Az aradi várban, 1849. szept. 24-én.
Édes jó Lizám!
Szerencsétlenség ritkán jár egymagában, így engem is egy csapás ér a másik után. Becsét e hónap 17-én szekvesztrálták, és az a mai viszonyok közt meglehetős baj.
Nem hiszem, hogy e lefoglalást politikai okok idézték volna elő, mert hisz ti nők nem vagytok felelősek férjeitek tetteiért, és mindenki tudja, hogy Becse a tietek. Valószínűleg úgy tesznek minden fiscalis successioval*, de hogy ez törvény szerint való, nem hiszem. De mindenesetre juttatnak majd nektek évi járadékot.
Minthogy így jövedelmed nem lesz igen jelentékeny, idejében kell a szerint berendezned életed módját.
Lajos ittlétekor azt mondta, hogy testvéreim a császárhoz kéréssel fordulnak majd érdekemben. A testvéri szeretetnek oly jele ez, melyet ha nincs is következése, soha sem felejtek el.
Eddig az volt nagy vigaszom, hogy legalább a Te és gyermekeim egzisztenciáját nem láttam veszélyeztetve, de most azt is szememre kell hánynom magamnak, hogy titeket magammal rántottalak a szerencsétlenségbe. Ez nagyon nyomja a szívemet, bár tudom, hogy a te nemes lelked inkább gondol az én balsorsomra, mint a magadéra. De a kétségbeesés nem használ semmit; gyorsan kell határozni és azt végre is hajtani. Téged is bizonyára megedzett a fájdalom iskolája, hogy jobban bírsz már mozogni a gyakorlati életben. Most tanácsadó nélkül, egyedül állasz, és így magadnak kell tervezned. Eszed és erkölcsi erőd bizonyára jobban vezethetnek, mint egy szegény rabnak tanácsa.
E levélre csak kevés percem van, már várnak is rá. Be kell fejeznem, pedig be sok volna a mondanivalóm.
Isten áldjon meg téged és a gyerekeket. Légy meggyőződve arról, hogy szomorú cellájában értetek imádkozik, aggódik és remél hű
Károlyod.