Damjanich János*
  feleségéhez, Csernovits Emíliához (52.)**

Óbecse, 1848. augusztus 21.

Imádott, drága jó Emíliám!

Végre – a csatatérről való visszaérkezésem után – van egy pillanatnyi időm, és ezt néked szentelem, jó Lélek! Először is szomorodott szívvel értesítelek, hogy sajnos, nem győztünk. Az Isten büntesse meg azokat, akik az okai; majdnem megőrülök a bánattól és a fájdalomtól. Sokáig tűrik még ezt a szerencsétlen nembánomságot? Én nem vádolok senkit, de az Isten tudja, s én mondom, hogy másképp folyhatnának a dolgok! Egyébként az állandó, huszonnégyórás fáradságot az én új zászlóaljam fiatal harcosai szilárdan állották. Hál Istennek, egyetlen embert sem veszítettem, csak egypár derék fiú megsebesült. A Mindenható vélünk volt, jó Milikém, mert az ő oltalma nélkül a nyolcórás állandó ágyú- és fegyvertűztől kétségkívül tekintélyes veszteséggel tértünk volna vissza. A türelem és bizalom Istenben, aki mindent a legjobbra fordít, marad csak részemre, és ez is az én vígasztalásom, de fogcsikorgatva és vérző lélekkel érzem, hogy másképp lehetne, és kellene is lenni!

Hogy vagy, szentséges jó Milikém, remélem jól? – Imádkozzál hazánkért, amely oly drága és értékes nékünk. Az Isten bizonyára meg fogja hallgatni a te tiszta, ártatlan és áhítatos imádat!

Az első gőzhajóval küldők néked hatvan pengő forintot. Ha többre van szükséged, mondd meg. Tudod, hogy csak érted élek, s aztán nékem úgy sincs semmi szükségletem.

Isten veled, imádott Gyermekem, emlékezzél a te szegény férjedre, aki Isten mellett csak téged imád és tisztel.

Mamát üdvözlöm és csókolom a kezeit, s ezer csókkal s öleléssel maradok hűséges

Janid




Hátra Kezdőlap Előre