Budapest, 1925. szeptember 8.
Jóreggelt! kedves Olga!
Mennyire vágyom Magát látni!
Bennem oly tisztán él a Maga pozitív szépsége, hogy nem akarom megérteni a forró szenvedést, mely leveleiből, mint a tegnapi csokorból árad. Fulladtabban s mámorosabban s fájóbban, mint a friss virágból…
Nem akarom az életfélelmet annál az embernél, aki az élet akarására van teremtve.
A levelei egyre jobban meghamisítják bennem levő arcképét, s én folyton visszatérek ahhoz a fénylő szemű barna archoz, mely tőlem balra, kissé távoldad ült, s folyton rámnézett, komolyan s egy parányi gúnnyal!… Ez igen… ezt szeretem – a gúnyt – mert ez erő, öntudat – biztonság.
Mondja, mikor láthatnám Magát újra?
Jaj, elillannak a percek, üresen, kielégítetlenül, s az ember itt marad, mint egy üres csigahéj: aki ránéz, azt mondja – élt. Csak ő tudja, mi volt az az élet.
Szabad Magát látnom?
Kezét csókolja
Móricz Zsigmond
N. B. A Maga debreceni zöldsége jelentkezett. Sajnos ép oly hiábavaló volt legyalogolni a gyatra betűin a két szemem világát, mint magának a szűcsöknél a két kis cipellője talpát.
Kézcsók
Üllői út 95.
Zs.