Budapest, 1944. VII. 22.
Édes Bucusom,
tegnap itt volt Piri Kálmán* és Tuki,* fehérneműt hoztak nekem, részben mosást, részben kiegészítést. Nagyon jól megvannak egymással, azt hiszem, kis flört indult meg közöttük. Kálmán olyan ápolt, mint még soha.
Tőle tudom, hogy lakásunkba az új lakó már bevitette bútorait és ciánoztat (?). Bucusom, ha egyszer megszabadulunk, hol a pics…ban fogunk lakni? Olyan nehéz elképzelni jövőnket, ha az ember nem tudja, hogy hol képzelje el. De kezdek belenyugodni a lakás elvesztésébe. Az új lakás is kifejezi majd, hogy kikeltünk az Alvilágból és új életre támadtunk.
De vajon kikelünk-e az Alvilágból? Hangulatom egyre hánykolódik remény és csüggedés közt. Nagyon türelmetlen vagyok. Most már két hete nem vagyok munkában, csak fekszem a szalmazsákomon, ami jobb, mint dolgozni, de az idegeimnek ez sem tesz jót. Általában micsoda megviselt embert fogsz visszakapni!
Én nem tudom, vannak itt alakok, akik nálam is aggódóbbak, de azok már komoly idegbetegek. A legtöbb ember nem veszi ennyire szívére a dolgokat. Ma egy jóformán idegen bajtárs azt mondta nekem, hogy csendességben én viszem a rekordot, tegnap pedig valaki egy viccet mondott, mire én nevettem, mire ő azt mondta, ez kitűnő vicc lehet, mert engem még nem látott mosolyogni.
Fő dolog, hogy te maradj helyeden, és ne kockáztass semmit. Az idő végeredményben mégis nekünk dolgozik, csak megéljük.
És mégis, mégis én vagyok a normális, csak én többet veszítek, mint ők, mert szépen és értelmesen éltem, és nekem jobban hiányzol te, mint nekik az ő feleségük.
|
motyogom magam elé naponta nem tudom, hányszor.
A tintaceruzát H. Bélától* kaptam, Kulcsár Pista* is itt volt egyszer. Pipikém, nemsokára a házassági évfordulónk lesz – ha nem tévedek –, és nem lehetünk együtt! Ki lehet ezt bírni, Baba? És olyan szép olaszországi úti terveket dolgoztam ki! Ha kikerülünk az Alvilágból, engem csak a pénz fog érdekelni, a pénz, amelyen Olaszországba utazhatunk, és megvásárolhatjuk azokat az örömöket, amelyeket ez az oly vékony hajszálon függő élet nyújthat.
Kimondhatatlanul hiányzol nekem, mostanában már ez az alapérzése napjaimnak, és minden más csak színező felhang. A többiek mostanában már hazajárnak, és én majdnem meghalok az irigységtől. De azért ki ne mozdulj, édes, a veszély még egyáltalán nem múlt el, egyikünk feleségét és gyerekét tegnap vitték el a németek! Ha nem tudnálak ott, ahol vagy, megölne a nyugtalanság.
Mit mondhatok még, drága egyetlenem? Ha túl jutunk, nagyon meg kell majd jutalmaznunk magunkat, mert amin átmegyünk most, legalábbis nagyon keserű.
Egymillió ötszázezerszer csókol
T.