[1914 után]
Kedves jó Aladár!
[…]
De nem folytatom a panaszkodást, hanem a dicsekvést, és megesküszöm, Aladár, hogy eszem ágában se lesz elmenni innét, s kedves, rossz, szeretett Budapestemen élni; míg olyan szerencsések vagyunk, hogy uracskám itt lehet, mert ő igazán mindenért kárpótol. Nem tudom, meddig lesz ez, hisz nyolc és fél évvel fiatalabb nálam; szinte abnormis lenne, ha végig így tartana, ha holtig így szeretne engem s ilyen jól volnánk! De ma és soha eddig semmi okom nem volt a végre gondolni, és bármeddig tart, olyan nagy ajándékot ad az életemnek, amiről fogalmam sem volt, hogy lehetséges; s ami nem „megírandó téma”, – nem gyümölcsöztethető élmény – érték, s nem az író számára való, hanem egyenesen és kizárólag az én, Kaffka Margit asszonyember számára való jó, egy állandó jóllétérzés ezen a vonalon s nagy-nagy biztonság. S úgy imponál nekem ez a higgadt, okos, kedves, tiszta, jó kis ember. – – –
Csak persze, én emellett intenzíven érzem a többi területeken lévő bajokat, fokozott ingerültséggel a lakásmizériát, rossz ágyat, kisvárost, aljasságot, harctérre induló csapatokat, míg ő, a lelkem, a háborús izgalmak és betegstand tespedés után nagy hévvel esik neki a munkájának. Ezt is nagyon szeretem és becsülöm benne, és nem vagyok erre féltékeny; de roppant aggódom az egészségéért; tényleg nagyon gyönge, nem is hittem, hogy ennyire igaz. Pedig most már minden jóval tömöm, etetem, de nem fog rajta. „Tengerpart, alkony, kis hotelszoba”, – – – – béke, béke! Pedig ha kitör a béke, ott állunk krajcár nélkül hirtelenében – itt minden pénz elmegy! De azért bár már látnám!
[…]
Én nem tudom – nem látszott rajtam, ugy-e? hogy annyira hiszek az emberben? És most mégis agyoncsap a bizonyosság minden nap, és egész komoly válságom ez a szörnyű megösmerés, hogy csak gaz, akárhova-vezethető, buta állatfalka van, minden állatnál rosszabb, semmibb, ösztöneit vesztett s még esztelen, suta; s van egy milliomodrész kisebbség; ennek háromnegyede erős, önző Übermensch, teljesen lelkiösmeretlen és hatalmat akaró, a másik egynegyedrész eszes lény pedig érzéssel, lelkiösmerettel, skrupulusokkal és rezdülésekkel megvert szegény, szerencsétlen krisztuslélek, magunkfélék, magánosak. Jaj, Aladár, most sül ki, hogy az ember nagyon ember tán mégis attól, hogy asszony – vagy a kor, vagy az én korom jele, hogy ez felébredt bennem; de tény, hogy nagy felindulásaim ezek, és őszinték, és ha az én uram nem volna olyan drága…
De ő olyan drága, és neki lamentálok mindig, meg most Magának ezekről. Őneki egészen szokatlanul szimpatikus Maga, azzal az őfajta, szemérmes szimpátiával, mely azt mondja: „no, abból azért nem következik, hogy törleszkedjem hozzá! Így l'art pour l'art is lehet!” De már nem fér erre a ringy-rongy papírra! Költözködöm
Igaz, hű barátja
Margit