Bécs, 1838. április 18.
A koncert végén. – három óra.
A posta indul. Csak két szót. Óriási siker. Éljenzések. Tizenöt-tizennyolc kihívás. Zsúfolt terem. Általános csodálkozás. Thalberg* e pillanatban alig létezik már a bécsiek emlékében. Igazán nagyon meg vagyok hatva. Sohasem volt hasonló vagy ehhez hasonlítható sikerem. Ennek maga is örült volna.
Drága Marie, csak magára gondolok. Legyen boldog. Legyen boldog, ez szívem egyetlen vágya.
Gondolataim zavarosak.
Nem szeretne ideutazni? Túl késő van ehhez?
Ez az ország szórakoztatná pár napig. Az út, igaz, nagyon fárasztó.
Nem tanácsolnám, hogy a hintajával utazzék.
Nagyon drága volna, s az élvezet nem volna arányban a kiadással.
Tegye, amit helyesnek lát. Hiszek magában.
Második hangversenyemet hétfő estére tűzték ki. Az összes helyek előre le vannak foglalva. Még egyszer: nem tudja elképzelni a ma délelőtti furorét.* Valószínűleg még legalább két hangversenyt adok.
Egyébként semmi érdekes. Csaknem minden nap házon kívül vacsorázom, de még egyetlen érdekes ismerősre se tettem szert. Metternich hercegnében megvan az angouléme-i hercegnő egész bája. Mindenki jó képet mutat nekem e pillanatban. Mire jó mindez? Egy kis pénzem lesz. Ez a legjobb a dologban.
Isten vele, Isten vele, kedves Marie. Szeressen mindig.