Nyíregyháza, 1928. június 25.
Olga, drága Olga, angyali lélek!
Mennyire nem vagyunk urai életünknek, nemcsak sorsunknak, de tetteinknek sem.
S mennyire csodálom Magát azért a harmonikus emlékéletért. Logikájáért. Reflexióinak gazdaságáért. A gondolatok finom selyemfonalainak e csodálatos gubópalotájáért.
Én folyton a jövőben élek; nekem a Múlt arra van, mint a földnek a tavaszi magvetés – várom a jövőtől az aratást. A Jelen csak azt jelenti, hogy érzem annak a sok csírának a fejlődését, amit a Múlt ültetett.
A Maga emléke egy percre sem vált bennem Emlékké. Ható, cselekvő, élő energia az bennem, amely valósággal munkálkodik és például írói világszemléletem átalakulásának legjelentékenyebb tényezője.
S azon felül.
Mért takarjam el. Egy szó, egy tárgy, egy emlékeztető jel elég, hogy teljes lángba boruljon az egész lelkem.
Drága Olga, köszönöm, hogy nem utasított el – köszönöm, hogy a Sors alkalmat adott rá, hogy megismerhettem lelki rokonát, aki előtt egyetmást lebeszélhettem lelki terhemből – köszönöm, hogy ellophattam démonian szép arcképét, s mindenekfelett hogy elolvashattam levelét és beleláthattam a Maga nemes, becsületes, okos harmóniájú s bölcs maiságába.
Ez egy személyes találkozást jelentett. Mindazt, amit attól vártam.
Engedje meg hinnem, hogy a kifogyhatatlan fordulatosságú Élet számon tart még bennünket.
Hogy milyen közel, vagy milyen távol, nem tudom. Én csak azt tudom, hogy mint valami életelem, úgy hiányzik nekem a maga gondolatvilága, a levele, a sugárzó intelligenciája, amely virágok viharában él.
Engedje meg, hogy tovább is így gondolok Magára. Szeretném olvasni válaszát, szeretnék válaszolni rá, szeretném ezt a lelki érintkezést – de levelét olvastam.
Mégis, ne haragudjon, ha nem tudok ellenállani, hogy néha-néha jelt adjak magamról ezentúl, s érezze, hogy van valaki, aki mindig, mindig érzi a Maga lelkének dicsőségét.
Kezét csókolja
Zsiga