Strassburg, 1862. augusztus 3.
Azt ígértem, Párizsból írok. Íme még előbb, az útból tudósítalak, hogy egy hajtással Pestről szerencsésen megérkeztünk Strassbourgba. Bezerédjné kifáradása miatt itt ma meg kell hálnunk. Sebaj! Magának a Münsternek látása s körülményes megtekintése megér nem egy éjjeli veszteséget, hanem megérdemli, hogy más világrészekből utazzék valaki ide, hogy láthassa. Kalapot emeltem a gót építészet e remekét látva, s földig borultam előtte, mint Kossuth a nemzet nagysága előtt egyszer. Nem tudnám megmondani, hányszor néztem meg minden oldalról, hányszor közelről, távolról, hogy mind a részleteket, mind az arányok nagyszerű összefüggését kivehessem, élvezhessem. Harmadfél századnál több dolgozott e műremeken; mint minden nagyszerű mű, mint az Ilias is, számos év, az utóbbi számos nemzedék alkotása. Ma gyorsan dolgozunk – nem is alkotunk maradandót.
Mondd kis fiamnak, hogy nem felejtem el, amit ígértem. Mondd, hogy bezzeg itt, ahol vagyok, a kis fiúknak is pereg a szájában a francia nyelv. Igyekezzék ő is jól beszélni, hogy idejöhessen majd velem, anyjával majd később, ha nagyobb lesz. Éppen midőn a sétatérről, melyen keresztülmentünk, hazajöttünk, két szép fehér kecskét láttam befogva egy kis kocsiba, s két kis gyerek hajtotta a szakállasokat. Szerettem volna, ha az én Lórántom látta volna! Csókolom a kis fiamat, csókolom a leányokat is. Csókollak, édes Rózám. Üdvözlöm Gyulaiékat, Aranyékat, az Öreg Urat* s mindnyájatokat.