra – romantika, zsarnok-atya, intrikák stb. Esetleg szökés s a jó ég tudja mi, ha netalán a kislyánynak máról-holnapra meg nem jön az esze, vagy az apja váratlanul, lehűtően hozzám nem adja. Gondoltam: tanácsot kérek, de te olyan szertelen, bolond szerelmi életet éltél, hogy legrosszabb esetben is – megnyugtatnál. Elvégre az ilyen történnivalók megérdemlik, hogy megtörténjenek, s passe-partout-juk* van a holnapnál. Egyébként szerelmemnek s Érmindszenten élek hetek óta, néha-néha elszaladok Erdélybe. Ha írsz életedről, magadról, lesznek nálamnál s regényemnél fontosabb írnivalóim számodra. Most sietek is, mert a posta vár, küldönccel küldöm a vasútra.

Ügyem titok még, habár a hazai kis verebek is csiripolnak róla. Nagyon szeretlek, Lacim, hívebben bárkidnél,

ölel

Adyd




Hátra Kezdőlap Előre