[1907. június vége–július eleje?]
Édes, Egyetlen, Jó és nagyon-nagyon – hozzám nagyon – rossz Asszonyom,
négy nap óta halogatom a válaszadást, s négy nap óta százszorosan szenvedtem át, amit csak egy-két esztendő óta kínosat kellett éreznem. Mikor frázis nélkül, igazán hajótöröttnek érzem magam, kétségbeesett vagyok – jön maga, és el akarja rántani az utolsó deszkaszálat. Nem tudok itt élni, csak erőltetem, amit kapok ettől az élettől: tenni, amit egy magaménál több energia is elérhet majd: már most nem érték. Folyton a megalázkodás és a lázadás két végletén vagyok. Alig van egy-két emberem. Jól van, mondjuk, hogy néha, de igazán nem úgy, ahogy magának beárultak, hozzám méltatlan módon kesergek vagy akarok vigasztalódni. De csoda ez? Aztán akadnak emberek, kik igényekkel lépnek fel, hogy törődjek velük; ami mindennél undokabb és unalmasabb. És elkeserítő. Mondjuk, hogy éppen akkor, mikor magától az a váratlan, kegyetlen levél érkezett, egy olyan incidens tett még elkeseredettebbé, hogy pláne egy nő, mindegy akárki, azt hiszi, hogy nekem más vágyam nincs, mint hogy ő beleavatkozhasson az ő életébe. Aztán sok apró piszkos anyagi gond. Bántások. Sokféle csömör. És ekkor jön a Maga levele. Majdnem akkor, mikor mind e sok szomorúságból és pocsékságból kiemelt már az, hogy Magára gondoltam s arra, hogy jönni fog. Miért tette s teszi ezt? Vajon nem maga számolt le énvelem? Hányszor próbáltam megértetni, hogy maga nekem igen: az asszony, az Egyetlen, de azért jóval több, sokkal-sokkal több ennél. Maga nem hisz nekem. Ha még cél nélkül néha meg tudom magam mámorosítani, hogy írjak, csináljak valamit, Maga által, Magának s Magáért teszem. Édes, jóm, Egyetlenem, ne bánts. Inkább írd meg, hogy hamar jössz. Lássa, milyen rossz volt Berta,* csak azért, mert a büszkeségét megsértve képzelte. Én Bíróért s vele, meg egy kis színlelés okából, szívesen mentem le Senkiékhöz ebédre, de sose jutott volna eszembe, ha ez nem ad módot arra, hogy Bertáékat lássam. Meg aztán nem tudom, honnan veszi rólam értesüléseit. De jó és nemes dolog kultuszt csinálni az én eláztatásomból. Akár mint régen. Ma azért nem mentem le Nagyváradra. Megírtam neki. Drágám, Jóm, ne legyen hozzám rossz. Sohse szerette se nem szeretheti magát soha senki úgy, mint én.
Ezer csókkal az én édes Egyetlenemnek