Sárosi Gyula*
  feleségének, Vas Paulinának (47.)**

Arad, október 30-án, 1842.

Lelkemnek jobb fele;

Kedves kis Betegem!

Vágyódom utánad leírhatatlanul. Ujjaimon számlálom a nyugtalan idő hosszú perceit, melyeket itt páratlan sasként szörnyű egyedül, de mégis, hogy bele ne fáradjak a várakozásba, munkazaj közé temetni törekedem. Azonban a dolog sem megyen oly kedvvel tollam alatt, mint ha küzdéseim fölött az én szeretett Palinám biztatólag mosolyogna. Jó, hogy az emlékezetnek sasszemei a legtávolabb napba is beletekinthetnek; jó, hogy van egy útja az emberi lélek találkozásának: különben kétségbeesném, hogy nem ölelhetlek. Riesdorfer nagyon megörvendeztetett a kedves hírrel, hogy kedves! téged látni, veled beszélni, s tőled jobbulásodról üzenetet hozni szerencsés lőn. Nem győzött eléggé magasztalni. Gondolhatod, mily szembetűnőleg emelkedett Gyuládnak taréja. „Egy fejkötővel bíbelődött” mondá Riesdorfer, „de még nem írhatott, mert ezt tennie nem szabad”. Szegény, szegény kis Angyalom! Ah! Jól látlak én tégedet, kis báb; készülsz már feltenni a fejkötőt; s mondd meg, nem szégyenled-e már, hogy asszony vagy? – Asszonynak lenni ugye semmi különös? Én nem bírom magammal elhitetni, hogy te nekem feleségem volnál. Tudja isten? én tégedet sokkal ábrándosabban szeretlek, mint rendszerint a férjek nőiket szokták. Igen, igen, Palinám, te nekem csak szeretőm vagy; és te igyekvendel, hogy évek után is az maradhass. Nem tudom kimagyarázni, mi jól esik nekem rád gondolnom; hát ha még kedves szemeid gyönyörfényét, a szájadnak szelíd mosolygását, és mindazon kellemet láthatnám, mely kedves arcodat oly kibeszélhetetlenül bájossá varázsolja. S te mégis beteg vagy; de még ez a betegség is szerencsésebb, mint én, mert veled van. Azonban kérd istent, mert engemet meg nem hallgat, hogy legalább minél elébb írhass, hogy együtt lehessünk. Te vég nélkül jó vagy, jó Palinám; vétkeznék maga az isten, ha sohajtásodat nem méltatná!

Nagy Lázártól a napokban levelet, Csörgheöéktől üzenetet kaptam. Ez utóbbiak nem győznek várni, és nem tudják mire vélni, hogy felőlünk oly régóta semmi bizonyosat nem hallottak. Írtam nekik, és elküldém kedves jó atyánk levelét, de nem egyszersmint a dohányt, alkalom híjában. – Csanádban tisztújítás volt. Első alispán: Bánhidy, második Návay; főjegyző, aki volt; Pozsonyit esküdtből főbírává rugtatták. Sánta Sándor semmi sem lett. Meskóról mit sem tudok.

1842. október 31-én

Ma délelőtt megérkezvén az ulánok az ezelőtt itt tanyázott vasas németek helyébe, az üdvözlő zene engemet is kihítt az utcára, s Fábián Gábornéval szóba állván, tőle kimondhatatlan örömmel hallottam a hírt, hogy a mi derék Csomornénk, ama hölgyek hölgye, kit neked már annyit és oly magasztalólag említék, Aradra érkezett. Sietek azonnal hozzá, hogy elmondjak neki, a legjobb szívű s nemesebb indulatú nőnek mindent, mi velem és szívem világában történt. Sokan várnak téged, kedves szép Palinám; egyik azért, hogy rágalmazhasson; másik, hogy kandisága kielégíttessék; harmadik tudj' isten, minő tisztátalan okból; de tisztább és melegebb kebellel Csomornénál csak én várhatlak. Lefestettelek neki egészen; s nekem oly jól esett, hogy ő neked nem ismerve is oly édesen tudott örvendeni. Terveztünk. Kinéztünk a sokat ígérő jövőnek leple alá, hol én tégedet Csomorné egyik legkedvesebb barátnéjának biztosan szemléltelek. Ó, istenem! nincs szebb és elragadóbb az erénynél. Ha ti ketten együtt szimpatírozni fogtok, az engemet mód nélkül boldoggá teend. Soha két jobb lélek, mint ti, nem jöhetett ki isten kezéből. Legyetek barátnék. Mondá: miként a télen szándéka magánál egy kis olvasó kört nyitni, melyben mindazt élvezendjük, mit a szellemi élet gyönyörteljeset és lélekemelőt nyújthat. A barátságban is van féltékenység. Fábiánné már előre aggódik: hogy tégedet a jó Csomorné jobban kedvelend, mint őt; pedig te szeretni fogod mind a kettőt, és téged mindketten. –

 

November 1. napján

[…]*

Ó, csak már szívemhez zárhatnálak: de azért az érted jövést rendelő írással ne siess; hallgass az orvosra, mert én kínosan bár, de mégis nyugton nélkülözlek, ha tudom, hogy egészséged, mely nekem saját magaménál is drágább, s melyet én minden áron fenntartani szent kötelességemnek tartom, teljesen visszanyerheted. De azért, kis lelkem, siess, ha lehet, a gyógyulással; mit úgy legbiztosabban teendesz, ha az orvos rendeléseit betűről betűre követed. Tedd ezt Gyuládért, ki a távolból feléd röpíti minden gondolatát; ki fejecskédnek kellemes elszóródást, szemeidnek gyönyörű álomképeket, szívednek üdvet, kezeidnek édes nyugalmat, lábacskád fájdalmainak pedig enyhületet kíván, és mindezt egy olyan forró csókban, milyet Arnoldinának* először adtam volt. – Mariskám, kedves Mariskám! a te jó testvéri szívednek ajánlom angyalomat. Oly nyugodt vagyok, hogy tégedet mellette tudhatlak. Csókollak ezerszer. – Palinám az alkalomról, mely Újhelybe Mariskáért jövend, s mely által ha lehetséges pénzt is küldetni kérj, akként rendelkezzél, hogy én már azt Debrecenben találhassam, hogy várakozni kénytelen ne legyek. Isten veled és legtisztább szerelme

Gyuládnak

 

Kedves nénémet és gyermekeit, Mártont és az Imrét üdvözlöm!

Veronka Gyarmaton vásznamból gatyákat készít, ha volna alkalom, írnál neki, hogy mivel Békésen keresztül nem mehetünk a nagy sár miatt és így őt meg nem látogathatjuk, azokat addig, míg én eljövök, küldené be Debrecenbe a felesleg maradt vászonnal együtt, hogy magunkkal haza hozhassuk.




Hátra Kezdőlap Előre